Idk, hogy mit csinálok, de most nagyon van kedvem publikálni ezt a könyvet, ami hát tudjuk mivel jár...hehe...hogy a többit kissé hanyagolni fogom...mármint már így is szinte mindegyik könyvem hanyagoltam, but u know...

Mindegy, azért i hope, hogy tetszeni fog C:

Jó olvasást Báránykák :)

-vagy inkább kecskékek-

Nagyon óvatosan, és szorosan összehúzva lépkedtem szaporán a járdán, előttem két barátnőmmel, a már lassan tavaszi hónapnak nevezhető februári éjszakán. Legalábbis este nem volt olyan meleg, mint napközben, de akkor meg nagyon is égetett a nap, annyira, hogy még kabátot se kelljen húzni. Ekkor pedig az a lágy szél is ami fújt, egy parányit csípte az arcomat. Ami rátett a már meglévő, ideges, és ijedt lényemre.

-De nem mehetnék én vissza? Amúgy sem csinálnék semmit..-próbáltam meg már úgy tizedjére kérlelni őket, nagy bociszemekkel, hogy azért keltsem a hatást, bár amennyit ők hátranéztek felém-vagyis semennyit-nem láthatták ezt. Hangom nem volt a legtisztább, mint egy berozsdásodott kilincs, amit finoman próbáltak kinyitni az emberek, de így is sivákolt a semmibe, ezzel mindenkinek dobhártya szakadást okozva.

-Nem lesz semmi baj! Csak szórakozunk kicsit!-hallottam Hyemi hangján, hogy ő eszeveszettül vigyorog, és mozgása is eléggé elárulta, hogy fel van csigázva. Mint ahogy Gyuri-n is ugyan ezek a jelek árulkodtak. Ellenben ugye velem. Mert én teljesen be voltam parázva, és ha tehettem volna, vagy nem az utcán lettem volna, a helyben elájulást választottam.

Aprót sóhajtottam, ezzel feladva a harcot és beletörődve abba, hogy én már az aznapot nem élem túl, megpillantottam a megbeszélt helynél-vagyis a végállomásunknál-álldogáló fiúkat. Ahogy észrevettek, rögtön egy széles, örömteli vigyor kerekedett az arcukra, amit kissé érdeklődő tekintettel vizslattam, és próbáltam minnél gyorsabban a fejembe vésni a kinézetük-khm..pofikájuk-.

-Sziasztook!-köszönt vidáman a két előttem mostmár álldogáló lány, viszonozva a gesztusokat, és már láttam is ahogy Gyuri, az egyiknek, név szerint Hyunjinnak a nyakába ugrik és szorosan ölelgetni kezdi. A kapcsolatuk már tart lassan fél éve és ennek én is és Hyemi is örülünk, meg persze már találkoztunk vele egy néhányszor.

Fekete, a szokásosnál kicsit hosszabb haja, magasabb volt, mint a mellette lévő két másik fiú, és igazából jó kinézetű volt. Jól nevelt, és kedves kisugárzása volt. Barátnőm állítása szerint még jó táncos és rappelni is tud. Irígyeltem Hyemit, hogy ilyen tökéletes fiút talált magának. És magát a fiút is irígyeltem a tehettsége miatt. Manapság így is kevés az olyan fiú aki akármi másban is tehettséges lenne, mint cigizés és amolyan tipikus tinis dolgokon kívül.

-Akkor lányok..-megköszörülte a szerelmetes fiúcska a torkát, ahogy egy puszit nyomott a tőle egy fejjel alacsonyabb lány arcára, s felénk tekintett.-Ők itt Changbin és Jisung.-mutatott az említettek felé.-Fiúk, ők itt Gyuri és Paige.-és most felénk.

-Helló!-köszöntünk egymásnak, amivel igazából elég gyorsan le is zártuk a témát, majd már csak az várt ránk, hogy bemenjünk...az elhagyatott házba ami előtt ácsorogtunk. Cseppett sem volt csábító, se hangzásra, se kinézetre. Alapjába vévve sehogy.

-Felkészültetek?-kérdezte mostmár nevén, Changbin, nagyon is izgatottan, ahogy vezetett minket előre, az udvaron keresztül.

-Igen!!-mindenki egyetértően, hevesen bólogatott, míg ez mellett én inkább halkabban, torkom köszörülve kinyögtem egy "nem"-et. De amúgy is kit érdekelt az én véleményem, hisz már amúgy is elráncigáltak, és amúgy sem engedtek volna el. Mint valami ketrecbe zárt baba.

Óvatosan kinyitották a fiúk az ajtót, majd Hyunjin és Gyuri előre eredtek, mint akik egy múzeumban járnának. Persze állításuk szerint, ők már jártak itt, nem is egyszer, de nem mindig ilyen horrorisztikus játékok és hülyeségek miatt, esetleg csak ilyen haveri találkozók, és amolyan "normális" dolgok miatt is. Dehogy ők a "normális" alatt mit értenek, az már egy más kérdés. Amire inkább nem is szeretném tudni a választ.

A ház nem volt nagy, egy szintes. Fából épült persze, mert nagyon régi volt-jó kifogás, töri..khm..-, és minden a fekete, szürke és barna árnyalataiban volt látható. Ezt a már eleve ijesztő hatást még fokozta a rengeteg pókháló, bűz-ami ki tudja miért volt-törött ablakok/padló/falak és miegymások.

Akkor legalább egereket, vagy bogarakat ne lássak..

Kicsit elbambultam a félelmem gyarapodásának okainak gondolatain, így nem vettem észre hogy a többiek már egy másik helyiségben vannak, így szinte sprintelve oda siettem hozzájuk, hevesen dobogó szívvel. Amit nem tudtam eldönteni, hogy a szapora lépteim miatt volt, vagy a félelmem miatt. Vagy a keverékükből keletkezett.

-Szerintem ne nagyon maradj le, mert még felzabálnak a pókok.-bökött oldalba egy keményke csont, ami természetesen egy könyék volt, s mikor felpillantottam hozzátartozójára, kicsit ellágyult merev tekintetem. Emlékezeteimbe egy pillanatig kerestem a nevét, és mikor eszembe jutott, hogy Jisung-nak hívják, megpillantottam egy mókás mosolyt arcán, amire nekem is egy picit felfele görbült az ajkam.

-Szerintem itt tökéletes lesz.-Changbin ledobta a doboz játékot a szoba közepére és helyet foglalt magának, amit mindenki megtett, így egy szép kör alakult ki, mintha csak sátánt idéztünk volna. De ha úgy vesszük, az is volt.

Egyetlen egy lámpás volt a helyiségben-azt is a többiek hozták-ami nem volt valami bíztató, de legalább adott valami fényt és láthattam mindenki arcát. Mindenki teljesen izgatottan várta már hogy elkezdjünk játszani, és ahogy mindent előkészítettek a fiúk, már kezdeni is szerették volna. Még mindig nem voltam oda ezért az egészért, sőt! Teljesen be voltam szarva, de úgy, hogy nem tudtam hol a fejem, annyira lüktetett benne a vér. A félelem az akkor is felülkerekedett rajtam, és sehogy sem hagyott nyugodni, de ezt legyőzni sem tudtam volna már. Szívem csak úgy dobogott, szinte egy ütemre vettem vele a lélegzeteim. Csak ha ne lettem volna annyira beszari, akkor még el tűrtem volna.

-Paige, te nem játszasz?-térített észhez barátnőm, Hyemi hangja, amire hirtelenjében felkaptam az eddig lehajtott fejem, és kissé kitágult pupillákkal meredtem rá. Fogadtam volna, hogy tiszta sápadt voltam.

-É-én...inkább csak nézem..-nyeltem egyet, ezzel lenyelve a torkomra akadt jó nagy gombócat, s kissé kínosan elhúztam a szám. Barátnőim már így is tudták, hogy nem voltam valami könnyű eset, és hogy félek, mint az állat, mikor el van veszve, de a többiek előtt annyira még sem szerettem volna elbőgni magam.

-Hát jó...-szomorkodott el egy pillanatra a lány, de aztán már ki is virult az arca, ahogy a játékra pillantott. Ha még nem említettem volna, akkor most megteszem. Egy sajátkészítésű Ouija táblával játszottak. Mondjuk így sem fért el mindenki, így én, és Changbin kimaradtunk. Én ennek csak örülni tudtam..már amennyire a helyzetem megengedte.

--------------

-Na, én következem!-szólalt fel egy vigyorral az arcán, Jisung, és láttam rajta, hogy már meg van, mit is akar kérdezni. Az eddig történtek nem voltak annyira egetrengetőek. Ők kérdeztek, és...nos a szellemek válaszoltak. Persze nekem már ez is éppen elég parás volt, de addig "boldog voltam", amíg nem történik valami csattanó.-Szerinted ha..én, Han Jisung kék és villanyoszlop, akkor a sajttorta nem evilági?-tette fel nagyon is komolyan-dehogy is-a kérdését, amire hirtelen mindenkiben megállt az ütő, és csak pislogott, mint aki végre meglátta a várva várt szellemet, amire én néhány pillanat múlva megtörtem a csendet és egy halkabb nevetésbe kezdtem bele.

-Te hülye vagy.-jelentette ki félvállról Changbin, és már a többiek is nevetni kezdtek, mire egy pillanatra visszatekintettem a fiúra, ki szintén engem vizslatott mókásan csillogó tekintetével.

-Olyan hülye, hogy még a szellemek is megkegyelmeztek neki, és válaszoltak is rá.-röhögött nagyokat Gyuri, miközben az említett tárgyat vizslatta amin, a válasz az volt, hogy:

Igen.