– Nézd csak mit hoztam neked! – huppant le velem szembe a kedvenc Coffee&Cream boxomba Augusta, a nyitott laptopom mellé egy aprócska tárgyat helyzeve. Éppen dolgozatot próbáltam írni egy egészen erős témáról, a trauma cenzorálásáról, amiket különböző irodalmi művekben kellett megvizsgálnom. Tíz oldal hosszú kellett legyen, nekem meg alig volt másfél oldalam és a leadási határidő vészesen közeledett. Sírni tudtam volna a feszültségtől, de mivel a kedvenc kávézomban lehettem, ahol a kedvenc emberem dolgozott és közben ünnepi dalok is öntötték belém a lelket – pillanatnyilag Ariana Grande karácsonyi száma –, igyekeztem a lehető legjobban megőrízni a nyugalmamat és nem teljesen ráfeszülni a dologra.

A tárgyra esett a pillantásom, majd jóízűen nevettem fel; Augusta végre visszaszolgáltatta nekem a cicás kinderfigurámat. Felvettem, majd forgatni kezdtem azt az ujjaim között, megszemlélve minden apró részletét, hiszen már alig emlékeztem rá, hogyan nézett ki. 

– Basszus, most villant be egy emlék ahogy ezzel játszottunk! – kiáltottam fel lelkesen, amikor az elmém a semmiből előhúzott egy képet, ahol kicsi Augusta és kicsi én éppen nagy beleéléssel játszottunk a nagyi vendégszobájának szőnyegén, ahol egy halom kinderfigura volt szétszórva.

– Tényleg? – csillantak fel Augusta szemei. – Annyira király! Meg annyira megnyugodott a lelkem, hogy ez visszakerült hozzád, hogy azt el sem tudom modani! – fújta ki a levegőt, mintha minimum évszázadok óta tartotta volna ezt magában, majd hátradőlt a boxban. – Judera vársz?

– Is – feleltem, majd a laptopomra mutattam. – Dolgozatot is írok közben, de már kezd felrobbanni az agyam a rengeteg információtól! – vallottam be, majd megvakartam a csuklómat idegességemben. – Köszi a figurát, megmelengeti a szívemet, hogy eszembe juttatott egy szeletet a közös gyerekkorunkból! – mosolyogtam rá, majd átnyúltam az asztalon és megfogtam a kezét. – És még annál is jobban köszönöm, hogy mellettem álltál a bulin és nem engedted, hogy hagyjam azt, hogy Kristen eltaposson. Sajnálom, hogy úgy elrohantam akkor!

– Ugyan már, egy percig sem nehezteltem rád, olyan büszke voltam! – szorította meg a kezemet lelkesen. – Kristen képe mindent megért! Nárcisztikus, hülye ribanc... – borzongott meg, mire az én arcomról el is tűnt a mosoly. Lehajtottam a fejemet egy pillanatra, aztán a pult felé tekintettem, ahol Jude éppen valami mintát rajzolt tejhabbal egy vendég kávéscsészéjébe. Már csak távolról nézni is olyan jól esett őt, de egyszerűen mindig szorította a mellkasomat a tudat, hogy miket kellett eltűrnie az elmúlt egy évben.

– Jude elmesélte nekem az este a dolgot. A gyomrom felfordult, amikor hallottam és annak a csajnak még volt képe utána úgy tenni, mintha semmi sem történt volna? Szerintem ha legközelebb látom, nem biztos, hogy vissza tudom majd fogni magam attól, hogy kicsit megráncigáljam a haját, finoman fogalmazva – dühöngtem.

– Na hát igen. A palija, aki most újra az exe, megint megcsalta őt, gondolhatod. Most ráadásul azt pletykálják, hogy egyszerre két nővel az ágyban kapta rajta a gyereket. Én nem értem Kristent, tudta jól, hogy a srác egy kétlábonjáró red flag, mégis miért sétált vissza önként a karjaiba? – masszírozta a homlokát Augusta ingerülten. 

– Nem tudom, biztos szereti és a szerelem bonyolult – vélekedtem. – Ha hozzászokott ahhoz, hogy bántalmazó kapcsolatokban legyen, akkor igazából meg is van a válasz. Engem viszont inkább az a kérdés foglalkoztat, hogy miért pont Jude volt az, aki ennek az esetnek a levét itta? 

Augusta előrébb hajolt, az arcáról pedig lerítt a szomorúság.

– Azért, mert Jude egy igazi people pleaser, mindig másokat helyez maga elé. Hatalmas szíve van és borzasztóan segítőkész, de nem tudja kezelni, hogy ebben hol és milyen embereknél kellene meghúznia a határokat. Kristen pedig egy nárcisztikus érzelmi manipulátor. Na mindezt ha összegyúrjuk...

– ... Jude lesz a tökéletes alany a megvezetésre – motyogtam, majd a tekintetem ismét a fiúra irányult, aki a kopasz munkatársával éppen a kávéfőző egyik alkatrészét próbálták megbütykölni. – Kristen egyből felismerte ezt, rátapadt a fiú lelkére és az utolsó cseppig kihasználta az összes jóindulatát. Fizikai hányingert érzek jelenleg, jézusom – suttogtam, majd összeszorítottam a szemem. Ez a helyzet olyan igazságtalan volt, én pedig annyira tehetetlennek éreztem magam...

– Szerintem beszéljünk másról – javasolta Augusta kedvesen, mire kinyitottam a szemem. – Látom, hogy téged is megvisel és hát azt sem akarom, hogy Jude meglássa rajtunk, hogy feszültek vagyunk. Folyamatosan téged les, amikor éppen nincs belemélyülve a munkába. Nézd csak! – bökött az állával a pult felé, mire odafordultam újra, s valóban elkaptam Jude tekintetét, aki a szemkontaktus kialakítását követően el is mosolyodott. Visszamosolyogtam rá, majd inkább Augustának kezdtem el szentelni a figyelmem további részét.

– Mi a helyzet Brendonnal? – váltottam témát, mire a lány azonnal elpirult.

– Jaj, olyan jól halad minden, hogy attól rettegek, hogy csak álmodom vagy hogy valami úgyis történik, ami megbontja majd ezt az idillt – szívta be az ajkát csüggedten. – Brendon egyszerre csipkelődő természetű, de betartja a határokat, igazi úriember egy szívtipró dumájával, de közben bemutatott a barátainak is, szóval egészen biztos vagyok benne, hogy egyébként kedvel. Csak... nem tudom, nem vagyok ehhez hozzászokva, azt hiszem! – vallotta be nevetve, kínosan megvakarva a tarkóját.

– Átérzem a szitut. Ameddig meg nem ismertem a bátyádat, pontosan ugyanezt éreztem és valahol még most is olyan bizonytalan vagyok, pedig egész biztosan tudom, hogy több van közöttünk, mint szimpátia vagy barátság. De mivel csak a szart kaptam őelőtte, így furcsállom, hogy valami tényleg jól alakul az életemben és én is brutálisan rettegek attól, hogy valami be fog zavarni itt – ismertem be.

– A-a, kizárt, verd ki a fejedből ezt, te és Jude végjáték vagytok és punktum! Ezt majd fel fogom hozni az esküvőtők napján is, hogy én, Augusta Bloom Moore egész pontosan már 2022. december 11-én is megmondtam előre, hogy ez lesz és így is lett! – jelentette ki a leghatározottabb hangon szólva, amitől elkapott a nevetés. Persze nem volt rossz elképzelni, hogy Jude-al talán egyszer majd tervezhetünk közös jövőt, egyelőre viszont távolinak és abszurdnak hatott az egész számomra. 

– Oké, jól van, Aug, olyan messze még ne menj el! – nevetgéltem kínosan, de azért jól is esett, hogy részéről már akár családtag is lehettem volna.

– Helló, húgi, a kulcsok? – lépett Jude hirtelen az asztalunkhoz, mintha csak megérezte volna, hogy róla beszélünk, mire Augusta előhalászta a kabátja zsebéből a kocsikulcsokat, majd átadta őket a fiúnak. Ez már csak így ment náluk, hogy osztozkodtak azon a kocsin. – Hogy megy a dolgozatírás? – szólt nekem a kérdés második része, mire vállat vontam.

–  Csak félig botrányosan – feleltem. – De legalább valamennyit haladtam!

– Gondolom Jude jó motiváció – köhintett bele a beszélgetésbe vigyorogva Augusta, mire a bátyja játékosan vállon lökte.

– Naná! – bólogattam egyetértőn. – Bár ami azt illeti, fókuszálni sem olyan könnyű, ha a közelemben van – pirultam bele, mire Jude elmosolyodott.

– Hamarosan végzek és aztán mehetünk – közölte velem a fiú, gondolom, hogy kicsit elterelje a figyelmet a közös zavarunkról. Éppen moziba igyekeztünk volna a műszakját követően, akkor még nem tudva, hogy a tervünk hamarosan meg fog híusulni. 

Augusta az órájára nézett, majd elhúzta a száját.

– Ami azt illeti, nekem is mennem kell dolgozni lassan. De akkor tali itt kedden, a társasesten? – érdeklődött a lány.

– Mindenképp! Alig várom, hogy mindenkit lenyomjak UNO-ban! – közöltem vele azt az állítást, amit egyébként mindig a nagyi volt hajlamos mondani a közös, családi társasjátékestek alkalmával. Warren mindig azt hangoztatja, hogy a nagyi hatalmas versenyszellemétől gyerekkori traumái vannak, ezért rendesen félelmetes számára, amikor vele kell UNO-znia. Kicsit egyetértettem vele ebben.

Augusta hamarosan el is köszönt, én pedig újból munkának láttam, s mire a harmadik oldal negyedéig jutottam az írással, Jude már ott is ült velem szemben, kabátban, arra várva, hogy lezárjam a laptopot, amit hamarosan meg is tettem. Már én is a kabátomat húztam fel, amikor a pillantásom az ablakon át az utcára tévedt, ahol egy szegény, hajléktalannak látszó öregember sétált el éppen. A bácsi alig bicegett, folyamatosan köhögött és egy zsákfélét cipelt a hátán. Ha egy gyerek meglátta volna, talán a Mikukás kicsit szakadtabb változatának hihette volna őt. Ebben ugyan még nem lett volna semmi különös, de a sarkon éppen abban a pillanatban egy csapat tini srác fordult be, olyan tizenhat év körüliek, akik meglátva őt, fenyegetőn közelítettek felé egy rövid tanácskozás után. Elkerekedtek a szemeim.

– Mi történik odakint? – mutattam ki az ablakon, Jude pedig azonnal odafordult, majd a következő percben már rohant is kifelé, ugyanis az imént említett fiúk éppen fellökték a hajléktalan embert és a zsebeiben kezdtek el kutakodni. Mégis milyen emberek lehetnek azok, akik egy hajléktalantól próbálnak meg lopni?

Azonnal Jude után rohantam, aki ugyan elkezdett a fiúk után futni, de pár perc múlva eredménytelenül tért vissza, én pedig közben felsegítettem a hajléktalan urat, aki csak a derekát fájlalva jajongott és megállás nélkül köhögött, miközben a szeme már könnyektől volt nedves. A haja ősz volt, akárcsak sűrű bajsza és szakálla, a kabátja alig tarthatta őt melegen, s kék sapkáját is vastagon ellepte a kosz, nem is beszélve a bakancsáról, aminek a talpát már csak a szentlélek tartotta össze. Hogy azok a fiúk miért éppen egy ilyen szerencsétlen embert pécéztek ki maguknak, azt egyszerűen nem is voltam képes értelmezni... 

– Vigyük be a kávézóba – javasolta Jude, majd átsegítettük a férfit az úton, s a kávézóban beültettük az egyik közeli boxba. Amint Jude kollégája meglátott bennünket, rögtön odajött hozzánk, végig a hajléktalan férfit elemezve a szemével.

–  Jude, tudod, hogy nem maradhat itt – Egészen megdöbbentett, hogy ez volt az első reakciója, nem pedig az, hogy legalább egy pohár vizet hozzon a szerencsétlen úrnak. Úgy tűnt, Jude is az én véleményemet osztotta, mert kissé mogorván szólt vissza a kopasznak.

– Inkább hoznál neki egy pohár vizet, Luke. Ígérem, nem maradunk sokat, csak ameddig meg nem nyugszik az úr – közölte vele, mire Luke, kelletlenül bár, de visszament a pult mögé. – Jól van uram? – kérdezte a férfit, aki még mindig remegett egész testében. Hogy a sokktól, a hidegtől vagy attól, hogy megütötte magát, az nem teljesen volt tiszta. Mindenesetre a kérdésre aprót biccentett. – Hogy hívják?

– Henrik – jött az erőtlen felelet. Időközben Luke meghozta a vizet, majd közölte velünk, hogy öt percünk van csak, amit én egy haragos tekintettel díjaztam. Tudtam, hogy voltak bizonyos szabályok minden munkahelyen a hajléktalan, ápolatlan emberekkel szemben, de egy ilyen támadás után egy kicsit több empátiára számítottam...

– Henrik úr, egyedül van? Van családja, rokonai, bárki, akit értesíthetünk? – érdeklődött újra Jude, mire a férfi csak maga elé meredt, aztán lehajtotta a fejét és elzokogta magát. A szívem szakadt meg a látványtól...

– Szerintem nincs senkije, Jude – suttogtam. – Mit szólnál, ha elmennénk vele a Szent Vincébe? Talán ott tudnának segíteni –  javasoltam, a fiú pedig aprót bólintott.

– Ugyanerre gondoltam, csak attól félek, hogy nem fogják fogadni ott sem túl sok ideig, mert nincs aki fizesse a betegellátását – motyogta szomorúan. – Egyelőre viszont nem úgy tűnik, hogy lenne más opciónk.

Biccentettem, majd a férfire néztem.

– Mondja, Henrik úr, szeretne eljönni velünk egy helyre, ahol ellátást kaphat néhány napig? Veszélyes az utcán egy idős embernek, láthatja – érdeklődtem, mert elrángatni akaratán kívül senkit sem lehetett. 

– Csak tudnám kik voltak azok a suhancok – sóhajtott fel Jude ingerülten. – Egyik sem volt ismerős, pedig kis város, az ember azt hinné, hogy az utolsó jött-mentet is ismeri errefelé...

– Talán nem voltak idevalósiak – tűnödtem el, a vállamat vonogatva, majd újra a férfire néztem, aki remegő kezekkel emelte meg a poharát és kortyolt egyet a vízből. – Henrik úr, mit szól, velünk tart? –  ismételtem meg a kérdést, mire a férfi csak felnézett rám, aztán újra sírni kezdett.

– Próbáljon megnyugodni, nem esik most már bántódása, ezt megígérhetem. Visszaadom az összeget, amit eltulajdonítottak öntől, ha emiatt aggódik – húzta volna elő Jude a tárcáját, ám a férfi megállította őt és a fejét rázta hevesen.

– Nem érdemlem meg a segítséget, inkább hagyjanak magamra! – Ez volt a legeslegelső egész mondat, amit nem akadozva ejtett ki a száján, hanem valamelyest már összeszedve magát. Viszont az a merő fájdalom olyannyira érezhető volt a hangjában, hogy engem is a sírás kezdett el fojtogatni. 

– Ne utasítsa el a segítséget, kérem! Hideg van odakint, maga pedig erősen meg van betegedve, valószínűleg éhes is és fázik. Jöjjön velünk, legalább néhány napig kényelemben lesz, melegben, gyógyszerekkel kezelve, utána együtt kitaláljuk, hogy hogyan tovább – Ha nem csodáltam eléggé már Jude-t amiatt, hogy mennyire segítőkész volt, most már egész biztosan bálványoztam. Remek szociális munkás lett volna belőle, igazán, hiszen a vérében volt ez. Az önzetlensége páratlan volt és tényleg nem ismert határokat. 

Valahogy végül sikerült meggyőznünk Henrik urat, s mivel lejárt az öt percünk, elkísértük őt Jude autójához és elindultunk az öregotthon felé. Én közben felhívtam a nagyit akiről tudtam, hogy éppen Fiona nénit látogatta meg aznap is, s szóltam neki, hogy mi a helyzet és ha lehetséges, közölje az ápolókkal is, hogy jönni fogunk. Amikor viszont megérkeztünk, döbbenve tapasztaltuk azt, hogy bár az ápolók szerettek volna segíteni, beigazódott az, amitől Jude rettegett: mivel nem volt aki fizesse a férfi ellátását, ezért sajnos nem tudtak mit tenni, hiszen hivatalos feljegyzéseket kellett készíteniük, minden mozdulatuk monitorizálva volt és az állásukkal játszottak volna, ha ezzel szembeszállnak. Jude mindent elkövetett, hogy a férfinek legalább esélyt adjon, csak egyetlen napra is, de mindhiába; a vezetőség hajthatatlan volt.

– Henrik? Henrik Buchanan? – Amikor a tanácskozást követően végre a nagyi is kisietett Fiona néni szobájából, csatlakozva az ápolókhoz, mindenki meglepetésére kiderült, hogy ismerte ezt az urat. Sőt, mi több: Henrik úr is ismerte a nagyit.

– Zarah O'Hara?

– Azóta Roberts – mosolyodott el a nagyi halványan. – Jó néhány év eltelt, mióta utoljára láttalak. Mi történt veled, Henrik? – kérdezte, miközben a férfi két kezét a saját kezei közé fogta. Valahogy úgy éreztem, nem csak sima ismerősök voltak, hanem barátok lehettek valamikor a hatvanas évek környékén, mert látszott Henrik úron, hogy annyira felélénkült a nagyi látványától és hogy a nagyi is mennyire megörült neki, hogy egyszerűen nem lehetett itt másik variánsra gondolni.

– Az élet. Hosszú történet – motyogta Henrik úr, szomorú sóhajjal karöltve. Amikor közöltem a nagyival, hogy a Szent Vince nem tudja fogadni a férfit, valami olyasmi történt, ami teljesen letaglózott, a szó legpozitívabb értelemben.

– Nem maradhatsz az utcán. Mit szólnál hozzá, ha egy ideig nálunk lennél, Henrik? – érdeklődött a nagyi, amit döbbent csend követett mindenki részéről. 

– Zarah ez... ez túl bőkezű ajánlat, én ezt nem fogadhatom el! – tiltakozott a férfi, s látni lehetett rajta, hogy mélységesen elszégyellte magát, valószínűleg megalázónak érezte, hogy a nagyinak sok év után így kellett őt látnia. Ám ha valamit tudni lehetett a nagyiról, az az volt, hogy az öszvérnél is makacsabb teremtés volt, aki nem fogadott el nemleges válaszokat, ha segítségnyújtásról volt szó. Ebben a karakterjegyben nagyon is osztozott Jude-al.

–  Ne butáskodj, Henrik, szívesen látlak! Legalább negyven éve nem találkoztunk, nem tudtam rólad semmit és most újra itt vagy a városban, ilyen állapotban... segíteni szeretnék! Ez a minimum azért, amit értem tettél évekkel ezelőtt! Emlékszel? Egy percig sem hezitáltál és most én sem fogok! – közölte vele határozottan és egészen homályos, rejtélyes hangnemben, amit természetesen meg is jegyeztem, de rákérdezni nem ez az alkalom volt a legmegfelelőbb, főleg, hogy Henrik úr ismét zokogásban tört ki, majd hálásan ölelte át a nagyit, aki csak vígasztalón veregette meg a férfi vállát. Azt hiszem, ez a jelenet és ez a helyzet mindenkit megviselt érzelmileg. Olyan gyönyörű gesztus volt, egy valódi, karácsonyi csoda!

Jude hamarosan hazafuvarozott bennünket, majd segített bekísérni Henrik urat a konyhába. Aztán az előszobába sétáltunk, ahol a fiú halványan elmosolyodott. Tudtam, hogy az egész lénye hálás volt azért, hogy Henrik úr valóban biztonságban lehetett.

– A nagyid egy igazi angyal – jelenette ki. – Nagyon megható volt, amit mondott és amit tett! Nem tudom mi lehetett a múltban vele és Henrik úrral, de örülök, hogy olyan emberhez került, aki szívből törődik vele.

– Magadat se felejtsd el, te magad is egy angyal vagy! Ennél jobban már nem is tudom hová csodálhatnálak. Tiszta hősies volt, amit ma tettél – válaszoltam, mert tényleg így vélekedtem róla, de őt ez természetesen zavarba hozta, amit egy másik témával próbált kompenzálni.

– Azt hiszem jobb, ha elhalasztjuk azt a mozit – vakarta meg a tarkóját szerényen, mire aprót bólintottam.

– Majd bepótoljuk! De találkozunk kedden, egy percig se csüggedj! – emlékeztettem, miközben kikísértem őt, vissza a kocsijához. – Majd update-ellek Henrik úrról – adtam a tudtára, mert tudtam, hogy aggódott a férfiért, még akkor is, ha nem is ismerte igazán.

– Azt megköszönöm – biccentett, majd közelebb lépett hozzám és szorosan átölelt, aminek hatására az egész mellkasomat betöltötte a szokásos, vad dübörgés. Ha lehetett volna, el sem engedem, de a hideg és Henrik úr hirtelen felbukkanása miatt ezt nem tehettem meg. – Szia!

– Szia! – köszöntem el tőle, egy hosszú puszit nyomva az arcára, aminek hatására ő is és én is pirulva távoztunk a ház elől. 

Érdekesen végződött ez a nap, az egyszer szent!