„A káoszelmélet szerint egy olyan apróság, mint egy pillangó szárnyának rezdülése, akár tájfunt is okozhat a világ túlsó felén"

Hát, szuper. Nem volt amúgy is bonyolult ez az egész, most még tovább bonyolítottuk. A tetőn töltött este olyan káoszt okozott a fejemben, hogy többé már nem tudtam irányítani. Az eszem tudta, hogy őrültség többet belelátni abba, ami történt.

Carter megnyílt nekem, képesek voltunk felnőtt ember módjára beszélgetni és nem is fojtottuk meg egymást. Na és aztán? Attól ő még Jackson Carter maradt, az a pasi, akinek minden nő csak addig érdekes, amíg az ágyába nem viszi. Ezt ő maga mondta egyszer Jimmy Fallonnak, a The Tonight Showban, arra a kérdésére, hogy van-e komoly párkapcsolata. Joyce épp szétfolyt a kanapén, nekem pedig öklendezni támadt kedvem.

Ledobtam a magazint, aminek a címlapján ott virított a jelenlegi élethelyzetemet illusztráló idézet, aztán vettem egy mély levegőt. Ki kellett őt vernem a fejemből.

Egyébként a tetőn töltött este óta nem beszéltem vele. Mindennek már három napja. Úgy közlekedett a hotelben, mintha soha semmi közünk sem lett volna egymáshoz. Persze ez így normális, és fontosabb dolgok is vannak az életben, mint a teljesen összezavarodott gondolataim, de mélyen legbelül azért reméltem, hogy csak nem én gondolom túl azt, ami a tetőn történt. Ellenére annak, hogy igazából semmi sem történt.

- Tate! Épp jókor! – kapta el Olivia a kezem, amikor a gondolataimba merülve épp az étterembe tartottam. – Megmentesz, ha most beugrasz helyettem egy órára. – vetett rám könyörgő pillantásokat, majd a pultra nézett, ahol már négyen is várakoztak.

Mary-re néztem, aki Oliviával dolgozott párban, és nem kedveltem. Valószínű, ennek az volt az oka, hogy Mary sem kedvelt engem.

- Gond van?

- Nem, dehogy! Csak van egy kis elintézni valóm, és az anyukád azt mondta, beugrasz helyettem, csak szóljak neked. Kérlek!

- Persze, szívesen. – eresztettem egy félmosolyt, ő pedig fülég érő szájjal nyomott egy puszit az arcomra, aztán már ott sem volt.

Imádtam, hogy anya mindig tudta, hogy szervezzen nekem programokat a beleegyezésem nélkül. Mázlija, hogy épp semmi dolgom nem volt, mert Joyce-al úgy beszéltük, hogy délelőtt beugrik, aztán kitolta délutánra, amikor megtudta, hogy a szálloda parkolójában Mr. Longboard sajtótájékoztatót tart. Természetesen az esemény központjában – ahogy általában – most is Carter állt.

Kelletlenül beálltam a pultba, aztán a türelmesen várakozó, középkorú nőre mosolyogtam. Szerencsére nem minden vendég bunkó és követelőző, így velük a sor is gyorsabban megy. Megkapják, amiért jöttek, aztán már szaladnak is a szobájukba.

Amikor az utolsó is elhúzott, sóhajtva rogytam le a székre, és a korábbi jókedvem már sehol sem volt. Azonban ha volt valami, amit egy szállodában élve tökéletesre fejlesztettem, az a színlelés. Ha baj is volt, azt soha nem engedhettem meg magamnak, hogy bárki lássa rajtam.

Már épp kezdtem volna elunni magamat – tekintve, hogy Mary egyáltalán nem akart beszélgetni velem – amikor Carter izgatottan kocogott a pulthoz, én pedig úgy ugrottam fel, mintha legalább a pápát kellene kiszolgálnom. Ismét magára öltötte a bunkó és leszarom az egészet stílusát, amit ki nem álhattam. De persze, ő egy közszereplő, és most is vagy három telefon kamerája fordult felé, ahogy megjelent a színen. Muszáj volt azt adnia, amit szerinte elvártak tőle.

- Helló, kislány! Nem jött a nevemre véletlenül egy levél? – kérdezte, azon a mély hangján, ami a szívembe ezernyi heget karcolt minden egyes kimondott szó után.

- Nem tudom, várj. Megnézem. – feleltem neki a lehető legsemlegesebben, pedig a pillangók épp tornádót csináltak a bensőmben. Meg tudtam volna ölni azért, amit kiváltott belőlem a puszta jelenléte, Ráadásul amiért nemrég kinevettem Joyce-t, én pont ugyanazt tettem. Kis híján elaléltam látványától.

Remegő kézzel túrtam bele a dobozba, amibe a beérkező postát tartottuk, de sehol nem találtam az ő nevére érkező levelet. Valószínűleg még nem érkezett meg.

- Nincs semmi, bocsi – álltam fel, és mélyen a szemébe néztem. Muszáj volt állnom a tekintetét, ha azt akartam, hogy megerősödjek a közelébe, és ne legyek rákvörös valahányszor megpillantom. Ez azonban nagyobb kihívás volt, mint gondoltam. A hallban lévő emberek minket bámultak, én pedig úgy éreztem, egyenesen az arcomra van írva, hogy szexuálisan vonzódom az előttem álló férfihoz. Ettől pedig frusztrált lettem. Nagyon.

- Jól megnézted? – kérdezte, de a hangjában ezúttal az izgalom helyett más csengett. Vágy. Olyasmi vágy, ami normál esetben arra sarkallt volna, hogy vessem magam a karjai közé, és a hálószobáig meg se álljunk. Persze, nem mintha csináltam már volna ilyesmit, de a filmekben általában így működnek a dolgok. Pechemre azonban egy emberektől nyüzsgő hall kellős közepén voltunk, és neki valószínűleg nem ilyesféle piszkos dolgok jártak a fejében. Ráharaptam az alsó ajkamra, mert a beindult fantáziám miatt megint elvörösödtem.

- Nem vagyok hülye, Carter! Nincs itt a leveled – csattantam rá a kelleténél kicsit erősebben, amitől meglepetten hátrahőkölt. Megköszörültem a torkomat, és a szememet a mögötte érdeklődve figyelő családra vezettem. Hátra nézett, és amikor az anyukája mellett álló tíz év körüli fiúcska meglátta őt, azonnal rávetette magát. Autogram, fotó, miegymás.

- Ma nagyon harapós kedvedben vagy. – vetette oda a válla felett, aztán átkarolta a kisfiút, és kicsit lehajolt, hogy a hatalmas alakja beleférjen a képbe. Az anyuka büszkén mosolygott, majd megköszönték neki a fotót, és elmentek.

- Nem, csak én most itt épp dolgozom, és ha azt mondom, nincs itt a leveled, akkor az úgy is van. Elég feltűnő vagy ahhoz, hogy ne vegyem észre.

- Ó, ezt most bóknak szántad?

- Nem. Csupán megállapításnak. – nem pillantottam rá. Képtelen voltam rá. A szemem sarkából láttam, hogy így is bőven többen figyelnek minket, mint amennyit képes vagyok elviselni. Már csak az hiányzik, hogy egy rakás riporter a nyakamra szabaduljon.

Épp elég volt az is, hogy Mary úgy bámult minket, mint aki mindjárt elhányja magát. Nem tudom, hogy ez Carter nyilvánvaló flörtölésének volt köszönhető, a figyelemnek, ami ránk irányult, vagy szimplán annak, hogy utált engem, de nem akartam kivívni a haragját.

- Oké, látom én, mi folyik itt. – mondta.

Esze ágában sem volt elmenni, sőt. A pultnak dőlt, és kajánul vigyorgott rám.

- Tényleg? Micsoda? – zavaromban a gépen pörgettem az aznapi foglalásokat.

- Ma nem vagy vevő a társaságomra.

Szívem ütött, amit mondott, ugyanakkor azonnal felkaptam a fejemet, és szúrósan rápillantottam. Fogalmam sem volt, miért uralkodott el rajtam a keserűség, hiszen nem tartozott nekem semmivel. Nem volt köztünk semmi. Semmi, munkakapcsolaton kívül, ami egyszeri alkalomra szólt, és ennyi.

- Hogy én? Három napja keresztülnézel rajtam, mégis mit... – a dühömet egy nő fojtotta belém, aki odalépett, és a foglalásáról kérdezett, aminek kénytelen voltam utána nézni a rendszerben.

Nyeltem egyet, elég nagyot ahhoz, hogy elnyomjam az épp feltörni készülő haragomat. Ezt minden bizonnyal Carter is érzékelte, mert motyogott valamit az orra alatt, majd párszor megpaskolta előttem a márványlapot.

- Ha itt végeztél, gyere fel. Beszéljünk. – jegyezte meg, aztán mire feleszmélhettem volna, beszállt a liftbe, és már el is tűnt.

✿

Mondanom sem kell, alig vártam, hogy Olivia visszajöjjön. Sajnos a vártnál kicsit később ért vissza, így már bőven elmúlt dél, és körülbelül fél órám maradt Joyce érkezéséig. Sietve szálltam be a liftbe, de azért próbáltam türtőztetni magamat, hogy ne tűnjek úgy, mint aki totál be van sózva. Pedig be voltam. Nem is kicsit. Habár megfogadtam magamnak, hogy nem fogok úgy viselkedni, mint bármelyik rajongója, aki rögtön ugrik, amikor ő füttyent, most sajnos mégis ott tartottam, hogy tépelődtem.

A lábaim rohantak volna, az eszem azonban megálljt parancsolt.

Mégis mit művelek?

Ashton hónapokon át könyörgött, hogy menjek vele Atlantába, és bármennyire szerettem őt, nem tudtam rávenni magam, hogy elhagyjam Los Angelest. Túl ijesztő, és komoly döntésnek tűnt, ő pedig érthető módon a karrierjét választotta.

Erre Jackson Carter, akit alig négy napja ismerek, füttyent egyet, én pedig már ugrok is be a liftbe?

Basszus, nem vagyok normális!

A liftben állva megpróbáltam összeszedni mi szól ellene, és mi mellette, de bárhogy erőlködtem, a tökéletesen kisportolt teste elvette minden másról a fókuszt. Na, meg persze a vakító mosolyát sem sorolhattam utolsó helyre.

Így hát mire észbe kaptam, a szobája előtt álltam, készen arra, hogy eldobjam minden méltóságomat. Izgatottan kocogtattam meg az ajtaját, de abban a pillanatban, ahogy észleltem, hogy odabent mozgás van, rögtön meg is bántam, hogy feljöttem. Női hang szűrődött ki az ajtón át, és amikor egy meglehetősen ruhák hiányában lévő, kacagó lány nyitott ajtót, én totálisan lefagytam.

- Segíthetek? – kérdezte könnyedén, mintha övé lenne a világmindenség. Ami azt illeti, az övé is volt.

Bézs színű blúza félre volt csúszva a hatalmas mellein, és a bugyija sem az a fajta darab volt, amit arra találtak fel, hogy sok mindent takarjon. Testét mindenféle tetoválások borították, az alakja pedig kifogástalan volt. Ahogy elnéztem, itt rám már nem volt szükség. Lehet, hogy alapból ez volt a terve. Hogy végignézzem, amint ő valami fullos macát dönget.

- N-nem. Bocs, rossz szobaszám. – feleltem, aztán végre mozgásra ösztönöztem a lábaimat. A lány megrántotta a vállát, és már épp csukta volna be a szobaajtót, amikor Carter jelent meg mögötte. Amikor meglátott, egy sor káromkodás hagyta el a száját. Dühösen, még utoljára a szemébe néztem, aztán sarkon fordultam.

Igazából magam sem tudom miért voltam dühös, hiszen semmi közünk nem volt egymáshoz, csupán szakmai szálak fűztek össze a fotózás miatt, ami kizárólag csak egyszeri alkalom volt. Valamiért mégis keserűség kúszott fel a torkomba, és egy idiótának éreztem magam.

- Tatum, ne! Várj. – hallottam magam mögött a hangját, és a csupasz talpait, ahogy utánam siet. Minél közelebb éreztem őt magamhoz, annál gyorsabb tempóban igyekeztem a lift felé. Más vágyam sem volt, csakhogy egyedül maradhassak a könyörtelen fémdoboz belsejében. –Állj meg! – ragadta meg a csuklómat, én pedig szikrázó tekintettel néztem rá, majd a hatalmas kezére, ami fogva tartotta a kezemet. – Hadd magyarázzam meg.

- Miért érzed úgy, hogy magyarázattal tartozol nekem? Semmi közöm ahhoz, hogy mit csinálsz a saját hálószobádban. Rosszkor jöttem, ennyi – néztem újra a szemébe, de a hangom valósággal úgy remegett, mint egy tízes erejű földrengés.

- Nem történt köztünk semmi.

- Akár így volt, akár nem, ehhez sincs semmi közöm.

- Charlotte csak beugrott, és mi nem... – rohant utánam, mert egy pillanatra sem álltam meg. A liftet akartam. Most.

- Aha, és gondolom, veled sűrűn előfordul, hogy egy szál bugyiban ugranak be hozzád a lányok. – nevettem fel hisztérikusan. – De tudod mit? Kímélj meg a részletektől.

- Tatum... Mi... Mondd, megállnál egy percre végre? – emelte meg a hangját, én pedig dühösen kirántottam a csuklómat a szorításából. Szembefordultam vele, a tekintete valósággal szikrázott. – Ha azt mondom, nem történt köztünk semmi, akkor az úgy is van. Azért kértelek, hogy gyere fel, mert beszélni akartam veled. Tényleg, őszintén nem tudom, mi bajod van – tárta szét a kezét, és őszintén kétségbeesettnek tűnt. Már az sem érdekelte, hogy egyébként a folyosón ordibál, és csak idő kérdése, hogy mikor jön ki valamelyik vendég, vagy csapattársa a szobájából.

- Nekem mi bajom? – nevettem fel keserűen. – Egyszer ezt mondod, másszor azt. Egyszer majd felfalsz minden utadba kerülő nőt a szemeiddel, majd kiderül, hogy nem is vagy az az önző seggfej, akinek mutatod magad. Aztán a következő lépésed megint az, hogy úgy viselkedsz, mint akinek semmi sem számít. Most akkor melyik a színjáték? – haraptam az ajkamba, mert a hangom a mondatom végére elcsuklott, és a sírás már a torkomat szorongatta. Megalázva éreztem magam. – Egyébként meg mint mondtam, nincs közöm hozzá. Csak hagyj békén, oké? Charlotte... már biztos vár.

- Nem színleltem, amikor arra kértelek, gyere fel. – ragadta meg jobb felől az arcomat, és úgy fordított, hogy a tekintetem egyenesen az övébe fúródjon. – Attól a pillanattól kezdve, hogy betettem a lábam ebbe a kurva szállodába, érdekelsz, Tatum. Csak... tudod, ez nem olyan egyszerű. Longboard, és az edző is leszögezte, hogy a szállodában dolgozó lányok tabuk. Megpróbáltalak elkerülni, én tényleg igyekeztem. De amikor megláttalak ma reggel a recepción, rájöttem, hogy nem fog menni. Úgyhogy rohadtul az egész karrieremmel játszom most. Itt. Előtted. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nem tudom, mit vársz, mit mondjak? – rebegtem teljesen erőtlenül, ő pedig bólintott, és azzal a lendülettel betolt a liftbe. Hangosan puffantam neki a lift hátsó falának, miközben Carter fölém magasodott, és tenyerét a csípőmre szorítva tartott engem. Elöntött a forróság, a dühöm pedig teljesen elszállt. Már azt sem tudtam mi miatt voltam rá igazából mérges.

Talán a lány miatt? Vagy amiatt, hogy képtelen vagyok neki nemet mondani? Magam sem tudom.

- Amióta csak itt vagy, folyamatosan kijátszod a szabályokat. – lihegtem, többre nem futotta. A dús ajka csak alig pár centire volt az enyémtől, és ez teljesen gondolkodás képtelenné tett.

- Nem gondoltam volna, hogy létezik ilyen érzés, ameddig meg nem pillantottalak első nap a hallban.

- Milyen érzés? – levegő után kaptam, mert úgy éreztem, mentem megfulladok.

- Ilyen. – válaszolta, majd megadta a kegyelemdöfést. Ajka vadul csattant az enyémre, a térdeimből pedig véglegesen kiment az erő. Felnyögtem, ahogy gyengéden az alsó ajkamba harapott, a kezemmel pedig beletúrtam finom, puha hajába, ami össze-vissza meredezett a feje tetején.

Többé már nem a józanész irányított. A tűzzel játszottunk. Ő a karrierjével, én pedig a szüleim bizalmával, és a szállodánk hírnevével. Azonban sajnos, amit éreztünk, az olyan dolog volt, amit nem határoltak szabályok. Szimplán csak éreztük. Ezek voltak azok a bizonyos rezdülések, amikből akár világméretű káosz is keletkezhet, és fog is, ha nem állunk le azonnal.

Állj le! Hagyd abba, ne csináld!

Felnyögtem, ahogy megéreztem a csípőmön az ujjait.

De, csináld!

Hevesen csókolta az ajkamat, amit pont ugyanilyen hevesen viszonoztam. Akartam őt. Kezemet a tarkójára vezettem, aztán amikor éreztem, hogy megrezzen a telefonom a zsebemben, felnyögtem, és az izmos mellkasára téve a tenyerem, ellöktem őt magamtól. A vágytól tüzelő szemekkel, és a csóktól duzzadt ajkakkal bámulta, ahogy előhalászom a telefont, amin Joyce neve villogott.

- Basszus! – döntöttem neki a fejem a lift oldalának. – Mennem kell. Joyce már valószínűleg itt van, és rám vár.

- Joyce? – kérdezte.

- A legjobb barátnőm. Hatalmas rajongód. – nyeltem egyet, szinte még fel sem fogtam, ami az imént történt. Én és ő. Én, és Jackson Carter. Egy liftben. A lehelete az én leheletemmel vegyülve.

Bassza meg!

- Este? – kérdezte könyörögve, figyelmen kívül hagyva azt, amit Joyce-ról mondtam neki.

- Hol?

- Óvatosnak kell lennünk. Engem figyelnek a riporterek, és ha kiderül az, ami az imént itt történt, illetve ami még történni fog, nagyon megszívjuk. – mondta, miközben kezét a nyakamra tapasztotta.

- Miért mi fog történni? – kérdeztem, mintha nem tudnám, mire gondol.

- Majd meglátod. Este a szálloda mögötti parkolóban várlak. – kacsintott rám, és egy utolsó csókot lehelt az ajkamra, majd mosolyogva elhagyta a liftet. Amint az ajtó bezárult mögötte, és én egyedül maradtam, már nem vágytam arra az egyedüllétre, amiért húsz perce körülbelül ölni tudtam volna.

✿

Az étteremben a szokásos káosz uralkodott. Csörögtek az evőeszközök, halk beszélgetések morajlottak, és még Rose megszokott mosolya is ugyanúgy, édesen figyelt engem. Az engem körülvevő világ látszólagosan egy kicsit sem változott, én azonban úgy éreztem, mintha fenekestül felfordult volna minden.

Próbáltam a gyomrom zötykölődését elnyomni, hogy Joyce a legkevésbé se észlelje rajtam azt, hogy épp forog velem a szoba. A tervem azonban, hogy normális emberek módjára viselkedek, úgy, minta nem a világ legjobb pasijával smároltam volna az imént a liftben, sajnost füstbe ment. Totál máshol jártam, ami a túl kíváncsi barátnőmnek persze azonnal feltűnt. Joyce jól ismert. Minden apró rezdülésemből azonnali következtetésre jutott, így ezt sem kerülhettem el.

- Na, jó! Mi a baj? – tette le Joyce a poharát, ami hangosan koppant az asztalon, a benne lévő narancslé pedig mint egy viharos tenger, elszabadult az üvegpohár belsejében.

- Miből gondolod, hogy baj van? – kérdeztem vissza, az ajkamat rágcsálva. Minden harapásnál éreztem Jackson puha ajkát az enyémen, és vágytam rá, hogy újra ott érezhessem őt.

- Mondjuk talán abból, hogy háromszor tettem fel egy kérdést, és egyszer sem válaszoltál. – könyökölt az asztalra, hogy közelebb legyen hozzám. Érdeklődve figyelte a tekintetem, ahogy azon járt az agyam, hogy mit kamuzzak neki. Persze nem mintha szoktam volna hazudni a barátaimnak, de ami a liftben történt, az nem kerülhetett napvilágra, és ha Joyce-nak elmondtam volna, az egyenlő lett volna azzal, hogy kimegyek, és elmondom a szálloda előtt dekkoló egyik firkásznak. Amellett meg persze tudtam, hogy nem tudott volna felhőtlenül örülni annak, ami történt. Az ő álmát éltem, ez tény.

- Bocsi, csak nem sokat aludtam éjjel, és kicsit fáradt vagyok. Ráadásul reggel be kellett ugranom Olivia helyett is, és hát tudod milyenek reggel az ideérkezők. – füllentettem, izzadt tenyeremet pedig a nadrágomba töröltem. Nem bírtam kivenni a reakciójából, hogy elhiszi-e amit mondok, vagy sem. De aztán egy vállrándítással lerendezte a dolgot, és témát váltott.

- Mit csinálsz szombat este? – szegezte nekem a kérdést hirtelen.

- Ööö... Egyenlőre semmit.

- Szuper! Akkor ott kell lenned velem este a Shrine-ben. Az év legjobb karaoke buliját rendezik most szombaton, és talán esélyünk van találkozni valamelyik hollywoodi hírességgel is. – csapta össze izgatottan a tenyerét. Szerette az ilyesmi bulikat, bármi jöhetett, ahol volt pia, zene, és pasik. Leginkább a pasik.

- Ki lesz ott? – kérdeztem gyanakodva.

- Ki lenne? – kerekedtek el a szemei. – Ameddig Jackson Carter a városban tartózkodik, nekem nem létezik más. – mosolygott rám. – Tényleg! Jut eszembe. Ő hol van?

A kérdésétől hátrahőköltem, és egyszeriben elöntött a forróság. Hogy hol van?

Mármint azon kívül, hogy a fejemben?

- Honnan tudhatnám? – kérdeztem vissza tettetett semlegességgel, de ami mélyen bennem zajlott, az minden volt, csak semleges nem. Legszívesebben elé borítottam volna mindent, ami az érkezését megelőző egy órában történt velem, de sajnos nem tehettem. Joyce és a titoktartás nem tartozott egy lapra. Már lejátszottam vagy ezerszer, micsoda zűrzavar lenne abból, ha itt és most elmondanám neki. Valószínűleg először lefagyna, fel sem fogná, ami elhagyja a számat. Aztán amit eljutna a tudata legutolsó zugáig is, hogy a legjobb barátnője lenyúlta élete szerelmét, kinyírna. Aztán újraélesztene azért, hogy újra kinyírhasson. Drasztikusan hangzott, de simán megtette volna.

Jackson volt neki az iránytűje, amióta csak az eszét tudta. Miatta szerette meg ezt a sportot, lényegében miatta vált az egyik legnagyobb futballőrültté. És bár Chicago elég messze volt tőlünk, talán Joyce-nál senki nem került közelebb hozzá. Végigkövette a felfele ívelő karrierje minden mozzanatát.

Az apukájával nézte azt a meccset is, ahol a tizenhét éves Jackson először meghódította a pályát, és onnantól kezdve nem volt megállás. Vele sírt, amikor kiment a térde, és úgy volt, talán soha többet nem léphet pályára, és vele örült, amikor embert próbáló erővel ismét a semmiből küldötte fel magát a csúcsra. Most pedig itt van, egy karnyújtásnyira Joyce-tól, ezért nem csodálkozom, ha teljesen a gatyájába csinál a gondolattól.

Istenem, szörnyű barát vagyok.

Nem csak amiatt, mert nem osztom meg vele azt, ami történt, hanem azért is, mert egyáltalán hagytam, hogy megtörténjen.

Beszélnem kellett Jacksonnal, mégpedig minél előbb. Tudnom kellett, hogy hova tegyem a liftben történt eseményeket, és ezek alapján később hogyan határoljam be az életem. A tűzzel játszottunk mindketten, és ezt nem szúrhattuk el. Nem hagyhattam, hogy miattam elszúrja.

- Köszi, Rose! – küldtem puszit kifele menet az idősödő asszony fele, miközben fejben már megint teljesen máshol jártam. Este mindent tisztáznom kellett magammal, és Jacksonnal is. A legkevésbé sem élvezhettem ezt az egészet, ameddig nem raktuk tisztába, hogy hova is tartunk pontosan. Mármint azon kívül nyilván, hogy a vesztünkbe...

- Jó, akkor vezess! Látni akarom a szobáját!