Idegesen topogtam a parkolóban, a szememmel pedig az ott ácsorgó autókat vizslattam. Ha úgy vesszük, a város legnépszerűbb szállodája volt a miénk, így ehhez mérten a kocsik típusai sem voltak átlagosak. Kivéve persze a családi autókat, azok egy kicsit visszafogottabbak voltak.

Miután Joyce elment teljesen csalódottan, hogy nem futhatott össze Carterrel, én a szobámba menekültem, és kétségbeesetten kattogott az agyam, hogy akkor most hogyan tovább. Végül aztán nem jutottam semmire a dologgal kapcsolatban. Azt tudtam, hogy az a csók a liftben olyan volt, mint valami fokozott erejű, veszélyes drog, amit ha az ember egyszer is kipróbál azonnal függővé válik.

Ráadásul helytelen volt. Több szempontból is.

A szüleim annyi mindent megtettek azért, hogy a szálloda híres, sikeres, és nyereséges legyen. És az is volt. Bárki, aki egy igazán jó helyen akart megszállni itt, Los Angelesben, az a Lagoon Tate Hotelt választotta. Minden irányból gyönyörű volt a kilátás, közel volt a város szíve, az igazi forgatag, na meg persze a tengerpart, ami miatt a legtöbben szerették ezt a várost. Az állandó napsütés, a szabadság érzése, ami például a hűvös és szeszélyes Indiana államra nem igazán volt jellemző.

Egyszer jártam ott, Daytonban, még apával. Elmentünk egy barátjához, aki ott vett házat, egy pici farmon. Emlékszem, mennyire hideg volt, és a vastag pulcsim ellenére a csontomig hatolt a jéghideg szél. Arra gondoltam, hogy bír bárki is ott élni? Hogy képes bárki elengedni Los Angelest?

Szóval szerettem itt élni. Fontos volt nekem az, amit anyáék felépítettek, önerőből. És most épp lerombolni készültem csak azért, mert a hormonjaim – amik azt üvöltötték, hogy kell nekem ez a pasi – épp nem bírtam magukkal.

Alig ismertük egymást. Ő – ahogy mondta is – közszereplő volt, én meg... nagyon nem. A karrierem, amit annyira szerettem csinálni, és ami a szenvedélyem volt gyerekkorom óta, megfeneklett. Ez volt a harmadik nap a héten, hogy nem volt semmi dolgom, ugyanis az emberek nem ismertek. Nem hívtak, még egy nyamvad óvodai fotózásra sem. Az egyedüli, aki látott bennem valamit, az Jackson volt, de kezdtem kételkedni benne, hogy ezt tényleg a képek miatt csinálta, és nem azért, hogy leimádkozza rólam a bugyit.

Na, nem mintha annyira könyörögnie kellene érte...

Nem tudtam biztosra, hogy mik a szándékai, és épp ezért nem lett volna szabad belemennem. Sem a fotózásba, sem bármi másba, amihez neki köze van. De ahogy felidéztem azt a csókot a liftben, a racionális belső hangom egész egyszerűen megnémult. Semmi mást nem éreztem, csak a puha, meleg ajkát az enyémen, a nyelvét, ahogy végigszánt az ajkamon, és az ujjait a csípőmön, amikkel úgy vont magához, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetne. Én pedig hagytam magam...

Jézusom! Nem volt szabad gondolkodnom.

A nagy elmélázásomnak amúgy is az lett a vége, hogy beesteledett, és fogalmam sem volt, mire készül, vagy hogy egyáltalán hol kellene keresnem őt.

Szorosabbra húztam a derekamra kötött bőrkabátomat, aztán elindultam valami sötétebb helyre – hogy ne keltsek feltűnést –, amikor egy autó fényszórói tűntek fel a kocsisor elején. Halkan zúgva közeledett felém, én pedig eltakartam a szemem, hogy az éles fény ne egyenesen a retinámba világítson. Amikor mellém ért, és megláttam, hogy Jackson ül az egyébként kicsit sem feltűnő Aston Martin volánja mögött, gyorsan körülnéztem, aztán bepattantam mellé.

- Ennél feltűnőbb kocsid nem volt? – kérdeztem tőle remegő gyomorral, amit nem tudtam, hogy a közelsége okoz, vagy a tény, hogy bármelyik pillanatban lebukhatunk. Feszült voltam, ezt letagadni sem tudtam volna.

- Csak le akartalak nyűgözni. – válaszolta, aztán az állam alá nyúlt, és maga felé fordítva egy gyengéd csókot lehelt az ajkamra.

- Engem azzal nyűgözöl le, ha nem hagyod, hogy lebukjunk. – húzódtam el tőle, ő pedig vigyorogva megtekerte a fejét, amitől elszabadult egy hajtincse, és elkezdett ide-oda himbálózni a homloka előtt. Észvesztően szexi volt...

Ráadta a gyújtást az autóra, aztán már tűztünk is kifele a parkolóból. Kihajtottunk a főútra, ahol a sodródó autótömeg miatt képtelenség volt gyorsabban haladni, mint egy nyugdíjas nagymama.

Sóhajtva dőltem hátra a puha ülésben, Jackson pedig mosolyogva a combomra simította a kezét. Az érintése nyomán megint lángolni kezdett a bőröm.

- Nos, mit gondolsz? – kérdezte.

- Miről mit gondolok?

- Arról, amit a tetőn kérdeztem. Sejtem, hogy nem vagy egy nagy Bears rajongó, de attól még eljöhetnél.

- Tényleg? És ezt miből gondolod? – sandítottam rá.

Jackson kedélyesen felmorrant, amitől megint bizseregni kezdett a gyomrom.

- Itt ülsz velem a kocsimban, és nem sikítasz a fülembe. Ez már szerintem elég ahhoz, hogy tudjam, semmit nem konyítasz ehhez a sporthoz.

- Ó, ugyan már! – hördültem fel, aztán méltatlankodva ránéztem. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy az önteltségéből még mindig nem veszített semmit. – Attól, hogy nem sikítok a füledbe, mert nem vagyok oda érted, még nagyon is érdekel a sport, és majdhogynem mindent tudok róla.

Azt persze nem tettem hozzá, hogy az a minden, amit tudok, azt leginkább Joyce-nak köszönhetem, kettőnk közül ő volt a hatalmas rajongó. Szinte mindennap követte az épp aktuális híreket, és mindenkiről tudott mindent. Leginkább persze Jacksonról.

- Akkor ez egy igen? Eljössz a meccsre? – kérdezte, az arcáról nem hervadt le az a bugyi leolvasztó mosoly egy pillanatra sem.

- Amúgy is elmentem volna. – vontam meg a vállam. – De mielőtt örülni kezdesz, nem miattad. A legjobb barátnőm hatalmas rajongó, így miatta kénytelen vagyok vállalni.

- Úgy csinálsz, mintha minimum egy foghúzásra kellene menned. – mondta, de a hangjából nem tűnt el a derű. Sőt, határozottan jól szórakozott azon, hogy amit mondtam, meg amit a testem mutatott felé, az rohadtul nem volt szinkronban.

- Hát, olyan is... – mormoltam halkan, majd oldalra fordultam, és élveztem, hogy a szél belekap a hajamba. A tenger sós levegője az arcomba csapott, mindennek boldogság illata volt, úgyhogy megpróbáltam élvezni.

Az egyik piros lámpánál aztán Jackson előrehajolt, majd elkezdett a rádióval vacakolni. Sőt, nem csak vacakolni, mert pontosan jól tudta, hogy mit keres. És amikor felcsendültek az ismerős, latin dallamok, amik az én kocsimban is folyton üvöltöttek, megnyugodtam.

Legalább a zenei ízlésünk egyezik, szuper.

A gyomrom egy hatalmas bukfencet vetett, aztán kitört belőlem a kacagás.

- Oké, talán hajlandó vagyok megbocsátani. – ráztam meg a fejemet a zene ritmusára.

- Megbocsátani? Ugyan miért, Wales? – kacagott fel Jackson is rekedtesen, én pedig szintén nevetve az oldalára csaptam.

- Amiért egy tuskó voltál, amiért szó szerint kényszerítettél arra a fotózásra, és amiért azt hiszed, hogy mert pár napja ismersz, és én hagytam, hogy a liftben megcsókolj, már jogod van hozzám. – pillantottam le a combomon pihenő kezére, és az addigi jókedvem hirtelen messze elpárolgott, mert rájöttem miről is szól ez. – Nem fekszem le veled, Carter.

- Ezt nem is kértem tőled – nézett rám csillogó szemekkel.

Megráztam a fejem, majd kibámultam az ablakon. Még jó, hogy nem hittem neki.

A város ezer fénye villámgyorsan húzott el mellettünk, és én is csak egy kis fénycsíknak éreztem magam a sok közül. Túl gyorsan történtek körülöttem a dolgok, és félő volt, hogyha nem veszem fel a tempót, akkor az események maguk alá temetnek. Elég gyorsan ahhoz, hogy elvérezzek. Több szempontból is.

- Hova megyünk amúgy? – kérdeztem Jacksont, amikor felfedeztem, hogy ritkul nagyvárosi élet, és a part fele tartunk. Na, meg persze feltétlenül témát akartam váltani, mielőtt megbánom azt, ami esetlen kicsúszik a számon.

- Egy olyan helyre, ahol biztos nem mászik a nyakunkra egyetlen egy riporter sem. Szereted a tengert?

- Viccelsz? Imádom! – kiabáltam nevetve, és egy mély levegőt vettem. Magamba akartam szippantani az érzést, amit rég nem éreztem már. Túlságosan lefoglalt a lakáskeresés, a munkám, vagy úgy alapból a zsonglőrködés az életemmel, hogy mindent egyedül, egymagam kézben tartsak.

- Reméltem, mert nem sok helyet ismerek Los Angelesben.

Bekanyarodunk a strand bejáratához, ahol egy elkerített részen kovácsoltvas kerítés húzódott. A motor zümmögve leállt, Carter pedig egy szó nélkül kiszállt az autóból, majd körbekocogva azt az én oldalamhoz lépett, és kihúzott az ülésből.

Teljesen olyan volt, mint egy gondolatolvasó. Mintha kitalálta volna a gondolataimat, a helyeket, és a dolgokat, amiket szeretek. Én azonban nem tudtam róla semmit. Azon kívül, amit a médiának és a rajongóinak mutatott, egy csukott könyv volt előttem.

- Gyere – megfogta a kezem, és átnyúlva mögöttem, becsapta az ajtót.

- Hova megyünk? – szaladtam utána. – Ugye tudod, hogy itt nőttem fel? Nem nagyon tudsz újat mutatni. – nevettem, miközben próbáltam tartani vele a tempót.

Az igazság az volt, hogy bár még mindig nem tudtam mire vélni azt, hogy velem akartam tölteni az estét, jól éreztem vele magam. Kívülről egy igazi seggfej volt, de kezdte megmutatni egy olyan énjét, amit feltételeztem, nem sok embernek mutatott még meg. Felszabadult volt, és a kemény páncélja kezdett darabokra hullani, ezzel felfedve a bent lakozó érző Jackson Cartert.

De még mindig nem győzött meg teljesen arról, hogy ez nem csak egy színjáték azért, hogy ledobjam neki a bugyimat, és könyörögjek azért, hogy tegyen a magáévá.

Elértük a homokos partot, így már nehezebb volt tartani vele a tempót. A talpam besüllyedt a puha homokba, és nem pont erre a célja feltalált tornacipőm is tele lett a finom szemcsés anyaggal.

- Várj! – lassítottam kicsit, aztán levettem a cipőmet, hogy ne zavarjon többé a szabad mozgásban. A földre dobtam, majd mezítláb követtem őt tovább.

Nagyon titokzatossá vált, nem szólt egy szót sem, csak akkor, amikor elhagytuk a strandot, és leértünk a sziklás parthoz. A tenger morajlott, a hullámok pedig vadul nyaldosták a sziklák széleit. A horizont már nem látszódott, csak a sötét, zavaros tenger nézett velük farkasszemet, amit a hold által megvilágított fényes csík szelt csak át. A víz tündöklően csillogott, és habzott a part mentén.

- Állj meg, mutatni akarok valamit – suttogta, és olyan hirtelen torpant meg, hogy nem bírtam ilyen gyorsan lefékezni, és a kemény mellkasának csapódtam. – Csukd be a szemed! – tette a tenyerét a szemem elé, hogy ne láthassak semmit, én pedig engedelmesen behunytam a szememet.

Szinte minden végtagom reszketett az izgalomtól, és a vágyakozástól, hogy vajon mit szeretne tenni. Ha így akarja elérni azt, amiről egy perccel ezelőtt megfogadtam, hogy soha nem fogom megtenni, akkor nagyon jó úton jár.

A francba, ne, máris hatással volt rám...

Tenyerét a nyakamra tapasztotta, aztán megéreztem az ajkát a csuklóm belső felén, ahogy finom csókot lehelt rá.

- Mit művelsz? – leheltem halkan, és éreztem, hogy elmosolyodik. Megfogta a kezemet, aztán pár lépést még vitt előre, majd hagyta, hogy lassan kinyissam a szemem. – Remélem, hogy nem azért hoztál ide, hogy itt nyírj ki, amiért nem vagyok a rajongód, nem sikítok a füledbe, és... és...

Jacksonnak megszólalnia sem kellett, mert ami elém tárult, minden elmondott.

Közel a parthoz, és a nyaldosó habokhoz egy hatalmas pokróc terült el, körülötte pedig apró lámpácskák világítottak, ezzel megadva az egésznek a romantikus hangulatát. Nem gondoltam volna álmaimban sem, hogy az a Jackson Carter, aki bunkózik, meg ledózerol mindent, és mindenkit a pályán, ilyenre képes. Ráadásul mindezt miattam?

A nagy francokat miattam! – dorgáltam meg magamat. Nehezebb dió vagyok, mint azok a lányok, akik önként ugranak az ágyába, ezért bevet mindent, hogy megnyerjen magának.

- Hűha! – nyögtem ki elképedve, ő pedig a derekamra csúsztatta a tenyerét. A puszta érintésétől is megborzongtam, nem akartam tudni, mit vált ki belőlem az, ha esetleg máshogy ér hozzám. Illetve, de. Nagyon is tudni akartam.

- Hűha? Ez egy jó hűha, vagy rossz hűha? – lehelt a nyakamba, amitől minden izmom megfeszült.

- Ez csodálatos. – léptem oda a pokróchoz, és lehuppantam rá. – De akkor sem fekszem le veled.

Szorosan követte minden léptemet, aztán mögém telepedett, és egy darabig csak csendben meredtünk a zúgó tengerre. A sós víz illata ezernyi emléket hozott fel bennem, és örültem, hogy most már ezt az emléket is köthetem hozzá, még akkor is, ha fogalmam sem volt, hogy mi sül majd ki ebből.

- Azt gondolod, ezért csináltam? – kérdezte, én pedig hátrapillantottam. A könyökén támaszkodott, az apró lámpácskák fényei a tökéletes arcán táncoltak.

- Mi másért? Nehogy azt mondd, hogy pont most bújt ki belőled a romantikus éned, aminek a létezéséről eddig mit sem tudtál, mert úgy sem hiszem el. – ráztam meg a fejemet, majd kiöltöttem rá a nyelvemet.

Keze a derekamra csúszott, aztán finoman az ölébe húzott. Hátamat a mellkasának támasztottam, és azt kívántam ez a pillanat soha ne múljon el.

- Nem, ilyen soha nem mondanék. Azt viszont komolyan gondoltam, amit a liftben mondtam. Meg akarlak ismerni, Tatum. Úgy igazából. – mondta, miközben hüvelykujjával a csupasz bőrömet cirógatta.

- Annyi lány rohangál Los Angeles szerte. Sőt, a szállodában is. Miért pont én?

- Talán mert a tiltott gyümölcs a legédesebb, és te az vagy.

- Édes? Igazán kedves, hogy ezt gondolod. – vigyorogtam rá, Jackson arcán pedig egy pimasz árnyék suhant át.

- Tiltott. – mondta, majd az ajkába harapott. – Nem lehetnénk itt. Hozzád sem érhetnék, sőt rád sem nézhetnék. Az apád élve megnyúzna, a menedzserem agyvérzést kapna, a sajtó pedig ránk vetné magát. Mégis... mindent tudni akarok rólad.

- Honnan tudod, hogy nem olyan vagyok, mint a többi sikítozó rajongód? – tettem fel a kérdést, habár a vallomása elgondolkodtatott. Tényleg a tűzzel játszottunk.

Láttam mit tett a média azokkal a nőkkel, akiket az évek során összeboronáltak vele. A nyomukban jártak, közöltek róluk mindent, és még a boltba sem mehettek el anélkül, hogy utána egy divatszakértő ki ne elemezte volna az aznapi szettjüket. Én ezt nem akartam.

Szerettem mackónadrágban Walmartba járni.

- Ha láttad volna, hogy néz rám mindenki, akkor te is azonnal tudnád. Másfelől pedig nem sikítasz, és ez hatalmas segítség a megállapításában.

- Oké, ez igaz. – bólogattam. – De még mindig nem értem, hogy nézek én rád? – fordultam meg, és a szemébe néztem. A szemei melegséget sugároztak, ezzel pedig rögtön elfeledtette velem, hogy mennyi kétségem van. Hogy épp azt kérte, meséljek magamról, hogy nyíljak meg. Úgy, hogy róla semmit nem tudtam azon kívül, amit Joyce-tól hallottam, amiket ő is cikkekből, meg mindenféle interjúkból szedett össze.

- Épp úgy, ahogy most. – nevetett fel, aztán a következő pillanatban ijedten kapta a tekintetét a hátunk mögé. Az egész teste megfeszült, én pedig abba az irányba néztem, ahova ő, de a vaksötétségben nem láttam semmit.

Feltornázta magát álló helyzetbe, de nem engedte, hogy én is felálljak, a vállamnál fogva ülve tartott. A szívem a torkomban dobogott attól, hogy ő is feszült lett.

- Mi az? – kérdeztem ijedten, és imádkoztam, hogy ne valamelyik firkász legyen, és ne az én képem virítson a holnap reggeli újság címlapján, mert akkor végem. Vége lesz még azelőtt, hogy elkezdődött volna.

- Csss! – intett felém, aztán elindult a zaj forrásába. Mögöttünk egy bokros rész húzódott a sziklák alatt, így ha valaki követett is, ott tökéletes képeket tudott készíteni rólunk.

Kezdtem pánikba esni. Azért jöttem ide, hogy tisztázzam vele, hogyan tovább, de eddig még semmi érdemi dologról nem beszéltünk, most meg lebukok? Szuper!

Rémülten tekintgettem körbe, és már Jacksont sem láttam. Elindult felfele a sziklák mentén, hallottam, ahogy a talpa alatt apró kavicsok gördülnek alá, de más ember jelenlétét nem véltem hallani. Reménykedtem, hogy csak egy madár volt az, és nem szúrjuk el rögtön az első estén. Semmi kedvem nem volt az újságoknak magyarázkodni, és ezzel párhuzamosan a szüleimet is kellemetlen helyzetbe hozni.

- Odafent áll egy autó. Lehet, hogy semmiség, de jobb, ha megyünk. – tért vissza, a pupillája pedig tág volt. Az előbbi nyugalmának már semmi nyoma nem volt. – Nem akarom megkockáztatni, hogy bárki meglásson.

- Nem gondolod, hogy túl sokat teszünk ezzel kockára? – kérdeztem, miközben felálltam, és összehajtogattam a pokrócot. – Úgy értem... alig ismersz, és az egész karriereddel játszol csak azért, hogy... még azt sem tudom, miért csináljuk ezt. Vagy mit csinálunk most egyáltalán?

- Van benne rizikó, de nem épp ez az izgalmas benne? – nézett a szemembe, hogy kapaszkodót találjon a tekintetemben. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet ilyen gyorsan felülni arra a hullámvasútra, amit ő irányított, de a kíváncsiságom sokkal nagyobb volt a veszélyérzetemnél.

- Tudod, az emberek, ha egy kis adrenalinra vágynak, általában elmennek kiugrani egy repülőből, vagy hegyet másznak. De nem a jó hírnevüket kockáztatják valakiért, akit futólag ismernek. – magyaráztam.

Semmit nem tudott rólam azon kívül, hogy a szállodatulajdonos lánya vagyok, egész életemben Los Angelesben éltem, és a munkám az, hogy fotókat készítek az emberekről.

- Akkor itt az ideje, hogy mesélj magadról valamit. Mit szeretsz csinálni a fotózáson kívül? – tette fel komolyan a kérdést, miközben elindultunk vissza a kocsihoz. A szemei érdeklődve vizslattak, komolyan foglalkoztatta a válasz.

- Sétálni. – érkezett tőlem a rövid válasz, ami vigyorgásra késztette, és attól a mosolytól ismét kiment a lábamból az erő. Olyan voltam, mint egy marionett bábu, csak az izmaim késztettek mozgásra, az agyam egyáltalán nem reagált. Hihetetlen vonzereje volt, nem csoda, hogy a legtöbb lány azonnal a bugyiba csinált, amit meglátta őt. Alig vártam, hogy játszani lássam, nem mintha ezt bármikor bevallottam volna neki. Persze a tévében láttam már, amikor apa a meccset nézte, de tíz percnél tovább soha nem kötötte le a figyelmemet, és akkor sem őt néztem igazából. – A legjobb barátnőmmel beülni egy filmre, vagy csak úgy kocsikázni a városban. Szeretem a sós karamellás fagyit, a homokos tengerpartot, és a sós, tengeri levegő illatát.

- Szóval akkor ezzel azt mondod, hogy a lehető legjobb választás volt a tengerpartra jönnünk? Mintha elismerés csengene a hangodban, Tatum Wales! – élcelődött, a vállával finoman megtaszított, amitől nevetésben törtem ki. Kétségkívül, nagyon is jól tudta, hogy mit csinál.

- Dehogy, ilyet soha nem mondanék – ugrattam, amikor a kocsihoz értünk, és kinyitotta nekem az ajtót, hogy beülhessek. Erőtlenül huppantam az ülésre, a jelenléte minden dolgot, ami egyben tartotta a gondolataimat és az érzéseimet, teljesen kiszívta belőlem. Megráztam a fejem, ő pedig ráadta a gyújtást az autóra. – Soha.

✿

- Köszönöm az estét, jól éreztem magam. – suttogtam, amikor a motor elhallgatott, és a város füstölgő morajlása ránk telepedett. A tenger illatát még mindig az orromban éreztem, ami vegyült Jackson férfias illatával.

- Lehetett volna jobb is. Nem sok időnk volt beszélgetni.

- Nem gondolod, hogy épp ezért éreztem jól magam? Nem az erősségem magamról beszélgetni – erősítettem meg a kijelentésemet, mire ő megfogta a kezem.

Ezzel ellentétben viszont róla sem tudtam meg semmit, azon kívül, hogy nem igazán ismeri a várost, és szereti a latin zenéket.

- Nézd... tudom, hogy mit gondolsz rólam, és az a csók sem épp ezt bizonyítja, de én tényleg nem azért akartam veled lenni, hogy aztán megdugjalak – sütötte le a szemét. Sötétbarna írisze még így is vibrált, ahogy a mellettünk elhaladó autók fényszórója egy pillanatra bevilágította a teret. – Csak arra kérlek, adj egy esélyt, mielőtt döntesz.

- Miről döntök?

- Rólam. A média ferdít, sok esetben egyenesen hazudik rólam.

- Szóval azt mondod, hogy az a rengeteg modell, akivel lencsevégre kaptak...

- Jó, oké! – nevetett fel. – Talán van benne némi igazság, de elhiszed, ha azt mondom, nem jelentettek semmit?

Határozottan megráztam a fejem.

- Nem.

Erre mindketten nevetésben törtünk ki, mert pontosan jól tudtuk, mennyire abszurd ez a helyzet. Joyce az összes létező lesifotót az orrom alá dugta, és fél napokat háborgott az épp aktuális szexpartnerén, aki megkaphatta őt, erre azt akarja beadni nekem, hogy egyikkel sem feküdt le? De, nyilván megtette. Viszont ezt rohadtul nem tartozott rám, ahogy az sem, hogy jelentettek-e számára bármit ezek az együttlétek. Én úgy sem állok be a sorba. Nem én leszek a következő. Azt már nem!

- Ettől függetlenül megtennéd, hogy adsz egy esélyt? – kérdezte, a keze a kezemről ismét a combomra siklott, ami annyira váratlanul ért, hogy hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. – Csak ennyit kérek. Egy esélyt.

Utáltam, hogy egyetlen érintése rögtön ilyen hatással van rám.

- Oké. Talán megpróbálhatom – leheltem, de a gyomrom közben puffanva érkezett meg a pokolba. Szó szerint hallottam, ahogy a zuhanásból célt ér, majd bukfencezni kezd.

Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy készen állok rá, de mindenképpen meg akartam próbálni. Még akkor is, ha ezzel az egésszel magam ellen fordítok mindenkit, akit szeretek. Reméltem, hogy azért ennyire drasztikus nem lesz a helyzet, de egy esélyt mindenképp akartam neki adni. Már csak azért is, mert képtelen voltam ellenállni neki, és a kezdeti próbálkozásaim is – hogy távol tartsam magamtól – füstbe mentek. Ráadásul egy esély mindenkinek jár, nem?

Persze, nyugtasd csak magad ezzel a baromsággal!

- Köszönöm. – suttogta, aztán már csak a zizegésre lettem figyelmes, majd arra, hogy Jackson a hajamba fúrja az orrát. Kezét a tarkómra tapasztotta, az arcomat maga felé fordította, és egy finom puszit nyomott a szám sarkára. Annyira gyengéd volt, és figyelmes. Tiszteletben tartott engem, és a tényt, hogy én nem akarok a következő egyéjszakás kapcsolata lenni. És pont ezzel érte el, hogy minden addigi elvemet, a józan eszemmel együtt kihajítsam az autóból.

Eltávolodott tőlem pont annyira, hogy a szemembe nézhessen, aztán a következő pillanatban ismét az ajkamnak nyomta az övét. Vadul csókoltuk egymást, a vágy pedig egyszerre szakadt ki belőlünk.

Szemét dög voltam vagy sem, egy cseppet sem érdekelt Joyce. Faltam Jackson csókjait, és azt akartam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget. Meleg tenyere a pólóm alá vándorolt, én pedig belekapaszkodtam a nyakába, ahogy a vágy áramütésszerűen futott végig a gerincem mentén. Közelebb csúsztam hozzá, egészen addig ameddig a combom neki nem nyomódott a sebváltónak, így jelezve nekem, hogy netovább. A csókjai elhalmozták az ajkamat, a nyelvével pedig finoman furakodott be a szám belsejébe. A pillanat heve teljesen elragadott mindkettőnket, és meg sem fordult egyikünk fejében sem, hogy egyébként egy forgalmas parkoló kellős közepén vagyunk. Ujjaimmal a hajába túrtam, Jackson torkából pedig mély, dorombolásszerű hang tört fel, majd megmarkolta a pólómat, és elkezdte lehúzni rólam. Ám ekkor hirtelen kijózanodtam, és azonnal elhúzódtam tőle.

- Ne! Ezt... ezt itt nem csinálhatjuk – fújtattam, és magam se voltam biztos benne, hogy valóban azt akarom, amit kimondtam. Semmi másra nem vágytam jobban ott, és abban a pillanatban csak rá, de nem kockáztathattam, hogy lebukjunk.

- Igazad van. Sajnálom. – motyogott a bőrömbe, aztán a vállam felett átnyúlt, és kinyitotta nekem a kocsi ajtaját. – Menj csak, várok körülbelül tíz percet, aztán megyek én is.

- Oké, rendben. Tíz perc. Megyek. – ismételtem el kábultan azt, amit mondott, mielőtt kiszálltam az autóból. Még láttam, ahogy nevetve megrázza a fejét, de aztán a kocsik között szlalomozva visszamentem a szállodába.

- Jó éjt, Wales!

✿

Otthon kiöntöttem a cipőmben lévő összes homokot, vettem egy forró zuhanyt, és reméltem, hogy ettől majd mindent tisztábban fogok majd látni. Mire kiszálltam a tus alól már tisztán láttam, hogy semmit nem látok tisztábban. Sőt, inkább még zavarosabb volt, mint előtte. Olyan gyorsan történtek az események, időm sem volt jól átgondolt döntéseket hozni. Nem ismertem Jacksont, és amit iránta éreztem sem volt teljesen tiszta a számomra. A szenvedély megvolt köztünk, és kölcsönösen éreztük azt, hogy akarjuk a másikat, de épp ezért nem bízhattam meg benne. Sem magamban. Hiszen győzködhettem én magamat vagy őt arról, hogy nem fekszem le vele, mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Az, ami a kocsiban történt, ennek épp az ellenkezőjét bizonyította. Ha a józan eszem nem szól közbe, megtettem volna.

A vizes törölközőmet a szék háttámlájára terítettem, és sóhajtva dőltem el az ágyamon. A mobilomat a kezembe vettem, és akkor láttam csak, hogy Joyce keresett többször is, pont akkor amikor Jacksonnal voltam.

𝙹𝚘𝚢𝚌𝚎: 𝙼𝚎𝚛𝚛𝚎 𝚟𝚊𝚐𝚢? 𝙵𝚎𝚕𝚞𝚐𝚛𝚊𝚗é𝚔, 𝚖𝚞𝚝𝚊𝚝𝚘𝚔 𝚟𝚊𝚕𝚊𝚖𝚒𝚝! :)

𝙹𝚘𝚢𝚌𝚎: 𝙹𝚊𝚌𝚔𝚜𝚘𝚗 𝙲𝚊𝚛𝚝𝚎𝚛𝚛𝚎𝚕 𝚔𝚊𝚙𝚌𝚜𝚘𝚕𝚊𝚝𝚘𝚜, 𝚗𝚎𝚖 é𝚛𝚍𝚎𝚔𝚎𝚕?  

𝙹𝚘𝚢𝚌𝚎: 𝙷𝚊𝚑ó!

𝙹𝚘𝚢𝚌𝚎: 𝙼𝚒𝚗𝚍𝚎𝚐𝚢, 𝚑𝚘𝚕𝚗𝚊𝚙 𝚋𝚎𝚜𝚣é𝚕ü𝚗𝚔. 𝚂𝚣𝚎𝚛𝚎𝚝𝚕𝚎𝚔!

Hirtelen tényleg egy szemét dögnek éreztem magam, amiért eltitkoltam Joyce elől, de úgy éreztem, nincs más választásom. Ez nem olyan téma volt, amit az ember csak úgy szívesen kitálal. Még akkor sem, ha a legjobb barátnőjéről volt szó, ismerve a tényeket.

Dühösen félredobtam a telefonomat anélkül, hogy válaszoltam volna neki, aztán sokáig csak a plafont bámultam, míg végül teljesen elnyomott az álom.

Reggel egy újabb üzenet várt Joyce-tól, de erre meg már teljesen értelmetlen lett volna válaszolnom, hiszen harsányan hallottam a hangját a nappalinkból a szobámba szűrődni. Álmosan ültem fel az ágyon, és próbáltam kivenni, hogy miről beszél, de egy idő után feladtam, és inkább kimásztam az ágyamból.

- Jó reggelt, álomszuszék! – kiabálta, amikor kiléptem a szobám ajtaján. A kanapénkon üldögélt, és hevesen magyarázott valamit apának, aki épp munkába készült. A lakás különböző pontjai között rohangált, látszólag sietett valahova, és épp késésben volt. A nyakkendője ferdén tekergett a nyakán, és az inggallérja sem épp úgy állt, ahogy annak kellett volna. Amikor elhaladt előttem elkaptam egy pillanatra, és gyorsan megigazítottam neki mindkettőt, amit ő egy homlok puszival jutalmazott.

- Sietsz valahova? – kérdeztem.

- Üzleti megbeszélés lesz, és már elkéstem. Imádlak. – küldött felém egy gyors puszit, aztán hangosan becsapva maga mögött az ajtót, már távozott is a lakásból.

- Hát te? – Joyce felé fordítottam a figyelmem, aki türelmesen figyelte a reggeli kis kapkodást.

- Tegnap nem reagáltál rám, így gondoltam beugrom. Baj?

- Ja, nem, dehogy. És ne haragudj, dolgoztam – válaszoltam, de a bűntudattól egyszerűen képtelen voltam őszintén örülni a jelenlétének. Folyton az járt a fejemben, hogy elárultam őt.

- Az jó, mert híreim vannak. – jött utánam a konyhába, akár egy kölyökkutya. Közben a telefonom megzizzent a kezemben, és majdnem összecsuklottam, ahogy megláttam, hogy kitől jött az üzenet.

𝙲𝚊𝚛𝚝𝚎𝚛: 𝙴𝚍𝚣é𝚜 𝚞𝚝á𝚗 𝚗á𝚕𝚊𝚖? 𝙷𝚘𝚣𝚊𝚝𝚘𝚔 𝚏𝚎𝚕 𝚔𝚊𝚓á𝚝. :)

Körülbelül fél sor volt, de a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Már Joyce-ra is képtelen voltam koncentrálni, csak visszapötyögtem egy gyors okét, aztán remegő kézzel tettem a pultra a mobilomat.

- Neki persze azonnal reagálsz. – bökött a könyökével oldalba a barátnőm, amitől visszahulltam a valóságba.

- Mi?

- Nem mi, hanem ki. Akinek visszaírtál. Mondd, hogy végre bepasiztál! Már rád férne igazán valaki, főleg miután Ashton... – tapsikolt örömében, én pedig megejtettem felé egy halvány mosolyt.

- Nem pasi. Anyának válaszoltam. – füllentettem. – Na, de mesélj. Milyen híreid vannak?

- Hihetetlen, hogy itt vagy vele egy fedél alatt, és még nem hallottál róla. – tenyerét a gránitlapnak támasztotta, aztán felhuppant a konyhapultra, miközben én épp remegő kezekkel próbáltam megcsinálni a kávémat.

- Miről beszélsz? – kérdeztem anélkül, hogy megfordultam volna. Sehol nem találtam kedvenc bögrémet.

- Jackson Carter az egy hónap múlva esedékes meccs után, nagy valószínűséggel átigazol a Chargershez. Még nem hivatalos, de nagyon sokan rebesgetik már, hogy ott hagyja a mostani csapatát.

- Miért tenne ilyet? – érdeklődtem egy vállrándítás kíséretében, mintha a legkevésbé sem érdekelne, hogy mit csinál. Bár, ha jobban belegondolok így már logikus volt, hogy miért kellett neki egy új portfólió. Már csak az nem volt tiszta, hogy miért pont Los Angeles.

- Azt nem tudom, de tudod, mit jelentene az, ha tényleg átigazolna? – fészkelődött Joyce a pulton, én pedig mellé tettem a bögrémet, és megtöltöttem kávéval. Nem is értem minek bajlódtam vele, amikor Rose ezerszer jobban csinálja, de valószínűleg csak valami pótcselekvés kellett, hogy leplezzem milyen izgalmi állapotba jöttem attól az üzenettől.

- Nem?

- Nem Chicagóból intézné a dolgokat, nyilván ideköltözne. Ide! A közelembe, Tatum – rázogatta meg izgatottan a vállamat. – Talán összeismerkedhetnénk. Talán az álmom most kezd valóra válni. Ez egy jel, hogy lépjek, és tegyek annak érdekében, hogy sok kicsi Jackson, és Joyce rohangáljon majd körülöttünk. Mrs. Carter. Hm, jól hangzik.

- Állj le szívem, megint rendesen elkapott a gépszíj. – trappoltam ki a konyhából, Joyce utánam. Úgy viselkedett, mint egy izgatott tinilány, pedig egy huszonhárom éves felnőtt nő állt velem szemben. – Még az sem biztos, hogy igaz a hír. Sok pletyka kering amióta betette ide a lábát, aztán a fele nem is igaz.

- Ünneprontó vagy. – biggyesztette le az ajkát.

- Én csak azt mondom, ne éld bele túlságosan magad semmibe, különben hatalmasat fogsz koppanni a végén, és azt nem akarom. – mondtam neki a lehető legőszintébben, csak épp nem Jackson átigazolására gondoltam.

Nem tudtam, hova vezet majd a hirtelen fellobbanó dolog, ami történt velünk. Lehet, hogy pár napig, hétig, vagy a meccs végéig tart, aztán hazamegy Chicagóba, és olyan lesz az egész, mintha meg sem történt volna.

- Ugyan, ne félts! Mikor nem tudtam én kezelni az érzéseimet? – mosolygott rám, én pedig hangosan felnevettem.

- Ööö, lássuk csak... soha?

– Vicces vagy. – tolta rám a nyelvét, aztán megfordult. – Most viszont megyek, még van egy futó randim valahol a folyosón Jacksonnal, aztán meg elviszem anyát shoppingolni. Este találkozunk.

- Este?

- Persze, megígérted, hogy eljössz velem a karaoke estre.

- Szombat este. Hát persze! Ne haragudj, totál kiment a fejemből, de ott leszek. – simítottam le egy rakoncátlan hajszálat a fejem tetején, miközben néztem, hogy Joyce vidáman távozik a lakásunkból. Annyira sok minden történt a tegnapi beszélgetésünk óta, hogy totál úgy éreztem, mintha egy hete beszéltünk volna utoljára, és hát a karaoke buli volt az utolsó, ami megragadt a fejemben.

Joyce viszont nagyon be volt pörögve a Jackson körül keringő hírek miatt, és már engem is érdekelt, hogy van-e valóságalapja, vagy sem. A kávém utolsó kortyát is magamba döntöttem, aztán már rohantam is a szobámba, hogy elkészülődjek, ugyanis a naptáramban ott virított egy név, ami egyet jelentett azzal, hogy ma van munkám. Végre.