Magamon érzem Myde átható pillantását, és azzal is tisztában vagyok, hogy mi jár a fejében. Mondania sem kellett volna, hogy mennyire nem biztos az ötletemben, mert én sem vagyok az. Ennek ellenére nem tudok ismét egyetlen szó nélkül eltűnni. A szüleimmel nyílt módom beszélni. Ők legalább azzal tisztában vannak, hogy élek – az persze egészen más kérdés, hogy azóta megint nem tudnak rólam semmit, csak azt, hogy ismét nyomom veszett. De nekik legalább annyi jutott, hogy még egyszer hallhatták a hangom. Arra az esetre is, ha soha többet nem találkoznánk.

„Ne gondolj ilyen ökörségekre, Ole!" – beszél bele a gondolataimba Aksel. – „Természetesen megoldjuk ezt is. Haza fogsz jutni. Szeretném hinni, hogy én is, de te mindenképp."

„Mind a ketten haza jutunk!" – próbálok lelket önteni bele, tudom, mennyire elvesztette a reményt Myde korábbi magyarázata óta, de éppen ezért, éppen most nem adhatja fel. Addig is, amíg ismét megtalálja magában az elhatározást, én mindkettőnk helyett hiszek benne.

Aztán persze ismét Perre gondolok. Szeretném azt hinni, hogy mindenre készen állok, bármit megtennék Akselért, a világ végére is elmennék azért, hogy megmenthessem. Ha pedig ezt azt jelenti, hogy Myde-del kell tartanom, és ki tudja, mikor kerülök elő ismét, akkor legyen. De éppen ezért van szükségem lezárásra, egy búcsúra. Ahogy Pernek is. Bár szerintem számára inkább lesz feloldozás, hogy könnyebben tudjon tovább lépni, ha kettőnknek tényleg nincs legközelebb. Tudom, hogy nem mondhatok el mindent neki, de legalább egy részét... hogy ne aggódjon annyira. Hogy legalább a töredékét értse.

Ezeket a gondolataimat akarom szavakba önteni, hogy meggyőzzem Myde-et, és persze Akselt is, mert abszolút úgy érzem, hogy most ő sem áll a pártomon.

„Nem állok a Fay oldalán!" – robban a gondolataim közé ingerült hangja. Kissé éles váltás a korábbi reménytelenség után ez a harag, de legalább ez kirántotta a lemondó közönyből. – „Tőlem akár a feje tetejére is állhat, az sem hatna meg semennyire! Sőt, nem is az a szívfájdalom érdekel, amit ez a találkozó jó eséllyel okoz majd neked. Az meg sem fordul a fejedben, hogy ezzel veszélybe is sodorhatod? Téged megvéd a Fay, de őt ki fogja? Szóval, ha esetleg érdekel még a véleményem, mindenkivel szemben az lenne a legtisztességesebb, ha nem találkoznál vele."

– Ő is egyetért velem, igaz? – kérdezi csendesen Myde. Nagyon kiülhetett az arcomra, hogy miről beszélünk, ha tökéletesen tudott olvasni a vonásaimból. – Ő sem akarja, hogy odavigyelek...

– De én akarom! – tör ki akkor már belőlem tajtékozva, mert abban a pillanatban betelik a poharam, és elönt a düh, hogy minden kontrolt elvettek tőlem az életem felett.

Myde kitépett az unalmas mindennapjaimból, a gyötrelmesen unalmas családi események közül – mit nem adnék most a rettentes vajkrémes tortáért a hegy tetején –, Aksel pedig ki tudja, hogyan és miért, de beleköltözött a fejembe. És én határozottan úgy érzem, hogy az utóbbi pár napban még az engem üldöző szörnyeknek is több ráhatása volt az életemre, mint saját magamnak. Elegem van abból, hogy mindenki olyan irányba rángat, amibe épp a kedve tartja, és ami szerinte jó. A tehetetlen haragtól könnyek kezdik szúrni a szemem.

– Pernek joga van tudni, mi történt velem! – kiabálok még mindig.

– Nem nincs joga! – hallgattat el Myde, és éles-hideg pillantásával szinte a húsomba vág. – Semmit nincs joga tudni, és nem is szabad mondanod neki, ha biztonságban akarod tudni.

– Tessék? – bukik ki belőlem a döbbenet, mert elhinni sem merem, hogy tényleg azt mondja, amire gondolok, hogy mond.

Myde nagyot sóhajt, egy pillanatra félre néz, majd ismét rám emeli hihetetlen-zöld tekintetét.

– Ezt még meg fogom bánni. De legyen. Egy lehetőség a búcsúra tényleg jár neked.

Azzal megfogja a karom, kaput nyit, és átránt valahova. Olyan gyorsan történik minden, de azt feltételezem, hogy hasadásokon utazunk keresztül. Ahogy eddig is azokon át vitt vagy lökött minket, amikor arra került a sor.

„Tudod, ha neked az a bajod, hogy ide-odarángatnak a beleegyezésed nélkül, akkor én mit mondjak? Én még csak odébb sem tudok menni, hogy hagyjatok ki ebből a baromságból, és majd akkor gyertek értem, ha már túl vagytok rajta. Én a fejedben vagyok, mindennemű menekülési esély nélkül."

Aksel szavait hallva elszégyellem magam. Az ő kilátásai aztán tényleg nem rózsásak. Amennyire tudjuk, lehet, hogy valóban nincs is más megoldás arra, hogy megszabaduljanak tőle, minthogy kiszedik, vagy kitépik belőlem. És ezek közül egyik sem hangzik jól.

„Sajnálom. Tényleg. Őszintén" – igyekszem megfelelő nyomatékkal mondani ezeket a szavakat, azt akarom, hogy értse, mert tényleg így érzek. És valóban bármit megtennék azért, hogy neki is jobb legyen –, „de értsd meg kérlek te is, hogy én is emberből vagyok... És szeretem Pert, nem tudnám szó nélkül itt hagyni."

„Tökéletesen értem" – feleli ő, és engem megijeszt, hogy akkor már nem dühösen, hanem üresen cseng a hangja, még úgy is, hogy továbbra is halványan bár, de ott vibrálnak még benne a korábbi indulatok –, „te számítasz, én nem. Neked lehetnek kívánságaid, nekem nem. Szerinted nincs senki a világon, akit én szeretnék látni? Akit én nem akartam soha hátra hagyni, és most mégis itt vagyok. És te... még te sem érted. Pedig kinek másnak kellene, mint akinek a fejében ragadtam..."

Ezzel elhallgat, és akármit próbálok is mondani neki, nem szólal meg ismét. Kissé olyan érzés, mintha el is tűnt volna. Mintha bezárkózott volna a szobájába, és az ágyába menekülve még a párnát is a fejére húzta. Teljesen kizárt a saját kis tudat-csücskéből, hiába van az az egy szeglet a tudatomban, amit továbbra is ő tölt ki, nem érem el. A fájdalom, a magára hagyatottság és a reménytelenség továbbra is sugárzik belőle. És még egy érzés, amit döbbenten ismerek fel. Csalódottság. Azt hiszi, hogy még én is ellene vagyok, hogy engem sem érdekel, mi történik vele. Pedig tudnia kellene, hogy...

– Itt is vagyunk – ránt ki a gondolataim közül Myde.

És valóban, a világos, vidám mintás lépcsőházban állunk Perék lakásajtaja előtt. Nem tudnám megmondani, hány átjárón jöttünk keresztül, amíg Aksellel beszéltem, de meglepett, hogy ilyen gyorsan megérkeztünk.

– Öt percet kapsz, aztán elviszlek innen – jelenti ki ellentmondást nem tűrően Myde, majd az ajtó felé int, hogy sürgessen.

Értem a célzást, késlekedés nélkül be is csöngetek. Mocorgást hallok az ajtó túloldaláról, majd a következő pillanatban ki is nyílik. Per áll a küszöbön, és a döbbenettől hatalmasra tágul a szeme. Majd pillantása rólam Myde-re siklik, aki továbbra is barikádként magasodik a hátam mögött. Nem lépett egyetlen lépést sem hátra, hogy legalább valami illúzióját nyújtsa annak, hogy biztosít nekünk privát teret.

Ahogy hátrafordulok, hogy én is ránézzek, hátha abból megérti, hogy hagyjon minket kicsit magunkra, megdöbbenek. Most sem a Fay önmagaként áll mögöttem – oké, igen elismerem, nehéz lenne megmagyarázni a szárnyakat, és a díszes kiltet. Most egy egyenruhás rendőr alakját vette magára. Azt azért meg kell hagyni, hogy szőke hajával, zöld szemével, és erős-magas termetével nem semmi látvány abban az egyenruhában. Vaknak kell lenni, hogy ne ébresszen vágyakozást a megjelenése. Megrázom a fejem. Honnan jönnek ezek a gondolatok, amikor épp Pertől akarok elbúcsúzni? És aki a váratlan viszontlátás miatt egyértelműen ellenséget lát benne.

– Ole? Mit keresel te itt? Mi történt veled? – kezdenek dőlni belőle kétségbeesetten a kérdések. – Az utolsó üzeneted óta nem tudok rólad semmit...

Én pedig teljesen némán meredek rá, és rá kell döbbennem, mennyire elhagytak a szavak. Hirtelen azt sem tudom, mit kellene mondanom, bár azt egészen biztosan érzem, hogy mit nem szabad. Myde is elunja közben a várakozást, meg egyéként sem jó ötlet hagyni kicsorogni a kezeink közül az értékes időt. Hátra sem kell néznem, érzem, ahogy közelebb lép hozzám, majd meglök, hogy megsürgessen. Az érintése áramütésként ér, de ezen sincs most időm töprengeni, majd megfejtem máskor, hogy ez mit jelent. Ez viszont elég ahhoz, hogy megoldja a nyelvem.

– Nem tudom elmondani, hogy mi történt velem, és azt sem igazán tudom, hogy mi lesz majd, ha elmentünk innen. – Átszakadt a gát, és már ha akarnám sem tudnám elhallgattatni magam. – De nem tudnék úgy elmenni innen, hogy annyit sem mondtam neked, hogy rendben vagyok.

– Ole... – nyúl ki felém, hogy megragadjon a vállamnál fogva, és megrázzon, én pedig nem is értem magam, de önkéntelenül kitérek a keze elől, mielőtt elérhetne. Lehanyatlik a karja, és nyugtalanul folytatja: – Nem értek semmit. Bántanak téged? Elrabolt valaki?

Amíg beszélt, mélykék szeme hatalmasra tágul, és az ijedtségtől, hogy mi történhetett velem alabástrom fehér arca még tovább sápad.

– Nem... Nem! Dehogy! Segíteni akarnak nekem. – Nem tudom, mennyire hihető ez az inkább hazugság kijelentés, hiszen én magam sem lehetek biztos benne, hogy Myde és a sajátjai mire készülnek.

Erre a gondolatomra érzem, hogy Aksel megmozdul a fejemben, és az én szememen keresztül Pert figyeli. Nyugtalanít egy kissé, hogy most először mutat újra érdeklődést a történésekkel kapcsolatban.

– Mondd el, mi ez az egész – könyörög Per –, van valami, amivel segíteni tudok!

Kissé furcsának találom ezt a megfogalmazást, de úgy értelmezem, arra gondol, hogy kell lennie valaminek, amit talán megtehet értem. Már épp válaszolnék, nincs semmi, de ne aggódjon, mert én sem félek – hogy ez mennyire nem igaz –, és hogy jó kezekben vagyok. Meg akarom nyugtatni, hogy most csak egy rövid ideig nem fog hallani rólam, de amikor visszajövök, akkor minden rendben lesz. Azt hiszem ilyen helyzetben nem bűn füllenteni.

Csakhogy azzal egyidőben, ahogy én megszólalnék, Per hadarva tovább beszél, és nem enged szóhoz jutni:

– Eljöttek hozzám valakik. Akik azt mondták, tudják, milyen bajba kerültél. És ha esetleg eljössz hozzám, tudnak segíteni neked. Ole, nem értem, mi ez az egész, de kérlek, hadd segítsünk!

Érzem, hogy Aksel előrendül a testem irányításáért, és olyan erővel lök hátra, amilyennel még sosem tette. Ha lehetséges lenne, talán még a testemből is kilökne vajon? Azonnal utána kapok, bár nem az igazi az igyekezetem. Egyrészt szeretnék hinni Pernek, hogy akik felkeresték, tényleg tudnak segíteni. De ezalatt az idő alatt Myde annyiszor mentett meg, hogy képtelen vagyok nem bízni benne. Hiszek neki, ha azt mondja, találnak megoldást. Mindenesetre meg kell állítanom Akselt, mielőtt bármi olyat tesz, amivel nagyobb bajba kever minket, mint amiben jelenleg vagyunk.

– Kérlek, segíts! – tör ki Aksel a kétségbeesett kiáltása az én hangomon az ajkaim közül.

Mi történik?
1. Aksel legyőzi Olét, és megjelennek azok, akikkel Per beszélt.
2. Ole visszaszerzi az irányítást, és hagyja Myde-nek, hogy elragadja őket.

Ez a szavazás lezárult, az aláhúzott opcióra szavaztak a legtöbben. Olvass tovább, hogy mit történik a következő fejezetben. 😉