– Nézzenek oda, de kicsípted magad! – Ámulattal néztem az én drága, szeretett nagymamámat, aki kivételesen, minden egyebet félretéve úgy döntött, hogy felhagy az otthonülős nagymama szerepével és végre kirúg egy kicsit a hámból; már amennyire ezt egy hetvennyolc éves asszony megtehette. Adventi pártira készült - hogy az ő anakronisztikus szavajárásával éljek -, amire a legnagyobb szeretettel hívta meg őt legkedvencebb társaságainak egyike: a Bingó Klub. 

A Szent Vince Öregotthon minden kedden és csütörtökön megtartotta ezt az eseményt, ide ült be játszani a nagyi is, aki ugyan nem a lakók közé tartozott, viszont a legjobb barátnője, Fiona igen. Fiona néni kezdetleges demenciában szenvedett, sajnos emiatt a családja kénytelen volt öregotthonba küldeni őt. Persze így sem volt elhanyagolva általuk, rendszeresen látogatták, noha annyiszor biztosan nem, ahányszor a nagyi tette. A barátságuk több, mint ötven éve töretlen volt, nem akarta és nem is tudta volna cserben hagyni őt, s mivel az öregotthonban több barátra is lelt, így nem tehették meg, hogy nem hívják el őt is az adventi mulatságba. Ez nem lepett meg; a nagyit mindenki imádta, bájos egy teremtés, nem lehetett nem szeretni.

– Ugyan már, Wendy, ne beszélj zöldségeket! – intett le pirulva, majd a tükörhöz lépett, hogy egy utolsó pillantást vessen magára. Sötétszínű ruháján megcsillantak a csillámszikrák, ahogy vörösre lakkozott körmeit finoman végighúzta az anyagon. – Átöltözöm, úgy nézek ki, mint egy bazári majom. Túl sok ez egy öregasszonyhoz! – sopánkodott, de a szekrénye elé léptem, még mielőtt új ruha után nézhetett volna.

– Ne butáskodj, nagyon jól nézel ki, Todd Michaelsnek is tetszeni fog! – mosolyodtam el cinkosan, amitől nyilván zavarba jött. Bár több ezer kilométer választott el bennünket az egyetemi tanulmányaim miatt, igyekeztem minden héten beszélni a nagyival. Ezen alkalmakkor gyakran szóba került egy bizonyos Todd Michaels, aki előszeretettel csapta a szelet neki. Nagyapa halála után nehéz volt szegénykémnek újra talpra állni, így felüdülés volt hallani, hogy újra nyitni kezdett mások felé, még akkor is, ha a papa után már senkitől sem szeretett volna semmi romantikusat. Érthető volt; egy életet éltek le együtt. A papát nem pótolhatta számára senki. 

– Todd Michaels egy túlkórós nőcsábász, Isten a tanúm rá, hogy nem szeretném a kitüntetett figyelmét élvezni! - tiltakozott, de azért megigazította közben fehér haját a tükörben. A jóvoltamból egy enyhe smink is került a redőktől ellepett arcára, s a szemüveges öregasszonyból percek alatt egy kifinomult idős hölgyet varázsoltam belőle. Szinte izgatottabb voltam én magam, mint ő.

– Pedig élvezed, nagyon is! – kacsintottam sejtelmesen, de csípőre tett kezéből ítélve tudtam, hogy ebből kioktatás lesz. Persze csak olyan nagyi-féle kioktatás, nem pedig az, amit a szüleimtől kaptam otthon.

– Wendy Sage Roberts, hagyd abba amit csinálsz, vagy kuksolhatsz egyedül itthon és nézegetheted a kiscicás videókat Ficsbukon! – fenyegetőzött, ám én képtelen voltam visszatartani közben a nevetést. Imádtam a nagyit, minden hóbortjával és szavajárásával együtt. A bátyámmal mindig azon vitatkoztunk, melyikünk lehet a kedvence (Én voltam, természetesen, akkor is, ha Warren foggal-körömmel az ellenkezőt állította).

– A Facebookra gondolsz? Mert az ugyanolyan túlkoros app már, mint Todd Michaels bácsi. Manapság mindenki a TikTokot használja! - világosítottam fel, mert közel nyolcvan évesen a nagyi mesterszinten ismerte a trendeket. De hát két ingyenélő, egyetemista unokától nem is várhatott mást az ember, mint hogy bevezetik a nagyanyjukat a szövevényes social media világába. Warrennek csak egyszer kellett megmutatnia a mamának a Snapchatet, azóta minden nap azzal a széles vigyorú filterrel készített képeket kapunk tőle. Imád az appon bohóckodni.

– Tik-Tak vagy Ficsbuk, nekem aztán mindegy! Inkább azt mondd meg, hogy elkészültél-e? – nézett végig rajtam, aki mellette egy szakadt bölcsészként festett; bár tulajdonképpen az is voltam.

– Igen! – feleltem, de ő felvonta a szemöldökét.

– Így jössz?

Végignéztem magamon. A The Beatles - Abbey Road-os fotóval ellátott pólóm volt rajtam, ruhatáram kedvenc darabjainak egyike, felette pedig egy hosszú, kötött, fekete kardigán, mindez egy sötétszínű farmernadrággal kísérve.

– Így hát! Miért, mi a baj vele? Neked kell buliznod, nem nekem! Most én leszek a szülői felügyelet a buliban! – nevettem, mire végre ő is elmosolyodott, de aztán sóhajtva legyintett.

– Te tudod. Pedig mondtam neked, hogy ott lesz Andy Moore unokája is! Az a fiú egy tünemény, szerintem hozzád való! – bizonygatta, mire humorosan felhörögtem és eldőltem a nagyi ágyán, a plafonra meredve.

– Mióta megérkeztem, folyton vele nyaggatsz! Nem is ismerem és az sem biztos, hogy szeretném megismerni. Már ezerszer kihangsúlyoztam, hogy kikapcsolódni jöttem ide, nem pedig pasizni. Különben is, már ódzkódom az összestől. A kampusz is tele van sznob kőbunkókkal! – bizonygattam, inkább magamnak, mintsem a nagyinak. A szerelmi életem egy lángokban álló káosz képében díszelgett. Jobb volt nem piszkálgatni, nehogy azok a lángok nagyobbra csapjanak. 

A nagyi a fejét csóválta, de nem szólt többet. Neki is bőgtem már Richard Carmichael miatt, ismerte a romantikus életem kínkeserves helyzetét. Ezzel fel is oldozott a beszélgetés további folytatása alól.

– Akkor lassan megindulhatunk. Megtennéd, hogy hozod a mézes kalácsos tálcát? Én majd viszem a puncsot! – kérte, de ráerősen a fejemet ráztam.

– Ne törődj vele, ülj be a kocsiba, hozok én mindent! Ez ma a te estéd, én majd mindent elintézek; nem hiába én vagyok a kedvenc unokád!

Kuncogva vette tudomásul a szavaimat.

– A fülemben csengnek a bátyád tiltakozó szavai! 

– Na hát na – fintorodtam el. – Neki négy év előnye volt, hogy elnyerje a kedvenc unoka titulust. Nem az én hibám, hogy csúfondárosan elbukott. Ó, vagy de, talán mégis! Én voltam a legaranyosabb kisbaba, hát esélye sem volt a cukiságfaktorom mellett! – húztam ki magam büszkén, ő pedig szórakozottan rázta a fejét.

– Jól van, legaranyosabb kisbaba, kérem a slusszkulcsot, hogy szegény, öreg nagyanyád vén csontjai helyet foglalhassanak! Befűtöm a kocsit is közben – nyújtotta a kezét, mire szélesen elmosolyodtam.

– Egy angyal vagy! – halásztam elő a kulcsokat, majd amint letipegett a lépcsőn, eloltottam a lámpákat a szobában és a konyha felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt, hogy mire kellett volna számítanom azon az estén; csupán annyit tudtam, hogy szerettem volna, ha a nagyi a lehető legjobban érezné magát.

🎄🎄🎄

Már azelőtt kiszúrtam, hogy a nagyi felhívta volna rá a figyelmemet. Mondhatnám, hogy azért, mert ő volt az egyetlen korombeli az idősek sokasága között, de az igazság az volt, hogy a forralt bor volt a ludas: az illata már a belépésem pillanatában beszivárgott az elmémbe, s a tekintetem máris lázasan kereste annak forrását. A terem végében találtam meg aztán; ott állt a gőzölgő lábas a legikonikusabb karácsonyi itallal töltve. De nemcsak a forralt bort találtam meg, hanem a mögötte álló fiút is, aki épp merítőkanállal mért ki egy adagot az egyik idősebb úrnak. Picit elidőzött rajta a tekintetem.

– Most mondjam azt, hogy "én megmondtam"? – bökött oldalba a nagyi szórakozottan. – Gyere, oda megyünk hozzá!

– Mi? Ne, nagyi, nehogy már! – ráztam a fejem hevesen, mert az volt az estem célja, hogy ne kelljen szóba elegyednem senkivel, pláne egy korombelivel. Olyankor mindig mesélnem kellett magamról és ez rendesen ki tudott fárasztani; Richard óta gyűlöltem bárkinek túlságosan sokat mesélni magamról. Az emberek visszaéltek minden egyes kiadott információval.

– Ne butáskodj, jól fogod magad érezni vele, meglátod! – noszogatott, mire kelletlenül megindultam. Tudtam, ha a nagyi valamit a fejébe vett, annak az Ördög sem mondhatott volna ellent, de azért megkíséreltem a lehetetlent.

– Nagyi, arról volt szó, hogy ez a te estéd. Neked kellene jól érezned magad, nem pedig a kerítőnőt játszanod. Felesleges! Mutasd be inkább Todd Michaelst! – Hangom egyre pánikszerűbbé vált, ahogy a fiú felé közelítettünk. Ő ugyan nem látott bennünket, de pillanatok kérdése volt, hogy felfedezze az egyértelműen célzott közeledésünket, nekem pedig remegett a belem még csak a gondolattól is, hogy bájcsevegnem kellett. Mert hát igen, nagyi nem adta meg magát ilyen könnyen.

– Todd még nem jött le, biztosan most teszi fel az ünnepi protkóját. Ne próbálj meg kibújni a végzeted alól! – Ez volt a végszó. Nagyi szentül hitt abban, hogy minden, ami az életünkben történik, az a sors akarata. Valahogy nem tűnt fel neki, hogy itt nem a sors, hanem sokkal inkább az ő akarata volt az, ami az életemet alakította. Bele kellett törődnöm, nem volt hatalmam vele szemben. – Jude, drágám, hát eljöttél! – szólította meg a fiút jó hamgosan, amint az asztalhoz értünk, mire az mosolyogva pillantott fel a forralt bor receptjének tanulmányozásából. Már messziről is feltűnt, hogy egyébként egész jóképű, nem abban a tipikus sármőr értelemben, hanem sokkal inkább különleges módon jóképű. Rövid, barna haja enyhén a szemeit fedte, mosolyából kirívott, hogy egy csupaszív, józan figura lehetett, a szemei pedig ártatlan vidámságot tükröztek. Aztán még ott volt az eres keze is, ami rögtön beleégett a retinámba és egészen furcsa módon megremegett a combom tőle. A gyengém volt, ha egy férfinak szexi eres keze volt, márpedig a srác büszkélkedhetett is ezzel.

– Zarah néni, jó estét! – köszöntötte a nagyit, mintha ezer éve barátok lennének, majd tekintete rögtön rám, pontosabban a pólómra siklott. Zavarba jöttem, mert először arra gondoltam, hogy csak egy újabb perverzzel van dolgom, aki a melleimre kíváncsi, de hamar rájöttem, hogy a rajta szereplő fotó, a The Beatles keltette fel ennyire az érdeklődésését. Ő is rájöhetett arra, hogy félreértem a szituációt, mert megilletődve kapta el a tekintetét onnan. Egy pillanatra a szemembe nézett, majd szégyenlősen elmosolyodott. Tök ártalmatlan volt a gyerek. Talán a nagyinak igaza volt és mégis jól fogom érezni magam vele. – Örülök, hogy eljött, a papa és Fiona néni már előre lefoglalták a hármas asztalt. Becsempésztem oda egy kis proseccot, de ne tessék elmondani senkinek! – Az utolsó mondatot már suttogta a nagyi felé, mire az elragadtatva derült egyet ezen a titkos információn. Én csak kínosan álltam egyik lábamról a másikra, azt sem tudva, hogy merre nézzek, de a nagyi megérezhette rajtam a szorongás szagát, mert rögtön belém karolt és büszkén hívta fel rám a nemkívánatos figyelmet.

– Jude, talán emlékszel rá, de hadd mutassam be a legfiatalabb unokámat, Wendyt! – noszogatott ismét, de én inkább azon gondolkodtam, hogy mit érthetett az alatt, hogy a fiú talán emlékszik rám. Én biztosan nem emlékeztem rá, hogy találkoztunk volna korábban.

Jude természetesen jólnevelt volt, megtörölte a forralt bortól csöpögő ujjait, majd felém nyújtotta a kezét.

– Szia, Wendy! – köszöntött.

– Hé, Jude!

– Frappáns, sőt, hibátlan! – nevetett azon, hogy szánt szándékkal a The Beatles egyik ikonikus dalának kezdősorával köszöntöttem. Vissza nem térő és minden ízben kihagyhatatlan alkalom volt ez, élnem kellett a lehetőséggel. 

Elengedtem a kezét majd sután pukedliztem egyet, de a szemem sarkából látni véltem a nagyi elégedett mosolyát. Biztosan már shippelt is bennünket...

– Egyébként emlékszem rá, igen! – fordult a nagyi felé ismét. – A húgom a mai napig emlegeti, hogy szemtelenül elcsórta tőled az egyik kedvenc kinderfigurádat. Azóta nem bír el a lekiismeretével, szóval szólnom kell neki, hogy a városban vagy, mert mindenképp szeretné visszaszolgáltatni neked – szólt hozzám a mondandója második felében, mire meglepetten pislogtam rá.

– Kinderfigura?

– Egy cicás kinderfigura. Azt hiszem egy Kleopátrának öltözött cicus lehet. A lényeg az, hogy marhára sajnálja, de hát megtetszett neki, hat évesen pedig a lopást látta a legjobb megoldásnak – vont vállat sajnálkozva, mire összeszűkítettem a szemem.

– Várj, valami rémilik – tűnődtem el, s valamiféle lázálomszerű kép ötlött fel a fejemben, ahol Warren egy eperszőke lánnyal dobál felém és egy másik gyerek felé néhány gondosan összegyúrt hógolyót egy hóból épített erődfal biztonságából. A szám elé kaptam a kezem. – Úristen, McCartney tábornok? Az te lennél?

Jude nevetni kezdett, amint látta, hogy leesik nekem a tantusz. Most már teljes volt előttem a kép; hét éves lehettem, téli szünetben anyu és apu elhozott minket Warrennel a mamához meg a papához, hogy karácsonyig velük legyünk, ameddig ők odahaza dolgoztak. Papa akkor áthívta az egyik barátját, aki valószínűleg Andy Moore lehetett, ő pedig hozta magával az unokáit is: egy lányt, aki nálam egy évvel volt fiatalabb, illetve egy fiút, aki két évvel volt nálam idősebb. 

Saint Vincent Valleyről azt kell tudni, hogy már november közepétől esik a hó errefelé, szinte mindig hatalmas havazások lesznek decemberre, s ez aznap is így volt, így a bátyám, rangidősként, azt javasolta, hogy hócsatázzunk. Hogy fair legyen a játék, ő a lányt választotta a csapatába, így én kerültem - ezek szerint - Jude mellé, aki azt hangoztatta, hogy ő McCartney tábornok, a világ legjobb stratégája és gitárosa. Bevallom, akkor nem sokat értettem ebből az utalásból, s mivel soha többé nem találkoztam velük errefelé, így az emlékük hamar megkopott az évek elteltével, arra viszont emlékszem, hogy valóban hiányoltam egy kinderfigurát a féltve őrzött kollekciómból. Hihetetlen, hogy mi mindent képes háttérbe szorítani az ember elméje.

– Én vagyok az, bizony!

– Hát akkor azért nem ismertelek fel. Paul McCartneyról nevezted el magad aznap!

– Nagy The Beatles rajongó voltam. Vagy hát a mai napig az vagyok. Kiszimatoltad rendesen, hogy miért lett Jude a nevem! – bólogatott elismerően. – Persze keresztény ünnepekkor nem olyan vicces, ha valakinek Júdás a neve, de hát ez van, minden más alkalommal vagizni tudok vele! – tárta szét a karját szórakozottan, én pedig nevetve ráztam a fejem. A nagyinak tényleg van érzéke ehhez, Jude valóban jófej.

– Jaj, kincsem, elfelejtettük a süteményt meg a puncsot! Haladéktalanul vissza kell mennünk a kocsihoz! – kapott a nagyi teátrálisan a fejéhez, mire Jude gálánsan le is vette magáról a kötényt, mintha csak erre az alkalomra várt volna mindvégig.

– Ne tessék fáradni, majd én behozom, persze ha ez nem gond Wendynek – nézett rám, a válaszomra várva, én viszont próbáltam nem elröhögni magam, mert a nagyi azt mondta még a kocsiban, hogy szándékosan ott kell hagynunk mindent azért, hogy Jude majd kikísérhessen engem értük. Borzasztóan trükkös egy nagyikám volt, igazi Mardekáros...

– Rendes vagy, köszi szépen! – biccentettem, majd a nagyira pillantottam. – Ne rúgj be nélkülem!

Jude nevetni kezdett, a nagyi pedig szórakozottan igyekezett a mutatóujját feltartva, hangtalanul megdorgálni, majd a barátai asztalához indult, én és Jude pedig kifelé az autóhoz. Odakint már szállingózott a hó, a szél hűvösen süvített, én pedig csendesen mutattam az utat Judenak, előtte haladva. A kezdeti kínosságérzetem igazából elmúlt, főleg annak a tudatában, hogy tulajdonképpen mi már ismertük egymást. Azért így sokkal könnyebb volt beszélgetni.

– Lehet egy kérdésem? – érdeklődtem, miközben a csomagtartó ajtajával vesződtem.

– Persze – nyugtázta a fiú, zsebre dugott kézzel.

– Jól sejtem, hogy megnyertük azt a hócsatát? Mert van egy didalittas emlékképem róla, hogy a bátyám végigduzzogta az aznapi vacsit a vereség miatt. Na jó, tuti megnyertük, mert az összes olyan alkalomra emlékszem, amikor győzedelmet arattam bármiben is Warren felett. De azért szeretném hallani tőled is, hogy mi a pálya!

Jude ismét csak nevetni tudott, majd amint kinyílt a csomagtartó, nyújtotta is a kezét, hogy átvegye a puncsos tálat.

– Jól emlékszel. Annyira jó csapat voltunk, hogy az a hóból épített fal, amit a bátyád olyan stabilnak érzett, két jól irányzott célzással - egy a részedről, egy pedig az enyémről, szinkronban - egész egyszerűen összedőlt. Mondjuk kicsit balhés is volt a dolog, mert a lavina maga alá temette a húgomat, aki vacogva zokogott amikor kihúztuk onnan és a játéknak vége lett, de legalább mind kaptunk forró csokit utólag – emlékeztetett, miközben a térdemen egyensúlyoztam a mézeskalácsos tálcával, fél kezemmel becsukva a csomagtartót, majd a kocsit is. Nevetgélve lépkedtem vele vissza az öregotthonba.

– Most már rémlik. A húgod dühös volt rám, emlékszem. Talán amiatt lophatta el azt a kinderfigurát is. Mondd el neki, hogy nem neheztelek rá! – poénkodtam. Ő ezen csak mosolygott.

– Augusta rettenetesen sértődékeny gyerek volt, szóval ne vedd a szívedre. Azóta már nevetne ezen – biztosított. – De az üzeneted mindenképp átadom neki!

Amint visszaértünk az épületbe, a buli már javában tartott; néhány idősebb ember pici lépésekkel, jókedvűen igyekezett táncikálni - az egyik bácsi annyira ki volt virulva, hogy már-már csárdást járt az egyik ápolónővel -, mások pedig az asztalokhoz tömörülve beszélgettek. Nagyi előtt már ott állt a félig üres prosecco-s póhár, mire csak a fejemet ráztam rosszallóan. Hiába, nagyi megfékezhetetlen volt.

Jude arrébb tolta a forralt boros lábast, hogy helye legyen a puncsnak is, én pedig a mézeskalácsos tálcának kerestem addig helyet a sütemények között. A fiú újra munkába állt, buzgón magára kötötte a kötényét, majd gyorsan összedörzsölte a kezeit és kimért két pohár forralt bort, az egyiket készségesen átnyújtva nekem.

– Köszönöm!

– Igazán nincs mit!

Eufórikus érzés költözött a bensőmbe, amint megízleltem az italt. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ilyen finom forralt bort még sosem ittam korábban, elkerekedett szemekkel pislogtam a pohárra, majd vissza Judera.

– Hűha, kié a recept? Irtó finom! – dicsértem fennhangon.

– A nagyi öröksége – válaszolta Jude, keserédes mosollyal, amiből arra következtettem, hogy a nagyija már nem élt. Ez megmagyarázta, hogy miért volt a nagypapája az öregotthonban. – Ha szeretnéd, szívesen megmutatom a titkot. Persze csak ha nem akarsz te is Aidan bácsival táncolni – bökött vigyorogva a fejével a még mindig csárdást járó emberre.

– Inkább dobj meg engem is egy köténnyel – kérleltem kétségbeesetten, s szerencsére volt is neki egy tartalékba, így én is beállhattam az asztal mögé azzal az ürüggyel, hogy segítenék neki. Jude cukrot vett elő, fahéjat és szegfűszeget, illetve citromot, narancsot és egy üveg vörösbort. Az asztalok mögött egy elektromos rezsó állt, azt előre bekapcsolta, egy lábasban vizet tett fel főni, majd cukrott tett belé, a fahéjat és a szegfűszeget pedig rám bízta. 

– A titok abban rejlik, hogy szeretetet teszünk hozzá. Vagy legalábbis minden közhelyes filmben ezt mondanák neked – szólalt meg, hogy feloldja a csendet közöttünk. – De itt nem ez lesz a titok, mert valóban van egy kézzel fogható összetevő, ami miatt ennyire finom. Azt öntsd bele! – bökött a fejével a kezemben tartott vörösboros üvegre, miközben egy újabb edényt adott a kezembe.

– Mindet?

– Még szép! – bólintott bíztatva, mire én eleget tettem a kérésnek, s hamarosan a bor is is felkerült a rezsó üres részére forrni.

– Megkérdezhetem amúgy, hogy te miért vagy itt? Mármint gondolom a nagypapád miatt, de miért egyedül? – Muszáj volt feltennem a kérdést, mert az elejétől kezdve foglalkoztatott. Jude elmosolyodott, így ebből leszűrtem, hogy semmi indiszkrét sem volt a kérdésemben.

– Önkénteskedem, ha mondhatjuk így. Gyakran vagyok itt. Szeretnék szociális munkás diplomát szerezni, de egyelőre az egyetemre nem futja, így addig is máshogy próbálok segíteni az embereken. Az öregotthon tök jó hely, itt csupa bölcs ember vesz körül, nincs meg az a feszengés és megfelelési kényszer bennem ami akkor van, amikor a kortársaimmal vagyok. Itt nem ítélnek el, ha kilógok a sorból – tolmácsolta, miközben citrom- és narancskarikákat kezdtünk el felszeletelni. Picit remegett a keze munka közben, de az enyém is. Biztosan nem lehetett könnyű megosztani egy szinte vadidegennel ezt az információt.

– Szerintem gyönyörű gesztus és igazat adok neked, valóban szuper helynek tűnik. Bár úgy sejtem, vannak hátulütői is ennek, nemde?

– Mire gondolsz? – érdeklődött. 

– Első sorban arra, hogy ha megszeretsz itt valakit, ha a szívedbe zárod őt, benne van a pakliban, hogy hamar elveszíted – magyaráztam. – Embertelen érzés lehet, szóval tisztellek, hogy erős tudsz lenni ennyire lelkileg. Azért meg duplatisztelet, hogy foglalkozol az idősekkel. Biztos vagyok benne, hogy jót tesz nekik az, hogy gyakran itt vagy!

Jude egy pillanatra leállt a citromkarikák vagdosásával; a tekintetemet kutatta. Amint összetalálkozott vele, szerényen elmosolyodott. Dobbant a szívem erre, nem is kicsit.

– Még sosem mondtak ilyen szép dolgot nekem, jól esik, köszönöm! – látszott rajta, hogy őszinte volt. Minden megnyilvánulásából látszott, hogy egy tisztalelkű fiú, s kicsit talán meg is lepett, hogy az elméletem, miszerint nem voltak már hozzá hasonló férfiak a bolygón, megdőlni látszott. Igaz, alig váltottam vele még néhány szót, nem ismerhettem ezek alapján igazán. De jó esélyekkel indult. – És igazad van, valóban hátulütőt jelent az, ha néha valaki korábban távozik, mint azt vártuk. De itt megtanulja az ember igazán értékelni az életét. Igazán megélni azt. Sokat tanultam ettől a helytől, sokat köszönhetek ezeknek az embereknek, a beszélgetéseket, a tanácsokat, a kedvességet... Ezek felbecsülhetetlen dolgok.

– Mégis, annyira melléktermékként kezeli őket a generációnk – értettem egyet, aprót bólintva. Jude ismét csak mosolygott, majd a forró, cukros fűszerkeveréket a felforralt vörösborba öntötte, aztán hozzáadta a felkarikázott gyümölcsöket is.

– Ez igaz – bólogatott. – Bár ennek a generációnak is megvan a maga haszna és szépsége.

– És én ezt nem is tagadom! – értettem egyet, majd azt lestem, hogy valamit elővesz egy aprócska zacskóból ami az egyik asztal sarkában hevert. – A titkos összetevő?

Jude előhúzott egy aprócska, barna valamit, majd büszkén közölte velem:

– Szerecsendió!

Nevetgélve vettem a kezembe a gyümölcsöt.

– A titok az, hogy reszelni kell belőle egy keveset a borba. Ez adja azt a különleges aromát, amit te is éreztél az imént.

– Megpróbálhatom?

Jude a kezembe nyomta a reszelőt, én pedig máris nekiláttam a melónak.

– Ügyes vagy, szerintem ennyi elég is lesz! – állított le egy kis idő múlva, majd összekeverte a hozzávalókat. Látszott rajta, hogy rutinos már benne, minden mozdulata könnyed és praktikus volt. Még sosem tudtam ilyen hétköznapi dologban gyönyörködni, mint valakinek a főzési gesztusai, így igazán különlegesként éltem meg a pillanatot.

– Nagyon jó az illata, profi vagy! – dicsértem meg.

– Profik vagyunk! – emelte ki a második szót, majd sejtelmesen rám mosolygott. – Úgy tűnik, még most is remek csapat vagyunk!

Képtelen voltam elfojtani a vigyoromat, így inkább a forralt bor után nyúltam, amit még a főzőcskézés kezdete előtt töltött ki nekem. Belekortyoltam, majd elsöpörtem szőke tincseimet a szemem elől. Jude le sem vette rólam a tekintetét, amitől egyre inkább zavarba jöttem. 

– Kérdezhetek most én valamit? Legyünk kvittek az estére!

Óvatosan bólintottam, mert kicsit szorongtam miatta, de hát tényleg ezáltal lehettünk kvittek. A fiú az asztal élének támaszkodva fürkészett.

– A nagyid említette, hogy nemrég kezdted az egyetemet. Megkérdezhetem, hogy mit tanulsz?

Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkamat. És még mielőtt megállíthattam volna magam, csak úgy kiröppent az ajkamon a valóság:

– Bölcsész vagyok. Az NYU Összehasonlító Irodalom szakára járok. Tudom, minek? A bölcsészek zöme a Mekiben végzi – forgattam a szemem, még mielőtt beszólhatott volna, bár sejthettem volna, hogy ő nem olyan. Elhúzta az ajkát és a fejét rázta.

– Nem ezt gondolom. Szerintem az, aki irodalommal foglalkozik, nagyon nehéz feladatra vállalkozik. Persze nem tagadom, hogy a jogi, az orvosi meg a mérnöki tanulmányok ne lennének alappillérek a társadalom számára, de az holtbiztos, hogy művészek nélkül elveszettek lennénk. A művészet az emberiség szíve. Szóval tök gyönyörű szakmát választottál!

Megilletődve pislogtam rá, úgy éreztem, mintha visszakaptam volna azt a bókot, amit én adtam neki percekkel korábban. Persze, hogy a zavaromat elűzzem, most is a poénkodáshoz kellett nyúlnom:

– Most a Holt Költők Társaságából idéztél?

Jude ismét nevetett. Az egész este alatt csak a nevetésétől csengett a fülem, mégsem tudtam betelni vele. Annyira kellemes hangja volt, hogy a lelkemet símogatta minden, amit kimondott. Szinte földöntúli érzés volt vele lógni.

– Igen is meg nem is. Ez ilyen Keating keverve Moore-al. A személyes filozófiám! – bizonygatta, s mintegy végszóra, a zene átváltott az ABBA ikonikus slágereiből Michael Bublé - It's beginning to look a lot like Christmas című "nótájára". Fellélegeztem.

– Hát, nekem megjött a karácsonyi kedvem, az egészen biztos! – bólogattam, a mosolyomat a forralt boros pohár mögé rejtve.