A nap további részében még egy kicsit ott csövültünk Gyuriéknál, pontosabban délutánig, mikor is haza szerettem volna menni, arra támaszkodva, hogy valahogyan kezdtem egy kissé rosszul érezni magam. De nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Ez mind azért kezdődött, mert a többiek ismét elkezdtek az ilyen kisértetházakról, játékokról, szellemekről és ezeknek a haverjaikról beszélni, meg az ő élményeikről amiket átélteltek, ami miatt nem csak rosszul lettem, de szomorú is. Tudták, vagy legalábbis nagy részük tudta, hogy nem vagyok oda az ilyenekért, főleg nem a történtek után, ami abban a kicseszett kisérteties házban volt. De mintha ott sem lettem volna, beszéltek úgy, mint eddig minden másról.

Mivel nem szerettem volna ünneprontó lenni, de a saját érdekeimet is figyelembe véve, nem hagytam el a házat, inkább csak arra hagyatkoztam, hogy kimegyek a mosdóba. Bár abból az lett, hogy csak kimentem a nappaliból, be a konyhába, ahol öntöttem magamnak egy pohár hideg vízet, és az egyik konyhapultos székre leülve, azt elémhelyeztem. A rosszabbnál-rosszabb, s kínkeservesebb gondolatok ismét gyülemleni kezdtek a fejemben, az eddig történtekkel kapcsolatban. Az orrvérzésről. A rosszulléttről. Az álmokról..az álmokról, amik miatt keveset aludtam az elmúlt egy hónapban. Egésszen idáig abban reménykedtem, hogy talán most az egyszer nem az én hibámból történt ez a katasztrófa is, de minnél többet agyaltam rajta, annál jobban rájöttem, hogy én voltam az aki ismét beleesett a csapdába. Saját magamat löktem ismét a kútba.

De valahogy annyira nem tudtam haragudni magamra. Nem tudtam megbánni ezt az egésszet. Mert volt valami, ami miatt, ha meg is fulladtam volna egy kútban, sem fordítottam volna vissza azt az átkozott időt és mondtam volna "nem"-et barátnőimnek. És ez miatt egy picit boldogabbak lettek a napjaim attól függetlenül, hogy mennyire szarok is voltak. Pontosabban inkább egy személy miatt. Kire mindig mikor gondolok, és magamban kiáltok érte, hogy jönnön nekem segíteni, vagy feldobni a hangulatom, mindig ott terem, ha kell, se perc alatt.

Mint ahogy most is történt.

-Remélem tudod, hogy akárhogyan is próbálsz szökni, vagy hazudni és elrejteni valamit, előbb-utóbb utol leszel érve. Legfőképpen általam.-egy apró, barátságos és szívmelengető mosoly, ami csakis tőle jött, azonnal fel tudta vidítani az én gondterhelt lényem is, mit másképpen nem is kívánhattam volna, hogy történjen.

-Tudom. Mert te vagy a személyes detektívem.-hitetlenül, de már kevésbé szomorkásan megforgattam kissé bágyadt szemeim, mintha csak a következő mondatát közöltem volna vele, amiben bár lehetett valami igazság, de csak az agyam szüleménye volt. Látszólag megleptem reakciómmal, mert le volt írva az arcáról, hogy nem számított ilyen, vagy akrámilyen másfajta válaszra is, de tekintete azt is elárulta magáról, hogy nem bánja amit mondtam.

-Szerintem igazából nem is olyan izgalmas az a rongyos téma amiről beszélnek. Még egy legyet is szívesebben hallgatnék zümmögni, mint azt.-hirtelen kirohanása, és hülyei mondatai, miket szintén hülye mozdulataival fűszerezett, először annyira megleptek, hogy kezdtem azt hinni, valami őt is ténylegesen megszállt, de mivel sokkal mókásabb volt, mint az előző gondolatom, nem tudtam nem elnevetni magam.

-Igen..szerintem is egy légy sokkal érdekesebb.-ugyan olyan hitetlenül, mint az imént, megcsóváltam a fejem, majd egyik kezemmel felkönyököltem a pultra, aminek másik felén ő üldögélt, engem szórakoztatva, és megtámasztottam a fejem a tenyeremben.-Pont ezért is jöttél ide ki, a légy barátodhoz, hogy az ő zümmögését hallgatsd.

-Nem hiszed?-kérdezte sejtelmesen, leutánozva az imént felvett pozícióm, tekinteteink pedig pont hogy abban a pillanatban mikor elhelyezkedett, összetalálkoztak és már egyikünk sem tudott menekülni a másiktól. Nem mintha szükség lett volna rá. És nem mintha szerettem volna, hogy megtörténjen. Pont az ellenkezőjén járt az eszem. Hogy bárcsak végig őt tudnám figyelni. Egész nap, annak minden egyes percében.

-És ha azt mondom "de"?-vontam fel egyik szemöldököm kissé rejtélyesen, hogy még véletlenül sem tudjon kiigazodni rajtam, mivel hogy éleveztem a vele való játszadozásom, amivel ismét elindult a fejemben a pontozás, miszerint ezuttal ki fog nyerni.

-Szereted húzni az agyam, mi?-kérdését egy csábos és elragadó mosolyal az arcán tette fel felém, amire kezdtem elveszíteni a hitem abban, hogy talán beleeshet a csapdámba, mit már réges régen kieszeltem. És csakis számára.

-Nem is tudom...szerinted?-huncut mosolyom levakarhatatlan volt arcomról, miközben már írtam fel magamnak azt az egy pontot amit ezzel a csevejünkkel szereztem volna, de ebben a pillanatban megéreztem pulcsim zsebében mobilom idegrázó rezgését...mert értitek idegRÁZÓ..jó...haggyuk.

Miközben lassan normális ülőhelyzetbe vágtam magam, előhúztam a türelmetlenül csengő készüléket, s miután elolvastam rajta nővérem nevét, elhúztam a képernyőn található zöld kis telefonikont.

-Igen?-szólaltam bele a legértelmesebb módon ahogyan csak tudtam, miközben egy apró, vigyorgó grimasz jelent meg a szám szélében.

-Mikor jössz haza? El kéne ugranod a boltba egy-két dologért.-adta tudtomra ezt a számomra abban a pillanatban nagyon érdektelen tényt, amire egy pillanatra feltekintettem az előttem lévő falon-Jisung mögötti-pihenő órára, mi pontosan fél hatot ütött, s mikor ezzel megvoltam, keservesen sóhajtottam egyet.

-Oké, mindjárt indulok. Írd le üziben mi kell.-ezzel bontottam a kapcsolatot, majd elhúzva ajkaim ismét a fiúra tekintettem, ki egésszen idáig érdeklődve, s valamilyen úton-módon csodálkozva figyelt engem. Ennek valójában inkább félelmetesnek kellett volna lenni, mint sem szívmelengetőnek, de valahogy nállam pont az utóbbi volt észlelhető.-Nekem most indulnom kell haza. Még be kell ugranom útközben a boltba.-válaszoltam neki mielőtt még ő érdeklődött volna, s mikor láttam rajta, hogy valamit akkor is kérdezni szeretne, nem kellett se több, már tudtam mire gondol. Ennyire kiismertem már.-Ha ennyire akarsz, felőlem jöhetsz.-egy aprócska sóhajjal egyetemben, lassan emelkedtem fel a székről, miközben meghallottam Jisung győzedelmes "kiáltását", amire gyerekes módon, kószán elmosolyodtam.

-Gyerekek, nekem mennem kell. De azért nektek további jó szórakozást kívánok!-mielőtt még elhagytam volna a házat, gyorsan beszóltam a nappaliban heverőknek, kiknek még mindig ugyan az a témájuk volt, mint előtte, amire már valamiképpen én untam magam, de ezzel akkor már nem törődtem.

-És Jisung hová mégy?-kérdezte értetlenül az elébünk abban a pillanatban settenkedő Gyuri, mögötte pedig másik barátnőmmel együtt, Hyemivel, kinek az előbbivel ellentétben elég selytelmes volt a tekintete ahhoz, hogy ne tudjam nem észrevenni.

-Elkisérem.-rövid, de mégis sokat mondó válaszára a két lány csöppnyit elvigyorodott, és már látni is lehetett a fejük felett lebegő szövegbuborékokat, amikben a "jókívánságaikat" bocsájtották felém nagy örömmel.

-Jó, jó, mindegy! Megyünk! Sziasztok!-kiáltottam fel, hogy a nappaliban lévők is meghallják, és utunkra tudjanak bocsájtani, amit mikor megtettek, szélsebesen feltépve az ajtót trappoltam ki a házból a friss és hűsítő, tavaszi levegőre. Őszintén, már nagyon hiányzott az azelőtti nap óta.

---------------------

-És pontosan mit is kell venni? Hogy tudjak segíteni.-tette fel a legelső kérédését mikor beértünk a tőlem alig egy utcányira lévő nem túl nagy, de nem is a legkissebb formában létező áruház ajtaján.

-Mindjárt mondom..-adtam tudtára miközben egyik kezemmel a zsebemben kutakodtam a mobilomért, s másikkal egy kosárért nyúltam, de mielőtt még megkaparinthattam volna az általam kiszemelt tárgyat, Jisung abban a pillanatban vette azt el, helyettem is. Talán nem volt benne semmi nagyon meglepő dolog, de én valamiért így is képes voltam túlreagálni, azzal, hogy szívem egy picivel fürgébben kezdett zakatolni a mellkasomban. Erről pedig csakis ő tehetett.-Szóval..khm..-aprót megköszörültem a torkom, mivel hogy a ráakadt csomótól nehézkesebb volt a megszólalásom. Gyorsan megnyitottam a nővérem által küldött üzenetet, és felolvastam a tartalmát, amire se több, se kevesebb nem kellett neki, és már megrohamozta a sorokat. Én meg mint egy jó kislány követtem őt a háta mögött.

És akkor ennyit arról, hogy nekem kéne vásárolni..

Néhány perc keresgélés után, már minden megtalálható volt a kosárban, amit akárhogyan is elleneztem, hogy a fiú vigyen, ő tartotta magát a saját állításához, miszerint "ez túl nehéz lenne egy lánynak", amire nem kell mondanom mennyire ingerült lettem. De ezt orvosolta az, hogy a következő pillanatban a hűtők melletti elhaladásunknak hála, rátalálhattam az saját menyországomra, amit én csak "fagyinak" nevezek.

-Vegyünk fagyit!-csillogó tekintettel, s már kiderült orcámmal septében megragadtam Jisung karját, mielőtt még akármerre elszökhetett volna, s vissza tartva, a másik kezemmel az említett étel felé mutattam, minek elég volta a külsejét vizslatnom, a tartalmát a számban éreztem.

-Megakarsz betegedni?-kérdezte kissé anyáskodó, s szigorú tekintettel, amit csak akkor vettem észre, mikor kérdése után felé tekintettem bevetve minden képességem, beleértve azt, hogy kiskutya szemekkel meredtem rá, meg nem szólalva, vagy akár mozdulva. Más szóval, még mindig a karját szorongattam, mintha csak hozzá nőttem volna. És látszólag bevált a tervem, mert néhány pillanat gondolkodás után, megadóan sóhajtott, ezzel ismét mosolyt csalva az arcomra.-Milyet szeretnél?-tette fel újjabb kérdését, miközben kinyitotta a hűtő ajtaját, miből azonnal felénk áramlott a hűsítő, hideg levegő, mi arcomat csiklandozta. Majd ahogy ezt megtette, én válaszként rámutattam az egyik, csokis és erdei gyümölcsös ízű fagylaltra, amiből végül kettőt vett ki, magának a másikat.