Már épp indultam volna, amikor anya hatalmas lendülettel robbant be az ajtón, és érdeklődve nézett rám, hogy hova készülök. Megszokta már, hogy nem voltam egy korán kelő típus, így bizonyára furcsa volt tőlem, hogy még kilenc óra sem volt, de én már teljes menetfelszerelésben léptem volna ki az ajtón.

- Hova ilyen korán? – kérdezte, a kezében lévő iratokat pedig az ajtó melletti kis komódra hajította, a táskájával együtt.

- Dolgozni. Tízre jön egy család, használhatom a kétszáznégyest? – kérdeztem, aztán megpördültem. – Ja, és előtte azért lemegyek Rose-hoz inni egy kávét.

- Persze, de ennyire korán?

- Nem bírtam aludni. Meg felugrott Joyce is. – feleltem, miközben anya hevesen keresgélt valamit apa irodájában.

- Összefutottam vele lent, Oliviával beszélget. Szerintem a fiúkat várja. – kuncogott fel, én pedig a plafonra emeltem a tekintetemet. Jellemző.

- Totál úgy viselkedik, mint egy kamasz.

- Te is ezt tennéd, ha a kedvenc hírességed szállna meg nálunk. – simította anya a tenyerét a vállamra, de nem tudtam egyet érteni vele. Hirtelen irritálni kezdett Joyce nagy rajongása Jackson iránt, hiszen ez mindent sokkal nehezebbé tett. Amiről persze kizárólag csak én tehettem. Én nem álltam ellen, és én titkolóztam előtte, de megbántani sem akartam.

Méghogy Joyce viselkedik gyerekesen...

Beszélnem kellett Oliviával, méghozzá minél előbb, mert félő volt, hogy előbb vagy utóbb, de ettől becsavarodok. Folyamatosan azt éreztem, hogy valami rosszat teszek, tilosban járok. Ami lényegében így is volt, de nem embert öltem, az ég szerelmére! Csak smároltam valakivel a liftben, akivel nem lett volna szabad, mert a hotel szabályzata, és Jackson menedzsere ezt tiltja.

Jó, ez majdnem egyenértékű az emberöléssel.

- Azt kétlem. De most megyek, legyen szép napod – vágtam be magam mögött a bejárati ajtót, aztán már száguldoztam is végig a kék posztóval letakart folyosón.

Feldúlt voltam. Szemét dögnek éreztem magam, amiért titkolóztam a legjobb barátnőm előtt, és még rá voltam mérges a saját elcseszett döntéseim miatt. Tudtam, hogy ha a szerelmi életemről van szó, ő támogat. Hiszen mellettem állt akkor is, amikor éjszakákat bőgtem át Ashton miatt.

De abban már erősen kételkedtem, hogy akkor is támogatna, ha megtudná, hogy a rajongása tárgyával töltöttem a tegnap estét. Ja, és ott volt az a csók a liftben, meg a fotózás, meg a tetőn töltött idő. Igen, Joyce határozottan nem támogatna.

Ingerülten nyomogattam a lift gombját, amikor beszálltam, pedig egyértelmű volt, hogy akkor sem indul el előbb, ha hetvenszer megnyomom. A kis kijelzőn folyamatosan csökkentek a számok, ahogy a földszint felé haladtam, és általában ez az út két perc szokott lenni, most azonban egy örökkévalóságnak éreztem. Amint megállt a földszinten, én kilőttem, mint egy ágyúgolyó. Úgy terveztem, hogy Oliviáig meg sem állok, de a szerencsétlenségem ismét közbeszólt, és hangos puffanással ütköztem neki Mike-nak, aki a meglepettségtől sem megszólalni, sem elkapni nem bírt, így a követező pillanatban ismét a földön ücsörögtem úgy, hogy az egész hall engem bámult.

Remek, már megint...

- Hékás! Tatum, jól vagy? – nyújtotta felém a kezét. Szőkés tincsei az ütközés következtében a szemébe hulltak, így épphogy csak láttam a ragyogó kék szemeit, amik megdöbbenéstől csillogtak. – Ne haragudj, nem láttam, hogy jössz.

- Semmi bajom. Te ne haragudj. – sütöttem le a szemem, miközben a segítségével talpra pattantam.

- Hova ez a nagy sietség?

- A barátnőimhez. – böktem a válla mögött a fejemmel Joyce-ra, és Oliviára, akik teljesen elképedve bámulták a lejátszódó jelenetet.

- Ahogy látom, megvárnak. – nézett rájuk egy félmosoly kíséretében. – Nem kellett volna ennyire rohannod.

- Bocsánat.

- Vigyázz magadra, kislány. – mondta félhangosan, aztán a fülemhez hajolt. - Jack nagyon nem örülne, ha bajod esne. – kacsintott rám, majd elhaladt mellettem, és már el is tűnt a közösségi terem felé vezető üvegajtó mögött.

✿

Remegő lábakkal sétáltam oda a lányokhoz, akiknek az állkapcsuk körülbelül a padlót súrolta volna, ha nem lett volna a fejükhöz kapcsolva. Átéreztem a meglepettségüket, én is pont ugyanazt éreztem.

Mike tudott arról, hogy mi van köztünk Jacksonnal. Ez kettőt jelenthetett. Jackson elmondta neki, vagy óvatlanok voltunk, és meglátott minket. Egyik verzióba sem akartam belegondolni, mert már láttam magam előtt a csúfos lebukásunkat. Nem ismertem Mike-ot, sőt ami azt illeti, Jacksont sem igazán. A követelőző csókjain kívül semmit nem ismertem belőle, és ez a történtek fényében elég aggasztó dolog volt.

Kiléptem egy biztonságos, jól működő kapcsolatból azért, hogy viszonyba kezdjek valakivel, akinek én is csak egy voltam a sok közül. Mégis mi a franc ütött belém?

- Ez meg mi volt csajszi? – sikkantott fel Olivia amikor odaértem, és reszketve kapaszkodtam meg a pult szélébe. Joyce szemei úgy ragyogtak, mint egy zöld smaragd, és tisztában voltam a szándékaival. Ha tehette volna rögtön a szálloda aulájában összeadott volna minket Mike-al, és a következő percben már egy gépen ültünk volna úton a francia Riviérára.

- Ezt nevezem! A végén még szerencsét hoz, hogy két ballábas vagy. – lökött oldalba a könyökével Joyce, amitől kicsit megtántorodtam. – Ha szerencsénk van, mindketten futballistafeleségek leszünk!

Azt sem tudtam hova kapjam a fejem. Mindkét barátnőmet teljesen megbabonázta a történet Mike-al, és el sem tudtam képzelni mit fog szólni Olivia ha meg tudja, hogy habár semmi közöm Mike-hoz, annál több közöm van Jackson Carterhez. Ez az egész olyan volt, mintha egy modern mesevilágba csöppentem volna, és csak sodródtam a történtek áradatával. Ráhatásom már az eleje óta nem volt, kábé azóta, hogy nekiütköztem a vacsorán, és egyre jobban világossá vált számomra, hogy talán soha nem is én irányítottam. A dolgok csak úgy megtörténtek.

- Futballfeleségek, hát persze... – motyogtam zavarodottan. – Olivia, tudunk beszélni? – kaptam aztán a barátnőmre a tekintetem, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy Joyce is a társaságunkban van. – Most! – nyomatékosítottam, mire egy erős rántást éreztem a karomon, amitől megbillentem, és Joyce homlokába fejeltem.

- Hé, áu!

- Úristen! Itt vannak! – nyögte a barátnőm, sötét tincsei ide-oda ugráltak a feje körül.

A fotocellás ajtón át három srác lépett be.

Egy szőke, akit láttam már párszor a pályán, de annyira nem volt feltűnő jelenség, mint Mike vagy Jackson. Mellette állt a mexikói srác, akinek napbarnított kreol bőre, és hófehér fogai tökéletes szinkronban voltak egymással. Diego Fuentes volt a neve. Azt hiszem.

A harmadikat ismertem, ő volt Adam Cocks. A pálya ördöge, és ha lehet azt mondani, még Jacksonnál is nagyobb vadállat volt, ha játékra került a sor. Ő volt az, aki a legtöbb szabálytalanságban, és megrovásban részesült, és nem lehetett vele anélkül játszani, hogy az ellenfél táborában ne tört volna el pár csont, borda, vagy orr.

- Szia, kislány! – csettintett a szőke Olivia felé a nyelvével, aztán hangosan röhögve ők is a közösségi terem felé vették az irányt. Alig hogy eltűntek, mögöttük ismét egy kisebb társaság lépett be a szállodába, de ezúttal köztük volt Jackson is.

- Ne ájulj el, oké? – tette Joyce vállára a kezét Olivia, amikor ő is kiszúrta, hogy Jackson a csapatban van, és épp oda tartanak, ahol mi állunk.

- Idejönidejönidejön. – mantrázta magában Joyce, az arca pedig egyre vörösebb volt az izgalomtól. Féltem, hogy amint a fiúk a pulthoz érnek a barátnőm majd holtan esik össze az érzelmi felfűtöttségtől. Aztán akkor hol maradnak a Carter-bébik?

Ahogy egyre közelebb értek, én annál hátrébb húzódtam, mert tartottam tőle, hogy amint Jackson a közelembe ér, a fejemtől a talpamig elpirulok, és akkor oda az inkognitómnak. Na, nem mintha a csapat előtt ez meglett volna. Ha Mike tudott róla, akkor valószínűleg a többiek is.

- Szépségem, megnéznéd, hogy nem jött-e egy csinos kis boríték a nagyfiú nevére? – könyökölt a pultra Jackson egyik csapattársa, miközben hátba veregette az említett személyt. A srácot egy gorillára tudtam volna hasonlítani. Nem volt szabályosan kidolgozott teste, inkább olyan volt, mint egy kétajtós szekrény, akit csak belöktek a pályára, hogy jó helye lesz ott. A nevét nem tudtam, de nem is igazán érdekelt. Teljesen elvonta a figyelmemet az, hogy ne felejtsem a tekintetemet Carteren.

- Azonnal – válaszolt Olivia.

Joyce-ra néztem, aki remegő tekintettel figyelte, ahogy Carter mellém lép, és mit sem törődve velem, a pultra támaszkodik.

Egyszerű, ártatlan mozdulat volt, mégis, ahogy az izmai megfeszültek a fekete pólója alatt, teljesen elvette a józan eszemet. A gyomrom reszketett az izgalomtól, és inkább elkezdtem egy porszemet vizslatni magam előtt, hogy ne kelljen Jack szemébe néznem.

- Sajnos nincs semmi. – bukkant fel a barátnőm vöröses hajkoronája a pult mögül, engem pedig abban a pillanatban elöntött a forróság, mert Jackson meleg tenyerét éreztem a karomon.

Megkockáztatta, és hozzám ért.

Nem bírtam nyugton maradni. Ficánkolva léptem odébb, és a nyugtalanságom Oliviának azonnal feltűnt, mert összevont szemöldökkel bámult végig rajtam. Joyce volt gyerekkorom óta a legjobb barátnőm, de sokszor éreztem azt, hogy Olivia sokkal jobban ért. Nem zárta be magát a saját, külön jelrendszerrel működő világába, ahova senki másnak nem volt bejárása, csak neki.

- Akkor kösz. – pacsizott le a pult szélével a csoki barna kétajtós szekrény, majd a lift felé indult, ahol a csapat többi tagja már várta. Jackson is lerendezte egy gyors köszivel, aztán ahogy elhaladt mellettem, mély torokhangot hallatva a fülembe morgott. Az agyam leblokkolt, a karom a jelenlététől csupa libabőr lett, és hogy leplezzem a totális csődöt, ami a testemet uralta, a cipőmet kezdtem el nézegetni, amin még mindig ott csillogott pár homokszem tegnap estéről. Meg persze Olivia szemébe se akartam nézni, egyértelmű volt, hogy levágta mi történt az imént.

A szemem sarkából láttam, ahogy Joyce önkívületi állapotban bámulja a liftbe beszállingózó srácokat, és észre sem vettem, hogy eddig visszatartottam a levegőt. A liftajtó csipogva bezárult, én pedig halkan felsóhajtottam.

✿

- Joyce, itt tudnál egy kicsit maradni? Mindjárt visszajövök. – kérdezte Olivia, és amikor Joyce teljesen magánkívül bólintott egyet, ő karon ragadott, és már száguldottunk is végig az uszodához vezető folyosón. Volt egy sejtésem, hogy Joyce nem igazán tudta, hogy mire vállalkozik, hiszen úgy állt be a pultba, mintha nem is ezen a bolygón lenne. Valószínűleg ha jön egy vendég, ő szívélyesen küldi majd el ufóra vadászni, és kulcskártya helyett lézerkardot ad a kezébe.

Nem sokkal az uszodát leválasztó üvegajtó előtt, Olivia lefékezett, majd beráncigált az alkalmazottaknak fenntartott öltözőbe.

- Akkor most szépen elmondod, hogy mi volt ez az imént! – dörrent rám Olivia, amikor billegve megálltam végre a talpamon, ő pedig elengedett, hogy a szemembe nézhessen.

- Micsoda mi volt? – pislogtam rá, mintha nem tudnám, miről beszél. Nem akartam rögtön kiadni magamból, pedig valakivel muszáj volt megbeszélnem ezt. De előtte tudnom kellett, hogy bízhatok-e benne, és nem áll neki sikongatni amint elmondom neki, hogy Carter miért simogat, és dörgölőzik nekem egy nyilvános hall kellős közepén.

- Ugyan már, Tate! Először Mike, majd Jackson? Mi a fene folyik itt? – tárta szét a karját, szája szélén pedig huncut mosoly bujkált egy kis meglepettséggel vegyítve.

- Oké – emeltem az arcom elé a tenyerem. – Elmondom, de meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek.

Olivia bólintott, és a tenyerét a szívéhez rakta, hogy biztosítson róla, jó helyen lesz nála a titkom. Az arcomat fürkészte, mintha bármit is le tudott volna olvasni a tekintetemből.

- Megígérem! Esküszöm, hogy tartom a szám, bármiről is van szó.

- Rendben. – nyeltem. – Szóval Jackson és én...

- Jackson? – szaladt magasra a szemöldöke, száját pedig nyikkanásszerű hang hagyta el. – Én azt hittem, hogy Mike meg közted van valami. Ahogy egymásba ütköztetek ott a hallban, szinte izzott köztetek a levegő.

- Mike? Dehogy! – nevettem fel zavartan. – Alig ismerem. Nem mintha Jackson-t jobban ismerném, de Olivia nem tudtam irányítani, esküszöm! És most teljesen össze vagyok zavarodva, félek, és azt sem tudom, megbízhatok-e benne egyáltalán. Mert mi van, ha csak az újabb játékszere vagyok? Mi van, ha megun, én meg ott maradok egyedül, egy hatalmas botrány kellős közepén? Mert ez garantálható lesz, amint... szóval...

- Tatum, lassíts! Miről beszélsz? – finoman megragadta a karomat, és leültetett az egyik tükör előtt elhelyezkedő székre. Sóhajtva zuttyantam le rá, Olivia pedig türelmesen várakozva megállt előttem.

- Úgy kezdődött, hogy megtudta, hogy fotózom. Aztán pár napja ajánlott egy munkát, én pedig belementem, mert kell a pénz arra a hülye lakásra. Egyetlen egy alkalom volt, nem is terveztem többet, de aztán beszélgetni kezdtünk, és onnantól kezdve már nem én irányítottam a történéseket. Csak úgy... megtörtént. Az a csók a liftben, aztán meg tegnap este lent a parton... – a nagy vallomástól a hangom elcsuklott, és a tekintetemet a barátnőmre vezettem, aki immár zavarodottan álldogált előttem, és próbálta feldolgozni a hallottakat.

- Hogy... mi-micsoda? Milyen csók? – csattant fel sikítva.

- Csss! – ugrottam talpra, és gyorsan a szájára tapasztottam a tenyerem, de ő vigyorogva kibontakozott a kezem alól. – Még meghallja valaki.

- Jackson Carterrel smároltál, és még csak most mondod? Tatum! – lökött vállba kacagva, teljesen kitért a hitéből. – Ezt nem hiszem el!

- Ezt nem mondhatod el senkinek, rendben? – ragadtam karon, és magam felé fordítottam őt. – Mindketten bajba kerülhetünk.

- Bajba? Itt maximum te kerülsz bajba, mert az a több száz nő odakint, aki arra vár, hogy a nagy Jackson Carter feleségül vegye, biztosan a leszedik a fejedet, aztán karóba tűzik, hogy rituális keretek között, máglyán égessenek el.

- Túlzásokba esel – hagyta el egy halk, keserű kuncogás a számat. – De ha anyáék megtudják, nekem végem. És a média sem tudhatja meg, különben lecsapnak a sztorira azonnal, és akkor szintén végünk. – ültem le a székre, és kétségbeesettem a tenyerembe temettem az arcomat.

Ha valaki, akkor az előttem álló lány pontosan jól tisztában volt az „alkalmazottak nem dughatnak vendéggel" szabállyal. Én meg a szállodatulajdonos lánya voltam, ha valakire triplán vonatkozott ez a szabály, az én voltam.

Bassza meg...

Most már Olivia is tudta a nagy titkot, de megkönnyebbülés helyett – hogy megoszthattam vele – inkább még nagyobb zavart éreztem magam körül. Amit egy embernél többen tudnak az már nem titok többé.

Bíztam Oliviában, soha nem adna tovább semmit, amire rányomják a „TITOK" bélyeget, de bármikor, bármi előfordulhat. Főleg amilyen balszerencsés vagyok.

- Joyce tudja már? – mályvaszínű ingét eligazgatta magán, aztán törökülésbe elhelyezkedett velem szemben. Haja rakoncátlanul omlott a vállára, és az egész lénye magabiztosságot sugárzott. Mindig is irigyeltem, hogy tisztában van önmagával, és nem olyan két ballábas mint amilyen én vagyok. Habár optimista vagyok, az koránt sem egyenlő az önbizalommal. Főleg ha már a kétszázadik poharat töri össze az ember.

- Nem – a körmömet kezdtem el piszkálgatni. – Ő lenne az első, aki karóba tűzné a fejemet, elhiheted.

- Tatum, én nem mondom el neki oké? – tenyerét az kézfejemre tette, én pedig a szemébe néztem. – De Joyce a legjobb barátnőd, ezt nem titkolhatod el előle.

- Nem a kezemet kérte meg! Csak egy csók volt, aminek lehet nem is lesz folytatása – tártam szét a karom, és vadul kattogott az agyam, hogy milyen kifogással álljak elő, amiért semmiképp nem szabadna elmondanom Joyce-nak a dolgot. Nem is tudom mitől féltem igazából. Attól, hogy megbántom, vagy attól, hogy megutál. Vagy esetleg mindkettő. - Hát, nekem nem úgy tűnt. – mosolyodott el gyengéden.

- Közöltem vele, hogy nem leszek a következő a sorban, akit a nyilvánosság elé rángathat. Szimplán... barátkozunk.

- Barátkoztok? – Olivia metszőn nézett rám. Egy büdös szavamat sem hitte el.

- Igen, és ezt ő is tudja. – bólintottam, de igazából csak magamat akartam meggyőzni, mert Oliviát nem tudtam. Átlátott rajtam. – Szörnyen arrogáns, és bunkó, és nem az a fajta pasi, akivel el tudnék képzelni egy kapcsolatot. De barátkozni attól még szabad, nem?

Olivia a szájára tapasztotta a kezét, majd kirobbant belőle egy halk nevetés.

- Tatum... tájékoztatásul közlöm, hogy a barátok nem szoktak a liftben smárolni. Sőt, ami azt illeti, sehol máshol sem. Szóval áltasd csak magad, de engem nem versz át.

- Lapozzunk rendben? – álltam fel, és talpra segítettem Oliviát is. – Vissza kellene mennünk, lejárt a szüneted, és Joyce egyedül van.

- Most az egyszer ezt megúszod, de erre még visszatérünk! – emelte rám fenyegetően a barátnőm a mutató ujját, majd vigyorogva elhagyta a szobát.

✿

A zaklatottságom már alábbhagyott, szerencsére, amikor visszaértünk Joyce-hoz már egyáltalán nem került szóba a téma. Legalább is Olivia és köztem nem.

Viszont Joyce megállás nélkül Jackson tökéletes testéről, szeméről, és kisugárzásáról beszélt, ami csak kényelmetlenné tette az egész helyzetet. Persze nem hibáztathattam, hiszen semmiről sem tudott, én viszont annál szarabbul éreztem magam. Hazudtam neki. Titkolóztam előtte, és ettől pocsék barátnak éreztem magam. Ráadásul sikerült Oliviát is belerángatnom, és arra ösztönöznöm, hogy ő is ugyanúgy titkolózzon előtte.

- Rendben, Bruce, most figyelj rám! Nézd, itt a maci! – lobogtattam meg az arcom előtt a plüssmedvét, hogy a négy év körüli kisfiú végre rám figyeljen. Az anyukája a háttérben szelíden mosolygott, már rég feladta, hogy kivívja a gyereke figyelmét.

Bruce felém fordította a szőke fejét, majd huncutul rám vigyorgott. Gyorsan kihasználtam az alkalmat, és lőttem róla pár képet. Az igazán jó az lett volna, ha leül, és azt teszi, amit kérek tőle, de mégis csak egy gyerek volt. Rohangált, nevetgélt, és nehéz volt húsz másodpercnél tovább kivívni a figyelmét. Így ebből a káoszból kellett kihoznom a legtöbbet.

- Kisfiam, ülj le kérlek, és nézz rá Tatumre! – próbálkozott szelíden az anyukája, de semmi nem hatott. – Ne haragudj, nem könnyű vele mostanában.

- Dehogy. – mosolyogtam a nőre, akin látszott, hogy kimerült. – Egy gyereknek ez a dolga.

Lőttem még egy képet, Bruce épp egy plüssnyúlra tolta rá a nyelvét.

- Nem önmaga az utóbbi időben. Azt hiszem, hiányzik neki az apja.

Együttérzően felé fordítottam a fejemet, de nem kérdeztem meg mi történt. Nem rám tartozott, és különben sem voltam az a fajta, aki mások magánéletében turkált.

- Megértem. – mondtam.

- Hétvégente persze mindig elviszi magával valahova, de az nem elég. Nem ugyanaz. Közben pedig ígéreteket tesz, amiket nem tart be. Most is itt kellene lennie, de természetesen közbejött valami.

Úgy éreztem magam, mint egy pszichológus, ahogy hallgattam a nőt, aki vagy húsz percen át panaszkodott a tönkrement házasságáról, és a férjéről, aki folyton csalódást okoz. Nem igazán akartam beleszólni, de a munkámhoz tartozott, hogy néha meghallgattam őket. És igazából Amelia és Bruce kedvesek voltak. A kisfiúval bár nem volt egyszerű, a legvégén megengedtem neki, hogy hazavigye magával a plüssnyuszit, amit a fotózás alatt nevezett el Pelyhesnek.

Megígértem Ameliának, hogy egy héten belül küldöm neki az elkészült képeket, ők pedig elköszöntek. Ezzel a naptáram ismét üresen kongott. Ültem a hotelszobában, néztem a játékokat, meg a rumlit, amit a kisfiú hagyott maga után, és hirtelen mindennél jobban vágytam egy saját helyre. Ahol nem baj, ha kupi van, nem kell kapkodva összeszednem mindent, és nem kell attól félnem, hogy a drága fotósfelszerelésem valamelyik darabja a szobában marad, és az éppen beköltöző vendég lenyúlja.

Kellett az a lakás, akartam. De hiába Rose tanácsa, nem kérhettem anyáék segítségét. Így is épp elég munkájuk és kiadásuk volt a szállodával, ráadásul, ha nekik sikerült önerőből létrehozni, és fenntartani egy ekkora épületkomplexumot, akkor nekem is sikerül megszereznem azt a nyamvadt lakást!

Hirtelen ötlettől vezérelve előhalásztam a mobilomat, és megcsörgettem Mr. Pendletont, a tulajt. Körülbelül a negyedik csörgésre vette fel egy mély, ám annál határozottabb férfihang.

- Thomas Pendleton, tessék!

- Jó napot, Mr. Pendleton, Tatum Wales vagyok, és beszéltünk múltkor a lakás miatt. – kezdtem bele. – Pár napja meg is tudtam nézni, és azt kell hogy mondjam, gyönyörű. Nem gondoltam meg magam. Viszont az ára... Amikor legutóbb beszéltünk róla, nem épp ennyi volt. – szűrtem lassan a fogaim között a szavakat, mert ez nem épp az a helyzet volt, ahol nekiállhatok alkudozni, mint a piacon. Sőt, a vonal túl felén lévő férfi úgy tűnt, minden, csak épp meggyőzhető nem.

- Nézze, Miss...

- Wales.

- Wales. Az a ház jó környéken van, felújított, és többet ér annál, mint amennyiért először ki akartam adni. Ha képtelen ezt megfizetni, akkor sajnálom, talán mégsem magának való.

- De, én... én... – dadogtam mérgesen, mert bár joga volt hozzá, hogy a saját lakását annyiért adja ki, amennyiért ő akarja, mégis fájt, hogy majdnem kétezer dollárt emelt az áron. És igaza volt. Ennyit képtelen voltam megfizetni.

- Sajnálom. Ha átgondolta, hívjon fel. – mondta, majd mielőtt még bármit is tehettem, vagy mondhattam volna, rám tette a készüléket.

Mondanom sem kell, ezután az a pici remény is elfoszlott a semmiben. Minden próbálkozásom, hogy végre beindítsam a karrierem, olyan volt, mintha lyukas vödörrel próbálnék feltölteni egy medencét. Ráadásul anya is felhívott, hogy Mary épp most adta ki a szobát, szóval nem ártana minél előbb összepakolnom, és eltűnnöm.

Ezek után nem épp jó hangulatban kopogtam be Jacksonhoz, és őszintén reméltem, hogy a mai nap után nem vár több kellemetlen meglepetés.

Mondjuk egy félmeztelen lány az ajtó másik oldalán...

De szerencsére semmi ilyesmiről nem volt szó. Sőt, amikor Jack ajtót nyitott, és a biztonságot sugárzó, meleg barna szemei megtalálták az én kékjeimet, minden addigi probléma, amin épp kattogtam egész egyszerűen épp úgy eltűnt, mint a reményem a lakásra.

Már semmi más nem érdekelt, csak a társasága, és az, hogy végre nyugalom legyen körülöttünk.

- Azt hittem, el sem jössz. – mondta, amikor beljebb sétáltam, és megláttam a két adag kaját. A gyomrom hatalmasat mordult, nem is bírtam ki, hogy az első utam ne oda vezessen.

- Szerinted kihagytam volna a lasagne-t? – vigyorogtam rá.

- Bíztam benne, hogy erre nem tudsz nemet mondani.

- Igazából csak a kaja győzött meg. – feleltem, és a vállam felett rávigyorogtam. – Na, meg persze az, hogy pocsék napom volt, és reménykedtem benne, hogy felvidítasz.

Nem kellett volna elmondanom neki, hogy mi történt. Hogy Olivia előtt szó szerint lebuktam és tud mindent, hogy nyomaszt, hogy Joyce nem tudja, hogy a munkám megfeneklett, és hogy még az a hülye lakás sem jön össze. Mégis minden úgy robbant ki belőlem, mint az özönvíz. Jackson pedig ahelyett, hogy elhallgattatott volna, vagy megpróbált volna ennek ellenére rám mászni, végig mellettem ült, és olyan figyelmesen hallgatott, mintha épp az örök élet receptjét hallaná a számból.

- Miért épp Los Feliz? – kérdezte miután egy nagy adag kaját tolt a szájába. – Mármint, úgy értem, ez a város baromi nagy és szebbnél szebb környékek vannak. Biztos találnál hasonlóan jót.

- Persze, de hozzá kapcsolódó üzlethelyisége van, ami fontos, mert így nem kell külön bérelnem. – sóhajtottam. – De mindegy, Mr. Pendleton elég világossá tette, hogy nem hajlandó engedni az árból.

- Ha gondolod, futhatok egy kört. – hozta fel hirtelen, mire ránéztem.

- Mire gondolsz?

- Az anyám ingatlanügynök, elég sok mindenkit ismer a városban. Biztos találna olyan lakást, ami hasonlóan jó, mint a Los Feliz-i.

Kikerekedett szemekkel bámultam rá, de nem az ajánlata miatt, még véletlenül sem.

- Az anyukád Los Angelesben él?

Jackson kedélyesen felnevetett, majd közelebb vont magához. Most először osztott meg velem valamit, amit az újságokból és Joyce-tól nem tudtam.

- Mi ebben olyan meglepő? – vonta fel a szemöldökét. Kissé elidőztem az arcán, mert meg tudtam érteni, mivel vette le a nőket a lábukról. Mégis ki tudna ellenállni ennek a kölyökkutya tekintetnek, meg a férfias vonásainak?

De ami sokkal fontosabb volt, hogy végre beszélgettünk.

- Semmi, csak ezt nem tudtam rólad, és meglepett. – ráztam meg a fejem. – Úgy értem, a legjobb barátnőm tényleg nagy rajongód. Olyat is megosztott velem rólad, amire egyáltalán nem voltam kíváncsi. És azt hittem, már nem nagyon tud semmi meglepni. – az ajkamba haraptam, mert rájöttem, hogy feleslegesen fecsegek. Jackson csak bámult rám, figyelte a zavaromat, amit az okozott, hogy egyre közelebb került hozzám.

- Szóval, tudsz rólam dolgokat, mi? – hajolt a fülemhez, a keze hirtelen a csupasz combomra csúszott, mint akkor este az autójában. Forróság áradt szét a testemben, és bár az agyam vadul kalapálta a fülembe, hogy eszembe ne jusson úgy reagálni, mégis úgy reagáltam. Képtelen voltam másképp.

- A-azt nem mondtam, hogy érdekeltek is, amiket Joyce... – a szája hirtelen a nyakamhoz ért, amitől ösztönösen hátrahajoltam. – Szóval, amiket Joyce... a legjobb barátnőm... mondott... – önkívületi állapotban kapaszkodtam meg Jack széles vállában, majd a háta mögötti órára tévedt a tekintetem, miközben ő lassú csókokkal borította be a mellkasomat.

Úristen, Joyce!

Ennyire gyorsan még életemben nem ültem fel. Olyan hirtelenséggel ugrottam ki Jack alól, hogy még ő is meglepődött.

- Mi a baj? – bámult rám zavarodottan. – Oké, tudom, azt mondtam, nem az a célom, hogy megfektesselek, és amit épp csináltunk, az nem ezt bizonyítja, de nem kényszerítenélek semmire, amit nem akarsz, ugye tudod?

- Nem erről van szó. – vágtam rá gyorsan, majd a telefonomra pillantottam, ahol – ahogy sejtettem – vagy húsz nem fogadott hívásom jött a legjobb barátnőmtől, és még annál is több üzenet. – De azt hiszem, épp most feledkeztem meg Joyce-ról.

- Ez az a barátod, aki nem tud rólunk? – Jack az ágyra könyökölt, és érdeklődve nézte, ahogy mint egy tébolyult, mászkálok fel-alá a szobában.

- Igen, és épp ezért nem igazán tudom, hogy magyarázom meg neki, hogy hol voltam egész eddig, miközben ő rám várt, hogy együtt menjünk abba a hülye buliba. Úgyhogy ne haragudj, de mennem kell.

Erre már Jackson is felállt, és azt tette, amire abban a pillanatban a legnagyobb szükségem volt; magához ölelt.

- Azért látlak majd még? – kérdezte, én pedig egy biztató bólintás kíséretében kiléptem a szobája ajtaján, ügyelve rá, hogy ne épp most fussak bele életem három legfontosabb személyéből az egyikbe.

Még szép, hogy látni akarom őt. És még szép, hogy akarom, hogy lásson...