Hangos dudaszó hallatszott odakintről éppen akkor, amikor a nagyitól kezdtem el búcsúzkodni. A mama a lelkemre kötötte, hogy csak mértékkel alkoholizáljak és ne menjek bele semmiféle kétes ügyekbe – itt a drogokra gondolt –, de azért azt is hozzátette, hogy tudja, nem vetemednék ilyesmire és hogy maximálisan bízhat bennem, aztán adott egy búcsúpuszit a homlokomra és utamra eresztett. Én csak sietve dobtam át a nyakamon a hasitasimat és vakartam magamra a kabátot és a sálat, majd úgy szökkentem ki az ajtón, mintha üldöznének.

– Na végre, lazacos lány! – hangzott fel Brendon hangja, aki a lehúzott kocsi ablakán át méregetett, mellette az anyósülésen pedig ott vigyorgott Augusta, aki látszólag nagyon jó és nagyon szerelmes passzban lehetett. Aztán a szemem Judera vándorolt, aki az autó hátsó ajtajánál állt, rám várva, azzal a jellegzetes mosollyal az ajkán, ami tudtam, hogy csak nekem szólt, s én is egy hasonlóval ajándékoztam meg, majd lesiettem a lépcsőn, hogy csatlakozhassak a társasághoz. 

– Bocsi, mondtam neki, hogy ne dudáljon! – rázta a fejét Jude kellemetlenül, majd amint odaértem hozzá, a kezét nyújtotta felém, hogy besegítsen az autóba. – Hogy vagy?

– Még élek. Sajnos – kuncogtam miközben beszálltam a járműbe, mire Jude nagy szemeket meresztett rám. – Viccelek! Néha szeretek élni is, mint jelen esetben, például – tettem hozzá, a fiú pedig becsapta az autó ajtaját mögöttünk és csak a fejét rázta szórakozottságában a hallottakra. – Helló, gyerekek! – köszöntem Brendonnak és Augustának. Előbbi csak egy csalafinta integetésfélét intézett hozzám – cinkostársam, hát imádtam –, utóbbi viszont lelkesen fordult hátra és ragadta meg a kezemet egy pillanatra.

– Megyünk kirúgni a hámból, Wendy! – jelentette ki, mintha minimum egy Project X-féle bulizásra tartottunk volna. Én csak helyeslően bólintottam, bár nem terveztem eszetlenül bepiálni, de azért egy kis lazulásnak és táncnak én magam sem tudtam nemet mondani.

– Az öveket tegyétek fel! – figyelmeztetett bennünket Brendon, s szerettem volna belökni egy poént, hogy ójaj, valaki mennyire elővigyázatos, de egyrészt tudtam, hogy ellene azon nyomban alulmaradnék bármiféle szócsatában, másrészt meg igazából értékeltem, hogy a sofőrünk legalább olyan megbízható és elővigyázatos volt, mint amilyennek Jude is kikiáltotta magát a tegnapi napon, amikor a nagyinak hozott fel érveket amellett, hogy miért kellene engem elengednie vele bulizni.

– Te hogy vagy? – fordultam a fiú felé, miután becsatoltam az övemet, majd játékosan összeborzoltam a haját, hogy mindenképp meglegyen a fizikai kontakt, ami láthatóan nagyon is imponált neki.

– Soha jobban! – bólintott vidáman, majd minden előzetes nélkül a kezem után nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat. – Hiányzol Paulnak, egyébként!

– Ezt ő mondta neked? – kuncogtam, mert hát elképzeltem, ahogyan a szobájában ült a szőnyegen, törökülésben, miközben a cicussal játszott és beszélgetett. Igen, folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy Jude mit csinálhatott a saját szobájában, úgy, hogy nem is láttam soha a szobáját. Biztos voltam benne, hogy király szobája lehet, még egy szintetizátort is beleképzeltem az egyik sarokba csak úgy, poénból.

– Naná, mit gondolsz, nem értek a macskák nyelvén? Sokkal jobban értek az ő nyelvükön, mint az emberekén! – bizonygatta, s őszintén szólva meg tudtam érteni ezt az érvet, magam is sokkal inkább kedveltem az állatok társaságát, mint az emberekét. Az állatok nem ítélkeztek, az emberek viszont folyamatosan, akár ok nélkül is.

– Ez de édes, ő is nagyon hiányzik nekem! – sóhajtottam, majd vonakodva pillantottam Judera. – Lehet, hogy valamikor meg kellene látogatnom...

– Ó, igen, valamikor feltétlenül meg kell látogatnod, látnod kell élőben, hogyan tépi cafatokra a szőnyegemet. Mintha kutya lenne, nem is macska! – értett velem egyet, sűrűn bólogatva, mire gondoltam, szívom picit a vérét.

– Ez egy burkolt célzás volt arra, hogy menjek el megnézni a szobádat?

Hogy a fiú milyen gyorsan elvörösödött, azt le sem tudnám írni megfelelő jelzővel, de azt egészen biztosan állíthatom, hogy egy pillanatra el kellett fordulnia tőlem és ki kellett néznie az ablakon, hogy ne láthassam rajta, mennyire zavarba jött. Milyen kár, hogy nem tudta ezt eltussolni egykönnyen...

– Akár az is lehetett – válaszolta végül, mire Brendon felhördült a volán mögött.

– Jézusom, menjetek szobára, érzem itt az izzó hormonok illatát! – jegyezte meg, mire hátradőltem a székemben és nevetve szorítottam meg Jude kezét, hogy ne aggódjon az előzőek miatt, egy ennyi szexuális flörtölés már totál belefért a kapcsolatunkba.

– És te hogy vagy, Brendon? – érdeklődtem, hogy másra terelődjön a beszélgetés. – Milyen a meló?

A fiú elvigyorodott, majd szemkontaktust teremtett közöttünk a visszapillantó tükrön át.

– Amióta nem zargatnak random szőke lányok azzal, hogy lazacot akarnak horgászni télvíz idején akváriumi halkajával, azóta unalmas, végtelenül silány és semmitmondó – érkezett a cinikus válasz, amin Augusta csak felnevetett, én viszont tettetett sértődéssel a szemeimet forgattam.

– Jaj, engedjük már el ezt a témát na, én szentül hittem abban, hogy ez megvalósítható! – mondtam, ami Brendont is vihogásra késztette.

– Élénken él a jelenet az emlékeimben, az egyszer szent, szebbé varázsolta a szürke hétköznapjaimat. Meg hát... egyéb dolgok miatt is hálás vagyok azért a beszélgetésért – itt egy pillanatra Augustára sandított –, szóval azt hiszem, mégis csak tartozom neked némi köszönettel vagy legalább is hálával, tényleg!

Egészen meglepett, hogy köszönetet mondott az esetért, mert ebből is látszott, hogy nem egy üresfejű fajankóval volt dolgunk. Persze én csak vidáman legyintettem, hogy nem fontos, tényleg csak poén volt az egész, de igazából mélyen, legbelül nagyon de nagyon értékeltem.

Talán negyed óra telhetett el kocsikázással, a Josh nevű tag lakása ugyanis csak egy picit esett kívülre a városon, de már messziről hallani lehetett ahogy dübörög a zene. Szerencsés helyre választották a bulit, ugyanis nem igazán voltak környező házak, így senkit sem zavarhatott a hangoskodás. Brendon leparkolt valahol a közelben, majd együtt elsétáltunk a bejáratig, amin egész egyszerűen csak benyitottunk, mert ilyen zajban nem is lett volna értelme arra várni, hogy valaki meghallja, ha kopogunk. Alig hogy beléptünk, Berry rögtön kiszúrt bennünket, s odasietett hozzánk, hogy szó szerint a nyakunkba ugorjon örömében; érezni lehetett rajta, hogy picit már be volt azért csiccsentve.

– Na végre! – próbálta meg túlkiáltani a zenét – épp Black Eyed Peast játszottak, így a hangulat garantált volt –, több-kevesebb sikerrel. – Hol vannak az otromba pulcsik? Le a kabátokkal, gyerünk! – sürgetett bennünket, ő maga is egy Grincses pulcsiban feszítve, mire mindannyian megváltunk a leghasznosabb téli ruhadarabunktól, s Berry kezébe adtuk őket, aki az emeletre osont velük, valószínűleg jó amerikai szokás szerint Josh szobájába csempészve, hogy az ágyára dobhassa őket a többi vendég kabátja mellé. Nyilván egyből Judera sandítottam, akiről a létező legkirályabb pulóver nézett vissza rám: Rick feje a Rick és Mortyból, amint épp a szájából csöpögött a vodka, azzal a szöveggel, hogy Happy Human Holiday. Úgy éreztem, át lettem verve.

– Hé, nem ér, a te pulcsid nem is ronda! – kiáltottam fel, mert az övéhez képest az én lézerszemű, karácsonyi macskás pulóverem egy förmedvény volt.

– Miről beszélsz? Szerinted Rick Sanchez jóképű? Ő egy alkoholista, őrült barom! – magyarázta, de én csak sűrűn bólogattam, hogy márpedig ez igenis egy király pulcsi volt.

– Igen, tudom. Imádom a Rick és Mortyt! – adtam a tudtára a guilty pleasure-jeim egyikét, amivel teljesen kihoztam őt a balanszból. Valahogy sejtettem, hogy meglepi majd ez az infó is velem kapcsolatban, de hát szerettem meglepetést okozni neki. Talán azt még jobban, amikor ő rukkolt elő valami meglepetéssel nekem.

– Nem hiszeeeem! – kiáltotta Jude. – Egy lányt sem ismerek, aki kedvelné!

– Hát meglepi! Én sem ismerek pasit aki Taylor Swift rajongó lenne, úgyhogy kvittek vagyunk! – nyújtottam felé a nyelvem, majd megragadtam a karját és elkezdtem befelé vezetni, valahogy éppen a tömeg felé, nem törődve azzal, hogy amúgy idegenek között voltam, pedig egyébként pont ez riasztott meg, hogy milyen sokan lesztek itt. – Ennek örömére igyunk már egy vodka narancsot!

– A te kedvedért bármit! – nevetett Jude, s hagyta, hadd vezessem őt az italos pulthoz. Brendon és Augusta már régen elvegyültek a tömegben, amikor mi még a pulcsi témát vitattuk, most az egyik sarokban álltak, ahol Brendon valami srácokkal beszélgetett, akik valószínűleg valami haverjai lehettek. Direkt megfigyeltem, hogy Augusta milyen pozicióban van ezen beszélgetés során, de Brendon nem hagyta figyelmen kívül őt, mert magyarázás közben folyton a lányra nézett, s valószínűleg éppen róla mondhatott valamit a srácoknak, mert látszott Augusta mosolyán, hogy imponált neki amiket hallott. Ha egy pasi bemutatta a randipartnerét a barátainak, ott már azért komolyabbnak tűntek a dolgok, aminek végtelenül tudtam örülni.

– Nos, készülj fel, mert életed legjobb vodkanarancsát fogod most megízlelni! – mondtam Judenak, miközben két XL méretű vörös poharat helyeztem egymás mellé. Igen, ez is tipikus amerikai hülyeség volt. A fiú bőszen odafigyelt arra, hogy miféle varázslattal rukkolhatok elő, amitől olyan jó lehet ez a vodka, s amikor már nyúltam volna az üvegért, hirtelen egy váll sodort neki az asztalnak, aminek hatására kis híján ráestem arra, de még éppen időben kapaszkodtam meg az asztal szélébe.

– Helló, Jude, de rég láttalak! – szólalt meg egy hang, amiről rögtön leesett nekem, hogy nem igazán fogom kedvelni a tulajdonosát majd a továbbiakban.

– Jól vagy, Wendy? – Értékeltem, hogy Jude előbb felőlem érdeklődött és csak utána köszönt vissza a lánynak, aki őt leszólította. – Helló, Kristen! – motyogta oda neki, de aggódva engem figyelt közben, mire én gyorsan visszanyertem az egyensúlyomat és bólintottam. 

– Megvagyok, bár kicsin múlott, hogy tiszta alkoholos legyen most a pulcsim, úgyhogy jó lenne, ha körülnéznél máskor, mielőtt így odasietnél valakihez! – A mondatom második része ehhez a cseppet sem szimpatikus Kristenhez szólt, aki természetesen nem ronda karácsonyis pulcsit hordott, hanem egy flitteres topot és miniszoknyát, kicsit sem érdekelve, hogy nem volt a témához öltözve. Egyébiránt szép lány volt, hosszú, selymes barna hajjal és csillogó szemekkel, formás lábakkal, aminek hatására rögtön bekapcsolt a passzív-agresszív féltékenységi motorom, mert ha valaki annyira sietett egy sráchoz, hogy még másokon is átgázolt annak érdekében, hogy őrá irányuljon annak figyelme, akkor az csakis vetélytárs lehetett. Nem volt szép tőlem, persze, de sajnos ismertem már a fajtáját, Richardnak hála, akit ugyanígy közelített meg egy cicababa típusú csaj és nyúlt le előlem az egyik buli alkalmával a kampuszon.

– Oh, bocsi, nem is láttam, hogy ott vagy! – szúrt vissza a csaj rögtön, egyből végigmérve engem, majd pillantása megakadt a pulcsimon, amitől egy undoródó arcot vágott. Hát igen, oka volt annak, hogy már elsőre sem volt szimpatikus. – Amúgy te ki is vagy? Még sosem láttalak errefelé – döfött belém még egyszer, mintha azt akarta volna üzenni, hogy én egy senki vagyok itt és tudjam már hol a helyem. 

– Kristen, ő itt Wendy Roberts, a randipartnerem! – vette át a szót Jude, hiszen láthatta rajtam, hogy baromi kellemetlenül érintett a lány jelleme. Az meg, hogy a randipartnerének nevezett, egyenesen felemelő érzés volt. – Wendy, ő itt Kristen Maxwell, évfolyamtársak voltunk a suliban! 

– Csak évfolyamtársak? – fordult a lány vissza Jude felé, végigsimítva a karján, amitől kirvert a víz. – Ugyan már, Judey! – csavargatta a hajtincsét egész feltűnően, s hirtelen kedvem támadt nekem is belelökni őt az alkoholos asztalba. Utáltam, amikor valaki ennyire figyelemhajhász volt és ilyen szinten megjátszotta magát.

– Csak évfolyamtársak – szögezte le Jude, kissé talán szigorúbb hangnemben, mint azt vártam volna, s láttam az arcán, hogy valami olyasminek a közepébe csöppentem itt bele, ami egy zavaró tényező lehetett a fiú múltjában.

Kristennek nem igazán tetszhetett a válasz, mert csalódottan elhúzta a száját, de fajtájához hűen – jó, most már überféltékeny voltam – rögtön előrukkolt egy megfelelő válasszal.

– Hm, pedig az én részemről ez mindig is több volt!

– Szeretnél valamit, Kristen? – kérdezett rá a fiú hűvösen, s látszott rajta, hogy vissza kellett fognia magát mérgében. – Most éppen Wendyvel beszélgetnék!

Tiszta büszke voltam Judera amiatt, hogy így letörte a csaj szarvát, főleg mert amikor Richarddal voltam ugyanebben a helyzetben, ő az orrom előtt flörtölgetett, emberszámba sem véve engem. Ég és föld volt a két srác, s kezdtem megérteni az univerzum akaratát, hogy előbb meg kellett ismernem Richt, azért, hogy értékelni tudjam Jude-t. Bár ami azt illeti, Rich előismerete nélkül is értékelni tudtam volna.

– Ó, pedig abban reménykedtem, hogy táncolunk egyet! Csak egy szám erejéig rabolnálak el, ígérem, aztán meg visszatérhetsz... Wednesdayhez – ejtette ki a nevemet szándékosan rosszul és úgy, mintha egy betegségről beszélne, amitől inkább nevethetnékem támadt, mintsem sértőnek találtam volna. És különben is, inkább voltam Wednesday Addams, mint Regina George...

– A neve Wendy és szerintem a táncos kártyám már be van telve ma estére – közölte vele Jude és imádtam, hogy a Bridgerton-féle régenskorszak báli etikettjével vágott neki vissza, minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy ne kezdjek el hangosan felnevetni. Kristen viszont tipikus alfa nőnek érezte magát, akit ez a válasz sem tudott eltántorítani:

– Biztos vagyok benne, hogy szoríthatsz nekem helyet azon a listán – mondta, s ekkor pont megszólalt a Hollaback Girl Gwen Stefanitól, mire összecsapta a tenyerét. – Juj, ez a mi dalunk, gyereeeee! – ragadta karon Jude-ot a műkörmös kezével, s szegény srácnak még ellenkezni sem volt ideje, mert a lány olyan hirtelen húzta el őt a szoba közepére, a táncparkett irányába, hogy még én is csak pislogtam közben. Teljesen letaglózva néztem utánuk, még segíteni sem tudtam szegény srácon, mert Kristen annyira be volt indulva, hogy hirtelen azt sem tudtam mihez kezdhetnék.

– Hülye picsa – jelent meg mellettem Augusta, mint valami árnyék, aki olyan intenzíven szürcsölt valamit mellettem és nézte árgus szemekkel Kristent és Jude-t, mintha valami megbotránkoztató történt volna előtte.

– Te mit iszol? – érdeklődtem, majd gyorsan nekiláttam én is elkészíteni a vodka narancsokat, hogy ne kelljen addig is azt néztem, hogy megint lenyúlták előlem azt, aki tetszett. 

– Pink Lemonade – válaszolta. – Ne tévesszen meg a neve, ebben alkohol is van – jegyezte meg, mire felvontam a szemöldököm.

– Ejnye, még csak húsz vagy, tiszta illegális dolgokat csinálsz itt! Meg tényleg, te akkor a forralt bort is full illegálisan ittad! – kiáltottam föl, amivel sikerült őt megnevettetnem.

– Egy év ide vagy oda, mit számít az? – vont vállat a lány. – Fú de utálom ezt a nőt, minden pasira rátapad akire csak lehet. Brendont is többször megpróbálta elcsábítani az évek során, de hogy most miért környékezte meg megint szerencsétlen Jude-t az felfoghatatlan számomra – borzongott meg, mire az ajkamat kezdtem el harapdálni aggodalmamban.

– Miért van olyan érzésem, hogy valami szomorú sztori van ennek a hátterében? – tettem fel a kérdést, miközben azt figyeltem, hogy Kristen hogyan próbált Jude nyakába kapaszkodni, aki igyekezett elhárítani a testi kontaktot – sajnos sikertelenül, túl aranyos volt ahhoz, hogy egy nővel ilyen szinten bunkón bánjon –, közben bűnbánó arccal engem figyelve. Én csak küldtem felé egy halvány mosolyt, hogy ne aggódjon miattam, nem fogok emiatt neheztelni rá, mert látszott rajta, hogy ettől félt a leginkább.

– Ne aggódj, szerintem ha Kristen lekopik, el fogja mesélni neked. De ne hagyd már magad, csajszi! Hát esélye sincs melletted, Jude-t ő már régen nem érdekli, te vagy a tuti befutó. Mutasd meg neki! – bátorított Augusta, amitől őszintén szólva tényleg erőre kaptam, akár egy hamvaiból feltámadó főnix, s megragadtam Jude poharát meg az enyémet is, egyenesen a tömeg felé megindulva velük. Ugyan szegény Augustát jól magára hagytam, a mentális noteszomba felírtam azért, hogy később köszönetet mondjak neki az ösztönzésért.

– Elnézést! – emeltem át Kristen feje fölött Jude poharát, majd egy ügyes mozdulattal beférkőztem közéjük. – Itt az italod, ki ne száradj itt nekem! – adtam át neki a vodka narancsot, s tettem róla, hogy Kristen kiszorítva érezze magát a képből.

– Ezer hálám! – mondta Jude, kifújva a levegőt, s tudtam, ez egyszerre volt köszönet az italért és amiatt is, hogy mentettem a szituációt. Kristen valószínűleg nem számított arra, hogy közbelépek, mert csak megilletődve pislogott rám, majd a következő pillanatban fel is szívódott, amikor egy csaj meg egy srác random odajöttek hozzá beszélgetni. Örültem, hogy ez ilyen könnyen ment, de úgy éreztem, mintha még várt volna rám egy-két találkozás Kristennel a közeljövőben. Alig vártam, persze szarkasztikus olvasatban.

– Figyelj, tudom, hogy nem járunk meg ilyenek és igyekszem nem így érezni, de... kicsit féltékeny lettem, bevallom – mondtam meg a frankót Judenak, mert az elejétől kezdve nyílt lapokkal játszottunk, s ezt bizony továbbra is fent szerettem volna tartani közöttünk. A fiú ajka azonnal legörbült, s a belső frusztráció ki is ült az arcára.

– Annyira sajnálom, Wendy, egyáltalán nem akartam, hogy így érezd magad, olyan hirtelen húzott el, hogy tiltakozni sem tudtam már. De Kristen nem jelent semmit számomra, amit pedig mondott, hogy többek lettünk volna mint évfolyamtársak vagy ilyesmi, az egy kibaszott nagy hazugság, egy szavát el ne hidd! – túrt bele idegesen a hajába, mire lágyan végigsimítottam az arcán a kezemmel.

– Nyugi. Inkább igyál egy kortyot, megnyugszol, feloldódunk és ha nem szeretnél, nem kell erről beszélnünk többet – javasoltam, akármennyire is ölt a kíváncsiság, hogy mi a fene történhetett közöttük, ami miatt Jude ennyire neheztelt a lányra, aki látszólag vagy nem tudott erről, vagy egy pillanatra sem vette tekintetbe Jude érzéseit. Ha tippelnem kellett, az utóbbira tippeltem volna. 

Jude csak mélyen a szemembe nézett, majd meghúzta a poharat és én is ugyanígy tettem. Elismerően bólintott a korty után.

– Te nem vicceltél, ez tényleg finom! Ugye nem szerecsendió van benne? – mért végig megjátszott gyanúval, s örültem, hogy más témára tértünk át.

– Nem, itt csupán a megfelelő mennyiségben rejlik a varázs – válaszoltam. – De kíváncsi vagyok, milyen lenne szerecsendióval!

– Undorítóan hangzik, biztosan hányás íze lenne – borzongott meg, amitől a nevetés kerülgetett, s miközben kiittuk a pohár tartalmát, még sok ilyen nevetős pillanatban volt részünk. Egyik percben még a Bon Jovi It's My Life-jára ugráltunk, ami minden jó buli kötelező dala volt, a másikban meg már Katy Perry I Kissed a Girl-jét üvöltöttük teli torokból. Az, hogy remekül éreztem magam, nem volt kifejezés, s egy adott ponton olyannyira kifulladtunk, hogy muszáj volt mindkettőnknek rövid ujjú pólóra vetkőznünk, de körülöttünk mindenki más is ezzel apellált, mert egy ilyen fergeteges bulit képtelenség lett volna ilyen maskarában végigtolni. 

Aztán megérkezett a vízválasztó dal; az, amit örökre a szívembe zártam és amit örökre Jude-al kötöttem össze az elmémben, ez pedig a Red Hot Chilli Peppers egyik kultikus dala volt, aminek először még a címe sem jutott eszembe, de azért a szöveget beleéléssel énekeltem, mintha a kedvenc dalom lett volna a világon, miközben Jude-al össze-vissza ugráltunk annak ütemére. Hát igen, rockzenére lehetett a legjobban tombolni, ehhez kétség sem fért.

– Tudtad, hogy ez egy nemhivatalos karácsonyi dal? – hajolt hozzám közelebb Jude csak azért – bár ha tippelnem kellett volna, nem csak –, hogy ezt az információt megossza velem, amire én egy fura grimaszt vágtam. El nem tudtam képzelni, hogy a Red Hot Chilli Peppersnek és a karácsonynak miféle közük lehetett egymáshoz, pláne ennek a dalnak a kapcsán, amiről minden eszembe jutott, csak éppen maga az ünnep nem.

– Micsoda? Ez? Hogy lenne már karácsonyi dal? – nevetgéltem, miközben tovább ugráltam föl-le, akár egy nyolcéves ovis, aki túl sok cukrot evett.

– Hát az a címe, hogy Snow, ennélfogva teljesen legitim, hogy ez egy karácsonyi dal! – értetlenkedett, mintha ez annyira egyértelmű lett volna, amivel megint csak azt érte el, hogy könnyesre nevessem magam. A szerotonin szintem olyan magasra hágott az elmúlt egy hétben, hogy nehéz volt visszafognom magam, ez pedig Jude hibája volt, ki másé?

– Te nem vagy komplett! – ráztam a fejem hitetlenül. – De hát pont emiatt imádlak!

– Hoppá, hoppá! – húzogatta a szemölödökét, miközben elkapta a kezemet és megforgatott. – Imádsz?

– Jaj már, Jude! – nevettem fel újra, miközben a tenyerem ösztönösen a mellkasára tapadt. – Inkább mondd, hogy te is imádsz! Persze csak ha úgy érzed, ne érezd kényszerítve magad! – visszakoztam, de a fiú csak finoman megragadta a derekamat, majd közelebb húzott magához, így kénytelen voltam a nyakába kapaszkodni. Mélyen a szemembe nézett, olyannyira, hogy már nem voltam képes megkülönböztetni többé a zene dübörgését a mellkasomban dübörgő szívem ütemétől, s csak hagytam, hogy ezek az érzések magukkal sodorjanak. Hihetetlen élmény volt.

– Nem csak imádlak, totál odáig vagyok érted!

Tudtam, hogy nem lesz csók. Valahogy nem ez volt a pillanat. De amikor a homloka a homlokomhoz tapadt és forró levegővételei az arcomat csiklandozták, úgy éreztem, hogy valami több indult el köztünk, valami tagadhatatlanul több, mint barátság, mint kölcsönös szimpátia vagy egymásra crusholás. Teljesen biztos voltam benne, hogy nem bírok már sokáig ellenállni ennek az érzésnek, noha nem mintha  eddig bármi ilyet próbáltam volna tenni. Mégis, bizsergett az egész testem a gondolattól, hogy talán végre megtapasztalom, milyen is lehetett igazából szerelmesnek lenni.