Ha valaki azt mondta volna nekem az elmúlt este, hogy a mai napon egy teljes, három órás autós kirándulásra mehetek majd Jude-al azért, hogy Denver mellől, egy fenyő-farmról elhozzuk a legszebb, legdúsabb fenyőt az öregotthon számára, tuti nem aludtam volna egész éjszaka az izgatottságtól. Valamikor kora délután toppantam be a Szent Vincébe, ahol az otthon dolgozói között épp arról szólt a feszült tanakodás, hogy mikor és honnan kellene fát szerezni, hogy az időseknek egy kis ünnepi hangulatot csempésszenek a mindennapjaikba. Még köszönni sem volt időm, amikor Jude észrevett, s minden előzetes nélkül feltette a kérdést, hogy nem-e lenne kedvem elkocsikázni Colorado állam fővárosáig egy fenyőért. Kérdés nélkül belementem, hülye lettem volna kihagyni egy efféle alkalmat.

Mint kiderült, Jude éppen a reggeli műszakja után állított be a papájához és amint meghallotta a dolgozók beszélgetését, tudta, hogy be kell vállania ezt a feladatot, főleg azért, mert imádott másokon segíteni. Szerinte az időzítésem a lehető legjobb volt, mert legalább nem kellett egyedül végigvezetnie ezt a hosszú és unalmas utat. Én mondjuk nem neveztem volna unalmasnak, hiszen havas hegyláncok és végtelen fenyőerdők sokasága mellett hajtottunk el mindvégig, amitől olyan érzésem támadt, mintha egy hegyi kabin felé tartottunk volna karácsonyozni, s egyből Ed Sheeran - Perfect című dala szólalt meg a fejemben. Adtam volna egy lassúzást a hóhullásban Jude-al, just sayin'.

– Nem vagy fáradt? Vezethetek én is – tettem fel a kérdést körülbelül negyed órányi utazást követően, mert beállt közénk egyfajta kínos csend, amit annak tudtam be, hogy Jude nem volt egészen toppon egy délelőtti műszak után. – Sőt, elvehettük volna a papa kocsiját is, a nagyi amúgy is örül, ha valaki használja, másképp a garázsban porosodik. Elsején is csak azért fuvaroztam őt el az öregotthonba vele, hogy kipróbáljuk, működik-e még. 

– Valami hat kávét ittam ma, szerintem éber leszek két teljes napig – nevetett fel Jude, majd aprót biccentett. – De köszi, nagyon értékelem, hogy felajánlottad. Biztos vagyok benne, hogy a papád kocsija is tök szuper lett volna, de ebben rakodó is van, szerintem így jobban jártunk – emlékeztetett, én pedig a homlokomra csaptam, hogy mégis hogyan lehetek ennyire idióta. – Jaj, Augusta mondta amúgy, hogy valamelyik nap felhívna majd téged. Nekem elujságolta a tegnapi randit, de a lelkemre kötötte, hogy semmit se spoilerezzek neked, mert ő maga szeretne beszámolni róla.

– Jaj, már nagyon izgulok! – csaptam össze a tenyerem, mert tényleg nagyon kíváncsi voltam rá, hogy milyen lehetett neki a tegnap estéje. – Bár tuti, hogy jó volt, hogy nevettek már a tegnap amikor sétálgattak!

– Valóban, jó volt rájuk nézni! – helyeselt Jude. – Augusta az este végig énekelgetett a lakásban, tisztára olyan volt, mint egy szerelmes tinilány – sóhajtotta. – Jut eszembe, zene! – kapott a fejéhez, majd bekapcsolta a helyi rádiót, amin épp valami karácsonyi műsort adtak, ahol egy betelefonáló a Feliz Navidad-ot énekelte, valami borzasztó hamisan.

– Hát alig húsz éves, nem igaz? A tinilány fázisból sosem lép ki az ember igazán, én sem érzem azt, hogy olyan felnőttesen tudnám kezelni azt, ha crusholok valakire – szaladt ki a számon, s persze Jude kapott is az alkalmon, hogy reagáljon erre.

– Szóval tipikusan az a lány vagy, akit feldob, ha a crushja üzenget neki? Az a párnába sikongatós fajta? – húzta az agyam. – A barátnőid már mind tudnak rólam, nem igaz?

– Jude! – nevettem fel kínomban, de valahol felszabadító érzés is volt, hogy nem kerülgettük a forró kását és nyíltan beszéltünk arról, hogy igen, nyakig benne voltunk az egymásra crusholás fázisában. Jó volt, hogy nem kellett találgatnom, mi is a helyzet az ő részéről, s a tudat is jól esett, hogy nekem sem kellett rejtélyeskednem meg attól félnem, hogy nem jön át eléggé, hogy mennyire kedvelem őt. Mondjuk a tegnapi után elég egyértelmű lehetett...

– Mi az? Csak érdekelt, ha boldoggá tesz, hogy üzenek neked, ennyi az egész! – túrt bele a hajába, mert hát azért ő is zavarban volt, de próbálta ezt lazaságként álcázni. 

– Na és te? – dobtam vissza a kérdést. – Gondolom a férfiak sem állnak éppen közömbösen ahhoz, ha üzenetet kapnak attól, aki tetszik nekik! – tettem karba a kezem, miközben a fiú reakcióját vártam. De Jude-t képetelenség volt kibillenteni a józanságából.

– De hát erre már tudod a választ, hogy a szoba közepén ugrálgatok, amikor rólad van szó! – felelte ösztönösen, s megint eszembe jutott, hogy végignézte az ukulelés videóimat az Instagramon. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

– Ó, menj már! – boxoltam vállon finoman, majd inkább kinéztem az anyósülés ablakán, mert annyira égett a fejem, hogy levegőt is alig kaptam már. Igaza volt; pontosan az a típus voltam, aki még mindig nem lépett ki a tinilány fázisból. Mentségemre szóljon, hogy nem sok pasival jártam korábban, így ki sem nőhettem ezt a korszakot igazán. – Amúgy igen is meg nem is.

– Huh? – figyelt fel a rendkívül szellemes válaszomra, mire visszafordultam hozzá.

– Igen, örömmel tölt el, amikor írsz nekem. És nem, nem írtam minden barátnőmnek rólad. A kolis szobatársam, Roxanne tudja csak, hogy mi a szitu, meg hát persze Warren, mert ő az első, akinek bármiről beszámolok. Ja a bátyám azt üzeni egyébként, ilyen távlatokból is, hogy előre sajnál téged, amiért meg kell birkóznod egy ilyen ügyefogyott nőszeméllyel mint amilyen én vagyok – tettem hozzá teátrális sóhajjal. El sem hittem, hogy képes voltam a bátyám alá adni a lovat úgy, hogy itt sem volt, ráadásul magamat ásva alá ezzel a gesztussal. De hát a szívem mélyén én is jót derültem az ártatlan kötekedésén, le sem tagadhattam, mennyire értékeltem.

– Tényleg? Azt hittem minimum egy halálos fenyegetést kapok, hogy ki leszek belezve ha meg merlek bántani – kuncogott Jude, majd a rádiócsatornák között kezdett el váltani, mert már ő is unhatta az énekelni nem tudó betelefonálók hangját hallgatni.

– Nem akartam mondani, de egyébként igen, valami ilyesmit is mondott a kifigurázásom mellett – bólogattam, mert Warren valóban megjegyezte, hogy a fiúnak annyi, ha véletlenül egyszer is csúnyán mer rézni rám. Szerencsére Jude nevetve fogadta a hallottakat, valószínűleg nem riasztotta el az üres fenyegetőzés, meg hát nem tudhatta, de Warren a légynek nem ártana egyébként sem, egyáltalán nem volt a verekedős fajta, ő köszönte szépen, kerülte a balhét amikor csak lehetett. Szó, ami szó, lehet, hogy miattam kivételt tett volna, de ez csak egy spekuláció volt a részemről, s különben is, egyáltalán nem kívántam a bátyámat a Harcosok Klubjának új tagjaként látni.

– Úristen, ez a kedvenc karácsonyi dalom! – kiáltott fel Jude váratlanul, amikor végre talált egy elfogadható rádió-állomást. Feltekerte a hangot és ekkor esett le nekem, hogy Taylor Swift - Christmas Tree Farm című dalát játszották éppen, mintha csak tudták volna, hogy éppen egy ilyen hely felé tartunk. Kezdtem elhinni ezt az egész az univerzum összeállni látszott az enyém és Jude kedvéért-dolgot.

– Tényleg ez a kedvenc karácsonyi dalod? – vontam fel a szemöldököm, nem azért, mert nekem ne tetszett volna, sőt, én is imádtam Taylort, de valahogy olyan furcsa volt, hogy Judenak is tetszett.

– Esküszöm! – tette a kezét a szívére, de a kormányt is tartotta fél kézzel közben. 

– Ne szívass már!

– Nem szívatlak, hatalmas Swiftie vagyok, Augusta mellett mire is számítottál? – nevetett fel hangosan, majd még erősebbre tekerte a rádió hangját és teli torokból, mély beleéléssel énekelni kezdte a szöveget. Természetesen nem bírtam ki, hogy ne csatlakozzak, így együtt üvöltöttük végig a dalt, ameddig az le nem járt. – Taylor korunk egyik legnagyobb költője, Tyler Joseph mellett – jegyezte meg a srác, miután kellőképpen kinevettük magunkat. 

– Nem hiszem el, hogy rajongsz érte! – ráztam a fejem továbbra is. – Melyik a kedvenc dalod?

– Melyik albumról? – kérdezett vissza azonnal.

– Bármelyikről. Úgy átlagosan. Melyik az, amit képtelen vagy megunni? 

– Ez könnyű: this is me trying – válaszolta ösztönösen, ami egészen meglepett. – Sőt, szerintem a folklore úgy összességében a legkedvencebb albumom tőle, mert pont egy olyan időszakban jött ki, amikor minden olyan kilátástalan volt az életemben: koronavírus, a nagyi elvesztése, zűrök a szerelmi életemben... – sorolta. – A this is me trying felkapart a gödörből, azt hiszem. Szóval ez a végső válaszom! 

Elhallgattam egy pillanatra. Minél több időt töltöttünk együtt Jude-al, annál jobban megnyíltunk egymásnak. Mégis, most először kaptam észbe, hogy az ő élete sem volt mindig feltétlenül felhőtlen. Sőt, amikor Augusta megjegyezte, mennyit gürcölt a fiú az utóbbi időben, gyanítottam, hogy a fájdalmas lelki dolgok feldolgozása is benne volt a pakliban a melózás mellett.

– Nekem is a folklore a favorit, rongyosra hallgattam az exile-t – válaszoltam végül. – Jelenleg viszont az Anti-Hero a mindenem, volt egy egész hét, hogy újra meg újra csak ezt játszottam le Spotifyon.

–  Megértelek, nagyon fülbemászó a dal és az egész Midnights album úgy összességében – bólintott a fiú elismerően. – Egyszer majd menjünk el együtt egy koncertre!

Felnevettem.

– Benne vagyok!

🎄🎄🎄

– Na és ehhez mit szólsz? – érdeklődött Jude, és egy viszonylag közepes méretű fára mutatott, aminek viszont egész foghíjasak voltak az ágai.

– Elég csóva szegény – fejtettem ki a véleményemet, mire a fiú csalódottan sétált át egy másik sorba. Már egy órája válogattuk a fákat, ami alatt jócskán besötétedett, lassan hetet ütött az óra, s bár figyelmeztettem a nagyit, hogy valószínűleg csak tizenegy óra körül érünk majd haza, kezdtem azt hinni, hogy nem tudjuk majd betartani ezt az ígéretet.

Én is tovasétáltam egy távolabbi sorhoz, s ahogy éppen az egyik fa körül szimatoltam, az egyiknek hirtelen megrezzentek az ágai. Önkéntelenül is sikítva hátraszökkentem, aminek az lett az eredménye, hogy jól seggre is estem közben, egyenesen egy bókáig érő hóbuckába.

– Wendy? – hallottam, ahogy Jude a nevemet kiabálja, majd kétségbeesetten rohanni kezdett felém.

– Semmi bajom, ne aggódj! – biztosítottam róla, majd amint feltápászkodtam, arra a fenyőre mutattam, aminek az ágai nemrég moccantak meg. – Ott viszont van valami. Lehet, hogy csak egy madár.

Jude óvatosan közelebb sétált a fához, míg én a háttérből figyeltem az eseményeket. Egy adott ponton benyúlt az ágak közé, a felsőteste szinte elveszett a sötétszínű tűlevelek sokaságában, s amint kikászálódott onnan, észrevettem, hogy valami aprót és narancsszínűt tartott a karjaiban.

– Úristen, egy kiscica! – kiáltottam fel, majd rögtön nyújtottam is a kezem, hogy átvegyem a kisállatot, mert imádtam a macskákat. A kiscica dorombolt és a mellkasomhoz dörgölőzve adta tudtomra, hogy biztonságban érzi magát mellettünk. Majdnem elsírtam magam miatta. – Hát te mit keresel itt? – kérdeztem tőle, mintha válaszolni tudna nekem. 

– Úgy látom, nincs mamacica vagy más kicsi errefelé – nézett körül Jude, majd ő is odalépett hozzám és megsimizte a kisállatot. – Szerinted a farmer bácsié?

– Kétlem – húztam el a szám, amint jobban megszemléltem a kiscicát; nem tűnt gondozottnak, a szőre kosztól volt ragacsos és egészen alultápláltnak tűnt szegényke. Biztosan nagyon fázhatott egyedül ezen a helyen. – Mit tegyünk? Nem akarom itt hagyni és szívesen elkérném a bácsitól, ha mégis az övé lenne, de a nagyi sajnos allergiás a macskaszőrre – néztem rá Judera tanácstalnul, aki pár pillanatra a gondolataiba meredt, majd a kiscicára nézett, aki aranyosan pilsogott az irányába. Láttam rajta, hogy neki is a szíve szakadt meg érte.

– Semmiképpen sem maradhat itt. Biztosan láttad Instán, hogy van otthon egy fél éves, szürke csíkos macsekom, Marty – mondta. – Szerintem jól jönne neki egy játszópajtás, mit gondolsz? – vakargatta meg a cica fültövét, aki ha lehet, csak még erőteljesebben kezdett el dorombolni ennek hatására.

– Egy angyal vagy, Jude, segítek bármiben amiben csak kell – suttogtam, már-már elsírva magam örömömben, mire a srác átölelte a vállamat. 

– Ugyan, ez alap, nem fogok magára hagyni egy védtelen kisállatot – rázta a fejét, majd a fenyőre bökött, amiben a cicus lapult ezidáig. – Ehhez mit szólsz egyébként? Szerintem egészen sűrű, meg méretarányban is megfelelne az öregotthonba! – nézett rajta végig, s amint én is áldásomat adtam rá – mert a fa valóban gyönyörű volt –, Jude már el is szaladt, hogy elhívja a farmert, hogy segítsen neki elcipelni a fát. 

Amint megjelent a férfival – egy mogorva, negyvenes palival, akinek vadászsapka volt a fején és vörös kockás bélelt kabátot viselt –, rögtön a lényegre tértem.

– Elnézést Uram, ez itt az ön cicája? – mutattam az ölömben doromboló állatkára, mire a férfi undorodva nézett rá.

– Nem. Napok óta próbálom kihajtani a telepről az országútra, de még nem sikerült egyetlen teherautónak sem áthajtani rajta – jegyezte meg, undok cinizmussal a hangjában, s annyira megdöbbentem ezen az undorító hangnemem, hogy eltátottam a számat is, s éreztem, ahogy felfordulni készült a gyomrom. Láttam, hogy Jude lopva rám nézett, mintha azt akarta volna üzenni ezzel, hogy semmiképp se jusson eszembe konfrontálódni vele.

– Arra gondoltunk, hogy örökbe fogadnánk, ha nem az öné vagy valakié a környékről – mondta Jude, majd áttért az eredeti témára is. – És ezt a fát szeretnénk!

A férfi egy újabb pillantást vetett a kiscicára, majd a saját lába elé köpött, mint egy utolsó féreg förmedvény. Alig vártam, hogy elhagyjuk végre a farmját.

– Vigyétek innen ezt a rühes dögöt, mit bánom én? – vont vállat, mire szúrós szemekkel néztem egyenesen a két szeme közé, de még mielőtt újra megszólalhatott volna, Jude vette át a szót.

– Rendben, akkor a cicát is visszük és a fát is – nyugtázta, s azt mondta, üljek be az autóba, takarjam be a cicát azzal a takaróval, amit a hátsó ülésen szokott tartani, a többit ő majd elintézi. Én el is indultam a cicával, s körülbelül egy negyed óra múlva a fát is kiásták és felpakolták az autó rakodójára, miután jól hozzáerősítették huzalokkal meg miegymással. Jude nemsokára fizetett és már érkezett is vissza, miközben én visszafojtott lélegzettel vártam, hogy végre kifakadhassak.

– Mekkora tapló parszt, el tudod ezt hinni? – dühöngtem, amint a fiú visszaszállt az autóba. A cica már mélyen aludt, s legalább az a tudat megnyugtatott, hogy innentől kezdve nem eshetett már bántódása gonosz emberek kezei által. Néha rendesen rosszul tudtam lenni a gondolattól, hogy milyen gerinctelen emerekkel éltem együtt egy bolygón. 

– Sajnos tele van ilyenekkel a világ – húzta el a száját a fiú is, miközben elindította az autót. – Megállok majd valahol, hogy vegyünk neki élelmet, okés? – kérdezte, majd váratlanul egy puszit nyomott a halántékomra és bátorító mosolyt küldött felém. – Minden rendben lesz vele, ígérem!

Aprót bólintottam, de a szívem azonnal hevesen dobogásba fogott, majd a doromboló kiscica fejét kezdtem el simogatni. Tudtam, Judenál és Augustánál a legeslegjobb helye lesz a világon.