Büszkén léptem ki a könyvesboltból, hónom alatt cipelve David Foster Wallace - Végtelen tréfa című, kolosszusméretű könyvét. A bátyám imádta a kihívást jelentő olvasmányokat, így Wallace könyve tökéletes ajándék volt számára; mind terjedelmében, mind pedig elbeszélés szintjén egy igazi challengenek számított. Warrennek legalább egy fél évig lesz mivel szórakoznia, az egészen biztos!

Mivel nem kocsival jöttem, ezért sétálva indultam vissza a nagyi lakására. Volt még nálam néhány ünnepi kellék, többek között égősorok és fenyőágak, amivel a vendégszobát szerettem volna feldíszíteni, illetve, Warren mellett, lapult még ott ajándék anyunak és apunak is, így több szatyorral volt tele a kezem. Úgy éreztem, kissé elfáradtam. Még az olyan kisvárosokban is, mint Saint Vincent Valley, tele voltak emberekkel a boltok. Talán ez annak is volt köszönhető, hogy egyébként a városháza előtti téren tegnap egy csodálatos kis karácsonyi vásár nyitotta meg a kapuit; minden zöldben és aranyban pompázott, igazi esztétikai élményt nyújtott a szemnek, a finom illatokról és a karácsonyi dalokról nem is beszélve. Nekem is tervben volt kisétálni ide a nagyival, de az majd egy másik napon lesz, mert aznap este Szulejmánt kellett néznünk a televízióban. A nagyinak muszáj volt tudnia, kiderül-e végre, hogy Ibrahim pasa megcsalta a nejét Nigar asszonnyal. És ami azt illeti, ez engem is érdekelt.

A sarkon betérve a Coffee & Cream kávézó rusztikus körvonala rajzolódott ki előttem, s máris érezni véltem a frissen őrölt fekete kávé illatát. A közepes méretű kávézó csúcsdíszként emelkedett ki a háta mögött elterülő, havas hegyek és dombok közül, s a varázslatos látványhoz az is hozzáadott, hogy ismét szállingózott egy kevéske hó. Saint Vincent Valleyt mindig is a téllel asszociáltam, főleg azért, mert Warrennel általában mindig itt töltöttük gyerekként a téli szünetek legnagyobb részét. 

Biztos voltam benne, hogy ez az időszak alapozta meg a szoros testvéri kötelékünket. Mindig viccelődve meg csipkelődve beszéltem Warrenről, de az igazság az volt, hogy őt tartottam a legfontosabb embernek az életemben. Hogy mennyi mindent köszönhettem neki, azt szavakba sem tudnám önteni. Biztos voltam benne, hogy ilyen szeretetteljes, gondoskodó testvére senkinek sem volt, mint nekem. Minden porcikámmal azt kívántam, hogy a bátyám boldog legyen, s úgy éreztem, minden úgy alakult mostanában az életében, hogy ez végre meg is történhetett. Alig vártam, hogy Szenteste előtt elhagyja Connecticutot, és végre ő is itt legyen. Fél éve nem öleltem már át, rettenetesen hiányzott.

Mire észbe kaptam, már be is nyitottam a Coffee & Creambe. A boxok nagyja meglepően üres volt ahhoz képest, hogy péntek reggelt írtunk, de nem igazán bántam, mert legalább szabad volt az a hely is, ahol legtöbbször ülni szoktam, vagyis a leghátsó box a helyiség bal részében, az ablak mellett. Rá kellett jönnöm, hogy a tudatalattimnak kávé kellett, így elfogadtam a sorsomat és úgy döntöttem, mindenképp inni fogok egyet. Mivel hozzászoktam már, hogy rendelni a pultnál kellett, automatikusan oda is léptem megszemlélni a kínálatot a falra függesztett, hatalmas menüsoron, bár tudtam, valószínűleg megint ugyanazt fogom kérni, mint mindig.

– Helló üdvözöllek a Coffee & Creamben, mit adhatok? – köszöntött a pénztárgép mögött poharakat törölgető lány, Berry, aki legalább két éve itt dolgozik már. A hajáról elég könnyű felismerni, hiszen rasztában viseli, s mindig olyan kedves, hogy muszáj nagylelkű borravalóval megajándékoznom, főleg ilyenkor, az ünnepi időszakban.

– Szia! Még gondolkodom, hogy a szokásos legyen-e vagy ezúttal kérjek valami speckóbbat – válaszoltam. – Ez a vaníliahabos latte például egész csábító!

A lány felkuncogott.

– Elfogadható, bár ha a szakmai véleményemet szeretnéd, nem éri meg az árát. Én a klasszikus forró csokira esküszöm ebben az időjárásban, vagy annak fehércsokis változatára. De hagylak átgondolni, addig gyorsan átszaladok a raktárba néhány fahéjrúdért, ha nem gond.

– Egész nyugodtan – biccentettem, majd újra a menüsorra meredtem. Igazából a forró csoki gondolata nem is volt rossz, viszont nem akartam semmi olyat inni, ami túlságosan édes lett volna. Kellett valami fanyarság nekem. Meg hát koffein. Igen, határozottan szükségem volt a koffein boostra. Mondjuk abban nem voltam biztos, hogy segíteni fog az éberségben, hiszen az egyetemi hajsza miatt már annyira ráfüggött a szervezetem, hogy nem mindig tudott hatni, de hát szünet volt, annyira nem is volt fontos, maga az íze is megtette.

– Wendy? 

Megugrottam és megilletődve pillantottam a hang irányába, hiszen baromi ritkán hallottam a nevemet hangosan kimondva, pedig tegnap este elhangzott már a szájából néhányszor. Ugyanúgy nézett rám, mint amikor elköszöntünk egymástól, s ettől lelkes, kislányos sikolyokat támadt kedvem hallatni. Tisztára dilisnek éreztem magam.

– Jude! – húzódott akaratlanul is mosolyra az ajkam a fiú láttán. Ugyanaz a felállás volt, mint előző nap igazából: Jude kötényben, egy tálcát tartva a kezében mosolygott vissza rám, én pedig csak bámultam rá nagy szemekkel, amíg ő le nem helyezte a tálcát és oda nem sietett hozzám, áthajolva a pulton. – Követsz engem? – szűkítette össze a szemét hamiskásan vizslatva.

– Csak szeretnéd – válaszoltam ugyanolyan tekintettel. – Az ittlétemet ne rám fogd, fogd a karácsonyra! 

A nevetése ismét melegséggel töltött el belül.

– Vagy úgy, szóval belefáradtál az ajándékvásárlásba! Teljesen érthető. Egy kiadós shopping után gyakran tévednek be ide az emberek – bizonygatta, majd a háta mögötti menüre mutatott. – Mit adhatok?

– Épp azon filóztam én is, de azt hiszem, semmi extrát, csak egy cappucinot szeretnék – tolmácsoltam, próbálva elrejteni a zavaromat. Véletlenül sem számítottam arra, hogy Jude-t találom majd ezen a helyen. Ez volt a kedvenc kávézóm a városban, szinte minden évben betértem ide, de egész biztosan emlékeznék a fiúra, ha korábban is itt lett volna, hiszen Berryt is instant felismertem. Egyszóval, őt biztosan csak idén vették fel.

– Máris készítem! Ha van kedved, foglalj helyet valamelyik boxban. De ha inkább kilesnéd a kávékészítési művészetemet is, nyugodtan maradj a pultnál – csipkelődött, mire ösztönösen megragadtam minden szatyromat.

– Csábító ajánlat, de inkább lefoglalom a kedvenc boxomat, még mielőtt még több fáradt vásárló tévene be ide!

– Kedvenc box? – lepődött meg. – Jártál már itt korábban?

– Csak minden karácsonyi szünetben tizenöt éves korom óta – csavargattam játékosan a hajtincsemet, de erre csak a beszélgetésünk után jöttem rá. Kínos, hogy ennyire hatással volt rám ez a srác.

– Hogy lehet, hogy még sosem találkoztunk? – vakarta meg a tarkóját értetlenül. – Én is gyakran jártam ide már azelőtt is, hogy pár hónapja felvettek volna dolgozni.

Vállat voltam.

– Talán az univerzum nem akarta, hogy hamarabb találkozzunk – mondtam ki rejtélyesen, de azonnal meg is bántam. Úgy hangzott, mint egy elcsépelt romantikus film csúcsmondata...

– Hát, az könnyen meglehet! – Meglepett, hogy nevetve reagálta le ezt a furcsa mondatomat. – Örülök, hogy az univerzum tegnap este másként döntött! – tette hozzá, én pedig pirulva sütöttem le a tekintetem. Szerettem volna közölni vele, hogy ez nem az univerzum, hanem a nagyi döntése volt, de végül úgy ítéltem meg, hogy nem kellene lelepleznem őt. Helyette csak nevetgéltem egy sort, majd szóltam a fiúnak, hogy átvonulok a boxba, s amint helyet foglaltam a kedvenc bőrkanapémon, gondterhelten fújtam ki a levegőt. Tiszta hülyét csinálok magamból a srác előtt...

Várakozás közben belelapoztam az ajándékként megvásárolt Wallace kötetbe, de nemigen tudtam odafigyelni a történetre, folyon a lábammal dobogtam idegességemben a We Will Rock You ütemére, viszketett a szemem az apró betűktől és az agyam ezerrel pörgött azon, hogy mi lesz, ha Jude idehozza a kávét és leül velem csevegni. Mert hát tudtam, hogy így lesz. Jókat tudtunk beszélgetni, csak valahogy mindig azon paráztam, hogy nem tudom magam elég jól kifejezni, vagy hogy túltolom a dolgot. 

Hogy elűzzem a gondolataimat, inkább a dekort vettem szemügyre; a sötétbarnára lakkozott helyiségben minden oldalról zöld girlandsorok virítottak, apró, vörös gömbökkel díszítve, az ablakokon pedig csillagfűzérként felfuttatott égősorok világították meg a gyér helyiséget. Mint ahogy a vásár is, ez sem volt túltolva, s éppen ettől a szimplicitástól volt gyönyörű és hangulatos az összkép.

– Mi jót olvasol? – zavart meg azonnal Jude, amikor váratlanul tette le elém a gondos barista módjára eldíszített kávét - egy rénszarvas volt tejhabból kirajzolva benne -, és egy nagy csokis kekszet is odatolt mellé nekem.

– A Végtelen Tréfát – mutattam neki a borítot. – Nem tudom eldönteni, hogy ez hosszabb, vagy a Biblia! – nevettem fel. – Szerencsére nem nekem kell vesződnöm vele, hanem a bátyámnak. Ő a cikornyásan megfogalmazott és megszerkesztett könyvek legeslegnagyobb rajongója! – magyaráztam túl plusz információkkal a kérdését, természetesen, de úgy tűnt, ez őt nem igazán zavarta.

– Nahát, a bátyád is bölcsész?

– Újságíró – feleltem. – A Yale-re jár. 

– Hű de menő, akkor alig néhány órára éltek egymástól, nem igaz? – gondolkodott el. – Jól emlékszem, hogy a Yale Connecticutban van?

– Jól – bólintottam. – És valóban két órányira élünk egymástól, szomszédos államokban, de ha hiszed, ha nem, fél éve nem találkoztunk – válaszoltam szomorkásan. – Számtalanszor megbeszéltük hogy vagy én vagy ő vonatra száll és összefutunk valahol, de valami mindig közbejött valamelyikünknél és a sokadik lemondás után inkább megegyeztünk, hogy majd itt találkozunk a nagyinál. A felnőtt élet bonyolultabb, mint hittem – sóhajtottam csalódottan.

– Sajnálom, biztosan már nagyon hiányzik neked. Augusta néha az idegeimre megy, de el sem tudnám képzelni az életemet nélküle. Viszont gondolj arra, hogy néhány hét, és végre átölelheted! – próbált meg lelket önteni belém.

Aprót bólintottam. Már tényleg nagyon hiányzott egy csontropogtató ölelés Warren részéről.

– Annyira szép ez a dizájn, nehezemre esik belerongálni – mutattam a tejhabból készített rénszarvasra, hogy témát válthassak. – Nagyon tehetséges vagy!

– Ugyan, ezt bárki meg tudja tanulni aki nagyon szeretné – legyintett. – Nyugodtan rongáld meg, amúgy is kíváncsi vagyok, hogy ízlik-e a kávé. Lehet, hogy kicsit sután csinálom.

– Tuti nem – tiltakoztam. – A tegnapi forralt borod után egy percig sem kételkedem, hogy ez is ízleni fog – biztosítottam, majd az asztalra helyeztem a könyvet és felsóhajtottam. – Hát jó, viszlát, Rudolf! – kavartam bele a kávéba a barna cukrot, majd az ajkamhoz emeltem a csészét és belekóstoltam. Szélesen elmosolyodtam. – Szerecsendió!

– Kíváncsi voltam, ha felismered-e – nevetgélt szelíden. – Ez minden forró italba megy, esküszöm!

– Teljesen. Tisztára innovátor vagy! – dicsértem meg, s ezzel sikerült  váratlan módón, még jobban megnevettetnem.

– Elkényezteted az egómat!

– Van neked olyan? – érdeklődtem. – Mert nagyon földhözragadt srácnak tűnsz!

– Megtisztelsz, de biztos vagyok benne, hogy a legártatlanabb lelkekben is létezik egy szikrányi egó. Ez nem baj, ettől vagyunk emberiek, nemde?

– Talán – mosolyodtam el. – Szeretem, amikor ilyen mély mederbe terelődnek a beszélgetéseink. Olyan kevés emberrel tudok ilyen egzisztencialistába átmenni!

– Szintúgy – ismerte be Jude. – De veled az első pillanat óta valahogy annyira könnyű beszélgetni, nagyon jól érzem magam a társaságodban, akár furán hangzik, akár nem! – igazította meg az egyik fémgyűrűt az ujján zavartan. Több is volt neki, de ez csak most tűnt fel, mert eddig mindig az erekre fókuszált a tekintetem. A kezébe továbbra is totál szerelmes voltam.

– Nem hangzik furán, ugyanígy érzek – vallottam be. – Én is kedvelem a társaságodat!

Jude szégyenlősen elfordult tőlem, majd tekintetét az ajtón éppen betoppanó jövevényre irányította. Elmosolyodott.

– Ha már a falra festettem az Ördögöt... van kedved megismerni a húgomat?

Megdöbbenve fordultam én is az ajtó irányába, ahol egy eperszőke hajú lányt pillantottam meg, fehér sapkában, halványrózsaszín télikabátban, egy kissé zavarodott tekintettel az arcán, ahogy körülnézett az asztalok között. Aztán ő is észrevette Jude-t és széles mosolyra váltott, majd integetve közelített meg bennünket.

– Szia, Jude! – köszöntötte, mire a fiú felállt és átölelte a lányt.

– Helló-helló! Ebédszüneted van? Ilyen korán?

A lány felsóhajtott.

– Igen. És tudod, miért ilyen korán – felelte rejtélyesen, majd rám pillantott, aztán cinkos mosollyal nézett vissza a bátyjára. – Bemutatsz az új barátodnak?

A fiú megforgatta a szemeit, de azért lelkesnek is tűnt egyben. 

– Persze! Wendy, ő itt a húgom, Augusta. Augusta, ismerd meg Wendyt! – vezényelte le Jude a találkát, mire a lány gyorsan lekapta a sapkáját a fejéről és leült velem szembe, őt pedig Jude is követte. Aztán kezet nyújtott nekem.

– Szia, Augusta vagyok! Esküszöm, a napokban visszajuttatom a kinderfigurádat, annyira, de annyira sajnálom! – fakadt ki szinte azonnal, mintha egy ezer év óta magában tartogatott halálos bűnt mondott volna ki. Eszembe jutott amit az este beszéltünk Jude-al és ettől kuncognom kellett. 

– Ugyan, ezer éve volt, én már meg is feledkeztem róla! – ráztam a fejem vigyorogva. – Akár meg is tarthatod.

– Biztosan nem, azóta is üldöz a balszerencse, szóval már csak a jó karma érdekében is vissza szeretném szolgáltatni neked – nevetgélt, majd a bátyjára pillantott, miközben lehámozta magáról a halványrózsaszín, hópelyhektől nedves kabátját. – Kaphatok egy matcha lattét? Kifizetem!

– Mondtam már, hogy neked itt nem kell fizetned. Meg mellesleg neked sem, Wendy. A kávé és a süti a ház ajándéka! – tápászkodott fel az asztaltól, de nyomban tiltakoznom kellett.

– Jaj ne viccelj, én egész biztosan kifizetem! Úgy emlékszem kártyával is lehet, igaz? – kezdtem el a tárcám után kutakodni, de Judenak látszólag mindenre volt már kész válasza.

– Hmm, milyen kár, hogy hirtelen elromlott a kártyaolvasónk – vont vállat gyerekesen, de ilyen könnyen engem sem lehetett kijátszani.

– Van nálam készpénz is.

– A kasszagép is elromlott – jelentette ki teátrálisan, ám éppen ekkor csendült fel a kasszagép hangja, Berry ugyanis visszajárót számolt az egyik vendégnek. Didalittasan Judera pillantottam. – Az csak egy illúzió, nem láttál semmit sem! – somolygott rejtélyesen, majd rám kacsintott és a pulthoz sietett. Augusta kuncogni kezdett.

– Hűha, még sosem láttam a bátyámat ennyire lelkesnek – húzogatta a szemöldökét. – Köztünk maradjon, de tegnap egész este rólad beszélt. Le kellett állítanom, hogy elmehessek végre hajat mosni. Nem tudom mit csináltál, de jó hatással vagy rá, az biztos. Jól esik őt ilyen vidámnak látni végre, a beleit is kidolgozza mostanában – magyarázta a lány szomorkásan.

– Tényleg? 

– Az egyetemre gyűjt. Egy dolog bekerülni az NYU-ra, de az már más dolog, hogy iszonyat nagy költségekkel jár. Ha nem ettől függne, már régen a diplomáért tanulna. De hát ez a valódi amerikai álom – húzta el a száját, mire szomorúan tekintettem a pult mögött álló fiúra. Ő éppenséggel nem felénk nézett, élénk beleéléssel készítette a matcha lattét. Már megint olyan különleges volt őt nézni, ahogy valami hétköznapi dolgot csinált, volt ebben valami megragadóan szép. Egyszerű emberi szépség, ha lehet így nevezni.

– Az NYU-ra szeretne járni? – érdeklődtem, újra a lánynak szentelve a figyelmemet. Már értettem, miért kaptam meg az este a tanulmányaimra vonatkozó kérdést. Valószínűleg ezt az egyetemet tűzte ki célul magának Jude is.

– Mindenképp, hetedikes kora óta ez az álma – bólintott Augusta.

– Megértem – mosolyodtam el halványan, hiszen én is imádtam New Yorkot és az egyetemi élet legtöbb percét. Igaz, az elmúlt hónapok nekem sem teltek rózsásan, de ezt leszámítva nagyon izgalmas volt a hely és a hangulat. – Na és te? 

– Én?

– Miféle világmegváltó terveid vannak? – kortyoltam bele a kávémba, mire a lány szégyenlősen megköszörülte a torkát.

– Nos, ciki vagy sem, de egyelőre én is csak tanulgatok. Az állatorvosit fontolgatom, de az nemcsak drága, hanem nehéz is. Szóval jelenleg a legnagyobb gondom nem az egyetem, hanem sajnos a zűrös szerelmi életem – sóhajtotta, majd az ajtót kezdte el lesni, mintha várna valakire. – Ezért tértem be ide ennyire hevesen. Arra számítottam, hogy itt lesz valaki, akit kedvelek, de hát nem úgy tűnik, hogy ma belebotlanék – mondta csalódottan.

– Hűha, valami komolynak hangzik – dőltem hátra a boxban. – Régóta ismered, vagy mostanság lett crush material?

– Egy évfolyamba jártunk a suliban, de hát tudod, a közhelyes felállás játszik itt is: népszerű srác, szürke kisegér lány. Mindig is tetszett, de sosem láttam esélyét bárminek is közöttünk. Két hete viszont betért az illatszerboltba ahol dolgozom, és olyan jól elcsevegtünk, hogy totál szerelmes tudnék lenni belé, esküszöm. Amikor elmeséltem Judenak, megtudtam tőle, hogy Brendon benéz néha ide reggelenként. Ennek hála már kétszer sikerült összefutnom vele ezen a helyen, de akkor sem szóltunk többet egymáshoz egy egyszerű hellónál, s azóta úgy tűnik, annyira rendszertelen a programja, hogy csakis a szerencsén múlik a további találkozások esélye – sóhajtotta, gondterhelten beletúrva eperszőke fürtjeibe.

– Hmm, érdekes – tűnődtem el. – Ő nem dolgozik valahol a városban? Lehet neked is be kellene nézned hozzá!

– Jaj dehogy is, annyira szégyellem magam! Meg tuti feltűnne neki, hogy valójában nem horgászbotért meg csaliért térnék be a boltba, hanem miatta. Égő lenne! – fogta a fejét, amitől nevethetnékem támadt, hiszen olyan volt, mintha saját magamat hallottam volna megszólalni.

– Én szívesen elmegyek veled ha szeretnéd. Majd azt mondjuk, nekem kell a csali. Engem úgysem ismer! Úgy teszünk, mintha gyerekkori barátok lennénk - ami végül is, nem is hazugság - és te vezetnél körbe a városban. Kihagyhatatlan ajánlat, jól gondold át! 

Láttam, hogy Augusta szeme reménytelien felcsillant. Hát igen, ha már nekem és Richardnak nem jött össze, hátha legalább neki és ennek a Brendonnak sikerülhet. Utálom a beteljesületlen szerelmet, így hivatásomnak éreztem azt, hogy ne hagyjam Augustát az én sorsomra jutni.

– Tényleg benne lennél ebben? – nyúlt át az asztalon, hogy megfogja a kezem. – Hiszen alig ismersz!

– Karácsony van – mosolyodtam el halványan. – Szóval ha bármivel hozzá tudok járulni az esélyeidhez, én teljesen őszintén, a legnagyobb örömmel segítenék!

A lány azonnal felderült a hír hallatán.

– Juuuuuuj, légyszi hadd öleljelek meg! – sikította lelkesen, majd átjött az én felemre és a nyakamba borult, épp amikor Jude visszatért a kávéjával.

– Mi a fene folyik itt? – nevetett, ahogy ismét leült velünk szembe, a húga elé tolva a kávéját.

– Képzeld, Wendy segít nekem meghódítani Brendont! – újságolta izgatottan, mire Jude mosolyogva rám pillantott.

– Valóban?

– Miért ne? – vontam vállat. – Mindig is imádtam a karácsonyi románcokat – szippantottam újabbat a kávéból, hogy ne láthassák, ahogyan elvörösödöm. – Ha van időd, akár már holnap is megejthetjük az akciót!

Augusta úgy tűnt, ettől még nagyobb lázba jött, amiről nem is hittem, hogy lehetséges.

– Szabad a délutánom, szóval simán! Tali itt a kávézó előtt négy óra körül? 

– Megbeszéltük! – bólintottam aprót, majd lepacsiztam a lánnyal. 

Jude csak hitetlen, szórakozott vigyorral rázta a fejét. 

– Utána mindenképp térjetek be ide, én is kíváncsi leszek a fejleményekre. Vendégeim lesztek egy-egy pohár forralt borra! – ajánlotta fel, mire ráerősen bólintottam. 

Igazán nem bántam, hogy egy-két percet eltölthettem minden nap a társaságában.