Amint meghallom, hogy lenyomják a kilincset, és kattan a zár nyelve, azonnal tudom, hogy elszalasztottuk az egyetlen esélyünket a szökésre. Aksel is nyugtalanul rándul össze a fejemben, ahogy a mosdó ajtaja felé fordulunk. Valamennyi megkönnyebbülést azért jelent, hogy nem a nyomozót látjuk belépni, hanem az orvost, aki annyira hasonlít Myde-re.

Aztán ez az érzés azonnal szerte foszlik, ahogy észrevesszük, milyen dühösen méreget minket. Ez nem sok jót sugall. Határozottan beteszi – vagyis inkább bevágja – maga mögött az ajtót, és bízom benne, hogy ez inkább a nyomozónak szól, és nem nekünk. A korábban beszűrődő nézeteltérés hangjai legalábbis erre engednek következtetni. Már meg sem rezdülök a gondolatra, hogy egy ideje többes számban beszélek magunkról. Ezerszer inkább Aksel a fejemben, minthogy valaki olyan karmai kezébe kerüljünk, mint a negédes modorú nyomozó, akitől a hideg futkos a gerincünk mentén.

– Te aztán tényleg reménytelen eset vagy! – lép változatlanul haragosan elénk az orvos. – Mégis mi a bánatot kellene még csinálnom, hogy felfogd, nem véletlenül hoztalak épp ide?

– Nem teljesen értem... – bukik ki belőlem önkéntelenül.

A férfi szemöldöke még szorosabban összeszalad, még tovább mélyül arcán az indulat félreérthetetlen kifejezése. Abban a pillanatban félrecsúszik az álarc, amit visel, és lefolyik a varázs holdezüst-szín bőréről, és pár rövid másodpercig valóban Myde áll előttünk, és mi csak ostobán pislogni vagyunk képesek rá. Indulatosan kifúj egy tüdőnyi levegőt, majd ingerülten, fojtott hangon a következőt vágja a képünkbe:

– Mit gondolsz, miért épp oda nyílik az ablak? – int dühösen abba az irányba. – Azt ne mondd, hogy fel sem ismerted!

Ez meglep. Önkéntelenül is visszafordulok a zöldellő táj felé. És tényleg! Azonnal képen csap a felismerés. Ez a kilátás a szállásunkról. Az ablak Bergenre nyílik! Hihetetlen... Tudom, hogy hálásnak kellene lennem az igyekezetéért, de mégis dühbe gurulok. És csak Aksel figyelmeztetésére nem kezdek kiabálni, de még így is kihallható minden indulat fojtott hangomból.

– És mégis mi történne, ha átlépnék Bergenbe? – követelek magyarázatot. – Hogy magyaráznám meg, hogy egy kocsival egy napos, de repülővel is több órás utat megtettem egy szempillantás alatt?! Nem te mondtad, hogy maradjak észrevétlen? Ez – megint az ablak felé intek – a tökéletes ellentéte az észrevétlennek!

Myde arcán pillanatnyi zavar suhan át, majd a vonásai visszamerevednek a korábbi kifejezéstelenségbe, sőt az orvos álcáját is ismét magára ölti.

– Ebben igazad van. – A hangszíne mindent sejtet, csak azt nem, hogy egyet is ért velem. – De semmi jobb ötletem nem akadt, amivel megmenthetnélek a karmai közül!

Most ő az, aki dühösen a mosdó ajtó felé lendíti a karját, és nem szorulunk több magyarázatra, hogy kiről beszél. Természetesen a nyomozóról, akinek a puszta említése is páni félelemmel tölt el minket.

– Ki a franc ez az ürge? – Tisztában vagyok vele, hogy Myde tudja a választ a kérdésre, én pedig épp elég elszánt vagyok, hogy ne hagyjam megúszni a válaszadást. – Ő is egy Fay, igaz?

Elképedek, amikor megrázza a fejét. De szerencsére nem kell magyarázatot követelnem, magától is beszélni kezd egy nagy sóhaj kíséretében.

– Nem. Ő nem Fay. Vannak olyan lények, akik olyanokat vadásznak és esznek, mint az a valami a fejedben.

Először nem is értem, mi az az indulat, ami elönti agyam, kell egy pár másodperc, hogy rádöbbenjek, ez Aksel dühe. Kikéri magának, hogy Myde egyszerűen egy élősködő valaminek titulája. És akkor engem is elönt a bűntudat, hiszen nem is olyan régen én is épp ezt csináltam. Nem tudnám pontosan megmondani, mi változott, és mikor, de már nem félek Akseltől, nem mondom, hogy nem furcsa néha, hogy ott van a fejemben, de annyira nem is zavar. Sőt, kifejezetten megnyugtat, hogy ebben a rengeteg eszetlen történésben nem vagyok egyedül.

– Ő nem egy valami a fejemben! – szűröm a fogaim közt, és érzem a hangomban vibrálni Aksel minden indulatát. – Van neve. Akselnek hívják! És képzeld, legalább annyira ember, mint én! Szóval nagyon hálásak lennénk, ha ennek megfelelően kezelnél minket!

A szavaimat pillanatnyi döbbent csönd követi. És először nem is értem, hogy miért. Az vezet rá a hibámra, amikor másodszor látom megrepedni Myde maszkját. Másodszor törik át valós érzései azt a bosszantó közönyösséget, amit mindig a vonásain visel.

– Te jóságos ég, Ole, hallod te magad egyáltalán? – mered rám rémülten, mégis elképedve. – Azt mondod: ti ! De nem vagytok többen, csak te vagy! Ha kezded elveszíteni a realitás érzékedet, és ha normálisnak érzed azt, hogy ketten vagytok a testedben, akkor tényleg nagyobb a baj, mint hittem!

Hátrálni kezdtek, és nemcsak a rettegés miatt, amit Aksel érez. Abban a pillanatban észreveszek valamit Myde tekintetében, ami nekem sem tetszik. Akkor először fordul meg komolyabban a fejemben, hogy ez a tünde-szerű lény talán mégsem akar jót. Nekem még talán igen, de én valahogy mégsem akarom azt a jót, ami esetleg Aksel életébe (létezésébe?) kerül.

Nem olyan nagy a mosdó, egy-két lépés után hátam a falnak ütközik. Falnak! Ijedten fordulok hátra, és mind a ketten jeges rettegéssel vesszük tudomásul, hogy már nincs ablak mögöttünk. Valószínűleg sosem volt, és tényleg csak Myde nyújtott nekünk lehetőséget a menekülésre, amit mi ostoba módon elszalasztottunk. Most határozottan úgy érzem, hogy hallgatnom kellett volna Akselre, és kimászni azon az átkozott ablakon, amíg Myde is azt akarta, hogy szökjünk meg.

Rettegve meredünk az emberbőrbe bújt Fayre, és egyikünknek sincs ötlete, mit is kellene tennünk. Megszökni most egyáltalán nem fogunk tudni. Pedig valamit ki kell találnunk azok után, hogy az egyetlen olyan lény is ellenünk fordulni látszik, aki eddig legalább félig-meddig támogatott minket.

„Sosem támogatott minket" – hallom a fejemben Aksel lemondó hangját. – „Ha valakinek segíteni akart, akkor az egyedül te voltál. Amit valamennyire meg is értek, mert kettőnk közül én vagyok az, akinek nincs helye a testedben."

„De még mindig nem tudod, hogy ki vagy és mit keresel itt, igaz?" – kérdezem erre válaszképp, de magam sem tudom, hova akarok kilyukadni.

„Nem. Fogalmam nincs..."

„Azt hiszem, akkor nincs sok választásunk" – érzem, ahogy formálódni kezd egy csökevényes terv a fejemben. – „Egyenlőre nem tehetünk mást, mint hogy úgy táncolunk, ahogy ők fütyülnek. Válaszokra van szükségünk. És akkor talán ki tudjuk deríteni, hogy mi történt."

„De..." – Egy pillanatra elakad a hangja, majd továbbra is félve folytatja. – „Mi van akkor, ha van abban valami igazság, amit Myde sugall?

Amikor felébredtem a fejedben, sokkal jobban ellenálltál nekem, mint most... Mi van akkor, ha valamit tényleg teszek veled, amivel ártok? Mi van akkor, ha valahogy... nem is tudom... elnyomlak... ha lassan minden akaratom ellenére átveszem az irányítást a tested felett? Nem akarok ártani neked, Ole..."

Erre nem tudok mit felelni. Őszintén szólva, nem érzem úgy, hogy Aksel el akarná nyomni a tudatomat, vagy hogy bármivel gyengébb lennék a saját testemben. Persze, hátra tud lökni, és pillanatnyilag át tudja venni az uralmat fölöttem, volt már rá példa, hogy egész hosszú időre elnyomott, de aztán feladta, és ismét én kerültem előre... Mintha elfáradt, és nem tudott volna ő tovább vezetni. Jelen pillanatban sokkal inkább egy furcsa szimbiózisnak érzem a kettőnk helyzetét, mint egy parazita fejembe furakvásának.

„Nem ezt akarná minden parazita?" – kérdezi ekkor kedvesen. – „Hogy elhidd, nem akarnak rosszat neked?"

„Tudod, az, hogy erre most így rámutattál, meggyőzött arról, hogy tényleg nem akarsz rosszat."

Érzem, hogy mosolyba húzódik a szánk. Igen, valamennyire értem, hogy Myde miért gondolja, hogy ijesztő az, ahogy magunkról beszélek. Ez az egész előzmény nélküli mosolygás is elképesztően félelmetes látvány lehet. De mit kellene tennem, amikor tényleg ketten vagyunk egy testbe zárva, és jelenleg meg sem tudnám mondani, hogy ez a mosoly melyikünktől származik? Nem tudom, hogy Aksel meghatottsága-e a vallomásom miatt, hogy bízom benne, vagy az enyém attól a meleg és jóleső érzéstől, ami az ő megkönnyebbülése hatására árad szét a mellkasomban. Myde arcán megint aggodalom jelenik meg.

– Ole? – ráz fel a hangja a fejemben zajló beszélgetésből. – Mi történik veled?

Épp válaszolnék valamit, azt még nem igazán tudom, hogy mit, amikor ismét kinyílik a mosdó ajtaja, és belép a nyomozó. Úgy látszik túl sok időt vesztegettünk idebent. De legalább az a tudat megnyugtat, hogy az ablak nincs már ott a hátunk mögött, és így ezzel nem buktunk le.

– Mi a franc tart ilyen sokáig? – szegezi Myde-nek türelmetlenül és ellenségesen a kérdést.

Mielőtt visszafordulna a nyomozó felé, vet még egy pillantást rám, amiből Aksellel mind a ketten ugyanazt olvassuk ki. Maradjunk továbbra is a falra tapadva, és tegyünk úgy, ahogy eddig. Tűnjünk megrettentnek.

– Azt hiszem egyértelmű – dob egy lesajnáló pillantást a nyomozóra, és olyan hitelesen játssza a korábbi orvost, hogy ha nem tudnám jobban, én is bedőlnék neki. – A fiú kétségbe van esve, ami azt hiszem, teljesen érthető a történtek után. És higgye el nekem, az sem segít, hogy most ennyien körülvettük ezen a szűk helyen.

Abban a pillanatban meg tudnám ölelni Myde-et, határozottan úgy érzem, hogy ismét, vagy még mindig a mi oldalunkon áll. Hiába figyelmeztet Aksel, hogy ne higgyek neki ilyen könnyen, biztos vagyok benne, hogy őszinte a viselkedése. Épp szóvá tenném Akselnek, hogy szerintem most ő téved, amikor a nyomozó teljesen kikelve magából Myde-nek támad. Ő természetesen ellenáll, amikor megpróbálja fellökni.

– Nézze, doktor, nekem erre nincs időm! A szükséges vizsgálatokra hoztam ide a gyereket, de ha ezt nem végzi el, akkor elviszem valaki olyanhoz, aki tudja, hogy mihez kezdjen a helyzettel, és hogyan bírja együttműködésre a fiút.

Legszívesebben a falba olvadnék, ahogy látom, milyen elszántan igyekszik megkerülni Myde-et. Abban a pillanatban az sem nyugtat meg, hogy legalább az orvosi álcája érintetlen, és a másik nem sejt róla semmit. Csak az ad némi reményre okot, hogy Myde milyen határozott erővel löki vissza. Nem tudom megmondani, hogy ez most emberi erővel történt-e, vagy valami nagyobb, földöntúli hatalommal, hiszen mindkettejük mozgása annyira könnyed és kecses.

Akkor viszont valamit megvillanni látok a nyomozó szemében. És ettől aztán tényleg jeges rettegés csorog végig a gerincem mentén. Mintha csak egy ragadozót látnék felébredni a közeli vérszagra... Myde közben rezzenetlen elszántsággal áll vele szemben, és bár csak a hátát látom, egészen biztos vagyok benne, hogy csak valami természetfeletti erő tudná kibillenteni abból a védekező állásból.
A következő pillanatban minden eldől majd.

Mi történik?
1. A nyomozó megtámadja Myde-et.
2. A nyomozó nem támad, inkább tovább játssza az addigi szerepét.

Ez a szavazás lezárult, az aláhúzott opcióra szavaztak a legtöbben. Olvass tovább, hogy mit történik a következő fejezetben. 😉