Furcsa egy nap ez. Családi látogatás az ország túlsó felére rokonokhoz. Apai nagyszülők, nagybácsik, nagynénik és unokatestvérek. Rengeteg olyan ember, akiket egyszer, legfeljebb kétszer látok egy évben. Mivel karácsonykor általában pocsék az idő, ezért akkor legtöbbször megússzuk, de a nyári látogatást szinte sosem. Utálom ezeket az utakat, 5-6 órán át a kocsi hátsó ülésén szoronkodni a nővéremmel és az öcsémmel. És persze én ülök középen, mert én vagyok a legkisebb, az én lábaim a legrövidebbek, következésképp én férek el a legjobban ott. Az senkit sem zavar, hogy a kardánbox miatt órákon át terpeszben kell ülnöm, és egy idő után ez pokolian kényelmetlen.

Szóval ha tehetném, és rajtam múlna, biztos, hogy el sem indulok. De mint a fenti példa is remekül mutatja, nem rajtam múlik. Hiába leszek holnap tizenhat, a szüleim még mindig úgy gondolják, jó az, ha ők mondják meg, hogy szeretném tölteni a szülinapomat. Természetesen nagycsaládi körben, amikor a nagyi süt majd valami rettenetes vajas-krémes tortát, mint minden évben, mert mindig elfelejti, hogy még mindig utálom... Egyetlen porcikám sem vágyik erre, legszívesebben kihagynám ezt az egész tortúrát.

Per azt mondta, hogy majd meglep valamivel, amikor visszajöttünk. Igazából nem is kellene semmi más ajándék, minthogy vele tölthessem a holnapot. Szerettem volna elmondani otthon, hogy lassan fél éve együtt vagyunk, és inkább nem látogatnám meg a rokonokat... Tényleg készen álltam erre. De Per pár hete elmondta a szüleinek, és ők nagyon rosszul reagáltak. Annyit mondott csak, hogy legalább még lakhat otthon... Nem tudom, mi történt vele pontosan, de lemondta az indulásunk előtti "titkos" randit, állítása szerint azért, mert nem lenne ott fejben... Hát nem tudom, valami furcsa ebben.

Amikor Per elhatározta, hogy előbújik, úgy döntöttem, hogy én is. Mert az a véleményem, hogy együtt kell lennünk ebben. Nem voltam teljesen biztos a szüleimben, de igazán nem is féltem. Talán sokkolnám őket egy kicsit, de nem hiszem, hogy ne tudnának ezzel megbirkózni. Aztán jött a hívás tőle... szinte könyörgött, hogy én ne mondjam el senkinek, nehogy úgy járjak, mint ő... Ennél többet nem tudtam kihúzni belőle. Nagyon megijesztett, ezért hallgattam rá. Azóta úgy tűnik, rendbe jöttek a dolgok náluk, bár gyanúsan nem beszél senkiről a családjából.

Amíg úton voltunk, folyamatosan zizegett zsebemben a telefonom. Talán a tizedik üzenet után kezdtem attól tartani, hogy valami baj van. Bár... ha az lett volna, biztos felhív. Vagy legalábbis hívott volna valaki olyat, aki nem félúton van az ország másik végébe, és tud neki segíteni. Mivel csak üzenetek jöttek tőle, nem merem elővenni a telefonom, mert két oldalamról az öcsém és a nővérem pont rálátnak a kijelzőmre, és nem akarom, hogy elolvassák Per üzeneteit. Szóval várnom kell addig, amíg megállunk tankolni, én pedig kimenekülhetek a kocsiból.

Erre meg még órákig nem került sor. Apa minél nagyobb távot akar megtenni egyben, de legalább jól haladunk. Amikor végre kiáll a soron következő benzinkúton már nem érzem a lábaimat. Miután kinyújtózok, és megnézem Per üzeneteit, azonnal megkönnyebbülök, hogy csak a Netflix sorozatot kommentálja, amire pár napja teljesen ráfüggött. Megírom neki, hogy szégyellje magát, amiért nem várt meg vele, aztán elmesélem a szenvedéseimet a hátsó ülésen. Azonnal válaszol pár szelfivel, hogy ő bizony úgy döntött, tüntetően ágyban tölti a napot. Bárcsak ott lehetnék vele!

Aztán folytatjuk a szoronkodós utat. Útközben voltak ugyan balesetek, amik lassították kicsit a haladást, meg apának ki kellett térnie egy-két érdekes vezetési stílussal megáldott kamionos elől is, de úgy összességében tiszta és jól járható a sztráda. És jól is haladunk. Eddig. Egészen addig, míg a kocsi sztrájkolni nem kezd. Mondván, öreg is már, kehes is, na meg neki is kijár a szabadság, vagyis hagyjuk már békén. Így történt, hogy az elektromos rendszer egyik másodpercről a másikra mondja fel a szolgálatot. 50 kilométerrel a cél előtt. Óriási.

Ezután jön az órákon át tartó rostokolás egy benzinkútnál. Igaz, még mindig szerencse a szerencsétlenségben, hogy addig legalább elgurultunk, és nem a középső sávban döntött úgy a Ford, hogy innen bizony se előre, se hátra. Többet ennél már nem is kívánhat az ember. Komolyan, miért nem vezetek blogot a kalandjaimról? Ez a mostani naplóbejegyzés kifejezetten jó lenne kezdésnek. A családi programjainkat és szerencsétlenkedéseinket is tanítani kéne, mert más egyszerű halandók ezt nem tudnák utánunk csinálni, abban egészen biztos vagyok.

Például azt, amikor a családfő odasétál az egyik együttes kisbuszához, ahova nekem is el kell kísérnem, mert csak, és amiről először azt hiszed, csak azért virít rajta csupa nagy betűkkel a „FALCONER" felirat, mert valami fanatikus tulajdonát képezi... és erre mi derül ki? Az is felülmúlhatatlan élmény, hogy még véletlenül sem tippeltem helyesen, mert ők TÉNYLEG az együttes. Gondolom valahol koncerteznek, mi másért jöttek volna Svédországból...

És amikor apa elmondja nekik, hogy mi is a harci helyzet, és hogy csupán egy bikakábellel (ami épp van nála), meg egy járó motorral meg tudnának menteni minket, a sofőr lekoptatja. Méghozzá nem is akárhogyan. Azt mondja, koncertre sietnek (jósnak kéne mennem), egy óra múlva ott kell lenniük. Remek, mivel átérezzük a helyzet és a sietségük súlyát, természetesen mi kérünk elnézést. Utána még azért elgondolkozom azon, hogy valamire való előadó mindig késik egy kicsit, és mi lesz így a Falconerrel, hogy fogják a végtelenségig csigázni a rájuk váró közönséget?

Aztán gyorsan kiderül, hogy felesleges volt aggódni értük, ugyanis, az oly' rettenetesen igyekvő együttes kisbusza még fél óra elteltével is a parkolóban áll, igaz, némiképp arrébb, mint amikor segítségül fordulunk hozzájuk. És mivel a tagok nagyban kávéznak, egyre erősebbé válik a gyanúm, hogy a koncertjük sajnos, nem sajnos, de nem fog időben kezdődni... Ha van egyáltalán az a koncert valahol... Egyébként is hol lépnének fel itt a semmi közepén, egy birkanyáj előtt?

Ezt az egész kabarét megírom Pernek is, ő pedig azt válaszolja, hogy ezzel feldobtam a napját, és bárcsak itt lehetne. Én is ezt kívánom, biztos hogy fetrengenénk a röhögéstől az egész helyzet lehetetlenségén. De így be kell érnem azzal, hogy csinálok pár szelfit, és azokat küldöm el neki. Persze az öcsém és a nővérem észreveszik, és azonnal kérdezgetni is kezdenek a "barátnőmről", alig tudok kitérni a faggatózásuk elől.

Ja, igen, majdnem el is felejtettem. Összefutottam egy általános iskolás osztálytársammal, szintén itt a parkolóban, az isten háta mögöttől nem messze. Nem láttam már vagy négy éve. ÉS... beszéltem vele vagy négy szót. Mert siettek. Azt nem mondta hova. De elég kínos volt az egész. Anya és az ő anyja jóban vannak, mi meg legnagyobb jóindulattal sem voltunk soha még csak beszélő viszonyban sem. Per ezen is jót nevet, azt mondja, megnézné, ahogy próbálok társasági lénynek tűnni, amikor egyértelműen nem vagyok az. Meg is írom neki, hogy látta már elégszer, mert amikor vele először találkoztam, állítólag pont az esetlenkedésemmel sikerült levennem a lábáról. Szóval, van előnye annak, hogy valaki olyan, mint én.

Apa közben órákon át próbálja elérni valamelyik testvérét, de Murphy törvénye alapján senki sem veszi fel. Azzal is próbálkozik, hogy mindenkit, aki behajt a benzinkútra, megkér, hogy bikázzanak rá az ősrégi Fordra. Aztán csak talál valakit, aki hajlandó egy próbát tenni vele... De abban meg nincs köszönet, mert hát sikerül fordítva felcsiptetni a kábel csipeszeket a sarukra. Ez aztán csontszárazra süti a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes aksit a kocsinkban. Bár, mint utóbb kiderül, úgyis mindegy volt már neki. És mielőtt még bárki megkérdezné, nem, nem értek az autókhoz, sem az aksikhoz, csak apa olyan hangosan és kitartóan szentségel, hogy ezt még én is megjegyzem belőle... Persze utána csinálni nem tudnám. Sem a bikázást, sem a szentségelést.

Per indulás előtt azt mondta, bármi lesz is az elkövetkező pár napban, az a fontos, hogy nevessek. És én nevetek. Ezek után? Mit kellene? Sírnom? Néha egynesen a könnyeim potyognak a nevetéstől, amikor elolvasok egy-egy választ tőle arra, ahogy alakult ez a tragikomédia. Szóval végül remekül szórakozok.

Összesen egyébként 4-5 órát várunk az autópálya mellett, mire apa eléri az egyik testvérét, és ő értünk is tud jönni. És ekkor következik a finálé, amikor megérkezik az új.... SUZUKIjával! Ami egyébként egy taxi.

Ebben tesszük meg az utolsó pár kilométert. Szépséghiba a dologban? Naná, hogy van! A Suzuki Limuzin (komolyan rá van írva, lefotóztam, Per különben nem hinné el...) 5 személyes... és mi hatan vagyunk. De azért behajtogatjuk magunkat. Mivel én vagyok a legkisebb, a kicsi a rakás elven én kerülök a rakás legaljára. Nekem kell bemásznom a hátul ülők lábához, hogy ne látszódjon, hogy eggyel többen ülünk a kocsiban... senkinek sem hiányzik, hogy ennek a rettenetes napnak a végén még egy rendőr is megállítson minket.
És én még a középső kardánbox miatt panaszkodtam...