-Én nem ajánlom..

-De akkor is megfogom tenni.

-De ha valami történik, akkor nem viszlek korházba!

-De mondtam már, hogy tudom használni!

Látszólag Jisungot még mindig nem győzte meg az, hogy én azt az istenverte deszkát használjam, amit végre elkaphattam Hyemitől, merthogy elérkezett a péntek délután. És nem péntek tízenhárom.. Én pedig suli után először rögtön a lányhoz mentem, hogy azonnal magamévá tegyem a tárgyat, s miután haza mentem, értesítettem a fiút arról, hogy én készülök-ő szerint-a halálomba gurulni, amire nem kellett sok, hogy rávegye magát, és velem jöjjön. De ha tudtam volna, hogy egész úton, míg keresünk egy normális helyet, így fog unalmaskodni a marhaságaival, miszerint nem élem meg  a holnapot, akkor nem is szólok neki.

-------------

-Na! Ez itt tökéletes lesz!-mondtam csípőre tett kezekkel, mikor megálltam egy üres, valami focipálya szerűség előtt, közben kissé körbe tekintettem.-Vagy mégsem..-hirtelen belém csapott a felismerés, mikor teljesen körülnéztem a nem túl nagy, de nem is kicsi pályán, s rögtön lekonyult a szám, mikor eszembe jutott valami.-Nincs fal.-adtam meg a rövid, de mégis, annál nagyobb problémám válaszul, ahogy Jisung felé fordultam, ki értetlenül tekintett arcomra.

-Nem azt mondtad, hogy tudod használni?-kérdezte egy grimasszal az arcán, amin már látszott az "én megmondtam" felirat, majd összekulcsolta kezeit a mellkasa alatt, és úgy nézett le rám. Kínosan elmosolyodtam, s egyik kezemmel tarkóm kezdtem vakargatni.

-Azt nem mondtam, hogy feltudok rá szállni segítség nélkül...-zavartan vigyorogtam rá, mint a tejbetök, amire ő kínkeservesen felsóhajtott, mintha csak egy kisbabával kellett volna foglalkoznia, majd ledobta a táskáját a földre és elébem állt, amit érdeklődve figyeltem végig szemeimmel.

-Akkor majd kapaszkodj belém.-adta be derekát, mielőtt még én kérhettem volna meg akármire is, minek következtében ismét életvidáman kivirult gyerekes orcám, s teljesen felpörögve, elébem állítottam a gördeszkát, majd az alig fél méterrel, velem szemben lévő fiúra tekintettem, ki szintén engem fürkészett tekintetével.

-Csak ha lehet, akkor ne is próbálj meg ellökni, mert a karma utolér!-fenyegettem meg összeszűkített szemekkel, mielőtt még elsiettem volna a dolgokat, amire megforgatta a szemeit, és előrenyújtotta a kezeit.

-Eleve én voltam az aki nem díjjazta az egésszet..-motyogta orra alatt gúnyosan.-Na, de gyerünk, nincs egész nap időm!-utasítgatott, miközben fejével mutogatott hol felém, hol pedig a földön heverő tárgy felé, amire hitetlenül, de mosolyogva megráztam a kobakom.

-Nincs hát!-nevettem el magam, de továbbra sem tettem semmi féle mozdulatot, amire látszólag eléggé kihoztam a sodrából. Ezzel azt bizonyítva, hogy jól tudok embereket felcseszni, mert a múltkor Hyemit is sikerült szépen feldühítenem a szerinte cseppet sem vicces "viccelődéseimmel".

-Akkor nem segítek, ha ennyire nem akarod!-megsértődve félretekintett, kerülve ezzel a szemkontaktust, majd elhúzta kezeit, és ismét összekulcsolva őket, hátralépett egy picit.

-Jó, jó, na!-idegesen, reflexszerűen a karja után kapkodtam, majd közelebb húztam magamhoz, amire ő kissé meghökkenten felém tekintett, mintha valami nagyon furcsa lépést tettem volna. Így egy kicsit megfogyatkozott a hely közöttünk, de saját zavaromnak hála, gyorsan visszaálltam eredeti helyzetembe, majd kissé tébolyodva megköszörültem a torkom. Tekintetem egy kissé lesütöttem, mert úgy éreztem, hogy nem nagyon vagyok képes ránézni, annyira kínosnak éreztem magam, és ez miatt-vagy nem biztos-szívem hevesebb dobogásba kezdett, ami kissé frusztráló és ideg tépő volt. De szerencsére nem kellett sokáig törődnöm ezzel, mert ő végre visszatért elém-testileg, lelkileg-, és ismét kinyújtotta a karjait.

Megköszörülve torkom, mint aki most lépne fel először a színpadon, én is felemeltem parányit remegő kezeim, majd az ő puha, s abnormálisan meleg tenyereibe helyeztem, mik szinte azonnal rászorultak az enyéimre. Szívem éppen hogy csak normálisba váltott, ismét elkezdett hevesebben verni, s nem tudtam nem koncentrálni rá, de azért mégis nagyobb figyelmet szenteltem arra, hogy felálljak a deszkára, és ne taknyoljak el. Vagy lehetőleg ne a fiúra.

Először egyik lábam helyeztem fel rá, majd gyorsan a másik, hogy ne billenyjen ki az eggyensúlyból, és előszedve minden eddigi tudásom, lassan megindultam, de a még mindig engem szorosan tartó Jisung miatt, majdhogynem hátravágódtam. Csakhogy időben leugrottam a tárgyról, ezzel eleresztve az ő kezeit, mik védelmezően, s feszülten akkor is utánam akartak kapni.

Talán tartott attól, hogy tényleg elbaszódom..hát ennyire bénának tart? Tch..

-Jisung! Mikor megindulok, logikus hogy elengedsz, mert tudom magamtól vezetni!-hitetlenkedtem egy sort bénaságán, mikor elsétáltam a tovább gurult Waweboardért. Ahogy pedig felemeltem és visszafele vittem felé, szikrákat szóró tekintettel fürkésztem arcát, ezzel figyelmeztetve, hogy neki annyi, ha ismét megkisérli ezt a lépést..-Majdnem elcsesződtem..-dörmögtem orrom allatt, ahogy elé értem.

-Bocsi..-kínosan lesütötte gyermekes tekintetét, közben megvakarta tarkóját. Szégyenlőségét annyira aranyosnak találtam, hogy nem sokáig tudtam rá "haragudni", sőt, még egy aprócska mosoly is az arcomra kúszott, de ezt próbáltam orvosolni, hogy azért ne tűnjön fel annyira, így ismét megköszörültem a torkom.

-Jólvan, kezdjük ismét.-sóhajtottam egy aprót, amire biccentett, közben szinte azonnal felém nyújtotta kezeit, amire egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni, de, hogy bevalljam, élveztem hogy ennyire aranyosan viselkedik.

-------------

-Na jó! Most az egyszer igazat adok, és elhiszem, hogy tudsz valamit csinálni.-kinyújtóztatta magát, miközben felállt a kissé hideg földről, ahonnan én még mindig nem voltam hajlandó feltápászkodni, annak ellenére sem, hogy ott volt a fejemben a "felfázhatok" gondolat.

-Mert amúgy semmi mást nem tudok csinálni, mi? Most sem beszélek, ugye? Csak tátogok.-csóváltam fejem, ahogy unottan megforgattam szemeim, majd a hátamra dőltem és a sajnálatos módon, felhős eget kezdtem bámulni.

-Ne most kezdj álmodozni, mert még felfázol. És az eső is bármikor eleredhet.-hajolt a fejem fölé egy vigyorral az arcán, majd megragadta a kezem és ismét ülőhelyzetbe állítottotta elgémberedett lényem, minek ugyan annyira nem volt kedve megindulni, vagy legalább talpra állni, mint az elmémnek.

-De lusta vagyok felkelni..-nyöszörögtem fájdalmasan, és legszívesebben visszafeküdtem volna, de ő ezt nem hagyta, és megpróbált felráncigálni, de én még mindig semmi "életjelet" nem adtam magamról.

-Ma nem foglak vissza cipelni! A-a!-tiltakozni kezdett annak ellenére, hogy még csak fel sem tettem a kérdést, ami akkor fogalmazódott meg bennem, pedig már éppen felnyillottak a szemeim, hátha szerencsével járok, és ennek hatására végre felállítottam magam, de mikor meghallottam válaszát, rögtön lekonyult az esetleges mosolyom.-Azt a deszkát már nem bírnám el plusz kilóként!

-Akkor haggyuk itt!-csillantak fel szemeim, majd letekintettem a tárgyra.-Jólvan deszka, te csak nyugodtan pihennyé itt, éld az életed, mi is ezt fogjuk tenni. Majd talán még találkoz-...-mielőtt még befejezhettem volna amit akartam mondani, a fiúra tekintettem, ki amolyan "akkor sem lesz úgy, ahogy te akarod" fejet vágott, így fájdalmasan felsóhajtva felemeltem az előbbi beszélgetőpartnerem és megvárva, hogy ő előbb elinduljon-mármint Jisung-én mentem is utána.-Akkor legalább ugorjunk be Hyemihez, hogy visszaszállítsam neki..