A régi házunkban álltam. A gyerekkori szobámban. Hitetlenül néztem szét a régi szobámban. A rajzaim, a kis kori képeim mind a falamon voltak. Elindultam az ajtó irányába és kiléptem a szobából. Lementem a lépcsőn a nappaliba. A családi képek a kandalló felett lógtak a falon. Mind az öten a kamerába mosolyogva álltunk a zöld gyep borította kertben.
- Miért nem voltál velünk, Licsi? - hallottam hirtelen a hátam mögül egy hangot. Azonnal hátrafordultam és szembe találtam magam Chris csalódott arckifejezésével.
- Én nem akartam, hogy ez megtörténjen! Én is veletek akartam lenni! - mentem lassan közelebb hozzá.
- Akkor talán ez nem történt volna meg! - folytatta Chris.
- Ne beszélj butaságokat, Christian. Akkor is megtörtént volna a baj - jelent meg Amy is.
- Ráadásul szabálytalanul utaztunk volna a kocsiban - tette hozzá Cole, aki mellett Sarah állt. - Én tényleg nem akartam, hogy megtörténjen az a baleset! - kezdtem könnyezni.
- Lényegtelen, már megtörtént.
- Hihetetlen, hogy milyen gyönyörű lettél húgi - mosolygott rám büszkén Sarah.
- Anya szépségét örökölte - nézett a nővérünkre Amy. - Apától pedig a szemének a csillogását - mondta Cole.
- Annyira hiányoztok! - mentem oda hozzájuk, hogy megöleljem őket, de elhomályosodtak, Cole-t kivéve.
- Mindig vigyázni fogok rád, Evelyn! Ahogy a többiek is. Igaz nem fogsz látni minket, de mindig melletted leszünk! És kitudja... érhetnek téged, majd még meglepetések az életben - simította meg az arcom, ahogy a másik három testvérem mögüle bólogatott egyetértően. Hozzájuk is oda akartam volna menni, de kezdtek eltűnni. - Ne! Maradjatok még! Ne menjetek el! Ne hagyjatok itt! Kérlek, ne! - kiabáltam.
- Ne hagyjatok el megint! Gyertek vissza! KÉRLEK NE!! - riadtam fel zokogva, mire az ajtóm hirtelen kinyílt és egy férfi alakot láttam bejönni, de többet nem láttam. A világ elsötétült.