Mire visszaértem a szállodába hatalmas lett a káosz. Az újságírók, és az őrjöngő rajongók eltorlaszolták a bejáratot, az utcában lévő forgalmat pedig a rendőrök irányították. Jacksonnal úgy egyeztünk meg, hogy előbb ő jön vissza, mivel kezdődött az edzése, én pedig várok húsz percet, aztán indulok. Vélhetően hiába volt húsz perc előnye, pont ugyanaddig jutott, ameddig én. Rajta kívül még sokan voltak a csapatban, mégis érte őrült meg az egész világ.

- Bocsánat. Bocsi. Légyszi. – toltam odébb egy szőke hajú lányt, aki a csapat nevével ellátott táblával a kezében tombolt a tömegben. – Köszi.

Szinte képtelen volt átjutni rajtuk. Összenyomtak, megtapostak, egy férfi pedig majdnem fejbe kólintott a könyökével. Szerencsém volt, hogy időben elhajoltam előle.

- Hé, az ott a szállodatulaj lánya! – hallottam egy hangot a tömegben, aztán mire eszmélhettem volna, ezernyi mikrofon nyomódott az arcomba. – Biztos tudja, hol van Jackson Carter.

A vakuk villogtak, a fejem felett pedig többen a Carter nevét kiabálták.

- Tudja, hol van most edzése?

- Igaz, hogy átigazol?

- Kisasszony kérem, mennyiben befolyásolhatja a csapat jövőjét Carter döntése? Tud valamit az ügyről?

Már honnan a francból tudnék bármiről is?

Eltoltam az arcom előtt libegő kamerát, és a könyökömmel megpróbáltam utat törni magamnak. Hozzá voltam szokva az efféle felhajtáshoz, hiszen nem egyszer szállt már meg nálunk híres ember, de egészen eddig soha nem keveredtem bele. Tombolt a tömeg, és olyan hisztérikusan zsákmányolták az információkat, hogy még az sem érdekelte volna őket, ha egy hatalmasat kamuzok nekik.

Igen persze, hogy tudom, hol van. Épp tőle jövök, és miután egy iszonyatosan jót szeretkeztünk a konyhapulton, megkérte a kezemet is. Most épp az esküvőt tervezgetjük, még nem döntöttünk el a helyszínt.

- Csak egy szóra! Vele laksz egy fedél alatt, biztos tudsz róla ezt-azt. – egy erős kéz fonódott a csuklómra, és egy pitbull kinézetű pasas köpködte az arcomba a kérdéseit. Bárhogy próbáltam szabadulni, nem engedett. Idegesen vergődtem, mert az előbbi firkász ismét túl közelről kamerázta az arcomat.

- Nem tudok semmit! – üvöltöttem rá ingerülten.

- Maga is az egyik rajongója?

- Milyen egy sztárral együtt lakni?

A férfi gusztustalan módon kapaszkodott a kezembe, nekem pedig eszembe jutott a kiskori önvédelmi órám, amit apáék azért választottak nekem, mert a dajkám szerint túlmozgásos voltam. Körülbelül tizenkét éves koromig csináltam, aztán valami miatt abba maradt. Szerencsémre azonban ez olyan ösztönszerű dolog volt, ami nem felejt el az ember csak úgy. Lendítettem a lábamat, és megcéloztam a fickó ágyékát. Sajnos odébb mozdult, így csak a combját találtam telibe, azonban ez is elég volt ahhoz, hogy elengedjen. Felordított, és a fájdalomtól eltorzult arccal eltávolodott tőlem. Aztán tömeg morajlása hirtelen robbanni készülő vulkánná változott. Sikítoztak, üvöltöttek, és egy pontot maguk előtt megrohamoztak. Nem láttam semmit, azzal voltam elfoglalva, hogy a megindult csorda nehogy elsodorjon, és maga alá temessen. Riadtan próbáltam tartani a tempót a tömeggel, a rendőrök jelenléte itt már semmit sem ért. Egy fickó a lábamra taposott, a hajam pedig beakadt egy mellettem elrohanó nő válltáskájának a csatjába.

- Gyerünk! – ragadta meg hirtelen egy kéz a csuklómat, aztán már rántott is magával, szembe a tömeggel. Fekete pulcsi volt rajta, a kapucnit szorosan a fejébe húzta, így csak a hátát láttam, de más esélyem nem volt kijutni a csődületből. Tartottam vele a tempót, és amikor végre kikeveredtünk a sok ember közül és levegőhöz jutottam, még akkor sem állt meg. Végigvont az utcán, aztán megkerülve a hatalmas szállodánkat, a hátsó bejárathoz cibált. Ott is álldogált pár ember, bízva abban, hogy a nagy sztár esetleg ezt az utat választja, de ők koránt sem voltak annyira megvadulva. Érdeklődve figyeltek minket, ahogy végre belépünk a szálloda falai közé. Fújtatva álltam meg, ő pedig elengedett, és levette a fejét takaró kapucnit. Szőkés, hosszú haja kócosan keretezte az arcát, kék szeme pedig érdeklődve vizslatott engem.

- Ez nem sokon múlt, kislány. – szólalt meg végre. – Mike vagyok.

- Tatum.

- Tudom ki vagy. Jack látta, hogy csapdába estél, és szólt, hogy szedjelek ki onnan. – mondta arcán egy félmosollyal. Koránt sem tűnt olyan tuskónak, mint Carter, de azért tartottam a három lépés távolságot. Jackson küldte, hogy mentsen meg?

- Kedves tőle, de ura voltam a helyzetnek. – fújtam ki a levegőt, bár nem sikerült olyan őszintének, mint amilyennek szerettem volna. A dolog úgy állt, hogyha Mike nem ment ki, valószínűleg eltaposnak.

- Hát persze. – mosolygott kedvesen, aztán a folyosó fele intett, amin át a hátsó lépcsőket lehetett megközelíteni. – Örültem, Tatum.

Biccentettem, ő pedig ismét a fejébe húzva a kapucnit eltűnt a sötét folyosón.

✿

Estére elcsendesedtek a dolgok a szálloda körül, a rendőrök munkájának köszönhetően feloszlott a megbolondult tömeg, és a megszállni vágyó vendégek is helyet kaptak a hotel előtti parkolóban. A csapat edzésen volt, így amúgy sem volt sok értelme az épület előtt dekkolniuk.

Benyomtam a laptopom, és a fényképezőmet rácsatlakoztatva áthúztam rá a képeket, hogy életnagyságban is rájuk lássak. Jackson az összesen természetesen viselkedett, a mosolya a legőszintébb mosoly volt, amit életemben láttam. Az első pár képen póló nélkül feszített, és szinte meg tudtam volna számolni a bőre alatt húzódó minden egyes izomszálát. Maga volt a tökéletesség élő mintaszobra.

Tovább kattintottam, ahol már az edzőruhájában volt, és labdával a kezében vigyorgott egyenesen a kamerába. Odavoltam azért a mosolyért. Azt mondta, ha végzett az edzéssel ugorjak be hozzá, hogy az általam jónak gondolt képeket megmutassam neki, aztán döntsük a portfoliót illetően.

Nem körvonalazódott még bennem teljesen ennek a súlya, ezért rábólintottam, mint egy teljesen idióta. Hihetetlen, hogy puszta jelenlétével képes engem irányítani úgy, hogy tudatában sem vagyok annak, mit cselekszem. Jobban átgondolva nem tűnt jó ötletnek, hogy betegyem a lábam a szobájába, és inkább ültem volna le vele valami semleges helyre, egy laptop társaságában. A szívem azonban ütemesen kalapálni kezdett, ha csak arra gondoltam, hogy azon a helyen tartózkodjak, ahol ő.

- Kopp-kopp! – dugta be a fejét anya az ajtót, én pedig mosolyogva lecsuktam a laptopot.

- Gyere!

- Merre jártál délután? – kérdezte, és az ágyam szélére huppant, hogy közelebb legyen hozzám. Minden este megejtette nálam ezt a látogatást, általában azért, hogy átbeszéljük az aznap történteket. Bárhogy is lesz, ha elköltözöm, ez nagyon fog hiányozni.

- Itt-ott. Fotózgattam. – feleltem, közben pedig lehajtottam a fejem, mert éreztem, hogy fülig vörösödök, ahogy az emlék megrohant.

Az a tökéletes test.

Azok a csokoládébarna szemek.

A mély öblös nevetése.

Ráadásul azzal ellentétben amit hittem róla, nem volt nehéz vele együtt dolgozni, egyáltalán. Tette, amire kértem, és a cinizmusát is képes volt félretenni pár óra erejéig.

- Rendben bejutottál? Tony mondta, hogy látott odakint a tömegben.

- Persze, a hátsó ajtón át jöttem, nem volt gond. – füllentettem, mialatt a tekintetét kutattam, hogy vajon hisz-e nekem. Ha Mike nem jön értem, valószínűleg eltaposnak, de erről anyának nem kellett tudnia. Úgy, ahogy Carterről sem.

A szálloda elsődleges szabálya ugyanis az volt, hogy az itt dolgozók nem kerülhetnek semmiféle érzelmi, vagy személyes kontakba a vendégekkel. A szabály pár éve született, amikor még egészen kicsi voltam. Sajnos az akkori londiner kikezdett az egyik vendég lányával az elnöki lakosztályban, és ebből akkora botrány lett, hogy az újságok is megírták, a srácot pedig apa azonnali hatállyal elbocsátotta, és annak érdekében, hogy ez ne fordulhasson elő többször, mindenki szerződésébe beiktatta ezt az előírást. Szóval, ha úgy vesszük azzal, hogy elfogadtam Carter ajánlatát, már közelebb kerültem tűzhöz, mint kellett volna. Persze nem voltam alkalmazott, de eléggé furán venné ki magát, ha pont a szállodaigazgató lánya szegné meg az elsődleges szabályt. Így hát hallgattam.

- Ezek a rajongók nagyon durvák tudnak lenni. – sóhajtott anya. – Képzelem, mi lesz itt a meccsek alkalmával.

- Meccsek? Azt hittem egy hónap múlva lesz csak meccsük.

Anya felnevetett.

- Igen, a nagy döntő mérkőzés egy hónap múlva esedékes, de mit gondoltál addig a lábukat lógatják? Több kisebb meccset lejátszanak addig még. – persze, nyilvánvaló volt, hogy nem csak csajokat hajkurászni jöttek a városba, nem is értem mit gondoltam.

- Értem. – bólintottam, aztán felnyitottam ismét a laptopot, amin rögtön megvillant Carter egyik észbontó képe. Abban a pillanatban elvörösödtem. – Legalább annál kevesebb időt töltenek a falakon belül.

Anya kuncogott, aztán felállt az ágyamról. Tudta jól, mennyire nem lelkesedem a gondolattól, hogy a szállodában vannak.

- Elmegyek, lefekszem. Hosszú volt ez a nap, pihenj te is! – nyomott egy puszit a fejem búbjára, aztán kiment. Megvártam, ameddig a lépései elhalnak, és amikor hallottam, hogy a hálószobájának ajtaja kattan egyet, úgy ugrottam fel az ágyról, mint akit megcsíptek. Kitéptem a laptopom zsinórját a konnektorból, aztán a hónom alá csapva a gépet, angolosan távoztam a lakásunkból.

✿

Óvatosan közlekedtem a folyosókon, nehogy lebukjak. Bár utána jutott csak eszembe, hogy teljesen mindegy, hogy lábujjhegyen osonok, vagy trappolok, mert az egész szálloda be van kamerázva, így ha apa esetleg visszanézi a felvételeket, nekem lőttek. Szerencsére csak akkor szokta őket visszanézni, ha valakitől ellopnak valamit, vagy rongálás történik.

A laptopommal a kezemben Carter szobájának ajtaja előtt megálltam, és bátortalanul bekopogtam. Először nem történt semmi, de aztán rövid matatást követően kinyitotta az ajtót, és amint meglátott, széles mosoly terült el az arcán.

- Tatum, szia!

- Szia – suttogtam, ő pedig szélesre tárta az ajtót, és beinvitált. Voltam már bent többször is a szobában, de most, hogy Jackson lakott benne, teljesen más volt az egész hangulata. Vodka és mentaillat lengte be a szobát, ugyanaz az illat, amit a „romantikus" találkozásunkkor éreztem, a vécéajtó előtt.

Lassan beljebb sétáltam, egészen az ablakhoz, és elhúzva a függönyt, kibámultam rajta. Lent, mint ezernyi kis szentjánosbogár, zümmögtek az autók, és habár itt nőttem fel, még mindig el tudott kápráztatni.

- Kérsz valamit? – törte meg a hangja a bambulásomat, és felé kaptam a fejemet. A szoba sarkában elhelyezkedő mini bárpultnál álldogált, egy whiskys poharat tartott a kezében.

- Nem, köszi. – mondtam, aztán a legtermészetesebb módon az ágyhoz sétáltam, és lehuppantam rá. – Átfutottam a képeket, de a végső döntés a tied.

- Szóval átfutottad, mi? – emelte fel a szemöldökét cinikusan, aztán a pohárral a kezében a pult szélének dőlt.

- Ne legyél úgy oda magadtól, ez a munkám, rémlik? – vágtam rá közönyösen, remélve, hogy nem veszi észre a hangszálaimon futkosó bizonytalanságot. Amúgy meg mindegy volt. Tudta mit vált ki belőlem.

- Jól van már, csak szívatlak. – kacagott fel, majd ellökte magát a pulttól, és meg sem állt az ágyig. Könnyedén lehuppant mellém, szemét pedig a képernyőt beterítő képekre szegezte. Annyira utáltam, hogy a közelében képtelen voltam uralkodni magamon. Színtiszta nyers erő volt, ami olyan energiával rántott magához, hogy nem volt megállás. Nem tudtam taszítani, nem tudtam ellenállni neki. Ő pedig ezzel pontosan tisztában volt. - Ez jó! – bökött hüvelykujjával az egyik képre, amin csak úgy virított a gyönyörű fehér fogsora. Vakító volt.

Az összes jó... Túl jó. – gondoltam, miközben az ujján lévő gyűrűre néztem. Nem volt benne semmi extra, mégis elég feltűnő volt ahhoz, hogy felvessen bennem pár dolgot. Például azt, egy ilyen pasinak, mint ő, hogyhogy nincs barátnője. Vagy egy olyan nő mellette, aki a háttérből egyengeti a sportkarrierjét. Általában az ilyen nagy sportcsillagok mögött mindig van egy bizonyos nő.

- Hé, figyelsz? – lökött meg gyengéden a vállával, amikor látta, hogy a tekintetem túl hosszú ideje időzik a képen.

- Persze, figyeltem. – rápillantottam, ő pedig szórakozottan megrázta a fejét. – Csak elgondolkodtam. Szedjem külön mappába, amikre rábólintasz?

- Te mindig ilyen komolyan veszed a munkád? – lassan felém nyúlt, majd óvatosan lecsukta a laptopom tetejét.

- Miért, te talán nem? – így, hogy zavaromban már nem tudtam inkább a monitort nézni, félre raktam, és megpróbáltam a legmagabiztosabb énemet előhúzni. Nem volt könnyű, mert Jackson Carter egy egészen más kaliberű férfi volt, mint Ashton. – Úgy értem, mintha a pályán egy egészen más ember lennél. Nem olyan, mint... most.

- Mire gondolsz?

- Oké, ez így hülyén hangzott. – nevettem fel zavarodottan. – Csak arra célzok, hogy a legjobb barátnőm hatalmas Bears rajongó, így kénytelen voltam vele végignézni nem egy meccset, szóval pontosan tudom, milyen vagy a pályán. És az, amit ma a fotózás alatt láttam belőled, egészen más volt.

- Közszereplő vagyok, van egy elvárás, aminek meg kell felelni. – sóhajtott. Most először láttam igazán komolynak. – De a pályán nincs. Ott önmagam lehetek.

- Most is önmagad lehetsz, nincs itt senki, aki elvárásokat támasztana eléd. – mutattam körbe a szobában, mert bár meglehetősen feszélyezett a jelenléte, kíváncsi voltam az igazi énjére, ha már egyszer ebbe a szituációba keveredtem.

Ha két napja azt mondom Joyce-nak, hogy hamarosan Jackson Carter ágyán fogok feküdni, miközben mély beszélgetést folytatok vele, valószínűleg nem csak ő, de még én is kiröhögtem volna saját magamat.

- Honnan tudod, hogy az akaratos tuskó, aminek délelőtt neveztél, az nem az igazi énem?

- Mindenkinek lehet jobb, meg rosszabb oldala. – vontam meg a vállam, majd felálltam, és az ablakhoz sétáltam ismét.

Los Angeles gyönyörű volt, éjszaka pedig még szebb. Jackson szobájának az ablakából ráadásul látszott a Hollywood felirat.

- Igazán? Na, és neked mi a legrosszabb oldalad, Tatum Wales?

Fogalmam sem volt mikor került mögém, de arra eszméltem, hogy az ujjai lassan végigszántanak a csupasz bőrömön. Alig pár centire állt csak a hátam mögött, és a belőle áradó magabiztosságtól nagyon kicsinek, és védtelennek éreztem magam.

Levegő után kaptam, de nem mozdultam. Azt akartam, hogy folytassa, hogy ne álljon le. Semmi kétség sem fért hozzá, hogy vonzódtam ehhez a pasihoz, bármennyire is nem akartam.

- Valószínűleg az, hogy elviselem az akaratos tuskókat.

- Áu, na, ez szép volt. – hangzott fel az öblös nevetése, amitől megint úgy meglódult a szívem, hogy attól féltem, kiugrik a helyéről. Jackson azonban nem vette a szívére, amit mondtam, sőt.

- Mennem kell. – elléptem az ablaktól, ezzel pedig kikerültem a fullasztó közelségéből, ami egyszerre okozott fájdalmat, és megnyugvást.

Bármennyire is képtelen voltam gondolkodni a közelében, nem csinálhattam hülyeséget. Kettőnk közül valakinek gondolnia kellett a következményekre is, és bármennyire nem történt köztünk semmi, jól ismertem a bulvársajtót. Bármit megtettek volna egy címlapsztoriért, akkor is, ha annak, amit lehoznak, nem sok köze van az igazsághoz.

Így hát az ágyhoz mentem, és fellapátoltam a gépemet. Remegett a kezem, és a lábaim is, a bőröm pedig lángolt azon a ponton, ahol megérintett. Bármennyire is azt akartam, hogy valami olyat tegyen velem a hatalmas franciaágyon, amit utána soha nem felejtek el, gondolkodnom kellett. Méghozzá józanul.

Ám Jackson ezt egészen másképp gondolta.

- Gyere! – kapta el a csuklóm, én pedig alig tudtam letenni a laptopot, hogy ki ne essen a kezemből.

Ennyit arról, hogy elmenekülök, mielőtt hülyeséget csinálok.

- Jézusom, hova? – kiabáltam utána, miközben a pultról felmarkolta a telefonját, és már húzott is a tűzlépcső felé. Egy pillanatra sem lassított, és egy pillanatra sem engedte el a kezem. Hogy keveredtem én bele ebbe?

Pár napja még éltem a megszokott életemet, most pedig egy olyan ember társaságában vagyok, akit habár alig ismerek, mégis úgy érzem, mintha világ életemben ismertem volna.

Feltolta az ablakot, aztán kimászott a lépcsőre. Megcsapott a kinti kellemes, hűvös levegő, ami vegyült a város zajával, és szagával egyaránt.

- Jackson, hová megyünk? – kérdeztem nevetve. Képtelen voltam visszatartani, hisz pontosan tudtam, hogy hova vezet a tűzlépcső, de valahogy érdekeltek a szándékai.

Nem szólt egy szót sem, csak finoman vont maga után, én pedig követtem. Innen már nincs visszaút.

- Állj meg – súgta, amikor a tetőre értünk, és mire feleszmélhettem volna, már villant is a telefon vakuja, ez pedig egy pillanatra elvette a látásomat.

- Mondd, mit művelsz? – kacagtam.

- Látni akarlak a kamera másik oldalán – kacsintott rám, aztán újabb, és újabb képeket lőtt rólam. Habár fotós voltam, nem szerettem, ha én voltam az objektív másik oldalán. Egyáltalán nem gondoltam magam fotogénnek, és ha más készített rólam képeket, abból jó nem sülhetett ki. De ő annyira aranyosan próbálkozott, hogy hagytam magam. Szerepet cseréltünk. – Ráadásul ez a hely gyönyörű, és gondoltam mégis csak jobb a kilátás innen, mint az ablakból.

- Ne csináld már! – takartam le a tenyeremmel az arcomat, ő pedig leengedte a telefont, aztán ismét felemelte, hogy megnézhesse a rólam készült képeket. – Ki kell őket törölnöd! – nevettem.

- Na, na, na! Nem úgy van az, kislány!

- Hát, hogy van? – torpantam meg előtte, aztán az ajkamba haraptam, ugyanis akkor tűnt csak fel, hogy túl közel állok hozzá. A forró lehelete súrolta a bőrömet. Túl közel kerültem hozzá, és nem csak testileg.

Köhintettem egyet, aztán zavartam hátrébb álltam. Olyan zavarban voltam, amennyire talán még soha. Veszélyes játékot játszottam, de olyan volt, mint egy fék nélküli száguldó autó. Képtelen voltam megállítani.

- Legyél ott a meccsen egy hónap múlva. És kitörlöm a képeket. – mondta olyan éllel, hogy szinte ijesztő volt. A férfias illata megcsapott, és a karomon végigfutott a hideg.

- Honnan tudod, hogy nem lennék ott amúgy is? – kérdeztem elcsukló hangon.

- Nem tudom, ezért kérlek rá. Csak... legyél ott. – lehelte.

Nem tudtam, mit mondhattam volna. Amúgy is ott lettem volna, már csak Joyce miatt is. De most, hogy ő kért rá személyesen, már teljesen más volt az egész. Fontossá vált számomra, és semmi pénzért nem hagytam volna ki.

Bólintottam, amire ő szintén bólintással reagált. A megfeszült levegőt, és a csendet köztünk a tetőn lengedező szellő oldotta fel, amitől megborzongtam.

- Gyere, ideje visszamennünk. – ejtett meg egy halvány mosolyt, aztán kinyújtotta felém a kezét. Napbarnított bőre megcsillant a tető lámpáinak fénye alatt, és a magabiztos kiállása olyan erőt sugárzott, amit még soha nem éreztem. Reszkető kezemet beletettem a tenyerébe és tudtam, hogy ezzel elindult valami, amit képtelenség lesz majd megállítani.