Mikor már alig néhány percre voltunk Paige házától, és ő még mindig nem szólalt semmit, meg azért én is emberből vagyok, vagyis másszóval a hátam kezdett sajogni, gondoltam megkérdezem, hogy mi jót agyalhat már ennyi ideig, hogy még a haverjával sem képes beszélni. Bár már kezdtem elveszíteni a hitemet abban, hogy egyáltalán gondolkodik.

-Mi olyan-..-tekintetem felé vezettem, miközben készültem feltenni a már magamban megfogalmazódott kérdést, de mikor megpillantottam arcát egyenesen felém fordulva, a vállamra helyezve, s lehunyt szemeit, meg az arcába lógó egy-egy tincsét, mi selymes hajából szökött ki, rögtön megakadtam, és lassítani kezdtem a lépteimen. Kissé nem vártan ért ez a..látvány. Hogy ő éppen bealudt az utca kellős közepén, egy fiú hátán, aki az ő kérésére cipeli per pillanat haza, de azt senki nem tudja, hogy a fiút cseppet sem zavarja. A fiút cseppet sem zavarja, hogy egy békésen szúnyókáló lányt visz vissza az otthonába. Neki különös képpen megmelengette a szívét. A lassacskán egyre gyorsabban dobogó szívét, mi egy tempóban haladt lélegzetvételével. És időt nyert a nem teljesen hibátlan, de annál gyönyörűbb arc tanulmányozására.

-------Paige szemszöge-------

Gyönyörű szép, és hosszadalmasnak tűnő álmomból-ami amúgy nem is volt, lel-két ember, nem teljesen hangos beszélgetése ébresztett fel, de mivel annyira nem érdekelt, úgy voltam vele, hogy inkább vissza alszom. Csakhogy mikor rájöttem, hogy én nem tudok semerre sem megfordulni, hogy kényelembe helyezzem magamat, mert valaki lábamnál fogva tartott, és eközben hirtelen megmozdult az egész világ, már máshogyan vélelkedtem a dolgokról. Szemeim először csak parányit nyitottam ki, hogy biztosra vegyem, nem raboltak-e el. De ez az opció egyáltalán nem lehetett igaz, mert hogy meglepő mód a saját házamban voltam. És talán nem annyira hülye az ember, hogy elrabol engem, s a saját házamba hoz vissza! Hacsak nem..

Baszki! Én bealudtam!

Csapott belém a rémisztő felismerés, mikor még kissé összeszűkült szemeim az engem cipelőre vezettem, ki nem más volt, mint maga Jisung. Mikor megpillantottam arcát, először is semmi másra nem tudtam gondolni, csak kérdésekre. Meg arra, hogy milyen gyönyörű az arca..vagyis..csak kérdésekre!

Egésszen idáig elhurcolt a hátán, fel nem keltve engem, még ha tudta is hogy nem gondoltam komolyan a "haza cipelést".

Szívem megmelengette ahogy ezeket kigondoltam magamban, de egyben össze is törte, mert tudtam, hogy ez erős fájdalmakkal fog járni, és ismét csak miattam. Mármint hogy, ismét miattam történik olyan dolog amit nem szerettem volna, hogy történjen.

-Nyugodtan lerakhattad volna a kanapéra is, nem kellett volna egésszen idáig elcipelned!...jaaj istenem! Mit kezdek én ezzel a lánnyal..?-nagy eszmecserémből, amit magammal folytattam, anyukám sóhalyai térítettek vissza, ami néhány méterre a hátam mögül hallattszott. Szemeim azonnal visszahunytam, s összeszorítottam, nehogy még lebukjak időnap előtt, és aztán megbánjam.

-Ne aggódjon..

Azt fog, méghozzá sokat!

-Nem esik nehezemre..

Nem egy fenét!

-És igazából sokat köszönhetek neki, amióta ismerem..ez csak egy kissebb része a hálámnak, ha úgy vesszük.

Jaa, ja, sokat-...

..hogy...mi?..

Először nem értettem mire gondol a furcsa mondata hallatán, ezért elkezdtem tanakodni, de nem tartott ez sokáig, mert mikor elemeztem amit mondott, hirtelen kihagyott egy ütemet a szívem, vele egyetemben pedig lélegzetem is megakadt, amitől egy gombóc keletkezett a torkomban. Talán ideje lett volna meglátogatni egy szív- és tüdődoktort vagy mit, mert valahogy nem tartottam teljesen normálisnak a viselkedésem.

-Na! Tud valamit jól is csinálni? Ezt jó hallani!-nevetett fel halkan anyám, miközben én hirtelen le lettem ültetve az ágyon, azután pedig oldalra fektetve bekebelezett a puha, s meleget nyújtó paplanom.

Nem tudom hirtelen mi ütött belém, de annyira mint akkor, sosem voltam lesokkolódva. Néhány szó miatt, fel lett kavarva az elmém, s vele együtt eszeveszettül cikáztak a gondolataim, amikre nem tudtam mind odafigyelni, mert ahogy jött az egyik, úgy a másik is hozzátársult. Legszívesebben szétrobbantam volna, vagy...nem is tudom mit csináltam volna, de annyira meghatottak Jisung szavai, hogy már kezdtem azt hinni, hogy még mindig álmodom.

Hirtelen már csak azt hallottam, ahogy becsukódik a szobám ajtaja és a hangok egyre jobban tompulnak, de nem vésznek el, ezzel továbbra is az érzelmi száljaimon táncolva. Nem is tudtam mit akartam volna először csinálni. Talán lecseszni őket, mert nem tud a beszélgetésüktől az ember gondolkodni, vagy pihenni? Vagy kérdőre vonni a fiút, hogy mit is értett az alatt amit mondott? Vagy kérdőre vonni az anyámot, hogy ő mit értett azalatt, hogy "tudok valamit jól csinálni"?!

Mikor néhány perc elteltével megbizonyosodtam arról, hogy már nem hallok semmilyen tárgyalást a bejárati ajtó körül, se sehol máshol, lassan...ugyan, dehogyis lassan! Szinte rugóként pattantam ki az ágyamból, majd viharzottam ki az ajtómon, a nőhöz vágtatva, tele hangulatingadozásokkal.

-Egy: nehogy félreérts akármit is, nincs semmi köztünk, és nem is terveztem bealudni a hátán! Kettő: nem tudom mit értet azalatt, hogy sok mindent köszön nekem, de ez engem is érdekel, úgyhogy híjj, de megverem, hogy én ilyenekről nem tudok! Három: Mi Az HoGy TuDoK vÉgRe VaLaMiT jÓl CsInÁlNi?? Egész életemben csak a jót csináltam! A középső nevem a JÓ!!-hadartam el, szinte egy szusszre mindent amit abban a pillanatban csak tudtam és szerettem volna, közben az ő megszeppent tekintetét bámulva, ami a monológom után is még bevolt egy kicsit akadva, mint a régi lemez lejátszók.

-------------

"Figyu, nem akartam bealudni..."

Áhh...hülye lennék így kezdeni egy üzenetet...

"Szia! Hogy alud-.."

Neeem! Ez nagyon is debil lenne!

Agghh, mit csináljak?! Egyáltalán bocsánatot is kéne még kérnem? Vagy csak szimplán kérdezzek rá..? De akkor meg tudni fogja, hogy ébren voltam!

Kínkeservesen felsóhajtva eldőltem az ágyamon, közben a telefonom kicsúsztatva a kezemből, majd megfogtam a rengeteg párnám közül az egyiket és az arcomhoz emelve, beletemettem azt. Nem akartam, hogy még a szellemek is lássák gyerekes nyavajgásom. Apropó, szellemek. Ha már itt tartunk. Az éjszaka ismét csak volt egy rossz álmom és az eddigi legdurvább, ha lehet azt mondani, mert a többi is igazából elég kemény volt és nehéz őket szétválasztani. De persze ennek is most kell ismét előjönnie, mert nincs jobb dolga, minthogy engem csesztessen miközben az élet nagy vitáit folytatom magamban.

És ekkor pedig a mobilom mellettem lévő rezgése zavart meg, amitől mint mindig, kirázott a hideg, de felsóhajtva egy fájdalmasat, lecsaptam a párnám az ágyamra, és a fejem fölé emeltem a készüléket.

-Nheee...!!-arcom ismét savanyúba váltott, mikor megláttam a képrenyőn kiírva az éppen fejfájásomat okozó ember nevét, amitől majdnem azt kezdtem hinni, hogy nem csak szellemek, de még az őrangyalaim is ellenem vannak. De én mikor kezdtem ilyen dolgokban hinni, az egy másik fejfájáshoz..akarom mondani, sztorihoz tartozik.

Vegyem fel...ne vegyem fel...Ó istenem!

Mivel nem tudtam tovább várni néhány másodpercnél, egy agresszív mozdulattal elhúztam a képernyőn a zöld ikont, majd a fülemhez emeltem a már beszéd nélkül is fülsüketítő készüléket.

-Jó reggelt álomszuszék~!-hangja kellemesen csengett fülemnek, mint mindig, és örömtelisége annyira hihető volt, hogy azt hittem elfelejtette a tegnapi kínkeseredettségeket. Ami nem is tudom kinek volt fájdalmasabb. De én inkább magamra szavaztam, mert a továbbra is tartó értelmetlen gondolatokkal én tartottam az élen.

-Jó reggelt...-motyogtam szinte alig hallhatóan, az orrom alatt, s ismét felemeltem az előbbi párnám, majd szorosan magamhoz öleltem, mintha csak attól tartottam volna, hogy valaki elrabol. Ekkor hirtelen eszembe jutott az, mikor azelőtti este, ugyan így feküdtem, átkarolva a fiú nyakát, fejem vállára eresztve, közben minden egyes lélegzetvételemnél minnél jobban próbálva beszívni parfümje illatát, mi mikor gondolataim közé settenkedett, megbabonázta az orrom.

És ez már teljesen kikészített.

-Jó! Nagyonsajnálomnemakartambealudni,deannyirakellemesvoltahogyvittél,hogyegyszerűenbealudtamésénténylegnagyonsajnálom,deezatehibádisésnyugodtanfelkelthettélvolna,ésmostbiztosfájahátadésnagyon,denagyonsajnálom,remélemnemkellettkorházbanmenned,ésennyitakartammondani, Szia!-szó. Szerint. Mindent, amilyen gyorsan csak tudtam, levegővétel nélkül elhadartam, összeszűkített szemekkel, majd szélsebesen kinyomtam a mobilom, és vissza csaptam mellém az ágyra. Arcom ismét párnámba temettem, és legszívesebben belesikítottam volna, de még ahhoz sem volt életkedvem, hogy akár pislogjak is. Mondjuk ha a párna a fejeden van, nem is nagyon tudsz pislogni.

De az a kibebaszott tárgy ismét megszólalt.

De mivel nem volt más választásom, és már ígyis-úgyis vége volt a cseppet sem hosszan tartó életemnek, válaszoltam neki.

-H..háló...?-az addig torkomra akadt gombócat nagy nehezen vissza nyeltem, és majd csak utána szóltam bele, de így is rekedtes hangon, közben az ágyamon is inkább ülőhelyzetbe vágtam magam, nehogy megfulladjak a "fekvéstől". A másik vonalról egy halk, de mégis szívből érkező nevetés csendült fel, mire először szemeim egy aprót kitágultak, aztán pedig a következő pillanatban szívem egy ritmusban kezdett dobogni, mint a nevetése, amit addig momentumig azt sem tudtam, hogy lehetséges.

Ennyire beégtem volna...?

-Ez nagyon aranyos volt tőled. De komolyan.-szólalt meg néhány másodperc múlva, miután abbahagyta rajtam való szórakozását. Hangja tiszta volt, és igazából semmi gúny és semmi ellenszenv nem volt található benne, amire kissé meglepődtem, de még nem tudtam teljesen biztosra menni, hogy nem akar-e még teljesen beégetni. Tudjátok. A vihar előtti csend.-Nem akartalak felébreszteni, mert megigértem, hogy hazaviszlek, és ha jól tudom, az ígéret szép szó, ha betartod úgy jó.-fogadni mertem, hogy ha egymással szemben álltunk volna, tuti rám kacsintottam volna, persze egy csábos mosolyal vegyítve, amit hirtelen el képzeltem magam előtt.-És semmi bajom nincs, egy kis izomlázon kívül. Ami azt jelenti, hogy jó edzésnek bizonyult!