Reggel korán ébredtem. Túl korán. Forgolódtam, vagy a plafont bámultam, valamiért előbb kidobott az ágyam. Annyira előbb, hogy a város is épphogy ébredezett. Az utcai lámpák még égtek odakint, de a tenger mögött már kibukni látszottak a nap első sugarai.

Sóhajtva fordultam a szekrényemhez, és úgy döntöttem, ha már aludni úgy sem tudok, felöltözöm, és lenézek a hallba Oliviához. A nagy felfordulásról amúgy is lemaradt, mivel haza kellett utaznia a testvére esküvőjére, így volt mesélni valóm a számára.

Ami nekem koránkelést jelentett, az Oliviának már egy óra, vendégekkel eltöltött munkaidőt. Gyorsan magamra kaptam egy egyszerű pólót, meg a sortomat, aztán kifésültem a kusza hajszálaimat. Mielőtt lementem volna, azért még ellenőriztem, hogy milyen munkám van aznapra, de üres volt a naptáram. Ez egyszerre volt jó, és borzalmas. Így aztán biztos, hogy nem mostanában lesz pénzem arra a lakásra...

A nappaliba sétáltam, és realizáltam, hogy anyáék már rég leléptek. Apa ilyenkor az irodájában szokott üldögélni, és a pénzügyeket rendezi, hogy minden a legnagyobb rendben menjen, anya pedig telefonhívásokat bonyolít a szállodának szükséges dolgok miatt. Gondolok itt az ételre, az alkalmazottakra, és olyan dolgokra, amikor az enyveskezű vendégek lenyúlják a szobákból a köntösöket, a papucsokat, vagy a szappanokat. Sajnos ezek nálunk fogyóeszközök.

Vidáman léptem ki a lakásunkból, aztán úgy döntöttem, hogy lift helyett a lépcsőt használom. A hallban még mindig felfordulás volt, igaz, nem akkora, mint tegnap délelőtt. Már csak pár elvetemült rajongó dekkolt a szálloda előtt, és néhány újságíró is közéjük nyomult. Elképzelésem sem volt, hogy képesek egy futballcsapat miatt ilyen kitartóak lenni. Én akkor sem tölteném a szabadidőmet egy épület előtt ülve, ha maga a pápa lenne odabent.

- Jó reggelt, Olivia! – toppantam oda hozzá, amikor megláttam a lány göndör fürtjeit a pult mögött. Épp Becca-val dolgozott párban a recepción, de őt nem láttam sehol. – Min dolgozol?

- Tate! Szia! – kiabálta vissza, de nem hagyta abba a tevékenységet, amit épp csinált. A pult alatt guggolt, és az egyik fiókot macerálta. – Nem nyílik ki ez az átkozott... – sziszegte.

- Akkor, ahogy látom, jól telik a reggeled. – kuncogtam fel. – Milyen volt az esküvő?

- Szuper, Amanda egyszerűen gyönyörűen festett a ruhájában, bátyámról pedig sugárzott mennyire szereti őt. Kár, hogy ott kellett hagynom őket. – biggyesztette le az ajkát, miközben felegyenesedett.

- Mármint kár, hogy nem vittek magukkal a nászútjukra? Na, hadd nézzem! – böktem a fejemmel a makacskodó fiók felé vigyorogva, amivel egyébként egész eddig semmi baj nem volt. Amikor én használtam, még minden gond nélkül ki lehetett nyitni. Megkerültem a pultot, és leguggoltam, hogy közelebbről szemügyre vehessem a problémát. Először, csak megpróbáltam kihúzni, de ahogy Oliviának, úgy nekem sem engedelmeskedett. A pici fémkulcs benne volt, így kivettem, hogy ne akadályozzon a mozgásban, aztán egy hatalmasat rántottam rajta, majd ahogy az lenni szokott itt jött az a rész, ahol beütött a rám jellemző katasztrófa.

A fiók megreccsent, én pedig hatalmas lendülettel huppantam a fenekemre, és a fejem hangos koppanással üdvözölte a mögöttem húzódó szekrénysort.

- Jesszus! Jól vagy Tatum? – ugrott oda azonnal Olivia. Szomorú fintorral bámultam a kezemben maradt kicsi fémdarabra, ami másodpercekkel azelőtt még a kilincs szerepét töltötte be.

- Minden oké. – dörzsölgettem meg a fejemet nevetve, nem akartam elhinni, hogy megint elbénáztam. Segíteni akartam, ehelyett rontottam a helyzeten.

Olivia a füle mögé tűrte pár tincsét, aztán felém nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon a földről. Vállai rázkódtak a nevetéstől, ahogy nekem is.

- Akkor most mi lesz? – kaptam levegő után, de ő csak a fejét rázta, könnyei pedig megcsillantak a szeme sarkában.

Na, jól van, azért ennyire nem volt vicces, hogy ismét elbénáztam valamit.

- Szólni kell a karbantartónak. – sóhajtott, elfojtva ezzel az újabb röhögőgörcsöt. – Azt meg add ide, mielőtt újabb bajt csinálsz. – nyújtotta felém a kezét.

A tenyerébe nyomtam a kilincset, aztán félve a betöretlen fiókra sandítottam. Továbbra is a helyén üldögélt, gondosan elrejtve előlünk tartalmát.

- Szuper. – suttogtam magam elé, és a kezdeti lelkesedésem alább hagyott. Már nem tudtam nevetni a történteken. Inkább sírni lett volna kedvem. Még az volt a szerencse, hogy ezt senki sem látta, nem úgy, mint a szökőkútba bukfencezésemet.

Eligazgattam magamon a pólómat, aztán a hajamat is lesimítottam, majd hirtelen megéreztem Olivia tenyerét a hátamon, amint taszít rajtam egyet. Ennek következtében egy hatalmasat léptem előre, közben pedig majdnem felbuktam a lány forgós székében.

- Hé, mi a...?

- Miben segíthetek? – hadarta Olivia, és a pultnak támaszkodott. Melleit előrenyomta, a feneke pedig felém meredezett. Olyan gyermeki csodálattal bámult a pultnál álldogáló illetőre, hogy senki meg nem mondta volna, hogy egyébként egy huszonöt éves, felnőtt emberről van szó. Hatalmas göndör hajzuhatagától nem láttam, hogy kinek teszi ennyire magát, de volt egy nagyon erős megérzésem, ami bizonyossá is vált, amikor kilestem a válla mögött.

Carter ezer wattos mosolya villant meg a szemem előtt, amivel úgy megbűvölte Oliviát, mintha valami erős drogot tolt volna előtte. Miért hat így mindenkire a jelenléte?

- Kizártam magam a szobámból. – biggyesztette le az ajkát, a legangyalibb mosolya kíséretében. – Ha esetleg lennél olyan cuki, hogy feljössz velem, és kiszabadítod a kártyámat, azt megköszönném.

Fújj!

A gyomrom felfordult az eléggé nyilvánvaló flörtölésétől. Közben a háta mögött megjelent egy négy tagú család, két picivel, akik tipikus gyerekek voltak, így sikongattak, és a szüleik többszöri figyelmeztetése ellenére is kergetőztek a hallban.

- Szívesen megtenném, de mögötted szobára várnak. – húzta el a lány bánatosan a száját, aztán rám pillantott. – Viszont Tate szívesen segít.

- Mi? – kerekedtek el a szemeim.

Hogy én? Ezzel a tuskóval?

- Nekem úgy is jó. – törődött bele Carter, aztán már indult is a lift felé. Szúrós tekintettel néztem Oliviára, aki addigra már minden figyelmét a vendégeknek szentelte, és a család mögött megjelent emberek miatt úgy tűnt, nem mostanában végez a feladatával.

Azért még mielőtt elléptem volna mellette, a fülébe súgtam:

- Ezért még kinyírlak!

Dühösen fogtam a kezembe Carter szobájának a kulcskártyáját, majd, mint akinek a fogát húzzák, elindultam a futballistenség után.

✿

- Legközelebb figyelj rá, hogy ne hagyd bent, különben kint maradsz. – mondtam neki, miközben a szoba ajtaja kattanva kinyílt.

- Ezt fenyegetésnek szántad? – kérdezte. Mögöttem állt, és a lehelete a csupasz vállamhoz ért. Éreztem, hogy minden idegszálam megremeg a lábamból pedig kezdett kimenni az erő.

Igyekeztem őt nem bámulni, de feltűnt, hogy egy sima farmer-póló kombináció is mennyire jól áll neki. Főleg, mert nem volt hely a testén, ami ne duzzadt volna az izmoktól. Attól, mert a személyisége a legkevésbé sem jött be, kénytelen voltam elismerni, hogy a legszebb férfi, akit valaha láttam.

- Csupán jó tanács. De felőlem éjszakázhatsz a küszöbön is.

- Hidd el, megoldanám, hogy jobb helyen tölthessem az éjszakát. – vetette oda nekem félvállról.

- Akkor azt hiszem, most sem lett volna létfontosságú a segítségem. – mordultam rá, aztán a kulcskártyával együtt sarkon fordultam.

Arrogáns, és bunkó. Ez a két tökéletes szó jellemezte Jackson Cartert. A finom utalgatások arra, hogy lenne pár lány, aki szívesen befogadná őt éjszakára, csak még ellenszenvesebbé tették számomra. Tisztában volt a képességeivel, és ezt pofátlan módon úgy használta fel, mint valami csodafegyvert. Miért törvényszerű, hogy a sportolók egytől egyig tökéletesek? Persze kizárólag csak külsőre. A szörnyű valóság sajnos az, hogy amelyik pasi így néz ki, az fel is használja az adottsággal járó előnyöket, és úgy fogyasztja a csajokat, mint én a reggeli narancslevemet. Ez Jackson esetében sem volt másképp. Flörtölt Oliviával, szemezgetett a vendégekkel, és ki tudja hány lányt ejtett még ámulatba, aminek nem voltam szem- és fül tanúja.

Bár a pályán profi volt, a való életben egyáltalán nem viselkedett, érett felnőtt férfi módjára. Sokkal inkább tűnt egy kanos, kamasz gyereknek, akinek lényegében mindegy az előtte álló nő személye. Ha mozog, jó lesz...

Megborzongtam.

- Én alapból a vörös kiscsajra hajtottam, nem én tehetek róla, hogy téged küldött maga helyett. – hallottam meg mély, markáns hangját a hátam mögül.

Na ja, erről beszéltem.

- Akkor? Mire vársz? – néztem át a vállam felett menet közben, és próbáltam a legkevésbé keserű hangsúllyal kiejteni a szavakat a számon. Ahhoz is nagy önuralom kellett, hogy ne lendítsem fel a középső ujjamat.

A lifthez érve megnyomtam a földszinthez tartozó gombot, és elterveztem, hogyha leérek, ezért a menetért még megölöm Oliviát.

✿

Dühösen vágódtam le Olivia mögé a székre, ő pedig felhúzott szemöldökkel bámult rám. Az egyik vendég a bőröndjével vacakolt, nem tudta lecsukni a fogantyúját, ami miatt egyre dühösebben kezdte el ráncigálni. Szórakozottan néztem őt, legalább kicsit elterelte a gondolataimat Carterről.

- Mi bajod? – kérdezte Olivia miközben kivett egy kulcskártyát, és az előtte álldogáló vendégnek adta.

- Semmi.

- Ha semmi, akkor miért vágsz olyan arcot, mint akivel most etettek meg egy fél citromot?

- Inkább egészet. – húztam el a szám.

- Szóval? Milyen volt Jackson Carter testközelből?

- Mi, te találkoztál Jackson Carterrel? Miről maradtam le? – sikított fel Becca is, majd a szőke hajába túrt. Most már ketten bámultak rám, és várták az élménybeszámolómat. A gond csak az volt, hogy minden volt a találkozás, csak élmény nem.

- Ez a pasi egy tuskó. – pattantam fel, és Olivia felé emeltem a mutató ujjam. – Soha többet ne küldj magad helyett!

A kirohanásomra elkerekedtek a szemei.

- Lázas vagy? – odalépett az arcom elé, és szorosan a homlokomra tapasztotta a tenyerét. – Az a pasi egy isten! Nincsenek rá szavak. Nem véletlen, hogy az egész kontinens bomlik érte. – áradozott róla úgy, mintha én nem tudnám, mit látok. Nem is ezzel volt a probléma.

- Ajj, hagyj már! – löktem el a kezét. – Külsőre valóban tökéletes, és bosszant is, hogy a testem úgy reagál rá, ahogy, de attól még egy tuskó. Jó?

- Miért? Hogy reagál? – duruzsolt a fülembe édesen, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, amit a pasi viselkedéséről mondtam. Mintha nem számítana, csak azért, mert neki van a világon a legizmosabb hasa.

Ettől függetlenül Olivia tanácsát szívesen kértem ki ilyen témákban, mert habár bejött neki Carter, el tudta viselni a gondolatát annak, hogy mint ellenkező nem, nekem sem semleges. Joyce-t megölte volna a tudat.

- Nem tudom, csak egyszerűen úgy érzem, hogy nem kapok levegőt a közelében. Aztán megszólal, és mindez elmúlik. Akkor arca van, csoda, hogy befér az ajtón.

- Hát igen drágám, mind ezt érezzük a közelében. – simította a vállamra a kezét. – És piszkosul szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a mi szállodánkban szállt meg. Tudod hány lány álmodik arról, hogy legalább egyszer láthassa élőben? Aztán kap valahol egy hátsó ülést a stadionban, és majd kiugrik a szíve a helyéről, amikor meglátja a hangyányi Cartert rohangálni a pályán. Nekünk meg megadatott a lehetőség, hogy a vendégünk legyen. Egy teljes hónap. Tudod mi az?

- Oké, felfogtam! – nevettem fel Olivia monológján, amit valószínűleg estig folytatott volna, ha nem szakítom félbe. – De attól még nekem nem muszáj odalennem érte.

- Nem, egyáltalán nem. Én odavagyok érted helyette is. – szúrta közbe ismét Becca.

Felnevettem.

- Hát én a helyedben ki sem jöttem volna abból a szobából. – kacsintott rám Olivia, aztán gyorsan a pult felé fordult, mert Longboard lépett oda hozzánk. A kék öltönye helyett most egy fekete, elegáns zakót viselt, amit szigorúan összerántott magán, amikor a megszeppent Olivia előtt megállt.

Beccával egymásra néztünk, és csak reméltük, hogy az előbbi beszélgetésünkből egy szót sem hallott.

- Jó reggelt hölgyek! – biccentett.

- Jó reggelt, Mr. Longboard! Miben segíthetek önnek?

- Várok egy nagyon fontos levelet, amin Jackson Carter neve áll. Megtenné, kérem, hogy amint megérkezik, rögtön feltelefonál a szobámba?

- Úgy lesz. Mr. Carternek szóljak?

- Semmi esetre sem. – komor tekintettel bámult Oliviára, aztán a ráncok a homlokán eltűntek, és hirtelen ellágyult. – Magam szeretném átadni neki.

- Rendben van. Ha megérkezik, szólok. – bólogatott Olivia, mint egy engedelmes kiskutya.

Nem mondom, a pasinak tényleg tekintélyt parancsoló kisugárzása volt.

- Köszönöm. – zárta le a beszélgetést Longboard, talán még egy mosolyt is megejtett felénk, aztán kilépett Los Angeles fénylő utcájára.

✿

- Mr. Carter? Nagyon furán hangzott a szádból. – cukkoltam Oliviát, aki láthatóan még mindig a találkozás hatása alatt volt. Longboard tekintélyes férfi, nem csoda, hogy az emberek az elején megrettennek tőle. De ahogy a felhők felett mindig süt a nap, úgy valószínűleg a zord külseje mögött valahol ott rejlik egy érző családapa személyisége is. Legalábbis abból, amit apa mesélt róla anyának, úgy tudtam, hogy van gyereke.

- Vajon miről van szó? Mi lehet olyan fontos, amit ő akar látni? – morfondírozott, figyelembe se véve azt, amit neki mondtam.

- Nem tudom, és ez nem ránk tartozik. – böktem vállba, aztán megkerülve a pultot megálltam a hallban. – Elmegyek reggelizni, majd még benézek.

- Jó légy! – kacsintott rám pajkosan, én pedig nevetve elindultam az étterem fele, ahol általában a legjobb reggeliket szolgálták fel. Kedvenceim a nutellás dolgok voltak, apa pedig mindig fintorgott, amiért reggel korán képes vagyok édeset enni. Mintha a kávé, amit minden reggel megiszik, nem lenne édes.

Belöktem a hatalmas kétszárnyú ajtót, ami az étkezőbe vezetett. A falak a hall falához hasonlóan aranysárgák voltak, a plafonról pedig régi hatású csillárok függtek alá. Apa ki nem állhatta őket, de amikor megvettük a szállodát, anya ragaszkodott a történelmi hatást nyújtó, hatalmas világítótesthez. Egyébként szerintem is csúnya volt, és el nem tudtam képzelni, hogy az elődeink hogy volta képesek ilyen nagymértékű ízlésficammal együtt élni.

- Szia, Rose! Egy kávét kérek. – mosolyogtam rá az idősödő hölgyre, aki az éttermünk vezetője volt már akkor is, amikor én még épphogy megtanultam járni. Sokszor vigyázott rám kisebb koromban, amikor anyáéknak fontos dolguk volt, engem pedig nem tudtak másra bízni. Engedte, hogy nézzem a szakácsokat, és a pincéreket, miként szolgálják ki a vendégek igényeit, és akkor sem szólt rám soha, amikor épp butaságokat kérdeztem, vagy útban voltam. Rose olyan volt számomra, mint egy nagymama. Az igazi nagyszüleim messze innen, Seattle-ben éltek, és nagyon ritkán láttam őket. Hálaadáskor és karácsonykor szoktak meglátogatni minket, de néha csak be kell érnünk egy képeslappal.

- Azonnal adom, bogaram. – mondta, megviselt arcán pedig megjelent pár ráncocska. A kávéfőzőhöz fordult, és úgy töltötte ki nekem a kávét, ahogy mindig is szokta. Tejjel, két cukorral. – Halljam, hogy tetszenek a fiatalemberek? – rakta elém a gőzölgő bögrét.

- Hangosak. – feleltem egyszerűen.

Rose sosem adta fel. Akárhányszor egy hímnemű betette az épületbe a lábát, ő azon volt, hogy összeboronáljon vele. Persze nem erőltetett semmit, csak szerette volna, ha megtapasztalom milyen az igazi szerelem. Ahogy elnéztem a világban keringő pasik listáját, nagyon úgy tűnt, ezt az érzést soha nem fogom igazán átérezni.

- Na, nem mondd, hogy nem szemelted ki magadnak egyiket sem! – csattant fel kedvesen, a szája szélén pajkos mosoly bujkált.

- Azt hiszem, összekeversz Joyce-al. Különben sincs időm pasizni, lakást keresek, rémlik?

- Tényleg megnézted azt, amit a múltkor mutattál? – Rose érdeklődve a pultra könyökölte, mire nagyot sóhajtottam.

- Igen, és kiderült, hogy a duplájába kerül annak, mint amennyi a hirdetésben szerepelt. Úgyhogy nem mostanában megyek el innen.

Rose kedvesen a kézfejemre simította a kezét.

- Tudod jól, hogy én örülök a legjobban annak, hogy itt vagy. De miért nem kéred meg a szüleidet, hogy segítsenek? Legalább addig, ameddig beindul az üzleted, és talpra állsz.

- Nekik itt a szálloda. Nem akarom, hogy még miattam is plusz költségekbe verjék magukat. Majd valahogy megoldom. – elmosolyodtam, bár az utóbbit én magam sem gondoltam komolyan.

Megoldom? Aha, mégis hogyan? Hacsak nem kezdenek el özönleni hozzám a vendéket, vagy szakad rám Amerika legnagyobb bankja, akkor ez aligha fog megoldódni magától. Márpedig nem tolongtak nálam a vendégek ez tény. Nem volt ismeretségem, és egyelőre hírnevem sem.

- Megértelek. – bólintott Rose. – De kérlek, ígérd meg, hogyha nem megy egyedül, beszélsz velük. Nem viselném el, ha egyedül és magányosan öregednél meg, mint én. – biggyesztette le az ajkát, mire kitört belőlem a nevetés.

- Rose, de hát nem vagy egyedül! Itt vagyunk neked mi.

- Az igaz. De soha egy férfit sem engedtem igazán közel magamhoz, és nézd meg mi lett a vége.

- Miért érzem azt, hogy te célozgatsz valakire? – sandítottam rá, mert a lakás témáról nagyon gyorsan elkanyarodtunk egy veszélyesebb irányba. Egy olyan irányba, amiről nem akartam beszélgetni.

Ashton óta tényleg csak a karrieremre koncentráltam, és nem akartam egy férfit se a szívem közelébe engedni. Azért nem, hogy aztán darabokra törje, és magamra hagyjon.

- Attól, mert egyszer csalódtál, nem lesz minden férfi rossz, szívem.

- Ashton nem volt rossz, ő csak...

- Elment. Tudom.

- A karrierjét választotta, és ezért nem hibáztatom. Csak nem állok készen arra, hogy újra nyissak valaki felé. – magyaráztam, majd nagyot kortyoltam a kávémba. Ezzel tulajdonképpen nem hazudtam, Tony volt az egyedüli pasi, akit megtűrtem magam mellett, de csak amiatt, mert a barátom volt.

- Pedig szerintem van, aki nyitott lenne rád. – kacsintott Rose, aztán sejtelmesen a hátam mögé biccentett a fejével, és mire feleszméltem, már ott sem volt.

Meglepetten kaptam a fejem hátra, és az állt ott, akire a legkevésbé sem vágytam.

Carter nevetve lépett be az étterembe, a szőkés srác, és két másik kíséretében. Arcán félelmetes mosoly terült el, szexibb volt, mint valaha. Mosolya nyomán két apró gödröcske jelent meg az arcán, éles állkapcsa pedig megfeszült, amikor megvillantotta a fogsorát. Ott ültem, a kávésbögrét szorongattam, de szinte olyan erősen, hogy az ujjbegyeim teljesen elfehéredtek. Éreztem már ezt az érzést a megérkezésekor, a vacsoránál, az uszodában, és szinte mindig, amikor megláttam őt, vagy a kusza gondolataim épp ráterelődtek.

Most azonban mégis más volt.

Olyan elemi erővel tört rám, hogy többé képtelen voltam irányítani. Akkor értettem meg hirtelen azt, amit Rose próbált velem megértetni.

Jackson a haverjai társaságában megállt az egyik asztalnál, majd mielőtt leültek volna, találkozott a tekintetünk.

Hogy pontosan mit is éreztem, azt képtelenség lett volna egy érhető mondatban megfogalmazni, hiszen a fejemben lévő gondolatmassza épp forró löttyként folyt szét az agyamban.

Valami volt benne, ami minden lányt a hatalmába kerített, aztán nem engedte többé.

Az ajkamba harapva figyeltem őt, ahogy ott állt, és engem nézett.

A torkomat markolta valami, de annyira erősen, hogy hirtelen muszáj volt levegő után kapnom. Ettől a hirtelen mozdulattól a kávésbögre kicsúszott a kezemből, és millió darabra tört szét az étterem padlóján. A levegő egy pillanatra megfagyott, és megint ott találtam magam, abban a kellemetlen szituációban, hogy egyszerre vagy húsz szempár szegeződött rám, majd hirtelen belém vágott a felismerés, hogy Jackson Carter is ily módon fogja darabokra törni az életem. Végül is, csak cirka egy hónapja volt rá.