- Itt fogsz állni reggelig, vagy elengedsz? – dörmögte a szempárhoz tartozó mély, érces hang, a lábaim pedig ahelyett, hogy engedelmeskedtek volna még inkább földbe gyökereztek.

Tenyerem szorosan Carter mellkasának feszült, és abban a pillanatban úgy éreztem, bármikor felgyulladhatok. Ha eddig nem voltam paradicsom vörös, akkor majd most...

Vajon így veszi le a lábáról a lányokat? A puszta jelenlétével képes bárkit mozgás- és gondolkodás képtelenné tenni?

Amikor továbbra is bambán álldogáltam előtte, mosolyra húzta a száját, én pedig egyetlen másodperc alatt kijózanodtam. Zavartan hátráltam, de a testemben lezajló remegés átterjedt a lábaimra is.

Szedd össze magad, szedd össze magad, szedd össze magad!

- Sajnálom. – préseltem ki magamból nagy nehezen, majd a mellkasáról a sötétbarna szemeibe néztem.

Léptem még párat hátrafelé, egészen addig, ameddig a hátam neki nem ütközött a falnak, és onnantól nem volt tovább. Fülig vörösödve lapultam a hideg csempéhez, és képtelen voltam levenni a szemem az előttem álldogáló félistenről. Az inge első három gombja teljesen ki volt gombolva, ami láthatóvá tette a kidolgozott felsőtestét. Teljesen úgy viselkedtem, mint Joyce.

Jesszus, szedd már össze magad!

- Örültem. – mondta, aztán bármiféle érzelem nélkül elsétált mellettem, egyenesen be a férfi mosdóba.

Zavartan álldogáltam, hátamat a falnak vetve, a levegő pedig szaporán szökött a tüdőmbe. Legalább kaptam levegőt. A jelenléte egyszerűen olyan volt, mintha az összes oxigént magába szippantotta volna. Tényleg kezdtem úgy viselkedni, mint Joyce...

Hiszen ő is csak egy a sok közül. Egy igazán megnyerő, vonzó pasi, aki profi abban, amit csinál, mindig tökéletesen néz ki, és tudja, mit kell mondania vagy tennie ahhoz, hogy bárkit levegyen a lábáról. Egyáltalán nem csoda, hogy Joyce is odavan érte.

De ennyi, és nem több. Épp pár másodperccel ezelőtt bizonyította, hogy a tökéletes külső alatt, egy igazi bunkó. Hiszen majdnem fellökött, és még csak bocsánatot sem kért!

Igen, Jackson Carter nem más, mint egy tuskó. Egy nagyon szexi tuskó...

Remegő lábakkal indultam vissza a vacsorára, és habár nem tudtam megmagyarázni miért babonázott meg ennyire a jelenléte, abban biztos voltam, hogy nem szabad engednem, hogy teljesen elvegye az eszem. Egyrészt, minden lány oda volt érte, nem lett volna túl érett tőlem, ha én is elájulok a tőle, másrészt Joyce se vette volna jó néven, ha lenyúlom a kiszemeltjét. Úgyhogy távol kellett tartanom magam tőle.

Amúgy sem volt nagy szám a pasi.

✿

- Minden rendben? – mosolygott rám anya, amikor lehuppantam mellé a székre. Magamra erőltetett félmosollyal, pontosabban vicsorgással próbáltam megnyugtatni őt. A vacsorát időközben már tálalták, de a gyomromban uralkodó káosznak köszönhetően úgy éreztem, egy falat sem menne le a torkomon. Sült garnéla volt, salátás körettel.

- Tatum, ugye? – fordult felém hirtelen Longboard, mire én összerezdültem. Az asztal túlsó oldalán ült, és épp belekortyolt a borába. Minden mozdulatáról sugárzott az elegancia, és az, hogy ő a saját területén egy elismert, és komoly ember. – Édesapád mesélte, hogy szeretsz fotózni. – kezeit összekulcsolta az asztalon, és kedves mosollyal meredt rám. Rám, aki egyelőre azt sem fogta fel, hogy milyen rendezvényen van. Idegesen mozgolódtam a széken, és a terem egy méhkassá változott. Hatalmas hangzavar keletkezett, mindenki beszélgetett mindenkivel, közben pedig Carter is visszatért, és visszaült a helyére. Úgy követtem a mozgását akár egy térfigyelő kamera a betörőt az ékszerboltban.

- Ööö... I-igen. Saját vállalkozásom van, legtöbbször embereket fotózok. – feleltem az őszülő férfinak, amikor felfogtam, hogy a válaszomra vár, és valószínűnek teljesen kattantnak néz, amiért csak bámulok rá. Tényleg ideje volt összeszednem magam.

- Ez remekül hangzik. Kár, hogy rengeteg profi fotóssal dolgozunk együtt, mert eljöhettél volna a meccsre, képekből soha nem elég. Főleg, ha Chicago sztárjáról van szó, nem igaz, Mr. Wales?

- Tökéletesen egyet értek. Jackson Carter előtt tényleg nagy karrierjövő áll.

- Így igaz. Nagyon fiatalon, nagyon sokra vitte. – mondta Longboard.

Hihetetlenül gyorsan Carter és a csapat felé terelődött a téma, és azt éreztem, hogy egyáltalán nem is érdekelte a válaszom, csak udvariasságból tette fel a kérdést. Aztán apához fordult, és elkezdett magyarázni neki valami üzleti dologról.

Méghogy rengeteg profi fotóssal dolgozik együtt... Alig szólalt meg, de már elérte, hogy rendkívül unszimpatikussá váljon a szememben.

De azt kicsit sem bántam, hogy nem kell tovább bájolognom vele, főleg úgy, hogy a koncentrációs képességeim teljesen cserbenhagytak. Cartert figyeltem, aki tőlünk távolabb ült, és a csapattársaival épp hangosan nevettek valamin. Voltak körülötte vagy tízen, mégis kitűnt a többiek közül, ami valószínű a kisugárzásának volt köszönhető.

Na, meg persze annak, hogy tisztában volt vele, hogy bármit is tesz, az emberek – leginkább a nők – odalesznek érte.

Egy laza mozdulattal félresöpörte a homlokára lógó kósza hajtincsét, aztán a mozdulat közben, az asztal felett találkozott a tekintetünk. Éreztem, hogy ebből baj lesz, mert zavarba jöttem, és általában a hasonló esetekben szoktam valami borzasztó kínos dolgot csinálni. Elesni, felborítani valamit, vagy csak szimplán akkora baromság csúszik ki a számon, amit egész Los Angeles nem hallott még. Az agyamban a legvadabb képek játszódtak le, és kezdtem érteni Joyce-t, hogy miért volt annyira besózva, amikor a fiúk – pontosabban Jackson Carter – megérkezett hozzánk.

Nem bírtam megfejteni azt az érzést, ami a pasi jelenlététől elkezdett kavarogni bennem, de azt tudtam, hogyha nem hűtöm le minél gyorsabban, annak nem lesz túl jó vége.

✿

Kellett egy jéghideg fürdő.

Sóhajtva nyúltam el az ágyamon, és habár a gyomrom épp megállt két emelet között, tudtam, hogy amint meglátom újra, ismét megállíthatatlan liftezésbe kezd majd. Beszélnem kellett erről valakivel, de szinte kizárt, hogy az a valaki Joyce legyen. Hogyisne. Ki is nyírna abban a másodpercben, ha tudná, milyen reakciót váltott ki belőlem a srác létezése. Ő tényleg, komolyan nagy rajongója volt ennek a pasinak.

Kihámoztam magamat az aprócska ruhámból, aztán gyorsan magamra kaptam a fürdőruhámat. Az úszómedence hűvös vize pont ideális lesz arra, hogy hibernálja a forrón kattogó agyamat. Az ágyam háttámlájáról lekaptam az aranysárga törölközőmet, majd magamra vettem egy combközépig érő pólót, és kivágtattam a szobából.

Anya és apa az étkezőasztalnál ültek, és amikor megláttak, úgy néztek rám, mint valami ufóra. Igaz, elég késő volt, mert a vacsora sokáig elhúzódott, és én sosem voltam az a későn mászkálós típus, főleg nem a vendégrészlegen, na, de egyszer még belefér, nem?

- Hova ilyen későn? Fürdőruhában... – nézett rám apa tágra nyílt szemekkel.

- Csak a medencéhez. Szeretnék, kicsit úszni mielőtt lefekszem aludni.

- Rendben, csak kérlek, zárj be magad után mindent. Nem szeretnénk, ha a vendégek odatévednének éjszaka. – kérte anya, én pedig bólintottam.

- Oké, úgy lesz.

Ezután a szüleim már ismét egymásra koncentráltak. Rettentő fontos témákat boncolgattak, mint például az egy hónap múlva esedékes meccset, de szóba került az esküvő is, amit jövő szombaton tartanak majd a bálteremben.

Sietve elhagytam a lakást, bármilyen szívesen meghallgattam, csak a Chicago Bears-t nem. Bárkit, csak Jackson Cartert ne hozza szóba senki.

Átvágtam apa irodáján, aztán a földszintre mentem, ahol össze sem lehetett hasonlítani a hangulatot a reggelivel. Nem voltak idegesen rohangáló emberek, és ki – illetve bejelentkező vendégek, akik szintén úgy rohantak, mintha az életük múlna rajta. A porta is üres volt, az éjszakai, ügyeletes biztonságőr pedig békésen üldögélt a helyén. Csend volt, így már a folyosó elejéről hallani lehetett a víz halk zúgását. Imádtam a vizet, kiskoromtól kezdve a fotózás mellett, az úszás volt a második nagy szerelmem.

Végigsiettem a folyón, aztán belöktem az üvegajtót, ami elválasztotta a szállodát az uszodától. A klóros, párás levegő azonnal megcsapta az orromat, ami arra késztetett, hogy még gyorsabban szedjem a lábaimat. Bevallom, fogalmam sem volt hova sietek, de a csupasz talpaim úgy csattogtak a kövön mintha valaki kergetett volna. Fújtatva fékeztem le a gyönyörűen kéklő úszómedence előtt, és kedvem lett volna azonnal fejest ugrani bele, de valamiért nem tetettem. Zihálva álldogáltam előtte, és furcsa kettős érzések keveregtek bennem. Ürességet éreztem ott legbelül.

„...rengeteg profi fotóssal dolgozunk együtt..." – egyre csak Longboard szavai jártak a fejemben. Habár valószínűleg nem sértésnek szánta, annak sikerült. Több mint valószínű, hogy soha egy munkámat sem látta, így nem tudhatta, hogy dolgozom, ráadásul úgy, hogy még saját helyem sem volt, ahol ezt megtehettem. Egyre csak az a lakás járt a fejemben. mert gyönyörű volt. Tökéletes helyen volt, a kilátása pedig semmihez nem volt fogható. Na, meg persze az ára sem, amit nem fogok tudni egyszerre előteremteni. Féltem, hogy mire sikerül, késő lesz, és kiadják valaki másnak. De nem akartam a szüleimtől segítséget kérni. Ezt nekem kellett megoldanom, méghozzá egyedül.

Lehuppantam a járólapra, és a lábaimat belelógattam a hideg vízbe, hogy szokjam a hőmérsékletét. Nem volt olyan vészesen hűvös a víz, mint amilyenre számítottam, így levettem a pólómat, és a mögöttem lévő napozóágyra hajítottam. A telefonom lejátszási listájáról benyomtam Shawn Mendes Roses című számát, aztán lassan elmerültem a jeges vízben. Olyan érzés volt, mintha a víz lassan kimosta volna az agyamból a negatív dolgokat. Nem voltak többé kusza gondolatok, nem volt több stressz, nem volt semmi hülyeség arról, hogy Jackson Carter meg a jól kidolgozott felsőteste...

Bassza meg!

Prüszkölve buktam fel a felszínre, nem akartam elhinni, hogy már a víz alatt is folyton csak rajta pörög az agyam. Pedig nem volt nagy szám.

Semmi nem volt.

Nem is olyan szexi.

Átlagember.

És bunkó.

Na, így már mindjárt jobb.

- Minden rendben? – szólalt meg ekkor egy karcos hang valahol a hátam mögül, én pedig úgy megijedtem, hogy majdnem kiugrottam a medencéből. Rémülten fordultam hátra, de aki mögöttem álldogált, az egyáltalán nem az az ember volt, akit szívesen odakívántam volna.

- Jézusom! A frászt hozod rám! – bámultam a szívdöglesztő idegenre, aki egy szál fürdőnadrágban álldogált előttem. Jackson Carter személyesen.

- Ne haragudj, nem ez volt a célom. – kacagott fel. – Csak fuldokoltál, és gondoltam megkérdezem, mert ha gond van, kimenthetlek. – mellkasa előtt cinikusan összefonta a karját, de a mosoly nem fagyott le az arcáról. Elhűlve bámultam vissza rá, miközben erősen markoltam a medence szélét, hogy ne süllyedjek el.

Na, jó, tényleg szedd össze magad!

- Egyáltalán nem fuldokoltam. – köszörültem meg a torkomat, aztán kiültem a medence szélére. – Különben is, te nem lehetnél itt. Vendégek tíz után már nem jöhetnek be. – mondtam neki lesütött szemmel, próbáltam minél nagyobb közönyt erőltetni a hangomra, de nem tudom hogy egy kívülálló számára ez mennyire tűnt közönyösnek.

- Nyitva volt az ajtó. – mondta. – Egyébként nem te vagy a csaj, aki hobbiból szeret embereket fellökni? – húzta össze a szemöldökét, ahogy rám pillantott. Barna szemei ide-oda cikáztak, én pedig fülig vörösödtem.

Miért? Miééért?

- Hogy... tessék? – bukott ki belőlem. Tehát így jegyzett meg. A csaj, aki lendületből mellkason fejelte...

- Semmi. – rázta meg a fejét mosolyogva, a kezében lóbált törölközőt pedig a medence szélére dobta. – Semmi.

Bambán ücsörögtem a nedves padlón, a víz pedig kezdett hideg lenni a lábamnak, de nem érdekelt. Nem tudtam eldönteni, hogy a szégyentől, vagy a zavarságtól vagyok vörös, de több mint valószínű, hogy úgy néztem ki, mint egy gyönyörűen érett paradicsom.

Idejön ő, a nagy sztár, aztán fenekestül felforgat mindent, én pedig egyetlen félmosolyától a lábai előtt heverek. Egyáltalán nem lett volna szabad idáig jutnom. Mégis mit művelek?

- Egyébként van nevem is. – pattantam fel hirtelen, az agyamat pedig elöntötte a düh. Ha másképp nem is, talán a dühömmel tudok majd harcolni a miatta kialakult érzéseimmel.

- És? El is árulod, vagy magamnak kell megfejtenem? – mosolygott rám szelíden, miközben pár lépéssel közelebb jött hozzám. A gyomrom és a lábaim megremegtek. Nem gondoltam volna, hogy valaha sor kerül hasonló szituációra. Túlságosan irracionálisnak tűnt.

- Tatum. – suttogtam.

- Szóval Tatum. Illik hozzád.

- Kösz. – köszörültem meg a torkomat, aztán a törölközőmhöz mentem, és megtörölgettem a vizes hajamat. A törölközőnek finom tengeri illata volt, ami mindig megnyugvással töltött el. Kivéve most, hogy magamon éreztem – hogy is fogalmazott Longboard? – Chicago sztárjának a tekintetét.

- Ne haragudj – nevetett fel. – Nem állt szándékomban, hogy megsértselek. – mondta, de a hangjában tükröződő arroganciától felfordult a gyomrom. Tipikusan az a pasi volt, akinek elég fél mondatot kiejtenie a száján, és én elküldöm melegebb éghajlatra. Rengetegszer megtettem már a hozzá hasonlókkal. Így csak tudatosítanom kellett magamban, hogy ő is pont ugyanolyan, és kinyitni a számat. Na jó, kinyitni, és hangot is kiadni.

- Nem sértettél meg, de mint mondtam, vendégek ide nem jöhetnek be. – húztam ki magam, remélve, hogy a hangom nem remeg meg két kimondott szó között. Alapvetően nem érdekelt volna a szabály, hiszen nem ő az egyetlen, aki nem tartja be, de valahogy muszáj volt érzelmileg távol tartanom magamtól, és ha ehhez az kellett, hogy jéghideg és kimért legyek, akkor annak kellett lennem.

- Hallottam elsőre is. De azt hittem velem ez esetben kivételt teszel. – biggyesztette le az ajkát, de továbbra is úgy álldogált előttem, mint nyeles aszpirin a nagy családi összejövetelen.

- Már miért lennél te kivétel? – kérdeztem tőle erős éllel a hangomban.

Istenem, csak egy kicsit venne vissza az arcából...

- Ugyan már! Csak úszni szeretnék kicsit. Meg különben is mit teszel, ha bemerészkedek a medencébe? Szaladsz apucihoz beárulni? – lépett hozzám immáron olyan közel, hogy a bőre szinte súrolta az enyémet.

Erősen az ajkamba haraptam, ennyire közel még a vacsora alatt történt incidensünk alatt sem volt hozzám. Egyszerre undorodtam tőle, és egyszerre akartam azt, hogy hozzám érjen.

- Felőlem azt teszel, amit akarsz. – nyögtem ki végül, és villámsebességgel fordultam el tőle. Valószínűleg tisztában volt vele, hogy a testem hogyan reagálta le a közelségét, és ez bizonyára dobott még egy kicsit az amúgy is hatalmas egóján. – Én leléptem. Beléptető kártyám van, így ha azzal most kimegyek azon az ajtón, te csak legközelebb reggel jutsz ki innen. – mondtam neki magabiztosságot színlelve, aztán áthúztam a fejemet a pólómon, és laza kontyba fogtam a hajamat a fejem tetején. Reméltem, hogy talán sikerül felülkerekednem a jelenléte miatt kialakult érzéseimen.

- Komolyan megtennéd? – picit oldalra döntötte a fejét, és úgy bámult vissza rám.

Nem, nem. Hiába nézel így rám, nem veszel le a lábamról!

- Miért mit gondoltál, itt állok melletted, ameddig kipancsolnod magad?

- Akááár. – nyújtotta el a hangokat. - Csak pár perc lesz az egész. – mondta, azzal pedig egyenesen fejest ugrott a medencébe.

A plafonra a tekintetemet, egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mit eszik Joyce egy ekkora tuskón. A víz örvénylett körülötte, és hullámok alatt elhomályosodott az alakja. Dühösen ültem le a medence szélére, és magam sem értettem miért nem hagyom még ott a francba. Majd reggel Mary kiengedi.

Átúszott a medence túl felére, aztán vissza hozzám, és hatalmas levegővétellel bukott fel a felszínre. Sötét hajáról peregtek a vízcseppek, én pedig elakadó lélegzettel figyeltem minden egyes mozdulatát. Erős karja megfeszült, majd a medence szélén kitolta magát. Minden izma kidomborodott a bőre alatt, széles válla pedig előrebukott, ahogy kiszállt a medencéből.

- Mondtam, hogy csak pár perc lesz. – fújtatta, aztán természetes közönnyel elsétált mellettem. A törölközőjével végigsimított a tökéletes bronzos bőrén, majd a haján.

- Jó, akkor most már mehetünk?

- Felőlem. – rántotta meg a vállát, és nemes egyszerűséggel kisétált az üvegajtón, amit befele jövet nem csukott be.

Értetlenül szaladtam utána, hiszen úgy távozott, ahogy jött. A semmiből. Veszi a bátorságot, hogy felforgassa az életem, megszegje a szabályokat, aztán meg lelép?

- Szívesen! – torpantam meg a folyosó közepén, ahogy néztem a távolodó alakját, és a vizes nadrágnak köszönhetően kidomborodó kerek fenekét.

Jesszus...

- Ezer hálám, Tatum! – kiabálta vissza, aztán eltűnt a sötét folyosón.