– Mi legyen a neve? –  szállt vissza Jude a kocsiba, miután egy benzinkútnál megállva gyorsan beszaladt, hogy élelmet vegyen a kiscicának. A benzinkút felé tartó úton végig azt ecseteltük, hogy milyen kevés ember van tudatában annak, hogy a legtöbb macska egyébként laktózérzékeny, s mivel nem akartunk kockáztatni, mi is inkább vizet vettünk az egyelőre névtelen cicusnak.

– Attól függ, hogy valami elcsépeltet vagy inkább valami különlegeset szeretnél – mondtam, miközben szétfeszítettem az egyik Whiskas-tasakot és egy papírzacskóra öntöttem annak tartalmát –  mert csak az volt kéznél –, hogy a cica végre ehessen. A hátsó ülésre tettük őt, s olyan mohón falatozott, mintha már hetek óta nem evett volna. Ha lehet, még jobban vérzett a szívem a tudattól, hogy ilyen konokul bánt vele az élet.

–  Hm, lehetne valami szimbolikus is – tűnödött el a fiú, az állát masszírozva. –  Szerinted mi a neme?

–  Kisfiúnak néztem – vontam vállat, mert teljesen biztos én sem voltam benne. – Vicces lesz, ha kiderül utólag, hogy lány, de... mit szólsz a Paulhoz?

Jude felvonta a szemöldökét, látszólag értetlenül állva a felvetés előtt.

– Miért épp Paul?

Nevetve dőltem a székem támlájának, mert most már cikinek éreztem az ötletet.

–  McCartney – érkeztem a rövid válasszal, mire szinte azonnal szégyenlősen a kezébe temette az arcát. 

–  Istenem, hogy nem esett le rögtön? A The Beatles leggyalázatosabb rajongója lehetek ebben a pillanatban! – dörzsölte az arcát nevetve.

–  Dehogy, hát annyi Paul van a világon, nekem sem ő jutott volna elsőként eszembe – ráztam a fejem.  – Talán nem is jó név egy cicának...

– Dehogynem, imádom, szia, Paul! – fordult a hátsó ülések felé, ahol Paul még mindig nagyon jókedvűen vacsorázott. 

–  Nem érzed ezt is kicsit az univerzum fricskájának egyébként? – esett vissza a pillantásom a cicáról Judera. – Találunk egy cicát, a húgod egy cicás kinderfigurát csent el tőlem és már megint a The Beatles kontextusában vagyunk...

– Az univerzum tényleg jól összeállt – értett egyet, s egy-két hosszabb másodperc erejéig elvesztünk egymás tekintetében. Én csak szégyenlősen elmosolyodtam, s ő is ugyanígy tett, majd lassan végigelemezte az arcom minden egyes szegletét, én pedig beharaptam az alsó ajkamat, mert olyan zavarba jöttem, mint még soha. Szerencsére – vagy éppen balszerencsémre – váratlanul megrezzent a telefon a zsebemben, mire feloldottam a képernyőt és a következő üzenetet láttam meg:

Roxxy Andrews

Na mi a helyzet? Ugye a helyes palival vagy? 😉😏

Wendy Roberts

Igen, most vásároltunk fenyőt az öregotthonnak 😇És képzeld, még egy cicát is megmentettünk közben! 🙈🙈 

Roxxy Andrews

Juuuj, küldj már egy fotót! 😍😍😍

– A szobatársam nagyon szeretné látni a cicát – tolmácsoltam Judenak, aki még mindig engem fürkészett, majd hátrafordultam és lefotóztam Pault.

– Ha már szobatárs... milyen a kolis élet? Szereted? – érdeklődött. Éreztem a hangjában, hogy kissé feszült, de ugyanakkor azt is, hogy valóban kíváncsi volt a válaszra. Megköszörültem a torkomat.

– Az elején bitang ijesztő volt Montanaból New Yorkba költözni. Majdnem 3000 kilométer – húztam el a szám. – De hatalmas szerencsém volt Warrennel. Amikor költöztem, átjött Connecticutból és egy teljes hetet töltött velem New Yorkban, hozzászoktatott a metrózáshoz, a tömeghez, megnéztük együtt mi hol a legolcsóbb... – emlékeztem vissza, bugyután mosolyogva magam elé. – Amikor ő lett egyetemista, neki nagyon nehéz volt minden, talán a beilleszkedést kivéve, mert abban segítségére volt a szobatársa, aki egy baromi jófej emberke, de ameddig magához az új környezethez hozzászokott, kellett egy kis idő, szóval tudta, hogy jól fog jönni egy kis támogatás. Aztán egy héttel később megérkezett Roxanne is, a szobatársam, akivel első perctől kezdve egy húron perdültünk. Azóta is egymás támaszai vagyunk – gesztikuláltam a kezemmel magyarázás közben. Jól esett visszatekinteni az elmúlt időszakra, mert csak akkor esett le, mennyi minden történt velem néhány hónap leforgása alatt. – De hogy a kérdésedre visszatérjek: szeretem a kolis életet. A magam ura lehetek, addig alszom ameddig szeretnék, ha kedvem tartja akkor ebédre is műzlit ehetek – kuncogtam. – Néha zajonganak a szomszéd szobában, de ezt leszámítva minden szuper!

Jude halványan elmosolyodott, s még mielőtt észbe kaptam volna, már a keze után nyúltam, s összekulcsoltam azt a sajátommal. Megilletődve nézett fel rám.

– Augusta mesélte, hogy a legnagyobb álmod az NYU-ra járni – vallottam be, bár nem volt ínyemre beköpni a lányt, de a helyzet ezt most így kívánta meg. – Csak szerettem volna, ha tudod, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog! Nem ismerek senkit, aki annyira megérdemelné mint te – szorítottam meg a kezét. Ugyan nem kérdeztem rá, de tudtam, hogy az ösztöndíjért tepert olyan kitartóan, amit tényleg nehéz volt megszerezni, s még annál is nehezebb megtartani. Ennek ellenére nem is volt kérdés számomra, hogy ha Jude megszerzi, azt már a jóisten sem veszi el többé tőle. Kicsit eljátszottam a gondolattal is, hogy egyetemi kollégák lehetnénk és hogy ez mennyire király lenne.

– Köszönöm – pislogott rám hálásan, én pedig a kézfejét kezdtem el simogatni a hüvelykujjammal. Szorított a mellkasom, de a lehető legjobb dolog volt ennyire intenzíven érezni bármit is. Úgy éreztem, Jude végre az a személy, akinek megnyithatom a szívemet.

A romantikus pillanatunknak végül Paul vetett véget, aki úgy döntött, hogy már eleget evett és egy szökkenéssel újra az ölemben termett, apró pamacsaival pedig a lábamat kezdte el masszírozni, kitartóan dorombolva. Hát majdnem elolvadtam tőle! 

– Istenem, annyira kár, hogy a nagyi allergiás a macskaszőrre – sóhajtottam csalódottan. – Te lennél a legjobb barátom, Paul! – mondogattam a cicának.

– Bármikor átjöhetsz játszani vele, az ajtónk nyitva áll – jegyezte meg Jude, majd ő is megsimogatta a cicát. Aztán mintegy végszóra, hatalmasat korgott a gyomra. – Basszus! – tette a hasára a kezét. – Dél óta nem ettem, bocsi!

– Nem volt egy Meki a sztrádán? Mintha láttam volna egyet. Ha megállsz ott, ehetünk valamit! – javasoltam. – Igaz, már negyed kilenc van, de felhívom a nagyit és szólni fogok, hogy késünk egy keveset.

– Ha Zahra néni nem haragszik meg, akkor benne vagyok! – Jude még be sem fejezte rendesen a mondatot, a telefonom máris kicsengett a nagyi felé.

🎄🎄🎄

– Ne izélj már, ez a huszonegyedik század és már így is tartoztam neked egy kávé meg egy forralt bor árával! – böktem oldalba játékosan Jude-t, miközben a kocsija motorháztatejének dőlve majszoltuk a sajtburgert a Meki parkolójában.

– De azokra meghívtalak, mondtam már! – zsörtölődött.

– Én meg most visszahívtalak erre a Mekis menüre, jobb, ha hozzászoksz, velem ilyen az élet, azt adom vissza, amit kapok – bizonygattam, beleharapva a sajtburgerbe, majd figyelve, ahogyan Jude lelkiismerete végre megadja magát.

– Rendben, elfogadom az érvet. És... hálás köszönet még egyszer!

Aprót biccentettem, majd a távolba meredtem, ahol a Meki bejárata felé épp egy szerelmespár igyekezett. A srác konkrétan bepiruettezett a lánnyal a gyorsétterembe, majd egy aranyos csókot váltottak. Látszott rajtuk, hogy olyan jól szórakoztak, akár a kisgyerekek.

– Te és én, néhány hét múlva – hajolt közelebb Jude, aki maga is a két jövevényt figyelte. Nem is rejthettem volna el, annyira szélesre húzódott az ajkam, de valahol össze is szorult a gyomrom a néhány hét gondolatára, ugyanis januárban már kezdődött a vizsgaidőszak, ez pedig azt jelentette, hogy vissza kellett mennem majd New Yorkba, ha szerettem volna, ha nem. Határozottan maradtam volna inkább Saint Vincent Valleyben, Jude-al. 

Igyekeztem elhessegetni a gondolatot a fejemből és figyelmeztetni magam arra, hogy meg kellett élnem a pillanatot. Hajlamos voltam túl sok időt tölteni a fejemben, előre aggódva azon, ami meg sem történt még, s elfelejtettem élni közben. Évekbe tellett, hogy irányítani tudjam ezt, hogy meg tudjam állítani a gondolatlavinát. Nem volt egyszerű, de mindig hatásos volt. 

– Úgy legyen – feleltem végül, s igen kecsegtető volt a gondolat, hogy pár hét múlva talán már mi is önfeledten csókolózni fogunk a Meki bejáratánál. Túlgondolni nem illett a dolgot, álmodozni viszont mindig szabad volt. – Jude?

– Hm?

– Köszi, hogy ilyen jófej vagy velem!

Értetlenül fordult felém, miközben összegyűrte az üres sajtburgeres zacskót.

– Miért köszönsz meg valami olyat, ami teljesen alap dolog? – kérdezte, ami jogos volt, ám ugyanakkor a mai világban nem tudom, hogy miért lepte őt ez meg.

Behunytam a szemem egy pillanatra.

– Mert kevés az az ember, aki jófej velem. És jól esik. Hálás vagyok érte nagyon. Saint Vincent Valley mindig is különleges hely volt számomra, a szívem csücske. Sose gondoltam volna, hogy van hová fokozni, de amióta veled vagyok itt, nem csak a várost érzem egy biztonságos zónának, hanem téged is – ismertem be, ő pedig először pislogott néhányat, majd váratlanul közelebb csusszant hozzám, s amint a csípőnk összeért, finoman átkarolta a derekamat. 

– Ez esetben a hála kölcsönös – motyogta. – Velem sem kedves az élet. De azt hiszem az empatikus embereknek ez a keresztje. Túlságosan a szívünkön viseljük a fél emberiség sorsát, de ezért sosem kapunk viszonzást. Nem is várunk. De néha jól esne – bólogatott maga elé, s minden szava annyira de annyira hiteles volt, hogy meg sem bírtam mukkanni sok ideig. A vállára hajtottam a fejem és a majdnem teljesen üres parkoló sötétjébe meredtem. Érezni véltem a fiú férfiparfümjének jellegzetes illatát – mindig olyan baromi jó illata volt, hogy az nem volt igaz –, s hallottam az egyenletes légzését is, ami gyorsból lassúra fordult néhány perc leforgása alatt. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a szívverését is éreztem, intenzíven dobogott a mellkasában a pici kis szíve. 

Elmosolyodtam. Sosem voltam még egy ennyire romantikus helyzetnek a részese, vagy ha voltam is, soha nem úgy éreztem magam közben, mint abban a pillanatban; az egész testem szerotonintól és hormonoktól bizsergett, nehezemre esett levegőt venni, s Jude közelsége egyszerre volt idegen, de ismerős számomra. Egész egyszerűen nem tudtam betelni ezzel az érzéssel.

– Az egyik legjobb ember vagy, akit ismerek – suttogtam, s néhány percig még így maradtunk, ameddig fázni nem kezdtünk, s úgy ítéltük meg, hogy jobb lesz visszaszállni a befűtött autóba, ahol már türelmesen várt ránk Paul, aki ezúttal úgy döntött, újdonsült gazdija, Jude ölében húzza meg magát, s összegömbölyödve aludt el a fiú combján, miközben az kitartóan vezetett Saint Vincent Valley irányába. 

A rádióból halkan szólt a karácsony egyik legszebb klasszikusa, a Driving home for Christmas, amely igencsak megkoronázta a mai nap hangulatát, mintha csak egy zenei aláfestéssel megáldott filmes jelenet tetőpontját éltük volna át éppen. Aztán a dalról a szüleim jutottak eszembe és Warren, előbbiek tizenötödikén, utóbbi pedig tizenkilencedikén volt esedékes betoppanni a nagyihoz. Nagyon vártam már, hogy láthassam őket, s főleg ezen a helyen, hiszen a karácsony volt a kedvenc olyan ünnepem, amit a család társaságában tölthettem. Idén viszont minden kétszer annyira különlegesnek ígérkezett, egyrészt azért, mert az egyetem miatt szinte fél éve nem ölelhettem át egyiküket sem, másrészt meg azért, mert itt volt nekem Jude. Ezen a ponton már tényleg nem volt egyébre szükségem.

– Jaj ne már! – kiáltott fel a fiú, amikor a távolban szirénákra lett figyelmes. Én is csodálkozva figyeltem, ahogy az utat ellepték az autók, s amint közelebb értünk, világossá vált, hogy a sztrádát egy hatalmas, kidőlt fenyő keresztezte, ami megakadályozta a továbbhaladást. Az egyik rendőr le is intette az autónkat, majd az ablakhoz sietett, amit Jude le is húzott, hogy beszélgetni tudjanak.

– Vissza kell fordulniuk, ha sietnek – közölte velünk a rendőr. – Erősítést kértünk, de beletelik néhány órába, ameddig megérkeznek az embereink. Ha Saint Vincent Valley fele mennek, van egy kerülőút az M14-esen át. Egy órával hosszabb ugyan, de még mindig gyorsabban érnek a városba, mintha itt várakoznának – adta tudtunkra a helyzetet. 

Jude rám nézett, én viszont tanácstalanul megvontam a vállam. A fiú végül megköszönte a segítséget, s megfordult a kocsival, hogy megkeresse a kijáratot az M14-re.

– A nagyi meg fog ölni – sóhajtottam, de mindezt nevetve tettem, hogy Jude még véletlenül se érezze azt, hogy mindez az ő hibája lenne. Mert ha olyan volt, mint én – márpedig pontosan ugyanannak a típusnak tűnt minden szava alapján –, akkor most egész biztosan magát hibáztatta amiatt, hogy nem indultunk vissza időben. – Tiszta izgalmas volt ez a nap, már rég nem éreztem ennyire jól magam! – tettem hozzá, mert ez volt az igazság. 

– Szintúgy – bólintott Jude, de azért csak hozzátette azt, amire az imént gondoltam. – A késlekedés miatt pedig ne haragudj, majd kiengesztelem Zahra nénit valahogy – vakarta meg a tarkóját, amit gyakran csinált, ha kellemetlenül érezte magát. Lágyan a térdére helyeztem a tenyerem.

– Engedd el ezt a gondolatot, az én ötletem volt a Meki. És különben is, a nagyi nem fog rád haragudni, egyedül én leszek megdorgálva itt. De ne aggódj, nem szokott patáliát csapni, csak olyan intő jelként figyelmeztet, hogy azért nem illik ennyire későig kimaradni – nevetgéltem, s úgy tűnt, ez Judeban is oldotta a feszültséget, mivel szórakozottan a fejét rázta, s nem sokkal később elkezdte ecsetelni, hogy a nagyinak milyen impozáns beszólásait szokta hallani bingózás közben. Hát igen, a nagyi humora páratlan volt, s nem félt néha egy-két csúnyább szót is kiejteni a száján, ha éppen vesztésre állt bármelyik játékban. Néha egyenesen rémálom volt UNO-t vagy Monopolyt játszani vele, mert nem bírta elviselni a vereséget.

Szó szót hozott, s Jude az autóút hátramaradt részében lelkes mesékkel halmozott el az öregotthon lakóiról. Megtudtam például, hogy a papája imádta a sült gesztenyét, s mivel az még szezonban volt, Jude vagy Augusta igyekeztek minden héten vinni neki egy-egy csomaggal, vagy hogy Fiona néni odáig volt Vivaldi - Négy évszak című zeneművéért, így Jude csakis az ő kedvéért megtanulta lejátszani az egészet, s minden évszakban azt a részt adta elő neki, ami éppen aktuális volt. Meglepett az infó, hogy Jude tudott zongorázni, mert ellentétben velem, ő nem flexelt ezzel a social median, s amikor rákérdeztem, azt mondta, azért nem, mert nem játszott valami ügyesen. Azt válaszoltam neki, hogy aki Vivaldit tud zongorázni, az több, mint ügyes. Ettől mélyen elpirult, aminek titkon örültem, mert tetszett, hogy néha nekem is sikerült őt zavarba hoznom. Mire végül észbe kaptam, otthon is voltunk, hajnali fél kettő fele mozgott az idő, s Jude-al egy hosszas, szoros ölelést követően elbúcsúztunk egymástól – meg hát persze én Paultól is –, majd kiszálltam a nagyi háza előtt. Igyekeztem halkan belopózni az ajtón, hogy fel ne ébresszem a nagyit, de ő természetesen nem aludt, hanem a televízióban nézte a Legyen ön is milliomos egy régi, újra lejátszott adását. Amikor hallotta, hogy betoppanok, már láttam is a mutatóujját felemelkedni:

– Jó későn, kisasszony! – sopánkodott, de azért a mosoly ott bújkált a szája sarkában. Kuncogva siettem oda hozzá, egy puszit nyomtam az arcára, bocsánatot kétem, amiért aggódnia kellett és ilyen későig fent maradt, aztán már vettem is az irányt a szoba felé, még mielőtt hosszabban megdorgált volna. Amint beértem a vendégszobába és bezártam az ajtót magam mögött, megrezzent a telefonom és a képernyőn a következő üzenet fogadott:

Jude Moore

Köszönöm a mai napot, egy élmény volt! 🥰

Pirulva borultam bele az ágy párnái közé.