A buli óta eltelt már néhány nap, vagyis az utolsó orrvérzésem akkor volt, mert utána valahogy már sokkal jobban voltam. Azért volt egy nap, mikor kissé fájt a fejem, de azt inkább ráhagytam az időváltozásra. Mert hogy már március volt, de az idő az valami borzalmasan viselkedett. Egyik nap sütött a nap, de úgy hogy finom ropogóssak legyünk, aztán másik nap meg ránk öntöttek öt vödör vízet.

-Miééért kell suliba jönni még ilyen időben is..?-nyavajogtam elnyúlva az iskola padban, úgy, hogy rálátásom legyen a zuhogó esőre, ami egésszen reggel óta esett, és pontosan ugyan úgy.

-Mondjuk, mert a természet része?-kérdezte értetlenkedve a mellettem ülő Gyuri, amire csak morogtam egyet, és felülve az így is kényelmetlen széken, előhúztam a mobilom, aminek kijelzőjén megpillantottam egy Jisung által küldött üzenetet.

Jisung: Olyan rossz a kedved, mint az idő, nemde?

A szöveg elolvasása után, már az állítás hamissá vált, merthogy egy kósza vigyor kúszott a szám szélére, és egy pillanatra ki kellett tekintenem az ablakon, de már nem olyan elszörnyedt pofával.

Paige: Gondolatolvasó vagy, vagy csak idő-emberjós?

Gyorsan bepötyögtem ezt az egyetlen egy kérdést, és vissza helyeztem mobilom a zsebembe a terembe beérkező tanár miatt. Amire Jisung állítása ismét csak igazzá vált. De azért reménykedtem, hogy gyorsan el fog szállni, mint az a maradék négy órám ami maradt.

-------------------

Ahogy az utolsó óráról kicsengettek, Hyemivel és Gyurival már szaladtunk is ki az iskolából, nagy életkedvvel. De aztán meg is álltunk a bejárat előtt, le-lefolyó mosollyal. Egyrészt, mert rájöttünk, hogy az eső még mindig zuhog, megállás nélkül, másrészt meg mert egy nagyon ismerős alak állt a bejárattal háttal, kezében egy összecsukott esernyővel. Mikor meghallotta, azt hogy kijöttünk, lassan megfordult felénk, ami folytán rálátásunk lett arcára.

-Hát te Jisung mit keresel itt?-kérdezte nagy érdeklődve, jobb felemről Gyuri, míg Hyemi szótlanul, én meg bambán álltunk előtte. Az említett felém tekintett és egy apró mosoly kúszott az arcára, amire csak még értetlenebb lettem, de szívem azonnal akcióba lendült, és reakciójára gyorsabban kezdett száguldozni.

-Gondoltam, hogy ez a lány itt biztosan nem fog esernyőt hozni, így megtettem helyette is.-emelte fel egy parányit az említett tárgyat a kezében, közben felém biccentve vele, amire nem tudtam, hogy megsértődve, megilletve, vagy...gondoskodva érezzem magam leginkább. Merthogy mind a három érzés volt bennem, az biztos.

-Jaaj de figyelmes valakii..!-húzta el a szavakat Hyemi, s közben megbökte az oldalam, csakhogy reagáljak már én is valamit. De látszólag ő nem vette észre, hogy én mennyire is reagáltam már erre az egészre.

-Tudom. Azért is a Figyelmes a második nevem.-kacsintott a lányra, mire a két oldalamon lévő elnevette magát, s nekem pedig egy apró mosoly csusszant fel arcomra, csak hogy érezze a törődést és azt, hogy még a Földön vagyok, s rá figyelek.

-Na de nekünk mennünk kell, mert meg kell csinálnunk egy posztert együtt!-karolta át Gyuri, a másik lányt ahogyan átjött a másik felemre, amire értetlenül összeráncoltam a szemöldökeim, de őket ez nem hatotta meg, még csak rám sem figyeltek, majd elköszönve, mentek a dolgukra, ami állítólag igaz volt. Legalábbis annak kellett volna hogy legyen, mert ha nem, akkor elég nagyot szívtak tőllem.

Egy kínkeserves sóhajtás után, a fiú mellé lépkedtem, és felpillantottam rá, kinek tekintete előre szegült, de gondolom megérezhette pillantásaim és visszanézett rám, nagy mosolyal az arcán. Mintha bevertek volna neki egyet, és úgy maradt volna.

-Mehetünk?-kérdezte szétnyitva az esernyőt, s fölénk helyezve, bár még fedél felett voltunk, de néhány másoperc múlva már hallhattam is ahogy az esőcseppek nagy csattanással a bordó színű anyagra cseppennek.

-Miért kérdezted meg, ha úgyis kinyitod az esernyőt?-kérdeztem vigyorogva, de felé sem tekintve, mert élveztem ahogy kicsit szivathatom. Ha már eddig mindig ő nyert, akkor már legyen egy pontom nekem is. Próbálkozni csak szabad.

-Csak illedelmes szerettem volna lenni.-próbált kifogásolni, de én már réges régen tudtam, hogy nyertem, mert a kérdésemre nem éppen létezik valami jó kis kifogás. Amit pedig ő mondott az meg elég gyengécske volt. És nem. Nem vagyok gyerekes, hogy ilyen hülyeségeken fennakadok. Mindenkinek van hobbija, nem?

-Rossz. Válasz.-halkan elkuncogtam magam, de továbbra sem tekintettem felé, mert nem nagyon láttam értelmét ennek az egésznek, és inkább figyeltem az utat amerre mentem. Elesni mégsem lenne jó móka. Bár nekem állatlában minden mókás, még ami fájdalmas, az is. Csak...kicsit más értelemben. De azért ezt most nem kell készpénznek venni és úgy értelmezni, hogy imádom a fájdalmat, vagy hogy éppen szeretem vagdosni magam. Csak ha mondjuk elcsúszok korcsolyával, akkor az vicces. Meg ha fejen talál a labda. Akkor most miért ne nevessek? Nem a világ vége, csak az egészségem vége.

Nagy eszmecserém magammal egy kemény váll zavarta meg, ami finoman az enyémnek ütközött és mintha mágnes vonzotta volna, úgy tapadt hozzám. Erre már én sem bírtam ki, hogy ne nézzek a fiúra, kinek az arcán, az indulásunk óta felvett vigyora ott volt még akkor is.

És akkor én szoktam sokat nevetni..neki meg sokszor van széthúzva a szája!

-Tudod azért a saját esernyőm alatt nem szeretnék megázni.-nyelvét kinyújtotta felém, de többet nem is szentelt nekem a figyelméből, amire kellett egy kis idő, hogy analizáljam a helyzetet, majd mikor leesett, halványka mosolyommal hitetlenül megforgattam a szemeim.

Attól még túl közel vagy..

És nem is kérdeztem semmit...

Lélegzetem szaporább lett egy picivel, akaratom ellenére is, amit gyorsan szerettem volna orvosolni, de az nem ment olyan könnyen, mint ahogyan én azt terveztem. Szívem is valahogyan így viselkedett. Valahogyan ugyan olyan rakoncátlanul és nem hallgatott rám. Ellent mondtak nekem a saját...a saját...érzéseim? A saját testrészeim? Tudjátok mit? Mind a kettő.

-És te így megjegyezted, hogy én nem szoktam esernyőt vinni sehova?-kérdeztem érdeklődve, csakhogy ne legyen ennyire kínos a köztünk lévő csend, amibe csak a külvilág vitt bele valami zajt, de nem eleget. Legalábbis nekem nem volt elég ahhoz, hogy ne legyen kínos a hallgatagságunk.

-Elég sok mindent megtudok jegyezni.-mondta magabiztosan, fényezve önmagát, s hangján hallottam a büszkeséget, amit magának szánt, amire aprót elkuncogtam magam.

-Akkor mit ettél tegnap ebédre?-tettem fel újjabb kérdésem, amire néhány másodperc múlva sem érkezett válasz, amire kezdtem elveszíteni a benne nemlétező hitemet.-Na látod, nem is tudod! Különben rögtön válaszoltál volna!

-Ez nem igaz, mert hogy én tegnap nem ebédeltem semmit!-adta meg válaszát diadalittasan, s mikor felé tekintettem, megláttam felém kinyújtott nyelvét, amit legszívesebben levágtam volna, és eldobtam volna a Han folyóba. Akárhogyan is próbáltam mindig felülkerekedni rajta, ő akkor is felettem akart lenni.

-Egy: Ha nem ebédeltél, akkor miért nem mondtat ezt rögtön? Kettő: Ha pedig tényleg nem ebédeltél, akkor ez nagyon rossz!-második mondatomra kissé dühösen összeráncoltam a szemöldökeim és közelebb hajoltam hozzá egy pillanat erejéig, amire neki mégcsak a szemei sem rándultak meg. Ezt pedig onnan tudtam megmondani, hogy egyenesen gyönyörű iríszeibe bámultam, de ez már nem volt olyan kínos, mint az előbbi csendünk. Talán azért is, mert akkor nem arra figyeltem.

-Egy: Azért mert előbb visszaforgattam azt, hogy tegnap mit, mikor is csináltam. Kettő: És ahogy most elmondtam, tényleg nem ettem, és tudom, hogy rossz.-tekintete nagyon is magabiztos és határozott volt, így nekem is engednem kellett az igazamból és el kellett vállalnom a vereségem.

-Miért kell ilyen gyorsan visszaszólnod..?-pukkadtam fel lebiggyesztett ajkakkal, miközben gyorsan megszakítottam vele a szemkontaktust, és ismét az útat kezdtem figyelni, összeszűkített szemekkel. Gondoltam magamban, hogy biztosan nagyon is élvezte a csesztetésem, de azért én nem olyan fából lettem faragva, hogy ennyitől feladjam a próbálkozást.

Bocsesz gyerekek, de a zene muszály volt..xD remélem szerettek c: