– Tudom, hogy félsz, de szerintem ideje bemenni. Ha még sokáig ácsorgunk itt, tuti meg fog ijedni tőlünk – javasoltam Augustának, amikor már legalább három perce befelé néztünk a Fantastic Fish nevű bolt ablakán. A pultban ott állt a Brendon nevű gyerek, egy magas, piszok jóképű srác, aki épp egy horgászbotot igyekezett megbütykölni, s valószínűleg annyira elmerülhetett a munkában, hogy ezért nem vett minket észre korábban. Ez viszont nem azt jelentette, hogy az örökkévalóságig ott ácsoroghattunk. Augusta egy mély levegőt vett, majd lassan kifújta azt.

– Oké, menjünk! – váltott határozott arckifejezésre, de rögtön segítségkérőn rám is pillantott, mire egy bólintással jeleztem, hogy rendben, majd én megyek elől helyette. Az ajtóhoz sétáltam, határozottan lenyomtam a kilincset, s be is léptem az aprócska, zsúfolt helyiségbe, ahol kissé áporodott szagok csapták meg az orromat. 

Ami rögtön feltűnt, az a háttérzajként használt rádió hangja volt, éppen a Jingle Bell Rock című számot játszották, aminek dallamára a pult mögött dolgozó srác is halkan hümmögött. A belépésünk pillanatában meg is szólalt az ajtó feletti csengő, ő pedig felnézett, s ha nem csalt a szemem, a komoly arc egy aranyos mosolyba váltott, amikor megpillantott bennünket. Reménykedtem benne, hogy ez nem minden vásárlónak szólt, hanem csak Augustának, hiszen a srácnak automatikusan rajta akadt meg a szeme; de még nem lehettem biztos a dologban.

– Sziasztok! Segíthetek valamiben? – jött az ösztönös kérdés, amelynek pillanatában realizáltam, hogy elfelejtettem valami frappáns tervvel készülni. Az akció hibátlan volt, a monológom viszont hiányzott. Egy gyors levegővétel után a pulthoz sétáltam, hevesen bólogatva. Azt még nem tudtam, hogy mit mondok majd, de valamit gyorsan improvizálnom kellett.

– Lazacot szeretnék horgászni!

A srác hátrahököllt a hirtelen jött válaszomtól, s ami azt illeti, én is meglepődtem, hogy ez a gondolat honnan jöhetett, de aztán rájöttem, hogy a Szulejmán után - és igen, kiderült, hogy Ibrahim pasa megcsalta a nejét - az előző napon leadták a Mackótestvér első részét is a TV-ben, így egy-egy bögre almás-fahéjas tea mellett azt is ledaráltuk a nagyival, a mesében pedig lazacokra vadásztak a macik.

– Okéééé – nézett rám a srác értetlenül. – Mi érdekelne? Horgászbot? Csali? Horog? Háló?

Pánikolva néztem körül. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak.

– Öhmmm, még nem tudom! – vakartam meg a tarkómat idegesen, mire a srác a karjára támaszkodva dőlt a pultnak és engem kezdett el vizslatni. Látszott rajta, hogy már akkor marha jól szórakozott azon, ahogy szerencsétlenkedtem. Vagy totál őrültnek hitt.

– Az elég rizikós, ha lazacot akarsz fogni és nem tudod mit akarsz – szívta meg a fogát, de az arcára volt írva, hogy vissza kellett fojtania a nevetését. Ha a helyében lettem volna, én is így reagáltam volna. Aztán Augustára néztem, aki megszeppenve, tanácstalanul állt mellettem; össze kellett kapnom magam és végigjátszani a hülyeséget, amit elkezdtem.

– Én... amatőr horgász vagyok! – mentettem a menthetőt, majd lekaptam egy zacskó halcsemegét a polcról. – Ezt kérem!

A srác felvonta a szemöldökét, átvette a zacskót, majd szórakozottan a következőt jelentette ki:

– Tényleg amatőr lehetsz, ha azt hiszed, hogy majd lazacot foghatsz sima, akváriumi halkajával!

Fülig vörösödtem a válasza hallatán, mert igazán megnézhettem volna, hogy mit veszek a kezembe. A srác elfordult picit, lehajtotta a fejét és hangtalanul nevetett, de ezen a ponton én is nehezen fogtam vissza, hogy el ne áruljam magam. Augustára néztem, aki maga is eleresztett egy megengedő mosolyt; totál hülyét csináltam magamból, de úgy éreztem, megérte. Főleg, hogy végre a lányt is bele tudtam vonni a beszélgetésbe.

– Nem kell ennyire bunkónak lenni! – húztam az orromat, mintha vérig lettem volna sértve. – Tudom, hogy mit csinálok, a vevőnek mindig igaza van. Te mit szólsz hozzá? – néztem Augustára, aki csak a fejét rázta tehetetlenségében. Aprót biccentettem felé, hogy nyugodtan mondjon nekem ellent, pont mielőtt a srác visszanézett volna ránk.

– Lehet, hogy Brendonnak van igaza – válaszolta Augusta, s halvány mosolyt küldött a fiú felé, aki maga is rávillantotta hófehér fogsorát. – Van valami szakmai tipped?

– Ami azt illeti, igen! – ropogtatta ki az ujjait, kissé kihúzva magát. Férfiak; imádnak okoskodni. – Például az, hogy amatőrként ne lazacokra vadássz. Nem a képességeidet szeretném blamálni ezzel, de ritka nehéz megfogni őket, főleg a hatalmas sodrás miatt; ez ügyességet, türelmet és gyakorlatot igényel. Az a javaslatom - de hát nem muszáj megfogadni -, hogy egy tóparton kezdd a horgászást. És mondjuk ne decemberben – hadarta el a srác egy szuszra, mire tágra nyíltak a szemeim és kényelmetlenül pillantottam Augustára, aki ugyanolyan szótlan maradt, mint én. Brendon nem volt éppenséggel az érzékletesség mintapéldánya, kerek perec kimondta a gondolatait, de hogy értett a szakmájához, az egészen bizonyos volt. Plusz nem sértődtem meg, mivel az én részemről ez csak színészkedés volt, de azért jó volt tudni, hogy határozott volt, így én is más szemmel mértem fel az esélyeket. Viszont hamarosan újra meg kellett szólalnom, mivel a srác győztes mosollyal vizslatott és a helyzet kezdett egyre kínosabbá válni.

– Oké, akkor lemondok a terveimről. Köszönöm... a tanácsot – köszörültem meg a torkomat, majd egy hirtelen vezérelt ötlettől Augusta felé fordultam. – Nem azt mondtad mielőtt bejöttünk, hogy mosdóba kell menned? 

– Mi? – kérdezett vissza a lány értetlenül, de én gyorsan Brendonra pillantottam.

– Van itt mosdó?

– Leghátul, jobbra – mutatta a srác, mire azonnal noszogatni kezdtem Augustát. A lány nem értette, hogy pontosan mi a célom ezzel, de nem tiltakozott sokáig, gyorsan elsietett a mosdóba. Amint hallani véltem, hogy az ajtó becsukódott, a pultra csaptam mindkét kezemmel, ami azt eredményezte, hogy Brendon kissé megugorjon.

– Oké, figyelj, gyors leszek, hallgass végig és ne szakíts félbe! – kértem, egyenesen a szemébe nézve, majd mély levegőt vettem, mert tudtam, hogy nem volt sok időm. – Az, hogy amatőr horgász lennék csak kamu, de gondolom erre te magad is rájöttél. Augustának próbáltam segíteni, mert kedvel téged, viszont nem tudja, van-e esélye nálad. Ha neked is bejön, akkor kérlek, add valami jelét ennek, mondjuk hívd meg a karácsonyi vásárba amikor majd kifelé megyünk a boltból, ha viszont nem, akkor csak köszönj el tőlünk és kész. Ez bizalmas információ, amit azért osztok meg veled, mert úgy érzem, tudsz elég diszkrét lenni és az igazság birtokában nem fogsz elkezdeni poénból játszadozni vele, de főleg azért, mert Augusta egy csodás lány és megérdemli azt, hogy ne epekedjen hiába valaki után. Ezzel mindannyian megússzuk a felesleges köröket: te tudod az igazságot, ő felszabadulhat ilyen vagy olyan módon, nekem pedig lezárul a munkám. Karácsony van, de ha nem is lenne, szépen kérlek, hogy ne légy genyó, akármi is a válaszod! – Hát igen, most rajtam volt a sor, hogy levegővétel nélkül hadarjam el a mondandóm. Brendon csak karba tette a kezét, zavartan pislogott rám, ám még mielőtt reagálhatott volna, Augusta vissza is tért a mosdóból, kérdőn ingatva a tekintetét közöttünk. Gyorsan modort változtattam.

– Nos, mehetünk? – kérdeztem. – Elment a kedvem a horgászástól.

Augusta szomorú mosollyal bólintott, biztosan azt hihette, nem sikerült az akció, majd Brendonra nézett, aki végig őt vizslatta. Megilletődve integetett neki.

– Viszlát! – mondta Brendon, mire fanyar mosoly jelent meg az arcomon, s csalódott sóhajjal vezettem a vállától Augustát kifelé a boltból. Úgy éreztem, én tényleg mindent megtettem, de ha a srácot nem is érdekelte, legalább tényleg diszkrét tudott maradni. A lány már a kilincsre helyezte a kezét, amikor az univerzum úgy döntött, mégis másként fog alakulni ez a késő délutáni nap. – Augusta?

A megszólított instant a fiú irányába fordult; remegett a keze az izgalomtól. Brendon egy bizalmas mosolyt intézett az irányába, tetőtől-talpig végigfixírozta őt, majd megnyalta az alsó ajkát. A lánynak nyert ügye volt, ezt már a fiú testbeszédéből is levágtam.

 – Igen?

– Ha nincs programod holnap este, nem lenne kedved kinézni a vásárra? Pont szabadnapos vagyok és régóta kívánok már egy pohár forralt almabort. Jól jönne a társaság! Persze csak ha szeretnéd! – emelte fel védekezőn a kezét, mintha valami bohókás ötletet mondott volna, s értékeltem, hogy méltó játékostársra leltem ebben az ártatlan színjátékban.

Augusta pipacsvörös fejét még azután is sokáig nézni lehetett, hogy elhagytuk a boltot, de akkor, abban a pillanatban annyira vöröslött az izgalomtól, hogy vissza kellett fognia magát, nehogy nagy lelkesedésében hangosan felsikítson. Megfogtam a kezét, hogy ne remegjen annyira, majd megszorítottam azt, jelezve, hogy ideje válaszolnia.

– Persze, nagyon szívesen! – bökte ki végül, mire Brendon szélesen elmosolyodott.

– Szuper! Találkozunk a városháza előtt nyolckor?

A lány heves bólintásba kezdett, mire én kitártam az ajtót, hogy kész, nyert ügye van, indulhatunk is. Persze nem őt akartam sürgetni, hanem sokkal inkább én siettem volna, hiszen fűtött az izgalom belülről, hogy végre ismét láthatom Jude-t. Folyamatosan az járt a fejemben a tegnapiak után, hogy összeszedem a bátorságomat és elhívom őt valamerre, mert jó lenne egyszer kettesben, nyugisan is beszélgetni vele a világ mély dolgairól; annyira hiányzott ez az életemből, vele meg mindig minden annyira könnyű és felszabadító volt, még akkor is, ha kettő napja ismertem csupán.

– Oké, akkor... szia! – integetett Augusta újra, s én is hangosan elköszöntem. Ameddig a lány kábultan kiballagott, eltátogtam egy köszönömöt Brendon felé, aki csak cinkosan rámkacsintott. El sem mertem hinni, hogy bejött az egyenes, kíméletlenül őszinte motivációs beszédem.

– Wendy, fogalmam sincs, hogyan csináltad, de az adósod vagyok örökre! – hálálkodott a lány, amint egy saroknyira kerültünk a horgászbolttól, már-már elsírva magát. – Mit tehetnék, ami kompenzálná mindazt, amit értem tettél?

Elnevettem magam, majd a fejemet ráztam.

– Csupán annyit kérek, hogy érezd jól magad a randin és add önmagad. Brendon láthatóan kedvel, szóval el ne kezdj másként viselkedni, mint aki vagy! – tanácsoltam, s meg kellett torpannom, mert a lány olyan szorosan ölelt át a következő pillanatban, hogy egy lépést sem tudtam volna tovább tenni.

– Egy angyal vagy! – jelentette ki, s jól esett a tudat, hogy ilyen boldoggá tudtam tenni valakit. Nem sokkal később már hangosan vihorásztunk az utcán, kiveséztük, hogy Augustának mit kellene viselnie a randira ha esetleg Brendon elhívná még valamerre a vásár után, s a Coffee&Cream-be már úgy nyitottunk be, mintha ezer éve elválaszthatatlan barátok lennénk.

– Atya gatya, hát itt meg mi történt? – pislogott ránk a pult mögül Berry, hiszen abba sem bírtuk hagyni a nevetést. Jude ajkán is mosolyt láttam, aki a lány mellett állt, s úgy tűnt, igazán élvezte, hogy mennyire jókedvünk van.

– Csak nem zsebeltél be egy randit, húgi? – kérdezett rá végül, s Augusta válasza nem verbális volt, hanem egy teljes fangörcs, minek után a pult mögé szökkent és a bátyja nyakába ugrott. 

– Hűha, gratula, Aug! Ki a szerencsés fickó? – érdeklődött Berry, csípőjével a pultot támasztva.

– Brendon Pierce – vallotta be a lány, mosolytól kipirult arccal, mire Berry felvonta a szemöldökét. 

– Úgy hallottam, az a srác konkrétan megközelíthetetlen, még Kristen Maxwell is lemondott róla, ez hogy sikerült? 

Augusta vigyorogva rám nézett.

– Wendy érdeme! – irányította rám a figyelmet, mire a fejemet ráztam.

– Ugyan, dehogy! Én csak full hülyét csináltam magamból a kedvedért, nem járultam hozzá semmi mással!

– De működött, egy zseni vagy és megérdemled azt a beígért forralt bort, nem igaz, bátyus? – bökte oldalba könyökével Jude-t, mire ő ráerősen bólintott.

– Nem felejtettem el ám, foglaljatok helyet!

Ismét az utolsó boxot céloztuk meg, ezúttal Berry is csatlakozott hozzánk, s tetőtől-talpig kiveséztük Brendon testbeszédét és szavait. Ahogy én is, Berry is úgy vélte, hogy a srácnak valóban bejött Augusta, de azért óvá intette, hogy jobb, ha vigyáz vele, elvégre egy maroknyi lányt utasított már vissza néhány randi után, ami szerinte annak az oka, hogy retteg attól, hogy valaki mellett megállapodjon. Jude éppen akkor tért vissza, amikor megosztottam én is az ezzel kapcsolatos aggályaimat:

– Ismerek én is egy ilyen srácot. Nagyon szeret flörtölni, pörgős, bulis, baromi jó társaság, de mindenkit elhagy néhány találkozás után, mintha soha nem is számított volna neki – Nyilván Richardról beszéltem, mert még mindig friss volt az élmény, az általa okozott seb a lelkemben. – De semmiképp se indulj ennek negatívan neki, élvezd a találkát, próbáld megismerni őt. Ha bármi van, bunkóskodik vagy ilyesmi, nekem szólhatsz és ott termek. Vagy klasszikusan dobhatsz egy üzenetet, hogy tegyem magam mintha az anyukád lennék és hívjalak haza, megadom a számom!

– Hallottad, Jude? Kapd elő a telefonod! – szólt azonnal a lány a bátyjának, mire az kínosan temette az arcát a kezébe, miután lepakolta elénk a forralt borokat.

Hogy Jude is leülhessen mellénk, egy harmadik tag, egy erősen tetovált karu, kopasz srác vette át a frontot a pultnál, mert nagy nyüzsgés nem volt; valószínűleg a legtöbben a vásáron nézelődhettek. Lediktáltam a számomat Judenak, majd a forralt bort kortyolgatva kinéztem az ablakon, ameddig Augusta és Berry gyorsan felvázolták a srácnak is az eseményeket. Ezúttal hó nem hullott, de így is szép volt a kivilágított utca látványa a szürkületben, a sétáló családok és szerelmespárok összeölelkezve. Kicsit összeszorult a szívem, de tudtam, nem szabad elcsüggednem; egyszer eljön majd az én időm is.

A telefonom megrezzent a kezemben, mire érdeklődve oldottam fel a képernyőt. Valaki bekövetett Instagramon, s percekkel később egy barátkérőm is érkezett Facebookon: Jude Moore, állt a képernyőn. Éreztem, hogy a fülemig szalad a szám, majd ahogy visszaigazoltam mindenhol, felnéztem a telefonomból, s elkaptam a tekintetét; ő is mosolyogva fixírozott engem az asztal másik feléről. Aztán valamit pötyögni kezdett, s pillanatokkal később felugrott egy Messenger-ablak a képernyőmön:

Jude Moore

Nincs kedved neked is kimenni holnap a vásárra? 😁Szabad leszek!

Nem mertem felnézni rá, mert elárultam volna rögtön azt, hogy mennyire belelkesültem, így csak gyorsan visszapötyögtem a választ:

Wendy Roberts

Szívesen mennék, de nem akarom megzavarni Augusta randiját! 🙈

Rögtön jött is a válasz:

Jude Moore

Majd irányt váltunk, ha találkozunk velük. Muszáj megkóstolnom a vaníliás kuglófot a Mézesszáj standnál. Légyszi 🥺

Nevetgélni kezdtem, de még mindig nem néztem a fiúra, csupán egy sóhajjal adtam tudtára még a válasz bepötyögése előtt, hogy beadtam a derekamat: 

Wendy Roberts

Hol találkozunk?

Jude Moore

Nyolckor a nagyid háza előtt várlak! 😊

Végre felnéztem a képernyőről, s éppen akkor emelte rám Jude is a tekintetét, mire szórakozottan a fejemet ráztam. A szemezésünk a lányoknak is feltűnt.

– Mi ez a rejtélyes szemkontaktus? – kérdezett rá Berry, a tekintetét ingatva közöttünk.

– Jaj, hát egyértelmű! Első pillanattól kezdve szimpatizálnak egymással! – nevetgélt Augusta.

– Cssst! – szólt rá Jude. – Idd a borod és ne beszélj!

Erre az összesen felnevettünk, majd hirtelen Berry azt az ötletet vetette fel, hogy valamikor el kellene mennünk az összesünknek bulizni. Ki is számolta, hogy ő és Jude a következő héten, pénteken és szombaton szabadok lesznek, s hogy majd megpróbál leszervezni addigra valami bulit néhány ismerősével. Tetszett az ötlet, főleg hogy a legutóbbi néhány hónapban nem is jártam igazán ki a kollégiumi szobából.

– Nagyon jól éreztem magam, de lassan indulnom kellene! – pillantottam az órára, meglepetten konstatálva, hogy az lassan hetet üt, én pedig megígértem a nagyinak, hogy segítek neki felhozni a pincéből egy régi komódot, és kidekorálni a lakás előterét.

– Kikísérlek! – ajánlotta fel Jude, s amint elköszöntem Berrytől és Augustától - utóbbi ismét jól megölelgetett, ódába foglalva a háláját -, magamra kaptam a kabátomat és követtem Jude-t. – Köszi, amit ma a húgomért tettél! – mondta, még mielőtt az ajtóhoz értünk volna.

– Ugyan már, semmi különlegeset nem tettem! – ráztam a fejem. – Nagyon remélem, hogy holnap minden rendben lesz.

– Vele vagy velünk? – érdeklődött.

Felnevettem.

– Biztos vagyok benne, hogy velünk mindenképp, minden rendben lesz! – jelentettem ki határozottan, újra előcsikarva ezzel a fiú jellegzetes, szégyenlős mosolyát.

– Oké, akkor ez egy randi, ahogy megbeszéltük! – válaszolta minden előzetes nélkül.

– Az lenne? – vontam fel a szemöldököm hivalkodón.

Jude csak rejtélyesen elmosolyodott, majd hangtalanul intett egyet búcsúzásképp és visszaballagott a pulthoz. Csak bámultam utána, ahogy feldobódva állt be újra dolgozni, s arra gondoltam, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy az idei szünetben kicsit én is jobban részese lehetek általa Saint Vincent Valley életének.

Le sem lehetett vakarni a vigyort az arcomról, amikor elhagytam a kávézót.