– Bingó, haha! – kiáltottam fel hangosan, mire az asztalnál ülők egyszerre hördültek fel. Nem azt mondom, hogy én voltam a világ legjobb bingó-játékosa, sőt, életemben először bingóztam, de azt hiszem, velem volt a kezdők szerencséje, mert annyira csuklóból ment az egész, hogy alig mertem elhinni. Elégedetten mutattam fel a papírt a játék bírájának, aki az öregotthon egyik ápolója volt, ő pedig rábólintott, hogy valóban találatom volt. Kaptam is egy kisebb óvációt az asztalnál ülöktől, akik nyilván a nagyi, Fiona néni, Andy bácsi, illetve Todd Michaels bácsi voltak, utóbbi meg is jegyezte nagyon kis Casanova módjára, hogy "Zahranak ugyanolyan okos unokája van, mint amilyen ő maga is". Nagyi erre persze csak félszegen legyintett, meg kérte is Toddot, hogy ne hozza már zavarba, én viszont nagyon örültem, hogy végre a nagyinak is kijárt abból a csipkelődésből, aminek én voltam kitéve az elmúlt napok során. – És most? Mi lesz? Jár ezért valamiféle díj? Egy pohár forralt bor? – érdeklődtem, hiszen a vásáros randink óta Jude-al nem is ittam alkoholt. Már épp ideje volt.

– Szerintem hozzátok be neki az unokámat, annál jobb díj nincs is! – jegyezte meg Andy bácsi, Jude nagypapája, s a zavaromat nevetéssel és apró fejrázással kellett valahogy elrejtenem. Az ápolók viszont nagyon aranyosak voltak és kaptam tőlük zselés szaloncukrot meg mandarint, amit meg is osztottam az asztalnál ülőkkel. 

Mivel nekem már volt egy találatom, úgy éreztem, eleget bingóztam, így csak hátradőltem a székemben és csendben figyeltem a további eseményeket. Éppen egy mandarinról próbáltam lefejteni a héját, amikor megérkezett Jude is, látszólag teljesen átázva, zillált külsővel, kissé levegő után kapkodva. Gyorsan lerángatta magáról a kabátot és a sálat, majd amint a fogasra akasztotta őket, megkereste az asztalát a szemünkkel, s amint meglátott, rögtön az arcára kúszott a mosoly, ahogyan nekem is, s vidáman intettem egyet felé, ő pedig azonnal meg is indult az irányunkba.

– Csókolom! – köszönt illedelmesen mindenkinek. – Szia, papa! – nyomott egy puszit a nagyapja halántékára, átadva neki egy aprócska csomagot, majd húzott magának egy széket a szomszédos, üresen álló asztalok egyikétől és helyet foglalt mellettem. – Helló, Wendy!

– Hé, Jude! – poénkodtam egyből, majd a meghámozott mandarin felét odanyújtottam neki. – Mandarint?

– Elfogadom, köszi! – vette át a gyümölcsöt, majd jóízűen majszolni kezdte. – Mizu?

– Az előbb volt egy bingóm, épp a nyereményemet eszed – újságoltam, ő pedig gratulált is nekem. – Veled mizu? Miért vagy így kimerülve?

– A meló – válaszolta elnyúzott hangon. – Meg ma a kocsi Augustánál van, úgyhogy rohantam idáig, kint meg a legnagyobb havaseső kapott el ami csak létezik! – magyarázta.

– Tényleg, mi a helyezet a melóban?

A fiú nyújtózott egyet, mielőtt válaszolt volna.

– Fárasztó nagyon, egyre több a vendég, egyre több a meló, a menedzserünk meg kitalálta, hogy szervezzünk társasjáték-estet jövő kedden, a karácsonyi meghitt együttlét jegyében. Nyilván pontosan akkor, amikor már megint én leszek műszakban – sóhajtotta csalódottan. Látszott rajta, hogy szeretett ott dolgozni, de közben megterhelő is volt számára, hogy még a karácsonyi időszakban sem volt nyugta.

– Jövő kedd este? Szerintem ráérek! – böktem oldalba a könyökömmel. – Majd Dixitezhetünk, ha szeretnéd!

– Lenne kedved eljönni? – csillantak fel a szemei.

– Naná, én vagyok a társasjátékok koronázatlan királynője, ki nem hagynám! – imitáltam II. Erzsébet királynő (nyugodjon békében) jellegzetes integetését, ami nevetésre késztette Jude-t.

– Nos, ez esetben várom már azt a keddi napot. Jut eszembe, itt vannak a fotók is! – adott át egy borítékot, én pedig teljesen lázba jöttem a fotók nézegetése közben. Valahogy jó esett, hogy ebben a digitális világban valahogy a kezemben tarthattam ezeket. Főleg azt a szelfit, amit Jude lőtt, hát a szívemet szorongatta, ahogy a képről mosolyogtunk vissza. Tiszta álombeli volt. – Meg ameddig el nem felejtem: holnap este is randizunk! Persze, csak ha szeretnél – közölte velem, mire meglepetten pislogva fordultam a székemmel felé.

– Buli? – kérdeztem, hiszen eszembe jutott az ötlet, amit még Berry vetett fel a legutóbb és amit Augusta is emlegetett tegnap, hogy talán tarthatnánk egy bulit valamikor. Ezek szerint ez megvalósulni látszott.

– Ühüm, holnap este kilenctől lesz a buli, egy Josh nevű srác házában. Arra gondoltunk Augustával, hogy kocsival érted mennénk, vagy hát igazából Brendon kocsijával, ő ugyanis nem valami nagy alkoholpárti, mint az nemrég kiderült. Neked ez így rendben lenne?

– Jézusom, nem találkoztam a csávóval mióta hülyét csináltam magamból előtte legutóbb! – masszíroztam az arcomat idegesen. – De egyébként persze, hogy benne vagyok! – bólogattam.

– Szuper! Jaj és parti tematika is van!

– Tematika? Mégis micsoda?

Jude felnevetett.

– Négy szó: Ronda karácsonyi pulcsis parti! – sorolta, én pedig fura arcot vágtam.

– Nem tudom ki ez a Josh, de imádom az ötleteit! Ronda karipulcsis buli... nagyon találékony! – ismertem el bólogatva. 

– Josh tök jófej srác, csípni fogod te is szerintem, gyerekkori jóbarátok Berryvel! – mesélte. – Gondoltam is, hogy nála lesz a buli, mert csak az ő háza elég nagy egy ekkora szabású eseményhez.

– Mekkora eseményhez? Hányan lesznek? – ült ki az arcomra a feszültség.

– Legalább harmincan biztosan – masszírozta az állát elgondolkodva. – De nyugi, elvegyülünk majd közöttük! Plusz Josh mindig jó bulikat tart, tuti nem fogunk unatkozni!

Körülnéztem, majd közelebb hajoltam Judehoz.

– Még le kell zsíroznom ezt a nagyival, mert hogy őszinte legyek, még nem említettem neki semmit a buliról, de gondolom megnyugszik a tudattól, hogy lesz fuvarom is.

Jude elmosolyodott, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül leszólította a nagyit, amit én totál lefagyva néztem végig.

– Zahra néni, lehet egy kérdésem?

– Persze! – irányította rá nagyi a teljes figyelmét, előtte persze sokatmondón rám pillantva. Én csak hátradőltem a székemben, mint aki már totál beletörődött a sorsába, majd egy újabb darab zselés szaloncukrot bontottam fel, csak hogy ne kelljen rájuk néznem. 

– Ha megígérem, hogy nagyon-nagyon fogok vigyázni rá, a hajszála sem görbül meg és épségben hazahozom, elengedi velem holnap este Wendyt egy házibuliba? Valószínűleg hajnalig ott leszünk, de mire felébred reggel, Wendy már egész bizonyosan otthon lesz. A cserkész becsület szavamat adom rá! – helyezte a kezét a szíve fölé.

– Cserkész is voltál? – szólaltam meg hirtelen.

– Nem, de ne rontsd el az esélyeim! – kuncogott, majd kiskutya szemekkel nézett a nagyira, aki csak gyanúsan karba tette a kezeit és végigmérte a fiút, de látszott rajta, hogy mindjárt megpukkad a nevetéstől. 

– Hmm, nem is tudom – mondta. – Andy, mit szólsz hozzá? Elengedjem az unokámat a te unokáddal egy házibuliba?

Andy bácsi felpillantott a bingóból, majd végignézett rajtunk és nevetni kezdett.

– Gyerünk, papa, tudom, hogy az én oldalamon állsz. Hoztam neked gesztenyét is! – kérlelte Jude nevetgélve. – Szerintem ez meggyőző érv!

– Te le akarsz kenyerezni engem, nem is tudom mit mondhatnék a védelmedben – fontolta meg Andy bácsi. 

– Például azt, hogy megbízható vagyok meg nagyon de nagyon elővigyázatos? – tette fel a költői kérdést Jude. – Gyerünk papa, csak mondd szépen utánam!

– Hmm, ezzel valóban nem tudok vitatkozni, Zahra! Az unokám tényleg nagyon ügyes, figyelmes fiú. Én azt mondom, add áldásodat rájuk!

A nagyi újra elgondolkodni látszott egy pillanatra, majd az arcomra nézett és instant felélénkült. Alig vártam, hogy milyen frappáns dologgal vág majd vissza.

– Jól van, látom, hogy nagyon viszket a tenyered már! Menjetek, mit bánom én! – bólintott rá végül, mire Jude vidáman pattant fel a helyéről és a nagyihoz sietett, hogy háláját egy ölelés formájában fejezhesse ki.

– Ön a kedvencem, Zahra néni! – bizonygatta, mire a nagyi kuncogva vette tudomásul a szavait, s gondolom örült is magában, hogy asszisztálhatott egy újabb randinkhoz. Aztán Jude visszalépett hozzám és a kezét nyújtotta felém. – Van kedved kijönni picit levegőzni?

Bár nem volt ínyemre a havas esőben ácsorogni, azért visszautasítani sem szerettem volna az esélyét annak, hogy Jude-al egy-két szót válthassak privátban, így elfogadtam a felém nyújtott kezét, s amint mindketten magunkra kaptuk a kabátunkat, márt kint is voltunk az öregotthonból, s annak egyik oldalsó bejáratánál álltunk meg. Jude felsóhajtott, majd vonakodva rám pillantott.

– Most lehet, hogy meg foglak lepni, de végre találni fogsz rajtam fogást, ami miatt láthatod, hogy én sem vagyok éppenséggel a jó és szép dolgok mintapéldánya – jelentette ki hirtelen, s nem tudtam eldönteni, hogy ezt mégis hogyan kellene értenem, egészen addig, ameddig Jude kabátjának zsebéből elő nem került egy csomag Winston márkájú cigaretta, illetve egy öngyújtó. Bizonytalanul nézett rám, mintha reakciót várt volna tőlem.

– Most mi történik? – kérdeztem értetlenül. – Vagy azt hiszed, ítélkezni fogok amiért dohányzol? 

Jude pislogott párat, majd előhúzott egy szálat a dobozból.

– Azt hittem, hogy meglepődsz majd rajta vagy hogy nem kedveled, ha valaki dohányzik – vallotta be. Elmosolyodtam.

– Nem azt mondom, hogy olyan nagy rajongója lennék, de baromira nem számít az, hogy dohányzol vagy sem, ez nem változtat semmin. Az mondjuk elgondolkodtató, hogy eddig akárhányszor találkoztunk, nem is éreztem rajtad dohányfüstöt. Nem olyan gyakori szokásod ez, nem igaz? – feltételeztem.

– Valóban – ismerte el. – Vagyis már nem gyakori. A mai nap után viszont muszáj volt vennem egy friss dobozzal, kikészített a meló. 

– Megértelek. Ami azt illeti, én sem vagyok ebben annyira ártatlan, néhány hónapig én is rendszeres dohányos voltam – vallottam be, mert ha ő ebben megnyílt nekem, ideje volt visszanyílnom... ha létezett egyáltalán ilyen megfogalmazás.

– Tényleg? – Na ha én nem, ő aztán tényleg meglepődött ezen az információn. Én csak egy bólintással adtam hitelt az előző szavaimnak. Egy pillanatra megilletődött, de aztán határozottan elővette újra a cigarettás dobozát és felém nyújtotta.

– Cigit?

Vonakodva bár, de elfogadtam egyet, s nemsokára tüzet is kaptam hozzá, majd a közeli falnak dőltem. Ő is meggyújtotta a sajátját, s már indulhatott is a közös füstölés. Kicsit furcsa volt, mert az elmúlt két hónapban – mióta a Richardos dolgok körülbelül enyhültek bennem – egyáltalán nem nyúltam a cigi után, de határozottan éreztem, hogy valamelyest megnyugtat a nikotin. 

– Te miért dohányzol? – érdeklődött Jude, bár valahol már vártam ezt a kérdést.

– Oka kellene legyen? – kérdeztem vissza.

– Mindig van valami oka annak, ha valakinek valamiféle káros szenvedélye van. Én például akkor kezdtem bele, amikor mélyponton voltam. Tudom, hihetetlen, de azóta tényleg próbálok leszokni róla. Sőt, manapság egyre ritkábban nyúlok utána. Elhagyni még nem voltam képes teljesen, de azt hiszem, jó úton haladok. Arra fókuszálok manapság, hogy inkább a pozitív ingereket engedjem be ide, mint a negatívakat – mutatott a fejére, s ijesztő volt, hogy pontosan értettem miről beszélt. – Meg hát most ürügyként is használtam igazából, hogy picit félrevonjalak az idősektől. Igen, önző vagyok, tudom! – forgatta meg a szemeit, majd felcsendült jellegzetes nevetése, mire játékosan a felkarjába boxoltam.

– Szégyelld el magad, hát mit fognak most nélkülem kezdeni a bingó klubban? – sóhajtottam teátrálisan. – El lesznek veszve teljesen!

– Most már nem lesz, aki mandarint nyerjen nekik! – értett egyet Jude, majd beleszívott a cigarettájába. Úgy döntöttem, megosztom vele azt, hogy én miért kezdtem ebbe bele. Ahogy már fogalmaztam egyszer: azt adom vissza, amit kapok.

– Amúgy... én a szorongás miatt dohányzom. Asszem'. Imposztor szindróma az egyetemen, meg hát valamilyen szinten a magánéletben is – magyaráztam, s arcából már ki tudtam következtetni, mire is gondolt. – Tudom, mit fogsz mondani! Hogy ne érezzem magam így, hiszen ott tanulok, bekerültem, ugyanúgy ott a helyem, mint másoknak, de... ez olyan, mint a cigarettáról leszokni; csak fokozatosan lehet, apró lépésekben. Nyilván az, hogy a szorongást a cigivel vegyítettem nem volt a legjobb kombó, de stresszhelyzetekben mindig kikapcsolt picit. Függővé ugyan nem váltam, kellett az a pénz tasakos levesre, tudod – váltottam át a komor témából poénba, s el is értem a kívánt hatást, mivel Jude felnevetett a váratlan hozzátoldásra. – Nevetsz, de ez igaz! New Yorkban drága az élet!

– Hidd el, mióta a seggemet ledolgozom azért, hogy legyen miből odaköltöznöm, teljes mértékben hinni tudok neked! – emelte fel védekezőn a kezét. – Amúgy meg a tasakos leves nagyon is király!

– Ugye? Senki sem akar hinni nekem, pedig olcsó is, finom is, többnyire laktat is! – soroltam. – Éljen a tasakos leves!

– Éljen a tasakos leves! – helyeselte Jude is ujjongva, majd mindketten elcsendesedtünk, s inkább a szakadó hóhullásra fókuszáltunk tovább.

Már nagyon izgatott voltam a holnapi nap miatt, mert egy buli tökéletes alkalom volt arra, hogy még sok-sok izgalmas beszélgetésbe bonyolódhassak a fiúval. Plusz ott lesz Augusta, Berry és Brendon is, tehát dupla ok, hogy Warren ne szólhasson be többé nekem amiatt, hogy nem szocializálódom eleget. 

Az öregotthonból halkan kihallatszott a Train – Shake up Christmas című dala, amire Jude toporogva kezdett el táncikálni, hümmögni és a fejét rázni a ritmusra, én meg csak nevettem azon, hogy ez a srác totál dilis volt, a lehető legeslegjobb értelemben. Minden egyes pillanat aranyat ért, amit vele tölthettem és ezért nem tudtam eléggé hálás lenni a nagyinak, az univerzumnak, meg hát főleg neki, Judenak, aki tett róla, hogy sose unatkozzak és sose érezzem azt, hogy senki sem figyel rám; ha valakinek, neki mindig én voltam az első, s manapság én is instant őt kerestem a szememmel mindenhol, még akkor is, amikor csak az ablakon pillantottam ki a nagyi házából. Mindenben és mindenhol Jude-t kerestem. Már csak az volt a kérdés, hogy ő volt-e az is, akire egész életemben vártam?