-Lebetegedtem. Az orvos egész hétre kiírt, úgyhogy hétfőig ne számítsatok a jelenlétemre..Nem mintha amúgy nem lennék szarul...-adtam tudtára Gyurinak a hét fejleményeit híváson keresztül, amit egyébként már elmondtam neki üzenetben is még két napja-hétfőn-, de inkább bebiztosítottam magam.

-Kár pedig most tök jó lett volna, ha te is eljöttél volna mozizni...-a vonal másik feléről barátosném szomorkás, s lehangolt hangja már az én kedvem is kissé leszívta, de a természet döntött úgy, hogy itthon akar fogságban tartani, így muszály volt ott maradnom. De nézzük a jó oldalát. Nem kellett suliba mennem, és nem kellett többet megaláznom magam Jisung előtt. Csak üzeneteken keresztül. De az is jobb, mint élőben. Nem?

-Apropó! Hétfőn még leírtam, hogy itt hagytad nálam a töltődet. Még a héten, a herceged fehér lovon vissza fogja szolgáltatni neked.-hangja szinte se perc alatt váltott át vészjóslóba, mintha csak megszállta volna valami szellem, amire nem tudtam, hogy félelemmel, vagy zavarodottan kellet volna reagálnom, de helyette mindkettő lett. Valahogy számítanom kellett volna valami hasonló lépésre tőle, de láthatólag ő megelőzött és sikeresen le is sokkolt.

-Nem lenne egyszerűbb, ha te hoznád el?-kérdeztem fájdalmasan, kissé felháborodva, magamban szörnyülködve, ahogy magam elé képzeltem az önelégült, s szemöldökét huzigáló arcát, amit gyorsan elhessegettem előlem, mert nem volt kedvem azon gondolkodni, mennyire is élvezi, hogy állandóan így kibaszhat velem.

-Nem, mert már az ő tuladonában áll. És vissza nem kérem.

-Eredetileg sem kellett volna odaadni..

-Már késő bánat!

-----------------

Jisung sajnos nem értesített engem arról, hogy ő a közeljövőben tervez betérni hozzám, csak a szokásos dolgokról diskuráltunk egész héten, és én nem is gondoltam, hogy majd ő csak úgy betoppanna hozzánk péntek délután, de mégis megtörtént. Sajnos legközelebb bekéne terveznem a "dolgokra való számításaimat", hogy feltudjak készülni a szürke ködből hirtelen előjövő eseményektől és cselekedetektől. Amit általában barátnőmék és Jisung szokott velem tenni. Meg anyukám, persze.

De hogyan is lehetne a legjobb alkalomkor engem felébreszteni, ha nem pont valami írtózatosan rosszat álmodok! Ebben talán csak Jisung tudna magyarázatot adni, mert ő mindig a legjobbkor tér  be a személyes szférámba, és próbál meg segíteni akkor is, ha átvitt értelemben nem kérek belőle. Mert szerintem senki sem lenne boldog, vagy hálás ha egy random fiú akiről azt sem tudtad, hogy a házadban tartózkodik, egyszer csak felébreszt a nap közepén azzal az indokkal, hogy látszott rajtad, hogy nem vagy jól.

-Anyukád invitált be, nem tudta, hogy alszol, azt mondta, hogy a szobádban talállak.-az említett nőszemélyt kifogásul szedve védekezett a még ki nem tört haragom ellen, miközben félénken, és bátortalanul leült az ágyam szélére, közvetlen a lábaim mellé. Tekintetemmel szúrósan követtem végig minden egyes mozdulatát, de végül feladva az idegeskedést, keservesen sóhajtva megmasszíroztam a homlokom.-Rossz álmod volt? Vagy ez csak azért volt mert lázas vagy?-hangja kissé hallkabban csendült fel, mint azelőtt, közben kissé lejjebb hajolt arcomhoz, hogy jobban szemügyre vegye, amire tekintetünk egy időben összeütközött.

Mindig is gondolkodtam rajta, hogy hogy lehet szeretni egy embernek ennyire a szemeit, mi olyan különleges bennük. Én mindig teljes egésszében figyeltem meg az adott személynek az arcát, és az alapján ítéltem, hogy szép-e, vagy milyen formája van. De Jisung ragyogó mandula szemei valhogyan mégis sokkal észrevehetőbbek, s kítűnőbbek voltak, mint hogy csak magát az egész orcálját vizsgáljam. Újra és újra végigvezettem a tekintetem, minden egyes arcvonásán, minden egyes alkalommal, mikor idő adódott rá és valahogyan mindig találtam benne valami meglepetést.

-Is-is...-néhány pillanat hatásszünet után válaszoltam neki, miközben keserűen elhúztam ajkaim ezzel a nemtetszésemet jelezve a helyzet iránt. Bár igazság szerint ezúttal nem volt valami nagyon vészes álom az az aznapi, és lehetséges hogy a lázam miatt mocorogtam kissé össze-vissza, merthogy melegem volt.

-Mondjuk én sem lennék boldog ha még az álmomban is utolérne az a kicseszett fagyi...lehet végleg oda fagyaszt ahol tartózkodom.-kijelentése közben ismét rendes ülőhelyzetbe vágta magát, egy elkámficsorodott arckifejezéssel, ami valahogy úgy nézett ki, mintha neki repült volna egy ablaknak. Vagy egy ablak repült neki.

-Te csak ne is próbáld feldobni a kedvem, mert nem fogsz elérni vele semmit!-utasítgattam kissé feljebb emelve az állam, egy kósza vigyor kíséretében, ahogy egyik mutatóujjammal fenyegettem, ezzel őt s magamat is megnevettetve.

-Szerintem téged nem is kell, hogy más megnevettessen, megteszed helyette is.-nevetett tovább saját hülyeségemen, s újjonnan kijelentett beszólásán, amire szemem forgatva, lágyan beleboxoltam egyet a karjába, egy ironikus "ugyan már..!" mondat után, közben egy emberként, hitetlenül megcsóváltuk mind a ketten a fejünket.-De a lényegre térve, elhoztam a töltőd.-egy kissebb szünet után, zsebéből előhúzta az említett, kis-már amennyire-fekete tárgyat, s vissza tekintve felém, átnyújtotta a kezembe.-Legközelebb ha már nem használod, azonnal szedd ki a konnektorból, jó?-halkan ismét csak elkuncogta magát, amire kínosan vigyorogva, s bólintva megmasszíroztam másik kezemmel a tarkómat.-Akkor szerintem én mente-...-lassan mindkét kezével feltolta magát az ágyról, amire ijedten, automatikusan pólója ujjáért kaptam, ezzel visszatartva őt a tényleges felállástól, s mondata befejezésétől, amivel látszólag nem csak saját magam leptem meg. Értetlenül először a megérintett pontra tekintett, azután az én aprót ledöbbent arcomra, majd néhány röpke pillanat után valamiért elmosolyodott.

-Nehogy itt hadj, így is egész héten unatkoztam!-próbáltam minnél hihetőbb, s tisztább kifogást találni maradása érdekében, mert valljuk be, arra mindenki rájött, csoda mód még én magam is, hogy nem teljesen az előbb említett okból tartottam vissza őt.

-Az előbb még azon dühöngtél, hogy mit keresek nállatok, most meg azért könyörögsz, hogy ne menjek el? Rajtad nehéz kiigazodni..-hitetlenül megcsóválta fejét, bár arcán mégis ott virított egy aranyos kis vigyor, miközben néhány pillanat után vissza ült eredeti helyére, ami folytán realizáltam, hogy nekem is el kéne engednem az ő kezét, mert talán még rosszul sülhet ki a dolog. És akkor nem marad.-De jól van. Mit szeretnél?

A gondolatra, hogy tényleg beleggyezett abba, hogy ott marad nállam, sokkal inkább velem, csakis azért mert az unalomra hagyatkoztam, tette azonnal megmelengette beteg kis szívem, mert a lázam nem volt még elég neki. És akkor ne is beszéljünk arról, hogy könyörögnöm sem kellett, vagy erőszakkal visszatartani...jó, mondjuk ezeket sosem tettem volna meg magamat ismerve. Legalábbis az utóbbit biztos nem. A könyörgést még bevállaltam volna.

-Tudod milyen unalmas, és szar érzés volt, mikor tudtam hogy mentek moziba, én pedig itthon kellett-és még mindig kell-, hogy betegeskedjek? Nem, tuti, nem tudod, mert te sajnos ott voltál..!-kezdtem bele a dramatikus sztorimba, ami a hét folyamán összegyülemlett érzéseimről szólt, amit a fiú mókásan, aprócska mosolyal az arcán hallgatott végig, mintha annyira lett volna rajta mit szórakozni.

-És akkor most filmezni szeretnél?-tette fel egy rövidke kis idő után a nem várt kérdést, amitől azonnal megálltam fecsegésemmel, de nem is azért mert lesokkolt volna, hanem mert nem is hangzott rosszul amit mondott.

-És ha azt mondom, igen?-néztem rá kikerekedő szemekkel, minnél angyalibb énem előhúzva, csakúgy mint a múltkor a fagyinál, ami nem mellesleg nem volt tán a legjobb ötlet, de ebben már nem keveredhettünk semmilyen galibába. Jisung egy vállrándítással beleeggyezett kérésembe, amit amúgy ő ajánlott fel először, mire arcomon megjelent egy széles, s életvidám vigyor, minek okozója ismételten csak ő volt. Mindig ő volt.

-----------------

-Csináltam teát, Paigenek most erre nagyon szüksége van, úgyhogy igyatok!-egy kissebb idő után, mikor elhatároztuk milyen filmet is szeretnénk nézni csörtetett be a szobámba anyukám, egy tálcán lévő, két bögrével a kezében, amit aztán lehelyezett az asztalomra, ahol Jisung üldögélt a számítógépen keresgélve.-Egészségetekre!-a tőlle szokásos kérdéseket most valamiért félretette, s amilyen gyorsan csak tudott, kisietett a szobából, bár hogy őszinte legyek, nem nagyon zavart. Legalább megmenekültem a kínos szituációktól...még.

Miután a fiú elindította a kiválasztott filmet, másnéven a Leon the Professional-t (ajánlom gyerekek, nagyon fasza egy film), kezébe vette a két teával teli bögrét, majd ügyelve, hogy ne borítsa ki, oda slisszolt az ágyamhoz, s átadva az egyiket, végre ő is beülhetett mellém. Nem azt mondom, hogy még sosem voltunk ilyen közel egymáshoz, mert igenis, még ettől kőzelebb is voltunk..de mégis minden egyes alkalommal, mikor a közelembe tudhattam, szívem szürreálisan kezdett viselkedni, mintha kiakarta volna tépni magát a testemből, tüdőmmel a nyomában. Vagy pont hogy a tüdőmben akart megfulladni. De jó értelemben. Mert ez az érzés csakis jó volt számomra.

-Te hogy tudsz mindent ilyen gyorsan a gyomrodba tömni?-kérdezte értetlenül, s csodálkozva a melletem ülő fiú, mikor már csak az üres poharamat helyeztem a mellettem lévő éjjeliszekrényre, röpke tíz perccel az első korty után. Vigyorogva megvontam a vállam, s mint aki jól végezte a dolgát, lejjebb csusszantam a puha párnáimon, mik az én és Jisung háta mögött foglaltak helyet. Egyszerűen imádom őket.

De hát ő az az ember aki fecsegteti a száját, amikor nemsokkal később ő is megitta a teáját az utolsó cseppig. Magamban elmondtam egy imát, miszerint nekem is pont egy ilyen eszes gyerekbe kellett belegabalyodnom az életem során, de azt is hozzá teszem, hogy legalább aranyos ez a személy.

Mikor készült átnyújtani előttem a már üres tárgyat a szekrényre, hogy megkönnyítsem a dolgát, kiszedtem kezéből azt, és helyette oda helyeztem az enyém mellé, majd visszatekintettem a filmre. Közben addig ő is egy csöppet lejjebb ereszkedett, bár nem annyira, mint én, mert hogy konkrétan már fekvésnek lehetett azt nevezni amit csináltam.

-Nyugodtan nekem dőlhetsz, ha úgy kényelmesebb. Nem eszlek meg, ha csak nem akarod.-ismételten egy rövidke idő után parányit mozgolódni kezdtem, de csak hogy a lábaimat kényelmesebb pozícióba helyezzem, mikor ő kijelentette nagyon is csalogató ajánlatát. De mivel nem akartam megváratni válaszommal, így meg sem szólalva tettem amit mondott. Kissé oldalra fordulva, még amennyira bírtam, közelebb csusszantam hozzá, fejem pedig oldalának támasztottam. Miközben parfümjének kellemes illatában úszkáltam, rózsaszín fellegekben járkálva, abban a pillanatban egy izmos kar fonódott vállaim köré, még egy picivel magához szorítva, ezzel azt jóslalva, hogy én egy jó ideig nem fogok sehova sem menekülni. Nem kellett tekintetemmel megkeresnem az illetőt, hogy tudjam kicsoda az, de eleve nem lett volna bátorságom felé pillantani, így inkább megtartottam magamnak a reakciómat, meg nem szólalva.

Csak hogy ezzel egy probléma akadt.

Szívem oly' hevesen, s nagy erőfeszítéssel dobogott, hogy nem tudtam leállítani, másszóval biztos megérezhette, ami miatt kínomban, egy halvány piros színt vett fel az orcám, ezzel még melegebbé tévve, így is lázas lényem.

Ismételten visszagondoltam arra a pillanatra, mikor megkértem, hogy maradjon velem, mert nem szeretnék egyedül lenni és ő kérdés nélkül beleeggyezett, egész testemen végigfutott egy kellemes, kissé csiklandozó bizsergés, amitől az arcomra tapadt egy lágy, s boldog mosoly.

Tényleg nem volt rossz ötlet visszatartani őt...