A csörömpölésre ijedten ugrottam le a székről, a szégyen fátyla pedig lassan elkezdett felkúszni az arcomra. Az egész étterem engem figyelt, amint a barna folyadékból próbáltam kiszedegetni a bögre apró darabjait. Remegve nyúltam a széthullott bögréért, és tudtam, hogy ezt megint fájdalmasan elszúrtam. Először az a hülye kilincs, most meg ez. Ez is csak velem fordulhat elő.

Már épp az utolsó darabot is a tenyerembe raktam volna, amikor egy puha, meleg kéz fonódott a csuklómra. Egészen addig fel sem mertem nézni az étteremben reggeliző vendégek felé, így Carter mozgását sem kísértem figyelemmel tovább. A kéz vonalát követve megemeltem a fejem, és a tekintetem találkozott az övévem. Mély, sötétbarna tekintete szinte perzselte a bőröm, a testemen pedig áramütésszerű borzongás futott át.

- Hagyd, majd én. – húzta félmosolyra a száját, amitől arcán megjelent az az észbontóan szexi kis gödröcske, aminek hála most ott tartunk, ahol. A lábaim reszkettek a bennem feltámadt érzésektől, és ha tehettem volna azonnal kirohantam volna a világból egy olyan helyre, ahol soha többet nem kell emberek közé mennem.

- Nem szükséges, megoldom. – köhintettem.

Megoldom.

Feltűnt, milyen sokszor mondogatom mostanában ezt magamnak.

A szavak nehezen jöttek ki a torkomon, és a szívem vadul viaskodott az agyammal, de valahogy sehogy sem akartak dűlőre jutni a dologgal kapcsolatban. Az eszem tisztában volt vele, hogy számára én is csak egy vagyok a sok közül, és ha elkezdek érzelmeket táplálni iránta az még nagyon fog nekem fájni. Ugyanakkor a szívem azt súgta, pontosabban üvöltötte, hogy most azonnal ragadjam meg, lökjem be a legközelebb eső szobába, és hagyjam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar.

- Megvágtad magad. – pillantott le a tenyeremre, és a szemében megvillant valami aggódás féle.

Az egyik szilánk valószínűleg felsérthette a bőrömet, mert az ujjaim alatti vonalban egy vörös vércsík gyöngyözött. Carter hatalmas tenyerében pihent a kezem, és ahogy a bőre hozzám ért, a gyomrom hatalmas bukfenceket vetett a bensőmben. Az érintése szinte égetett, de annyira, hogy az jobban fájt, mint a véremtől vörösre festett seb.

- Minden rendben, kincsem? – torpant meg hirtelen Rose mellettünk, egy seprűvel a kezében. Felpillantottam rá, és hatalmas szerencsémre a tekintete visszarántott a valóságba. Gyorsan elhúztam a kezem Cartertől, aztán felegyenesedtem. Ő is hasonlóan tett, a tekintetéből áradó melegség pedig szinte körbevett.

- Persze, csak kiesett a kezemből az a hülye pohár – szűrtem a szavakat a fogaim között, a kezemben lévő szilánkokat pedig dühösen a Rose által elém tartott szemeteslapátra dobtam.

- Semmi baj. – mosolygott. – Menj fel az orvosi szobába, ott ellátják a sebed. Ezt meg bízd rám, majd én feltakarítom. – a tekintetét időközben a mögöttem álldogáló Carterre vezette, aztán lerakta a lapátot, hogy a földön maradt szilánkokat is összesöpörhesse. Idegesen tipródtam mellette, majd Carter puha, meleg keze ismét a lángra gyújtotta a bőrömet.

- Gyere – súgta a fülembe, a forró lehelete pedig felállította az összes létező szőrszálamat. Egész testemben remegtem, de tisztán kellett gondolkodnom. Ha a „nagy sztár" és én kisétálunk együtt az ebédlőből, arról másnap már biztos cikkeznek a szennylapok valami kitekert undorító sztorit, aminek egyébként nulla a valóságalapja. Az nem érdekelt, hogy róla mit cikkeznek, de azt semmiképp nem akartam, hogy én ennek az egésznek a részese legyek.

- Kösz a segítséget, de menni fog egyedül is – vakkantottam vissza neki, aztán dühösen megkerültem a barna folyadéktól átáztatott padlót.

Szó szerint kivágtattam az étkezőből, semmi mást nem akartam csak azt, hogy irányába felgyulladt vágyam csillapodjon. Mindegy hogyan, csak tűnjön el. Örökre.

Ökölbe szorítottam a kezem, hogy kevésbé érezzem a fájdalmat, ami idő közben a bőrömet kezdte bökdösni. Ameddig a közelemben volt azt sem éreztem volna, ha átdöfnek egy lándzsát a szívemen. Nem volt vészes amúgy sem a vágás, nem tartottam szükségszerűnek, hogy emiatt az orvosi szobába rohangáljak, így hát úgy döntöttem, hogy felmegyek, bezárkózom a szobámba, és a nap hátra lévő részében ki sem dugom onnan az orromat. Sok jóra nem számíthattam, ha már a reggelem így indult.

- Várj! Rosszat mondtam? – jelent meg a mély orgánuma mögöttem, ami megállásra késztetett. Ujjaim már a lift gombján voltak, de magam sem tudom miért, megfordultam. Az átható pillantása görcsbe rántotta az amúgy is kavargó gyomromat, képtelen voltam az érzéseimen uralkodni, és a helyzetet az sem tette könnyebbé, hogy Olivia árgus szemekkel figyelt minket a pult mögül.

- Nem.

- Akkor miért szaladsz el előlem? – kérdezte, a szemöldöke meglepetten a homlokára szaladt.

Hihetetlen, hogy azok után, ahogy ide berobbant, és velem viselkedett még van pofája megkérdezni, hogy miért nem akarom a közelségét.

- Mert nincs kedvem holnap Los Angeles Times címlapján szerepelni. – vágtam oda neki, aztán beléptem a liftbe. A tekintetét továbbra sem vette le rólam, de az íriszében táncoló tűz olyan erővel kapott lángra, hogy képes lett volna felgyújtani a szállodát. A csukódó ajtóhoz tette a kezét, majd belépett mellém, engem pedig a szemközti falhoz tolt. A vágy abban a pillanatban elöntött, a térdeim pedig úgy reszkettek, mint a nyárfalevél.

Ott állt, teljes testével magasodott fölém, és képtelen voltam eldönteni, hogy mint akar tőlem. Ma reggel még csak egy közömbös kis alkalmazottként kezelt, most meg úgy áll velem szemben, mintha semmi mást nem akarna, csak engem. Persze tudtam, hogy ezt csak én mesélem be magamnak, mégsem tűnt annyira lehetetlennek.

A liftajtó becsukódott mögötte, én pedig éreztem, hogy csapdába estem, mégpedig végleg.

✿

- Mutasd. – nyúlt a kezemért, hogy megvizsgálhassa az amúgy jelentéktelen kis sérülést. Képtelen voltam ellenkezni.

- Ugye tudod, hogy ezt a liftet nem használhatod? – súgtam, és olyan szorosan lapultam a falhoz, hogy szinte eggyé váltam vele.

- Fáj? – kérdezte, mit sem törődve azzal, amit mondtam neki. Ahogy eddig leszűrtem, nem nagyon érdeklik a szabályok, és kizárólag csak olyan helyeken érzi jól magát, ahol nem lenne szabad tartózkodnia.

- Nem. – haraptam az ajkamba, ahogy a seb környéki érzékeny területre simította az ujját. – Nem lehetnél itt. Miért vagy itt? – kérdeztem fátyolos hangon.

- Hallottam, hogy fotózással foglalkozol. – mondta, hangjából pedig eltűnt az érzékiség, amint elengedte a kezem. A lift oldalának dőlt, de nem vette le rólam a tekintetét egy pillanatra sem. – Kellene pár újabb kép.

- És? – húztam ki magam, megpróbáltam magabiztosnak tűnni.

- Szeretném, ha te csinálnád. – mondta, én pedig magasra húzott szemöldökkel bámultam vissza rá. – Persze nem ingyen kérem. – tette hozzá gyorsan.

- Miért pont én? Több száz újságíró rohangál utánad kamerával a kezében, biztos van rólad pár jó képük.

- Vicces vagy. – jegyezte meg rekedtes hangon, miközben halkan felkacagott. – Csak mondd meg mennyiért vállalod, és kifizetem.

Mély levegőt vettem, mert a közelsége nem volt jó hatással rám.

Koncentrálj, koncentrálj, koncentrálj!

Legszívesebben azonnal rávágtam volna, hogy nem. Eszem ágában sincs annál több időt vele tölteni, mint amennyit a szállodán belül feltétlenül muszáj. De ha őszintén végig gondoltam, nem voltam épp abban a helyzetben, hogy válogassak. Kell nekem az a lakás...

- Nézd, én nem tudom kitől és mit hallottál, de a portfólió fotózás nem az én asztalom. – löktem el magam a lift oldalától. Akármennyire is tudtam, hogy kénytelen leszek elvállalni, nem akartam, hogy azt higgye, annyira könnyen megadom magam.

Rekedtes nevetés tört elő a torkából, és még az is olyan elképesztően szexi volt, hogy legszívesebben megállítottam volna a liftet, hogy vele maradjak örökre. Ő azonban előbb gondolkodott, mert a megállító gombra tapasztotta a tenyerét, a lift pedig megrekedt két emelet között. Riadtan néztem rá, nem tudtam mire vélni a tettét.

- Úgy csinálod, ahogy szeretnéd. Csak mondd, hogy elvállalod.

- Mondták már neked, hogy egy akaratos tuskó vagy? – vontam meg a vállamat.

- Valami hasonlót igen. – döntötte oldalra a fejét, aztán felém hajolt. Annyira közel, hogy az arcunk szinte pár centire volt egymástól. – Nos, mit mondasz?

- Ha elvállalom, elindítod a liftet? – kaptam levegő után, és életemben először éreztem azt, hogy megfulladok, és azonnal ki akarok jutni.

- Abban a pillanatban.

- Akkor igen, csak menjünk már – forgattam meg a szememet.

Elvállaltam, mert kellett a pénz, és nem volt más választásom. De Jackson Carternek erről nem kellett tudnia.

- Hogy van a kezed? – váltott aztán hirtelen témát. Lazán álldogált, végre kicsit távolabb tőlem. Időközben megnyomta a gombot, és a lift ismét elindult.

- Jobban lesz, amint kijutok végre innen. – villantottam rá a tekintetemet, az arroganciája annyira felpaprikázott, hogy szívem szerint ott helyben megfojtottam volna.

Nyeregben volt, és már eleve úgy indult neki ennek a beszélgetésnek, hogy tudta, bárhogy is lesz, én igent fogok mondani neki. Mert ő ilyen volt. Mindig megkapta, amit akart.

Bár arról fogalmam sem volt, hogy miért éppen utánam rohangált.

Láttam a neten a képeit, az összeset vagy a lesifotósok, vagy egy igazán profi fényképész készítette. Thalia Sterling az egyik legprofibb volt Chicagóban. Rengeteg díjat nyert már, több fotókiállítása is van államszerte, és van lehetősége olyan hírességekkel együtt dolgozni, mint Madonna, vagy éppen George Clooney. Majdnem az összes fotósorozatát láttam, mert sokat tanulhattam tőle.

Épp ezért el sem tudtam képzelni, hogy miért pont rám esett Carter a választása, amikor nálam jóval tehetségesebb fotósok is vannak a városban, de ha ő így akarta, belementem a játékba.

- Oké, akkor háromkor ott várlak. – mondta, és mielőtt kiléptem volna a liftből, a telefonom egy pittyenéssel jelzett a zsebemben, hogy üzenetem érkezett. Carter játékos mosolyt villantott rám, és mire feleszméltem, lazán kioldalgott a liftből.

Idegesen előrántottam a telefonomat, majd a képernyőre pillantottam.

4321 Melrose Avenue, Suite 202.

Touchdown...

✿

Egy hatalmas, szürke épület előtt álldogáltam a megadott címen. Elég jól ismertem a várost, de ezen a helyen még nem jártam semmilyen különösebb okból. Őrültségnek találtam, amit teszek, hiszen kitettem magamat a játékának, és hagytam, hogy a saját szabályai szerint, dróton rángasson csak úgy, mint minden nőt a környezetében. De nagyobb szükségem volt a pénzre, mint bármikor eddig, és Carter kielégítő összeget ajánlott fel. Ráadásul referencia gyanánt sem volt utolsó, hogy egy igazi sztárt fotózhatok. Valahogy fel kellett lendítenem a jelenleg sehol sem tartó karrieremet.

Tudtam persze azt is, hogy amellett, hogy minden adottsága megvan ehhez, és nyilván imádni fogja a kamera, nem lesz vele könnyű dolgoznom. Makacs, önfejű, és egy egoista barom, mégis láttam benne valamit, ami nem eresztett.

Beléptem az épületbe, és rögtön megcsapott a légkondi hűvös fuvallata. A tágas térben egy felfele kanyargó lépcsőn, és a szürke falakon kívül nem volt más. Kongott az ürességtől.

- Hahó! – szólaltam meg, válaszra várva. Fentről halkan dübörgő zene szűrődött, úgyhogy elindultam a lépcső irányába.

„You don't know how lovely you are
I had to find you, tell you I need you
Tell you I'll set you apart..."

A dalszöveg hallatán a gyomrom idegesen zsugorodott össze. Remegve érintettem meg a lépcső mellett húzódó korlátot. Fájt a mellkasom, ahogy a benne lévő pillangók verdestek, aztán meg majdnem kiugrottak, amikor Carter megjelent a lépcső tetején.

Tényleg kezdtem úgy viselkedni, mint Joyce, és ez megrémített.

Fekete szaggatott farmer volt rajta, és egy testhez álló sötétkék póló, ami tökéletesen kiemelte a felsőteste minden egyes domborulatát.

- Örülök, hogy itt vagy. Gyere – mondta, aztán kinyújtotta a kezét, hogy kövessem. Remegő lábakkal másztam meg az alacsony lépcsőfokokat, közben pedig azon kaptam magam, hogy a kerek fenekét stírölöm. Basszus!

A fenti rész egészen más volt. Tágas tetőtéri szoba, amiben egy hatalmas mahagóni asztal, meg egy kellemes zöld színű kanapé fogalt helyet. Az egyik sarokban vászon, és a fotózáshoz szükséges kellékek helyezkedtek el, amiknek láttára a szívem ezernyi bukfencet vetett a mellkasomban. Profi kellékek voltak, olyanok, amikről én maximum csak álmodni mertem volna.

- Hűha! – nyögtem ki, amikor az ámulattól végre meg bírtam szólalni.

- Éreztem, hogy tetszeni fog. – mondta Jackson, a hangjában enyhe melegséggel. – Jól sejtem, hogy nem dolgoztál még ilyenekkel?

- Ennyire profi cuccokkal még nem. – fogtam a kezembe az egyik objektívet.

- Akkor itt az ideje, hogy kísérletezz! – hajolt a fülemhez, aztán egy hirtelen mozdulattal kibújtatta a fejét a pólójából. A gerincem mentén végigfutott a borzongás, amit a hangja, majd az azt követő látvány váltott ki belőlem. Felhúzott szemöldökkel bámultam rá, mert én abban a hitben voltam, hogy a focit illető portfóliójához kellenek a képek, nem pedig a Playboyba. Márpedig ahogy ott állt előttem félmeztelenül, más ötletre nem futotta.

- Mégis mit művelsz? – kérdeztem tőle hatalmasat nyelve, mert a torkom a döbbenettől teljesen kiszáradt. Ráadásul ha akartam, ha nem, megvadított a látványa.

- Várom, hogy mondd, mit tegyek. – nézett rám csodálkozva, mintha nekem mentek volna el otthonról, és a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy előttem illegeti magát egy szál semmiben. – Fotózni jöttünk, nem?

- Félmeztelen képek kellemek a portfóliódba? – emeltem rá a tekintetem, amire ő kacagásban tört ki.

Legszívesebben pofán vágtam volna. Alapból sem kellett volna itt lennem, erre még provokál is. Gyűlöltem, hogy ekkora seggfej.

- Ezt még csak bemelegítésnek szántam. Lőj pár képet, aztán meglátjuk.

- És ahhoz feltétlenül muszáj levenned a pólódat?

- Ne már, mi másért lennél itt, ha nem ezért? – mutatott le a tökéletesen kidolgozott testére, mintha megerősítést várt volna tőlem, az arcán pimasz mosoly terült el. Azt várhatja! Előbb vallom be, hogy transzvesztita vagyok, mint ezt.

- Azért vagyok itt, mert nem hagytál más választást. Essünk minél előbb túl rajta, rendben? Felesleges egymás idejét rabolnunk.

- Ugyan már, Tatum! Azért kértelek meg, hogy fotózz te, mert hiszem, hogy az egész kikúrt városban te vagy a legjobb. – tárta szét a karját. – Meg különben is, szeretném, ha ezek a képek csak akkor kerülnének majd nyilvánosság elé, amikor itt az ideje.

- Mihez kellenek? – kérdeztem tőle, de nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a hallottak után a tüdőmből levegőt préseljek ki. Jackson Carter, aki a saját területén a legprofibb abban amit csinál, épp elismerte, hogy tehetséges vagyok. Szent szar!

- Mint hivatalos fotósom, te leszel az első, aki értesül róla, amint megtörténik, de addig egyelőre legyen szakmai titok.

- Nem vagyok a hivatalos fotósod. – sütöttem le a szemem, mert olyan szinten zavarba hozott, hogy képtelen voltam tovább rajta tartani a tekintetem. Amúgy is abszurd volt a helyzet, hogy én és ő egy légtérben tartózkodunk, beszélgetünk, és én még nem égettem be magam. Ha ezt Joyce tudná, biztos vagyok benne, hogy leszedné a fejemet. Amióta csak az eszét tudja, oda van ezért a pasiért. Minden meccséről, minden eredményéről, és a magánélete apró részleteiről is tudott. Képek a szobája falán, a sulis öltözőszekrényében, a telefonjában, és még az ágyneműhuzatán is Jackson feje virított egy időben. Sokszor sírt a szüleinek, ha a csapat a közelben játszott, hogy vigyék el a meccsre, de valahogy sosem került rá sor. Most pedig itt van teljes valójában előttem, félmeztelenül, és Joyce meg hát... kitudja hol.

Hirtelen nagyon szemétnek kezdtem érezni magam. Mintha elárultam volna a legjobb barátnőmet, és most az ő álmát élem, akaratom ellenére is. Persze ha lett volna bennem egy kis tartás a szó legszorosabb értelmében, akkor ott abban a pillanatban nemet mondtam volna neki, amikor felajánlotta a munkát. De nem tettem. Sőt mi több elfogadtam, mert épp úgy, ahogy Jackson látta bennem a saját hasznát, így én is láttam a lehetőségben a sajátomat. Na, meg persze azt, ahogy az új lakásom teraszán borozgatok este, miután Los Angeles elitjét végigfotóztam.

- Meglátjuk, hogy dolgozol. – kacsintott, aztán lépett kettőt hátra, hogy a kamera látóterébe kerüljön. A tökéletes bőre alatt csak úgy hullámoztak az izmai, és a látvány, amit nyújtott szinte leírhatatlan volt. Soha nem a tökéletes volt nálam fókuszban, sokkal inkább az emberek őszinte valóját ragadták meg a képeim. A tapasztalatom az volt a dologgal kapcsolatban, hogy amikor tudják, hogy egy kamera lencséje követi őket, próbálják a legjobb formájukat mutatni, és az sem gátolja meg őket, hogy ehhez arra a kis időre egy szerepet kell játszaniuk. Jackson azonban nem játszott szerepet. Csak állt ott, a lehető legnagyobb érdeklődéssel nézett a szemembe, és arra várt, hogy elkezdjük a munkát.

- Ööö... jól van. Rendben. – makogtam megilletődve. – Akkor kezdhetjük.