//Előre is boldog szülinapot, kedves @oktatobusz!Örülök, hogy végre írhattam neked én is valamit, és már itt volt az ideje. ♥ 

A többieknek: olvassátok el a Túlélési évforduló című ficet, amit én nagyon szerettem, és annyira megihletett, hogy megszületett ez a cucc itt. //

*

Zaj ébresztett fel az éjszaka közepén, de az ijedtséged nem tartott sokáig. Megszoktad már ezeket a hangokat a sötétben: a kulcs csörgését, a zár kattanását, a bejárati ajtó halk nyikorgását. Általában ezt követte a ruhák selymes suhogása, a víz csobogása a fürdőszobában, majd kicsit később Dazai léptei, ahogy közeledik.

Egy éve éltetek már együtt, és bár nem tudtál sokat a Fegyveres Nyomozóirodáról, annyit azért sejtettél, hogy nem csak a papírokat tologatták egész nap. Elnyomtad magadban az aggodalmat, amikor felelevenedett benned, hányszor jött haza a barátod véresen, fáradtan. Az élet rövid volt, és tisztában voltál azzal, hogy a legrosszabb bármikor bekövetkezhet, függetlenül attól, hogy belekeveredünk-e sötét dolgokba vagy sem.

Dazai elbűvölő partnered volt. A bókjai sosem fogytak el, az érintése minden alkalommal melegséggel árasztott el, és már a látványa is megbabonázott, még akkor is, ha kócos hajjal, melegítőben lustálkodott a szabadnapjain. Az Iroda sötét felhője nem volt olyan hatalmas, hogy beárnyékolja kettőtök életét, és a férfi mindig elérte, hogy biztonságban érezd magad mellette. Így hát általában eszedbe sem jutott amiatt aggódni, hogy milyen veszélyek leselkednek Dazaira munka közben.

Ez az alkalom azonban más volt. Bár alig tértél magadhoz, érezted, hogy valami nem stimmel. Minden túl lassan történt. Az ajtónyitás, ahogy Dazai kabátja tompán puffant az előszoba padlóján vontatottnak, ritmustalannak hangzott. Kattant a fürdőszoba kilincse, de a víz sokáig nem indult el, és a nyugtalan, félig éber állapotod rémképeket kezdett vetíteni a fejedbe, míg végül teljesen kiment az álom a szemedből.

Félénken, óvatosan bújtál ki a takaró alól. Dazai oldalára rásütött a hold, fekete-fehér kontrasztot képzett a hideg gyűrődéseken. Ahogy közelebb lépdeltél a fürdőszobához, megütötte a füled egy reszkető sóhaj, amit csak félig nyomott el a csobogás.

Tétováztál az ajtó előtt.

Dazai soha nem zuhanyzott veled, a fürdés számára privát időtöltést jelentett. Ha kérted is, hogy menjen be hozzád, mindig visszautasított, persze úgy rendezte egymás után a szavakat, hogy ne bántson meg. Nem tudtad, hogy reagál majd, ha benyitsz, de a pánik túl erős volt ahhoz, hogy az udvariassági kérdéseken rágódj.

Kopogtál, először csak halkan, aztán válasz híján kissé hangosabban. Már nem hallottál sóhajokat, és a szíved egyre erősebben és rémültebben vergődött. Úgy döntöttél, hogy benyitsz.

Párás volt a kis tükör, és a zuhanykabin fala is, Dazai sziluettjét láttad csupán, meg a földre dobott, itt-ott véres fáslihalmot. Megtorpantál a küszöbön, és egy kis időre elakadt a szavad.

Bármilyen titokzatos volt a barátod, egy év alatt sokat megtudtál róla. Azt is, hogy a kötések állandóan rajta vannak, és a valódi oka túl mély ahhoz, hogy egy vacsora mellett megbeszéljétek. Nem is feszegetted a témát, jól tudtad, hogyan és miért találtatok egymásra, egyikőtöknek sem volt mesés élete korábban. Egy normális ember talán belepusztult volna a kíváncsiságba, de te elfogadtad őt így, akármi is rejlett a fásli alatt. Dazai pedig akármilyen szemérmetlen volt az ágyban és a szerelemben, a múltját meghagyta magának, és mindig udvariasan elhárította, ha ezzel kapcsolatban érdeklődtél.

Meg akartad szólítani, nehogy megijeszd, amikor megfordul és észrevesz, de elkalandoztak a gondolataid, ahogy a vérpettyes textilt, és Dazai ruhakupacát nézted a padlón. A zuhanyfülke nyikorgására kaptad fel a fejed.

Dazai kissé erőtlenül támaszkodott a csempének, a haja félig takarta az arcát, fehér bőre nedvesen csillogott a víztől. Megfejthetetlen volt számodra az arckifejezése, valahol az őszinte meglepettség és a frusztráció között ingadozott.

Elszégyellted magad, és elkaptad róla a tekinteted. Láttad, hogy rózsaszín a víz a lefolyó körül, és megbűvölve nézted, ahogy lecsorog a maradék vér is, mintha mi sem történt volna.

- Bocsánat! - A hangod még rekedtes volt, hiszen alig keltél fel. Dazai bokájáról felfelé kúszott a tekinteted, óvatosan, lassan. Szeretted volna megnézni őt, de úgy, hogy közben ne érezze magát kellemetlenül a pillantásod alatt. A hasa jobb oldalán épp kékült egy zúzódás, azon állapodott meg a tekinteted. Nagyot nyeltél, a szád kiszáradt.

- Féltem, hogy valami baj van.

Dazainak mindig volt válasza mindenre, most azonban csendben maradt. Vékony, kötött izmairól az arcára siklott a tekinteted, egy vízcsepp épp legördült az álláról. Remegett az ajka, orcáiról hiányzott a szokásos rózsás pír.

Láttad, hogy eltűnt a szeméből a harag legkisebb nyoma is, és átvette a helyét valamiféle riadtság. Sosem láttad őt félni azelőtt, talán emiatt tért vissza a bátorságod.

Lehúztál egy törölközőt a fogasról, és a kezébe nyomtad. Nedvesség kuszálta össze a szempilláit, ahogy rád pillantott, és halvány, hamis mosollyal így szólt:

- Nincs okod aggódni, /név/. Jól vagyok.

Utolsó szavain elgyengült a hangja. Maga előtt tartotta a törölközőt, egyfajta pajzsként, és utat adtál neki, hogy ki tudjon mászni a kabinból. Szeretted volna megérinteni, megfogni a karját, mert láttad rajta, hogy imbolyog, de annyira meztelen volt a kötések nélkül, hogy nem volt merszed hozzá érni.

Csak álltál ott, amíg megtörölte magát, és szinte már vártad, hogy finoman kiutasítson a fürdőszobából. A másodpercek hangosan peregtek, hallottad a fejedben a nemlétező óra ketyegését, miközben a férfi sóhajai egyre csak nehezedtek.

- Segíthetek neked? - Nem bírtad ki, hogy ne kérdezd meg. Azt nem firtattad, hogy mi történt vele, bármennyire mardosott is a kíváncsiság. Még a dühödet is sikerült kordában tartanod annak érdekében, hogy megadd neki, amire szüksége van.

Dazai felszisszent, és felegyenesedett előtted. A kiálló kulcscsontját bámultad, ahogy a víz megragadt a kis gödröcskékben. Igyekeztél az apró cseppekre, és nem a csontot átszelő régi varrat hegére koncentrálni.

- /név/ - sóhajtott fáradtan. - Nehéz most elérni a hátamat.

- Persze - bólintottál, és átvetted tőle a törölközőt, amit feléd nyújtott.

Lassan fordult meg. Nedves hajáról a bőrére csepegett a víz, és végigfutott a lapockái között. El sem tudtad képzelni, mi okozhatta azt a számtalan különböző régi sebet rajta. A hegek fehér csíkok és foltok voltak csupán, de te is tudtad jól, hogy ez nem csak a fizikai, látható dolgokról szól. Valahol mélyen emlékek is kapcsolódtak hozzá.

- Nem kérdezel semmit? - A mondandójának ideges éle volt, tele csupa szokatlan érzelemmel. Közelebb léptél hozzá, olyan óvatosan, mintha csak egy régi, értékes szobor lenne, és bármikor összetörhetne.

- Ha akarsz, mesélsz. Ismerlek már.

Nevetést kaptál válaszul. A kezedben ügyetlenül lógattad a törölközőt, kényszeríteni kellett magad, hogy végre felemeld, és Dazai nedves bőréhez nyomd.

- Szólj, ha valami fáj.

- Fázom - suttogta, és ez megmagyarázta, miért remeg úgy. Gyorsabb mozdulatokkal törölgetted, és közben eltűnődtél. A sebeit elnézve talán ez volt az első pillanat Dazai életében, amikor hátat fordított valakinek, és nem sérült meg.

- Kész vagy. Semmi baj - suttogtad, de fogalmad sem volt, miért választottad ezeket a szavakat. Azt akartad, hogy megnyugodjon, és elengedje magát. Csókot leheltél a vállára, mire érezted, hogy megborzong, és a következő pillanatban megfordult, és magához húzott.

A mellkasába fúrtad a fejed. Az öleléstől megkönnyebbültél, elfeledtette veled a vért, a sötét gondolatokat, a múltat, amit nem ismertél. Ahogy Dazai szorította a derekad, és a teste még meleg volt a zuhanytól, kellemes, otthonos érzést nyújtott, és minden olyan volt, mint egy nappal azelőtt. Mint azokon a napokon, amikor Dazai időben hazaért, megköszönte a vacsorát, amit főztél, és a csillagok alatt sétálni vitt a folyópartra.

Normális.

Persze az idilli kép, mintha csak tapéta lenne a falon, helyenként megrepedt és felszakadt, te pedig elfordítottad a fejed, hogy ne lásd, ami kitüremkedik alóla. Talán Dazai is ezt tette.

- A fáslit... a felső polcon vannak. - A hajad majdnem elnyelte a kérését, olyan szaggatott volt a hangja.

- Ellátták a sebeidet? - kérdezted hirtelen. Nem ez volt az első eset, hogy újabb sérülésekkel tért haza, de mindig gondosan bekötözték, és csak a mozdulatain látszott, hogy fájdalmai vannak. Lehetett valami orvosuk az irodánál.

Dazai csak bólintott, és ahogy elváltál tőle, hogy be tudj nyúlni a szekrénybe, láttad, hogy görcsbe rándul az arca. Egyik kezével a derekadba kapaszkodott, a másikkal a törölközőt fogta össze a vállán. A levegő párás volt odabent, kezdett meleged lenni, és nem értetted, miért reszket annyira a férfi, miért gyötri a hideg.

Tudtad jól, hol tartja a kötözőt, sokszor találkoztál már a számtalan kis tekerccsel. Mégis, mielőtt odaadtad volna neki, szemügyre vetted a testét.

A régi hegeken átsiklott a tekinteted, illetlenségnek érezted volna, ha az összeset megbámulod. Valami olyat kerestél, ami friss, amitől az a sok vér lefolyt a lefolyón. De csak a liláskék zúzódás volt, semmi több.

Visszanéztél rá, nedves haja súrolta az arcod. Ingatagabb volt, mint azelőtt, a törölközőt tartó keze a válladra hullott, az anyag pedig a földre.

- Kérlek, engedd, hogy én csináljam... - mondta lassan, elcsukló hangon.

- Hol van a seb, amit be kell kötni?

Összepréselted az ajkad, tisztában voltál vele, hogy ott fogtad meg, ahol a legjobban fáj neki, a gyenge pontját tapogattad, de hirtelen elfogott az érzés, hogy ennyi őszinteséggel tartozik neked.

Sötétség lett úrrá a tekintetén, de nem az a fajta, ami félelmet gerjeszt. Azt az üres feketeséget tükrözte a szeme, amit mindenkinek, amikor eltemetne valamit, vagy megszabadulna egy érzéstől, de az erőt vesz rajta. Dolgokat, amiket nem akarunk megtenni, mert tudjuk, hogy nem helyes, hogy fájdalmat okoz, de valamiért mégis megcsináljuk.

- Be kell kötnöm magam - válaszolta, elkerülve az igazságot, de akkorra már tudtad, hogy nincs seb, és egyáltalán semmi, amit valóban el kellene látni.

- Gyere be akkor - fogtad meg a kezét, amelyik a válladon volt. - Ülj le. Ha szeretnéd, segítek.

Nem felelt semmit, de elfogadta az ajánlatod. Eloltottad a lámpát a fürdőszobában, így teljes sötétség borult a lakásra, csak a kinti fények gyenge sugarai bújtak át itt-ott a redőnyrések között. Óvatosan vezetted Dazait a kanapéhoz, majd leültetted rá.

Azonnal dolgozni kezdett a tekercsekkel, már amennyire az ereje engedte. Nem vett alsónadrágot, nem terített magára semmit, csak az elszántságtól lázas tekintettel igyekezett eltakarni a sebeit.

- Nem akartam... - kezdtél bele, de hezitáltál. - Nem akartam tolakodó lenni. Sem rád törni.

Dazai felpillantott rád, és mióta hazaért, most először láttad a szemében a valódi önmagát.

- Nem haragszom rád, /név/.

Beléd fojtotta a szót. Még mosolygott is hozzá, mintha semmi nem változott volna.

Gyakorlott mozdulatokkal forgott a kötszer a kezében, gyorsabban haladt, mint amire számítottál, még úgy is, hogy kimerült volt.

- Baj, hogy itt vagyok melletted? – kérdezted, nem tudván, milyen választ vársz.

- Nem - fújta ki egy sóhajjal. - És nem szégyellem előtted a sebeimet, ha ezt akarod tudni.

Csendben maradtál, az arcát figyelted. Olyan volt akkor, mint egy gyerek, csupa tisztaság, fiatalság. Az arcvonásai egy felnőtté, a kisugárzása egy meggyötört gyereké. Nem először tűnt ilyennek, mindig ott lengett körülötte, hogy soha nem fejezte be a gyermekkorát, mert talán el sem kezdte igazán. Semmit sem tudtál arról, miken ment keresztül, csak sejtetted. Egy árva, egy kallódó kisfiú, akinek hamarabb volt a kezében gépfegyver, mint vízipisztoly. Egyszerre volt megrendítő, és egyszerre tette őt szerethetővé. Fájt bevallani.

- Akkor miért?

Félve tetted fel a kérdést, de addigra már majdnem az egész testét bekötözte. Úgy tűnt, minél többet fed el a fáslival, annál jobban érzi magát. Az ideges riadtság a mozdulataiban, az arcán lassan szertefoszlott. Annak ellenére, hogy megannyi megmagyarázatlan dolog volt még köztetek, te is nyugodtabbá váltál.

Amikor végzett, úgy ahogy volt, végigfeküdt a futonon. Láttad, hogy megborzong a kihűlt takaró érintésétől, ezért eligazítottad rajta. Hálásan, fáradtan mosolygott rád, és szinte azonnal el is nyomta az álom.

Válasz nélkül hagyott téged ébren.

Te csak ültél mellette felhúzott lábakkal. Nézted a békés arcát, a vékony, csontos ujjait, az inakat a nyakán, ahogy befutnak a kötés alá. Most már tudtad, mi van alatta, és sejtetted az okát is, mégis vártál arra, hogy egyszer majd elmondja.