Végül világossá vált számodra minden, de az információ majdnem az életedbe került.

Gyanakodnod kellett volna a jól öltözött, sármos férfira, aki azon a napfényes délelőttön betért a virágüzletbe, ahol dolgoztál. Akkorra azonban már feledésbe merültek azok a sötét és veszélyes árnyékok, amiktől Dazait is féltetted a magányos éjszakáidon. Nem gondoltál rájuk, mert jó ideje meghitt estéket töltöttetek együtt, és hátulról szorított magához a kényelmes, meleg, biztonságot nyújtó futonon fekve. Nem törődtél a kötésekkel, csak elfogadtad, hogy ott vannak, körülölelve a férfit, akit szerettél - a sebeit, a titkait és a múltját.

Csak mikor már késő volt, akkor ért el a félelem szele, belekapott a hajadba, ahogy a férfi is, és húzott hátra, egyre mélyebbre, amíg ütés nem érte a halántékod.

Bármennyire szerettél volna meghalni egy évvel ezelőtt, abban az utolsó józan pillanatban az életedért imádkoztál, valakihez, akiben nem is hittél igazán.

Érzelmek kavalkádja tombolt benned, ahogy magadhoz tértél a celládban. Azt hitted, soha többé nem nyitod ki a szemed, és ebből látszik, milyen is az emberi természet: nem voltál hálás, nem könnyebbültél meg. Haragot éreztél és szégyent, dühös voltál magadra, amiért hagytad, hogy ez történjen. Dühös, mert nem kíváncsiskodtál eleget, nem ástál a dolgok mélyére, és fogalmad sem volt, kicsoda valójában a barátod.

Fegyveres Nyomozóiroda, Dokkmaffia, minden, ami korábban csak szóbeszéd volt, összefüggéstelen zaj a konyhapult mellett, vagy az utcán elkapott párbeszédekben, most kegyetlenül arcul csapott. Belekerültél a közepébe, ha akartad, ha nem, és nem is ez volt a legrosszabb.

Mindezt az elrablódtól kellett megtudnod.

- Tudod, te hány embert ölt meg? - kérdezte a férfi, akinek nem láttad az arcát. Láncok tartották a tested egy mocskos téglafalhoz szögezve, és egy különös üvegkalitka szigetelt el a világtól, mintha a bilincsek nem lennének elegek ahhoz, hogy féken tartsanak. Persze rángattad, tépted, úgy tettél, mint akinek van elég ereje ilyesmihez.

Az első pár órában egyedül voltál. Néha abbahagytad a próbálkozást, aztán újrakezdted, mert időről időre tudatosult benned, hogy fogoly vagy. Akár az őrült, ordítottál, míg végül a torkod kiszáradt, és csak rekedt szitkok jöttek ki rajta. Könnyek csorogtak le az arcodon és száradtak fel észrevétlenül. Mire a férfi megérkezett, már nem volt erőd, hogy kérdezz, úgy gyötört a szomjúság. A hirtelen új erőre kapott düh ellenére is csendben maradtál, takarékoskodtál az energiával.

Nem sok esélyt láttál a szabadulásra, de azért mégis.

- Egy képességnélküli, átlagos nő egy ilyen férfi mellett - visszhangzott a falak között a fogva tartód hangja. - Azt hittem, valaki mással tudom majd tőrbe csalni. Azt hittem, hogy akit elveszek tőle, különleges lesz. Ezért is készítettem ilyen bombabiztos zárkát.

Figyelmen kívül hagytad a bántó szándékú szavait. Valóban átlagos voltál az áldottak között, és ez alkalommal kicsit sajnáltad is. Jól jött volna egy képesség, bár a férfi elmondása alapján ez sem segített volna a helyzeteden.

Dazaira gondoltál, olyan erősen, hogy összeszorítottad a szemed. Fellángolt benned a gyenge remény, hogy van köztetek valami telepatikus kötelék, amivel magadhoz hívhatod. Fogalmad sem volt, mennyi az idő, azt sem tudtad, mióta vagy ott, minden összefolyt, amikor az ütéstől elájultál. Abban biztos voltál, hogy a barátod már keres.

- Dazai Osamu, a legifjabb Dokmaffiás gyilkológép - hadarta az elrablód gunyorosan. - Tönkretett engem, úgy bánt velem, mint a mocsokkal. Elvett tőlem mindent, amit szerettem! El tudod ezt hinni?

Valami csattant a szemközti falon. A figura ide-oda járkált idegesen, rugdosta a földön szétszórt szemetet. Felhívta a figyelmedet a kijáratra a pince bal sarkában. Nehéz vasajtó választott el a kinti világtól, azt figyelted, miközben próbáltad kivonni magad a szavai hatása alól.

Nem volt könnyű.

- És esélyem sem volt bosszút állni! Nem tehettem semmit, hiszen eltűnt! - A férfi közelebb lépett a kalitkádhoz, így megpillantottad az arcát. Kopasz volt, se nem magas, se túl alacsony, néhány foga hiányzott. Olyan meggyötört bőre volt, mint aki a napjai nagy részét sötétbe burkolózva tölti.

- Lelépett, hogy jó ember legyen. - A kopasz keze az üvegfalra simult, mire ösztönösen megrándultál, pedig nem érhetett hozzád. - Nevetséges. Az istenek se mossák le azt a sok vért a kezéről. De nem is a vér a lényeg, hanem a kegyetlenség! Én nem bocsátottam meg neki.

Nagyot nyeltél, a levegő egyre nehezebben jutott el a tüdődig. Valamiért biztos voltál benne, hogy a férfi igazat beszél. A titkok köztetek túlcsordultak, és ott voltak mindenhol, kiszivárogtak a repedésekből a falon, elbújtak a sóhajok mögött, megvillantak a sötét pillantásokban. A titkok hangosak voltak, ordítottak, hogy valaki észrevegye őket, és néha te is érezted, hogy Dazai rejteget előled valami súlyosat, sötétet, ami túllép az átlagos ember átlagos traumáin.

Korábban azt hitted, nagyobb hatást gyakorolna rád, ha egy szerettedről kiderülne, hogy embert ölt. Most viszont tompa voltál és érdektelen, nem számított már, mit tett Dazai a múltban. Mintha átkerültél volna egy másik dimenzióba, ahol a halál, a gyilkosság, a szenvedés nem olyan ritka és kényes dolog. De hát ez volt Yokohama, ezzel volt tele a város, és ott derengett benned ez a tény, miközben csokrokat kötöttél, vagy vacsorát főztél esténként. A világ nem változott meg, a férfi szavai csak fényt gyújtottak a fekete, mocskos részein, amikkel ezelőtt nem foglalkoztál.

- De nemsokára megérkezik - mondta az idegen, és hátat fordított neked. - Örülhetsz, hogy még egyszer utoljára láthatod.

Félelem fogott el. Remélted, hogy Dazai nem sétál bele a csapdába, és hívott segítséget. Tudtad, mi a képessége, és azt is, hogy azzal nem sokra megy, ha a rosszakaród fizikailag erős. Márpedig elég magabiztosnak tűnt.

Lövések zaját hallottad az ajtó felől. A férfi széles, eszelős vigyort küldött feléd, majd közelebb sétált az üvegfalhoz anélkül, hogy bármit is mondott volna.

- Már itt is van - suttogta őrült izgatottsággal, majd lehajolt eléd. Nem tudtad, mit csinál, valamit babrált a kövekkel a padlón, majd gyorsan felállt, piszkos kezét a nadrágján porolta le.

- Szép álmokat, hercegnő - mosolygott rád újra, de a szavai mellé egy sziszegő zaj vegyült, ami a fejed felől jött.

Valahol gáz szökött be a cellába.

Ismét erőt vett rajtad a pánik, görcsös mozdulatokkal ráncigáltad a láncot, a bilincsek belevágtak a csuklódba és a bokádba. Sikítottál, még ha nem is jött ki hang a torkodon, kétségbeesve próbáltál szabadulni. A könnyek elhomályosították a látásod, homályos ködön keresztül láttad meg Dazai barna, vértől áztatott kabátját, és azonnal segítségért kiáltottál.

Minden egy másodperc leforgása alatt történt, a férfi a földre került, Dazai ráugrott, és úgy tűnt, a torkát szorította.

- Már csak pár perc, és meghal. Megölhetsz, ha akarsz, Dazai - sziszegte a kopasz rekedten, alig jutott levegőhöz. - De sosem szeded ki onnan. Legfeljebb a holttestét.

El akartad mondani, hol van a kapcsoló. Biztosan azzal matatott ott a földön az előbb, de a nyelved nem mozdult, a szádban mintha hamu lett volna. Egyre jobban szédültél, a fejed lüktetett a fájdalomtól. Köhögés rázott, miközben a szíved vad dübörgéssel kísérte a haláltól való félelmedet. A szemhéjad ólomként nehezedett el, de küzdöttél, hogy nyitva tarthasd a szemed, amíg lehet.

Dulakodni kezdtek, először úgy tűnt, Dazai győzedelmeskedik, de az elrablód megküzdött az életéért, vagy csak elővette az évek óta tartogatott dühöt, és azzal vértezte fel magát. Egyre hosszabbakat pislogtál, az alakok lassacskán teljesen eltűntek, összekeveredtek a gyengén megvilágított falakkal. A hangok is távolodtak - csapások, hörgés, csend, majd egy nagy robaj keletkezett, és aztán jött a saját szaggatott, sípoló lélegzetvételed.

A levegő elfogyott, majd hirtelen ismét beáramlott hozzád. Végtelennek tűnt az idő, amíg a sötét semmiben lebegtél, félig eszméletlenül. Valami megvágta az arcod, de csak azt érezted, ahogy a bőr megreped és szétnyílik, a fájdalmat nem.

Valaki megfogta a derekad, és csörgette a láncaidat. A kezed élettelenül hullott alá, ráborultál a megmentődre, de olyan szilárd volt, akár egy kő. Meg sem moccant a súlyod alatt, de te is különösen könnyűnek érezted magad.

Meg akartad szólítani, de minden izmod béna volt. Az élet csak lassan tért vissza beléd, és ahogy távolodtatok-, mert érezted, hogy haladtok valamerre-, úgy tisztult ki a fejed egyre jobban, míg végül képes voltál használni az ajkaid.

- Osamu?

- Itt van melletted. - A hang a fejed felől jött, és egy férfihez tartozott. Sosem hallottad még, ebben biztos voltál. Idegen illatot éreztél, drága, elegáns parfümöt és némi füstöt, és azt is észlelted, hogy a válláról lógsz le, mint egy zsák. Kinyitottad a szemed, de csak a földet láttad, és szédülni kezdtél.

Az ismeretlen finoman megemelt, majd lerakott a földre. A stabil talaj elég biztonságosnak bizonyult, hogy szemügyre vedd a környezeted.

Még mindig valamiféle pincében voltatok, de távol a vasajtótól és a kamrától. Szűkebb folyosó futott a sötétségbe, az egyetlen fényforrást egy fejlámpa adta, ami a földön hevert, és véres volt, mintha valaki siettében és halála pillanatában elejtette volna.

Kalapos, élénkvörös hajú férfi guggolt előtted, az öltözéke alapján olyasvalaki, akinek vér tapad a kezéhez. A tekintete mégis tiszta volt. Szürkéskék, éles, de bizalomgerjesztő.

- Chuuya - mutatkozott be röviden, majd oldalra pillantott. Nem veled foglalkozott, hanem Dazaijjal, aki a bal oldaladon feküdt. Minden ruhadarabját vér pettyezte, csúnya zúzódás színezte vörösre az arccsontját.

- Mi történt? - kérdezted. Chuuya térdre ereszkedett Dazai lábánál, és óvatosan megfordította, hogy felfelé nézzen a feje. Semmi reakció, Dazainak csak a mellkasa emelkedett és süllyedt. Hiába menekültél meg, elfogott az aggodalom.

- Ez a mocskos gazember - motyogta Chuuya, miközben kigombolta Dazai ingét. - Nem fogalmazott elég érthetően. Sosem mondja el a terveit, aztán csodálkozik, hogy mérges vagyok. Tudsz mozogni?

Bólintottál, és kipróbáltad, milyen érzés újra használni a végtagjaid. Egy kicsit zsibbadtál, de fel tudtál ülni, és az öledbe húztad Dazai fejét.

Vártad Chuuya válaszát, de a férfi a vérre koncentrált, ami elöntötte Dazai kötéseit.

- Odakint fegyveresek voltak. Ez a hülye beléjük szaladt, és csak ment előre. Nem biztos, hogy az összes golyót meg tudtam állítani. Itt nagyon véres - magyarázta a fiatal férfi, miközben úgy helyezkedett, hogy elő tudja venni a kését. Nem teljesen értetted, amit mondott, de a lényeget felfogtad. Elképzelhető volt, hogy Dazait meglőtték.

"Beléjük szaladt, és csak ment előre."

Mintha minden korábbi megpróbáltatás egyszerre szakadt volna a nyakadba, elérzékenyültél. A halál karmából menekültél meg, a lelkeden egy lyuk tátongott, a fájdalom, amit eddig elnyomtál, rád rontott.

Nem akartad elveszíteni Dazait. Bárki is volt, és bárhogy pocsékoltátok el az életet korábban, nem ezt érdemeltétek.

- Na, tarts ki... - Chuuya látta a reszketést a kezeden, a könnyeket a szemedben. Megszorította a vállad, a keze meglepően kicsi volt, de a fogása kemény és erős. Vettél egy nagy levegőt.

Chuuya átvágta a fáslit, egyik szálat a másik után, és te csak nézted, hogy tárul fel előtted Dazai mellkasa újra, mint akkor egyszer, a zuhanyzóban. Láttad a sok heget, a fehér karcolásokat, a zúzódásokat a bordáin. Vékony volt és hófehér, egy használt, félbehagyott festmény a vásznon. Chuuya kesztyűs kézzel húzta le róla teljesen a kötést, majd a sarkára ereszkedett, és megkönnyebbülten sóhajtott.

- Semmi - mondta, és megdörzsölte a halántékát. - Sosem volt jó harcos, de most nagyon kiütötték. Nemsokára magához tér.

Chuuya visszarakta rá a kötést, ahogy tudta, és te elbűvölve figyelted a folyamatot. Kicsit szitkozódott magában, de gyengéd és gondos mozdulatokkal fedte el Dazai felsőtestét. Még az ingen is begombolt egy gombot. Te csak tartottad a fejét az öledben, ujjaidat a puha, barna tincsek közé fúrtad.

- Nem szereti a sebeit - mondta Chuuya, miután végzett, majd vetett rád egy fanyar mosolyt. - De ezt már tudod, gondolom.

- Tudom, de az okát nem. Sok mindent nem tudok... nem tudtam. - Elcsuklott a hangod. Nagyon nehéz volt már tartanod magad, de nem akartál sírni.

- A sebek egy része tőle származik - Chuuya Dazait nézte, mintha belátna az ing alá is. - Vágyott a halálra. Gondolom, elgyengült. Aztán összeszedte magát, és megtagadta az emlékeit. Nem akarja, hogy eszébe jusson, hogy gyenge volt, és nem akar folyton az öngyilkosságon gondolkodni. Márpedig ezek a hegek mind közel vitték a halálhoz.

Csend telepedett rátok, Chuuya arcára sötétség vetült. Végül arrébb ült, és rágyújtott egy cigarettára. Azon tűnődtél, amit mondott, és keserű ízt éreztél a szádban.

- Vajon most is meg akar halni?

Hangosan gondolkodtál. Félve néztél Chuuyára, aki ugyanolyan óvatos tekintettel pillantott rád oldalról.

- Azt te tudod jobban - válaszolt halkan, nemtörődöm módon, de hiába próbálkozott a keménységgel, az imént lezajlott gondoskodás után.

- Úgy beszélsz, mint aki jól ismeri - mondtad.

- Lehet, hogy így van. Tudom is én. - Chuuya vállat vont, lepöckölte a hamut. - De látod a szemében, mikor akar véget vetni az életének, és mikor nem.

Megsimogattad Dazai haját, lenéztél az arcára, mintha keresnéd a halálvágyat a lezárt szemhéja mögött. Úgy tűnt, lassan visszatér a szín az orcáira, és a légzése is szabályosabbá válik. Már csak aludt az öledben.

Letöröltél egy makacs könnycseppet az orrodról.

Vajon láttad már? Vajon odafigyeltél? Nem először fordult meg a fejedben, hogy Dazai még mindig azt szeretné, hogy vége legyen. Így találtatok egymásra, kész lett volna a folyóba vetni magát veled, és mégsem tette, hanem inkább megmentett. Jobb életet adott neked, egy új lehetőséget, az utolsó utánit, mégis ez volt életed legjobb időszaka. Te sosem voltál még ilyen boldog, de vajon ő?

Összeszorult a szíved.

- /név/ - szólított meg Chuuya, mire összerezzentél. Remélted, hogy nem vigasztalni akar, mert akkor a zokogás bombaként robbant volna benned.

- Honnan tudod a nevem? - kérdezted gondolkodás nélkül, vékony hangon.

- Szerinted? Ez a bolond folyamatosan rólad beszél - morogta Chuuya, de mosolyt hallottál ki a szarkazmus mögül. Még mindig Dazait bámultad, okot adott arra, hogy ne kelljen felemelned a fejed.

- Minden követ megmozgatott, hogy megtaláljon - folytatta. - A maffiás évei óta nem láttam ennyire vadnak és dühösnek. Azt hittem, képes lesz megint embert ölni. Az, hogy engem hívott segítségül, azt jelenti, hogy rohadtul be volt szarva. Nem vagyunk puszipajtások.

Rápillantottál a férfira, aki elszívta az utolsó slukkot is, és a földbe nyomta a csikket.

- Soha nem láttam még, hogy ennyire ragaszkodna valakihez. Azért van most ilyen állapotban, mert meggondolatlan volt, és Dazai nagyon ritkán cselekszik meggondolatlanul. - Chuuya szemében mintha régi sérelmek és rejtett, mély szeretet tükröződött volna, de csak egy villanás erejéig. - Nem gondoltam, hogy valaha ezt fogom mondani, de ez a szarrágó egy érző lény. És szeret téged.

Egy ideig hallgattál, a füst lassan gomolygott el mellettetek. Sejtelmed sem volt, honnan ismerik egymást ezek ketten, hogy mit éltek át együtt. Chuuya a Dokkmaffia tagja volt, ezt sikerült leszűrnöd. Tehát régen, amikor még Dazai is oda tartozott, együtt dolgoztak. Talán együtt nőttek fel, és Chuuya tudott dolgokat, amiket senki más. Vágytál erre a tudásra, de mégsem érezted igazságosnak, hogy ő adja át neked. Dazaitól akartad hallani.

*

Chuuya úgy vitt titeket haza, hogy egyszer sem kérdezett az irányokról. Átfutott az agyadon, hogy pontosan tudja, melyik lakásban éltek, de te még a nevét sem hallottad Dazaitól az elmúlt egy évben, és még ostobábbnak érezted magad. Törékenynek és vékonynak tűnt az a szál, ami összekötött benneteket, és akkor elfogott a félelem, hogy ez a kötelék egyszer csak elszakad, megtörik. Túl fáradt voltál azonban ahhoz, hogy mélyebben foglalkozz ezzel a gondolattal. Az út nagy részét egy elsötétített ablakú autóban tettétek meg, de Dazai továbbra sem tért magához, ezért vonszolnod kellett magad, mert Chuuya karjai a barátodat támogatták.

A férfi nem szólt semmit, a tekintete alapján fáradt volt és kedvetlen, a kialvatlanság sötét karikákat festett az egyébként finom vonású arcára. Úgy vitte Dazait, mintha pehelysúlyú lenne, közben vörösben vibrált körülötte a levegő. Nem tettél fel kérdéseket, anélkül is tisztán láttad, hogy áldott volt.

A lakásba érve elnagyolt mozdulattal rakta le az eszméletlen férfit a kanapéra, majd mikor észrevette, hogy az egyik karja lelóg, morgott egyet, és megigazította azt is, gondosan odanyomva Dazai oldalához. Ezt követően a kabátzsebében kezdett matatni, majd lerakott Dazai mellé az asztalra egy levél erős fájdalomcsillapítót.

- Nem lesz semmi baja - nézett rád csípőre tett kézzel, mint aki menni készül. - Ha felkel, erre szüksége lesz. Ha mégis van valami, hívd fel az irodát.

Sötét szégyen pirította az arcod.

- Nem biztos, hogy tudom a számukat - mondtad elgyötört hangon.

Chuuya szemöldöke megrándult, összepréselte a száját.

- Ez a fickó bolond, esküszöm - sziszegte az orra alatt. - Adj egy papírt.

Chuuya felírta a telefonszámot a cetlire, amit adtál neki. Csak miután elköszönt és elment, akkor láttad, hogy a sajátját is odafirkantotta a lap aljára. A hatalmas ürességben halvány lángot gyújtott a kedvessége, de ki is aludt, amint észlelted, hogy egyedül maradtál.

Elfelejtettél köszönetet mondani.

Hideg volt és sötét, az óra háromnegyed ötöt mutatott, a napfelkelte még messze volt. A kimerültség egyre csak nyomta lefelé a szemhéjad, de nem mertél elaludni addig, amíg Dazai magához nem tér. Mocskos voltál a földön fetrengéstől, és csak akkor néztél magadra rendesen - a blúzod gyűrött volt és foltos, a harisnyád több helyen felszakadt.

Félve hagytad el a nappalit, bár legszívesebben menekültél volna.

Akárhányszor a férfira tévedt a tekinteted, a sírás fojtogatta a torkod, és több kínzó érzelem öntött el egyszerre.

A fürdőben lévő tükör csak az arcodat mutatta, a sebeket magadon később fedezted fel, azután, hogy levetkőztél.

A csuklódon és a bokádon horzsolásokat hagyott a bilincs, a vér a bőrödre száradt. Gyorsan, forró víz alatt mosakodtál, bambán nézted a halványpiros vizet magad alatt. A fájdalom szúrt, de a tested már kezdett hozzászokni. Bemocskoltad a fehér törölköződet a felszakadt sebekkel, de nem érdekelt. Vissza akartál térni Dazaihoz.

A zuhany adott egy utolsó löketet, hogy összekapd magad. Nem öltöztél fel, előbb a barátodhoz mentél, és az volt a terved, hogy levetkőzteted, de tétováztál. A kezed az arcára kúszott, ujjaid lágyan érintették az ütés nyomát, ami időközben sötétedni kezdett.

Dazai arcizmai összerándultak, és lassan kinyitotta a szemét.

- /név/ - szólított meg halkan, és a fájdalmas grimaszában valahol ott volt egy mosoly. Számtalan mosolya volt: pajkos, kedves, szelíd, vad, veszélyes. Mindegyiknek volt hamis és őszinte verziója, erre már rájöttél.

- Osamu, hogy vagy? - Magadat is meglepted az összeszedett kérdéssel. Újabb könnyek peregtek le az arcodon, csípték a kiszáradt ajkad. De ez akkor nem számított.

Dazai nyögött egyet, megpróbált feltápászkodni, és sikerült is neki. Ülő helyzetbe került a kanapén, segítettél neki levenni a súlyos kabátot, majd letérdeltél elé, és kikötötted a cipőjét. Enyhe pírt láttál az arcán, amikor felnéztél rá.

- Fáj - mondta elgyötörten, majd az asztalra pillantott, mintha csak tudná, hogy ott lesz, amit keres.

Hoztál neki vizet, bevett két tablettát. A redőnyt aznap éjjel senki sem húzta le, az ég alján egy világos felhő derengett, jelezve, hogy hamarosan eljön a hajnal. Dazai hosszasan nézte az arcod, szaggatottan vette a levegőt, arra várt, hogy enyhüljenek a fájdalmai.

- Chuuya hagyta itt a gyógyszert - mondtad halkan, de aztán nem tudtad, hova vezet a beszélgetés.

- Az apróság elintézett mindenkit, gondolom. - Hamis könnyedség volt a hangjában. Te csak bólintottál, fogalmad sem volt, kiket intézett el Chuuya, de a pincéből kifelé menet láttál néhány eszméletlen férfit elhagyott fegyverekkel.

- Nem tudom, mit csinált - magyaráztad. - Jött a gáz, és kezdtem elveszíteni az eszméletem. Mire magamhoz tértem, már kint voltam.

- Sajnálom. - A szó keserű volt a szájából, oda nem illő. Nem mintha eddig nem kért volna bocsánatot. Sokszor mondta, amikor a feledékenysége miatt, vagy az együttélésből adódóan elhibázott valami jelentéktelen dolgot. Ebben a szóban annyi szokatlan érzelem volt, hogy megijesztett.

- Ne... - kezdted, még mindig előtte térdeltél. Dazai megfogta a kezed, megszorította az ujjaidat. Ezúttal nem mosolygott, nem is nézett rád, csak a félig szétnyílt ingére meredt. A Chuuya keze által összekötött fásli elcsúszott a mellkasán.

- A régi, bosszúszomjas ellenségek nem szerepeltek a terveimben - mondta.

Felnéztél rá, beljebb kúsztál a térdei közé.

- És az, hogy egyszer majd mindent elmondasz?

Ahogy elkapta a pillantásod, megvillant a szeme. Nem láttad még ilyennek, olyan sötétség bujkált a tekintetében, hogy nem tudtad eldönteni, félj-e tőle, vagy inkább sajnáld.

Kegyetlenség és hányatott sors fekete árnyéka nézett le rád. Betegség, elfajzott gyermekkor, elfojtott gyász.

Nem szólt semmit, mintha a kérdés jobban fájt volna neki, mint a sérülései. Az arca megkeményedett, fészkelődött egy kicsit ültében, és lassú mozdulatokkal kibújt az ingből. A kötés véres kígyóként mászott le a testéről és tekeredett össze a padlón.

- Azt mondtam, nem bírom a fájdalmat, emlékszel? - kérdezte, és láthatóan fázott, de próbálta tartani magát. Reszketett a karja, miközben kiegyenesedett, a hasizma megfeszült, majd elernyedt, és nem tudtad levenni róla a szemed, de biztos voltál benne, hogy ő végig rajtad tartja a tekintetét.

- De az ürességet még kevésbé. - Rekedt volt a hangja, beleremegtek a szavai az elhaló sóhajtásba. - Az értelmetlen létezést, azt, hogy semmi nem történik, csak végtelen űr van... nem tudom, mikor kezdtem el nem érezni semmit, csak azt tudom, hogy hosszú évekig tartott, mire bárki is kiváltott belőlem valamit.

A kemény padló nyomta a térded, és láttad Dazaion, hogy küszködik, ezért elfordítottad a fejed, és a combjára fektetted, hogy ne lásd, és ő se lásson.

Így folytatta tovább.

- A fájdalom az első emberi érzés. Amikor megszületsz, fáj, amikor meghalsz, fáj, ez az, ami mindenkiből kiváltható, még belőlem is. - Elcsuklott a hangja, de mozdulatlan maradtál. Nem akartad, hogy szégyellje előtted a gyengeségét. – Üres voltam, és kellett, hogy legyen bennem valami, hogy érezzek végre. A fájdalom biztos pont volt, mert más érzések, a kötődés, a szeretet...

Sokáig nem szólalt meg, a keze a hajadba csúszott, ami még nedves volt a zuhanytól. Megfogtad a derekát, olyan óvatosan, mintha kristályüvegből lenne, és próbáltad elfeledni a heget, amit tapintottál rajta.

- ... az a kevés ember, aki iránt éreztem szeretetet...

Nem folytatta, de nem is volt rá szükség. Kattogni kezdett az agyad, ellenállhatatlan kényszer fogott el, hogy megfordítsd a pozíciótokat, és ő feküdjön a te öledbe, mert neki volt igazán szüksége vigaszra. Mégsem mozdult a tested.

- Nem akartam ilyen lenni - bukott ki belőle hirtelen. - Nem akartam a halálra vágyni. De ha egyszer ráébredsz bizonyos dolgokra, azok a tények, az a tudás megfertőzi az agyad. Amikor rájössz, hogy az élet maga értelmetlen, addig vágysz a halálra, amíg nem találsz újra értelmet.

Csend lett. A fejed az ablak irányába nézett, egy fakó fénysugár szökött be a függöny mögül. A hajnal mintha menedéket nyújtott volna. A sötétség azon az éjszakán tényleg a rosszat jelentette.

- És találtál? - kérdezted óvatosan. Dazai keze elindult az arcod felé.

- Találtam - suttogta.

Erősnek, összeszedettnek hangzott. Felemelkedtél, és megláttad őt a gyenge fényben, kócos hajjal, sápadtan. Már nem zihált, nem tűnt nyugtalannak, csak megviseltnek - talán el is felejtette, hogy semmi sem fedi a felsőtestét.

Felsegített a kanapéra, az ujjai jégcsapként fonódtak a csuklódra.

Felszisszentél, mire odapillantott, és átsuhant a tekintetén valamiféle gyilkos szándék, de azonnal el is tűnt.

- Sajnálom, hogy próbáltalak burokban tartani. - Lágy csókot adott az alkarodra, alig érintett az ajka. - Magam sem tudom, mi a jobb.

- Nem a burok zavar. - Leültél mellé, és a karjai közé fúrtad magad. Az arcod a mellkasához simult, vér és puskapor szaga csapta meg az orrod, de nem ez volt az első alkalom. - Téged akarlak ismerni. Nem az Irodát, nem a Dokkmaffiát...

Érezted, hogy összerándul, és megmerevedik, de lassan felengedett, ahogy folytattad.

- Csak azt szeretném tudni, amit fontosnak tartasz. És hogy kihez forduljak, ha egyszer nem jössz haza, vagy kit hívjak segítségül, ha valami baj van.

Dazai megsimogatta a hátad, a mozdulattal lehámozta rólad a törölközőt.

- Szeretem, hogy tudod, mit akarsz - hümmögte. Megint kezdte, amit mindig, ha komoly beszélgetésekre került sor: egy ideig tűrte, aztán elkezdte terelni a témát, és próbált bohóckodni.

- Már nem akarok meghalni - jelentetted ki, és felnéztél rá. - Nem akarok közös öngyilkosságot.

Dazai váratlan komolyságot mutatott.

- Ha emiatt azt mondod, elválnak út...

Mielőtt folytathattad volna, megcsókolt. Elkapta az ajkad, szenvedély és vágyódás áradt belőle, ahogy megfogta a hajad, és közelebb vont magához. Érezted, hogy belemosolyog a csókba.

- Akkor mit akar, kisasszony? - Aprón, puhán érintette a szád újra és újra, amíg te is mosolyogni nem kezdtél. A rég hallott megszólítás zavarba ejtő emlékeket idézett.

- Élni - nevettél a sok puszi közepette. - Veled. Azt akarom, hogy éljünk együtt, ne meghaljunk.

Hiába lettél élénk, ahogy feloldódott a szorítás a szíveden, a történtek miatt összevissza beszéltél. Talán ezért kérdezted meg tőle:

- Osamu, te még mindig meg akarsz halni?

Dazai az ölébe húzott, szinte már meztelen voltál, a törölköző fehér, vérfoltos lepel volt csupán. Először azt hitted, válasz nélkül hagy, mert újból megcsókolt, ezúttal lassan, gyengéden. Azon tűnődtél, hogy ha sokáig nem érzett semmit, hogy adhat ennyi szeretetet, törődést és szerelmet. Talán átkozott a férfi, hogy minden megvan benne, de csak átadni tudja, és ő maga nem veszi észre?

- Nélküled semmiképp - suttogta az ajkadra.

- Már megint ez? - Csak félig vicceltél. Nem felejtetted el, amit Chuuya mondott, és úgy érezted, mindig egy árnyékként fog állni mögötted.

- Azt kérdezted, találtam-e értelmet. Találtam értelmet, és szeretetet is. - A szemei különös, őszinte boldogságot tükröztek. Megcirógatta az arcod, mire odahajoltál, hogy puszit adj neki, de a friss sebét találtad el. - Au!

- Bocsi! - simogattad meg. - Ki kell tisztítani a sebeidet.

- A tiédet is - mutatott a csuklódra, és ismét komor lett egy pillanatra. Amikor rájött, hogy a bokádon is ott van a szorítás nyoma, megcsókolta a bőröd a seb felett, bármilyen fájdalmas is volt lehajolnia hozzá. - Többé nem hagyom, hogy bántsanak.

Nem szóltál semmit, kifogytál a szavakból. Dazai felállt, nehézkesen megropogtatta a csontjait. Gyönyörű volt az ablakon beszökő sárgás fényben.

- Ha valaki akár csak egy hajszáladhoz is hozzáér, nem Chuuya fogja kinyírni őket, hanem én - motyogta maga elé. A hangjától mintha jeges szél borzolta volna a karod.

- Tessék?

És megjelent az arcán a rég nem látott hamis mosoly, ezúttal a pajkos.

- Kisasszony, maga meztelen...

- Osamu!