Minden szempár engem bámult. 

Olyan volt, mintha a legrosszabb rémálmomból ébredtem volna fel. Vendégek álldogáltak mindenhol, némelyik aggódva, némelyik pedig a nevetést visszatartva fürkészett engem. Amennyire meg tudtam figyelni, a telefonjukat nem vették elő, hogy levideózzanak. Még.

Óvatosan behúztam a lábaimat, és a víztől tocsogó, nehéz nadrágban, próbáltam guggolótámaszba tornászni magam. 

Nos, igen, a víz és a farmer nem éppen puszipajtások. 

Amikor sikerült végre felállnom, lesütöttem a szemem. Nem akartam az emberek szemébe nézni, főleg nem ezután a bravúros mutatvány után, amivel igazából felléphetnék bármelyik cirkuszban is.  A nadrágomból literszámra csurgott a víz, a térdem pedig megrogyott a súlya alatt. Ahogy felpillantottam a vendégekre, megeresztettem egy halvány mosolyt, de éreztem, hogy az arcomra felfut egy enyhén rózsaszín pír.

Semmi baj , Tatum! Senki nem lepődik meg rajta, hogy akkora lendülettel vetted be a kanyart, hogy a Tony-ról visszapattanva, a szökőkútban kötöttél ki. Ugyan már! Csak egy átlagos szombat délelőtt a Tate Hotelben...

Kár, hogy a marketingszövegekért nem én voltam a felelős. 

Morogva kászálódtam ki a mögöttem csobogó márványkútból, és csak akkor esett le, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki megsínylette ezt az aprócska balesetet. Apa asszisztense, Tony, a földön ült, a homlokát dörzsölgette, közben pedig a mappájából szétszóródott szerződéseket próbálta időrendi sorrendbe állítani, aminek egy része épp darabokra ázott a vízben.

Amilyen gyorsan csak tudtam lehajoltam, és megpróbáltam menteni a menthetőt, de az elázott papíroknak esélyük sem volt. 

- Istenem, annyira sajnálom! Ne haragudj, hadd segítsek! – pattantam mellé, mert szörnyű bűntudatom volt, hogy elkaszáltam őt. Megint. 

Ha filmet kellene forgatnom az életemről, a színészeknek biztos, hogy járna a veszélyességi pótlék. Na, meg persze egy elég magas összegű életbiztosítás sem ártana. Ugyanis, ahogy a pár perccel ezelőtt történtek is tökéletesen prezentálják – én nem álltam be abba a sorba, ahol a szerencsét osztogatták. 

Ez végképp be is bizonyosodott, amikor pár vendég a szökőkút körül, hangos nevetésben tört ki ahelyett, hogy segítettek volna. Tony magához szorította az épen maradt dolgait, és az emberek felé intett. 

- Nincs itt semmi látnivaló, emberek! Minden rendben! 

Nem, semmi nem volt rendben. De erre a nyilvánvaló hazugságra inkább nem hívtam fel Tony figyelmét. Így is épp eléggé szégyelltem magam, amiért fellöktem őt, ráadásul egy egész szállodányi ember előtt. És nekem nem volt opció az sem, hogy elbújjak, ugyanis pontosan jól tudta mindenki, hogy ki vagyok. Nem volt nehéz kitalálni, a nevem öt méteres, világító betűkkel volt kiírva az épület tetejére. 

Lagoon Tate Hotel. 

A hely, ami amellett, hogy Los Angeles második legforgalmasabb szállodájaként volt számon tartva, az otthonom volt. 

Olykor megszálltak itt hírességek, politikusok, vagy egyetemi gólyatáborokat szerveztek a tetőtéri placcon. Néha becuccoltak ide a sportolók is, egy-egy meccs alkalmával, és előfordult, hogy egy komplett zenekart kellett kidobni, mert felgyújtották a lakosztályukat. 

Nem volt testvérem, mert a szüleimnek ez a hely volt a második gyerekük, és húsz év alatt sikerre is vitték. Büszke voltam rájuk, de arra nem, hogy pont a népszerűsége miatt szegeződött rám több mint száz ember pillantása egyszerre.

- Nem láttam, hogy jössz. Honnan kerültél elő? – pislogtam Tony-ra, remélve, hogy mérsékelhetem a katasztrófát, amit okoztam. 

- Apukádtól jövök. – igazgatta el magán a zakóját. – Neked nem esett bajod? 

- Azon kívül, hogy égek, mint a rongy? Az egyedüli ami megsérült, az a méltóságom. 

Tony elnyomott egy halk kuncogást. 

- Ugyan már, pár perc és el is felejtik. – egyik kezével a mellkasához szorította a papírjait, a másikkal pedig átkarolta a vállamat. – De amint meghallod, milyen hírem van, te is elfelejted. 

Rámosolyogtam, és már alig vártam, hogy mesélni kezdjen, ugyanis a csillogás a szemében elárulta, hogy amit mondani fog, az tényleg pillanatok alatt elfeledteti velem az imént történteket. 

Ó, bárcsak ne lett volna igazam...