- Lehidalok – szakadt ki Joyce tüdejéből hosszú percek után az első szó. A kinti zűrzavar beláthatatlan méreteket öltött. Az emberek egymást taposva próbáltak minél közelebb férkőzni a kordonhoz, az újságírók pedig mindenkit félrelökdösve, pofátlanul másztak bele a csapat menedzserének arcába.

A méregdrága öltönyt viselő férfi kihúzta magát, és mosolyogva próbálta hárítani a szemébe villanó vakukat. Richard Longboard méltóságteljes, magabiztos ember volt, ahogy megláttam, értettem már miért akarták anyáék is minden áron személyes fogadtatásban részesíteni.

Jut eszembe, hol vannak anyáék?

Annyira lekötött a kialakult zűrzavar, hogy teljesen meg is feledkeztem róla, hogy még mindig egyedül tartom a frontot, ugyanis a személyzet többi tagjának sem sok hasznát vettem. Hirtelen mindenki abbahagyta amit csinált, és úgy figyelték a buszt, mintha maga az elnök szállt volna le róla.

Hátrafordultam, de csak Tony csillogó szemeivel találkozott a tekintetem, a szüleimet sehol nem láttam. Elengedtem Joyce kezét, aki képtelen volt elszakadni a kint sodródó tömegtől, egész konkrétan belecövekelt a márványpadlóba. A pulthoz szaladtam, és áthajolva rajta, kitapogattam a mobilomat. Fel kellett hívnom anyát, hogy amilyen gyorsan csak tud, jöjjön.

- Tatum, hol van Mr. Wales? – szaladt oda hozzám Marcus, aki hotel éttermének a főszakácsa volt. Megérintette a karomat, szürke szemei pánikot tükröztek.

- Valami baj van? – kérdeztem rögtön.

- Mondhatni. – vonta meg a vállát. – Nincs egyeztetve a menü a vacsorához. Mr. Wales azt mondta, még azelőtt lejön, hogy megérkeznének.

Felsóhajtottam.

Szuper, mi jöhet még?

- Amint megjön, szólok neki, hogy kerested. – mosolyogtam Marcusra, mert ennél többet nem tehettem. Épp annyira voltam tehetetlen egy ilyen helyzetben a szüleim nélkül, mint ő. Ők voltak ennek a helynek a szíve és lelke, nem pedig én.

- Na, de... – kezdett volna bele a férfi, de nem hagytam szóhoz jutni. A csapat menedzsere már az ajtóban állt, épp a sajtónak nyilatkozott, mi pedig még mindig úgy álltunk a hallban, mintha semmi dolgunk nem lenne az égvilágon.

- Joyce segíts! – kiabáltam oda a barátnőmnek, aztán feltéptem a szekrény ajtaját, amiben a kulcskártyák lapultak. Számtalanszor láttam már, hogy a lányok hogy csinálják, ha több vendég érkezik egyszerre, és én is sokszor segítettem a recepción, de nem ennyi ember jelenlétében. Az összes lefoglalt szobához tartozó kulcskártyát elő kellett venni. – Hallod, amit mondok? – szóltam neki újra kétségbeesetten, hiszen még ki kellett válogatni a lefoglalt szobákhoz tartozó kártyákat. Akkora zűrzavar volt, hogy azt sem tudtam, hova kapjam a fejem.

- Hogy... Mi? – kapta rám zavartan a tekintetét.

- Segíts! Mozogj! – mordultam rá, kezemmel pedig ingerülten köröztem a levegőben. Csináltam már ezt korábban is, de most valahogy más volt. Nem voltam képes összeszedetten, és nyugodtan átgondolni a dolgokat. Valahogy a kinti káosz hangulata teljesen átragadt rám is, és a szívem olyan hevesen kalapált, hogy valószínűleg három emelettel feljebb is hallani lehetett minden egyes dobbanását.

- Mit-mit kell... csinálni? – jött oda Joyce teljes extázisban, és valószínűleg ha megkérdeztem volna tőle a nevét, azt sem tudta volna megmondani. Remegő kezekkel eltűrte a füle mögé hosszú fekete loknijait, és az orra elé tolt, számokkal ellátott kártyákat kezdte el szuggerálni.

- Csak válogasd ki őket. Menni fog? – nyeltem nagyot, mert pont ugyanolyan izgatott voltam, ahogy ő. A tenyerem izzadt, a testemben pedig éreztem a vérem áramlását, ahogy egyenletesen lüktet az ereimben. – Mindjárt jövök. – simítottam rá a tenyerem a vállára, ahogy megláttam, hogy Richard Longboard belép az épületbe. Tony izgatottan szorította össze a fogait, Paul pedig udvariasan köszöntötte őt. A személyzet egy része lecövekelt csak úgy, mint pár perccel ezelőtt Joyce, a vendégek meg fotózni, és videózni kezdtek. Ez esetben több kamera került elő, mint az én sztáresésem alkalmával.

Mélyen a tüdőmbe szívtam a levegőt, és készen álltam rá, hogy megálljak az állam legjobb futballmenedzsere előtt, és esetleg elszúrjak valamit, amivel teljesen beégethetem magam.

Rólam volt szó, így erre minden esély meg is volt.

Már épp léptem volna felé, amikor nyílt a liftajtó, majd anya és apa mosolyogva léptek ki belőle.

✿

Akkora kő esett le a szívemről, hogyha valaki lábfején landol, biztos, hogy az összes ujját eltöri.

- Robert Wales. – nyújtott kezet apa Longboardnak, aki mosolyogva fogadta a gesztust. – A feleségem Kate, és a lányom Tatum. – megsimította a hátamat. Előbb anya, majd én nyújtottam neki kezet. A kiálláshoz képest puha, és finom volt az érintése.

Felemelt fejjel összébb húzta magán a kék zakót, és apához fordult. Minden mozdulata komolyságot, és eleganciát sugallt. Az ősz szakálla rendezett volt, a cipője méregdrága, a parfümjének illata pedig körbevonta őt azzal a ténnyel, hogy rengeteg pénze van, és bármit megtehet.

- Megtiszteltetés, hogy itt lehetünk. A szobák rendben vannak, igaz?

- Minden a legnagyobb rendben. A második, és a harmadik emeleten tudtunk a csapat számára egy-egy ágyas szobákat biztosítani, a megbeszéltek szerint. Természetesen önnek, és Mr. Graynek a tetőtéri lakosztályokban szolgáltattunk helyet, exkluzív ellátással.

Hűha, apa aztán nagyon megnyerő tud lenni.

Longboard bólintott, hogy érti, aztán a fotocellás üvegajtó felé fordult, és intett a kint álló rendőrnek. A rendőr vette az adást, majd elhúzott maga előtt valamit. Nem teljesen láttam, hogy honnan és mit, mert a tömeg teljesen eltakart mindent, de valószínűleg csak a fiúkat próbálta védeni az egymást taposó, őrjöngő rajongóktól.

A sztárság előnyei. Felemelő.

Előbb egy zöld melegítőben, és farmerban tetszelgő, kigyúrt figura lépett be az ajtón, majd nem sokkal a nyomában feltűnt a Bears csapata is.

Joyce-ra kaptam a tekintetem, akinek akkora már esze ágában nem volt a kártyákat válogatni, szinte tátott szájjal bámulta az ajtón beözönlő félisteneket. Nagy nevek lépték át a hotel küszöbét. Adam Cocks, Daniel Gibbins, Mike Harrison, és a többiek, akiknek igazából nem nagyon tudtam a nevét, mert nem voltam focirajongó, de azt tudtam, hogy mindegyikük egy nap olyan csillag lesz, mint Jackson Carter.

- Helló, Los Angeles! – üvöltött fel valamelyik fiú, mire hatalmas üdvrivalgás tört ki az egész hallban. A körülöttünk álldogáló emberek elhűlve fotóztak a telefonjukkal, villogtak a vakuk, morajlott a tömeg.

Most komolyan, miért viselkedik mindenki úgy, mintha nem láthatnák őket ezentúl minden egyes nap?

- Arra tessék, a recepción átvehetik a kulcskártyákat, és elfoglalhatják a szobákat. – mosolygott anya kedvesen Longboardra, az őszülő férfi pedig a pult felé vette az irányt. Én szinte földbe gyökerezett lábakkal álltam továbbra is apa mellett, akinek még mindig a hátamon pihent a tenyere.

- Izgalmas igaz? – súgta a fülembe, ahogy néztük amint a fiúk egyesével elkapkodnak egy-egy kártyát a pultról. – Joyce úgy áll ott, mintha szellemet látott volna. Halál sápadt. – kuncogott, és a fekete hajú lány felé bökött a fejével.

- Arra leszek kíváncsi, hogy ki kapja el, ha esetlegesen összeesik a pult mögött. Már pedig ez garantált lesz, amint Carter a fél méteres közelébe ér. – motyogtam magam elé, apa pedig elhajolt a fülemtől, és a mögötte lévő érintőpanelen megnyomta a lifthívó gombot. Az ajtó pisszegve kinyílt, majd a fiúk egyesével elkezdtek beözönleni a pici kis kabinba. Már csak egy kártya várta a gazdáját.

351.

Carter kicsivel odébb állt, telefonált, Joyce pedig lélegzetvisszafojtva markolta a pult szélét.

✿

Imádtam a városban sétálgatni. A Bears és a közelgő NFL meccs miatt most nagyobb volt a zűrzavar, de egyébként normális mennyiségű a pezsgés, főleg a szállodánk környékén. Pár utcával arrébb volt egy hatalmas park, Joyce-szal mindig oda jártunk kikapcsolódni. Gyönyörű, elkerített zöld övezet, ahol rengeteg szökőkút, és pálmafa húzódott. A park központjában volt Giuseppe fagyizója, ami ahhoz képest, hogy csak egy egészen kicsi stand volt, isteni olasz fagyit lehetett nála kapni. Állítólag harminc évesen jött Los Angelesbe, tanulni. Aztán végül úgy megszerette a várost, meg a környéket, hogy többé el sem akart menni.

Megkerültem egy padot, aztán a domb tetején lévő árnyékos helyre huppantam. Joyce izgatottan követett, egy fagyit szorongatott a kezében. A pázsit finoman cirógatta a csupasz bőrömet, az orromba pedig ismerős illatok szöktek. Távolabb volt a tenger, de a sós víz illata egészen az agyamba ivódott.

Elővettem a gépemet, és a domb aljában játszadozó kutyusra fókuszáltam vele. Épp egy bottal rohant a gazdája jután.

Imádtam fotózni. Az embereket, a tárgyakat, az autókat. Szinte mindent. Nagy álmom volt, hogy egyszer a képeimmel kiállítást rendezhessek, de ahhoz az kellett, hogy legyen egy saját helyem, ahol nyugodtan dolgozhatok. Tizenöt éves voltam, amikor anya intézett nekem egy helyet, ahova bekerült pár képem, de sajnos az emberek hamar elfelejtették a nevemet. Na, nem mintha sztár akartam volna lenni, de ilyen téren vágytam az elismerésre, és a pozitív visszajelzésekre. Megerősítést vártam, hogy valóban jó vagyok abban, amit szenvedéllyel csinálok. Hiszen mindenki erre vágyik nemde?

- Hahó! – zökkentett ki hirtelen egy szemem előtt elsuhanó valami.

- Mi? – kaptam a tekintetem Joyce-ra, aki furcsán pislogva bámult rám a hatalmas zöld szemeivel.

- Azt kérdeztem, kérsz-e.

- Mit?

- Egy félmeztelen pasit az ágyadba. Szerinted? – gúnyolódott, mert tisztában volt vele, hogy az utolsó pár mondata teljesen kikerülte a hallójárataimat. Ha objektív volt a szemem előtt, akkor az összes többi érzékszervem használhatatlanná vált. – Ezt. – tolta a chipes zacskót az orrom elé, miközben ő mókus módjára ropogtatta a fogai között. Már be is termelte a fagyit? Hány évszázad esett ki?

- Nem. Köszi. – emeltem újra szemmagasságba a fényképezőgépet, ő pedig nagyot sóhajtva terült el a puha füvön. A kutya és a gazdája időközben eltűntek, a helyüket pedig átvette egy család, akik boldogan telepedtek le az árnyékba piknikezni.

- Ugye nem baj, ha ezentúl minden nap beugrom majd? – bökte meg Joyce a lábujjával a combom.

- Már miért lenne baj? A szüleim szívesen veszi, ha besegítesz. – kuncogtam. – Amúgy meg jöhetsz nyugodtan, a nap nagy részét nem a szállodában ülve fogják tölteni, rád várva. – itt már hangos kacagásban törtem ki, a gépet pedig az ölembe ejtettem. Joyce tettetett sértődöttséggel csavargatta egy hajtincsét, közben pedig majdnem átszúrt a szemeivel.

- Nem is kell mindnek ott lennie elég, ha Jackson Carter vár engem, lehetőleg minél kevesebb ruhában. – huncut mosoly bujkált az arcán, én pedig a magasba emeltem a szemem. Tisztában voltam vele, hogy Jackson Carter csak az ábrándjai egyik elérhetetlen szereplője, és ha a valóságban kellene produkálnia valami értékelhetőt, valószínűleg csúnyán besülne. Imádtam Joyce-t, de reménytelen eset volt ilyen téren.

- Aha, valószínű. – bólogattam viccelődve, aztán a telefonom képernyőjére pillantva hirtelen felpattantam.

- Most meg mi van? – bámult rám a barátnőm, aztán ő is feltápászkodott.

- Basszus, indulunk kell.

- Indulunk? Hová?

- Tudod, a lakás...

Joyce is hirtelen rádöbbent, hogy valószínű épp elkéstünk, így amilyen gyorsan csak tudta, összekapkodta a cuccainkat, majd fél percen belül már a kocsimban is ültünk, úton Los Feliz felé, ami egy kicsit távolabb esett a pezsgő belvárostól. A nap élesen ragyogott be a kocsiba, és a tekintetem elidőzött az utat szegélyező pálmákon. Ami miatt beleszerettem ebbe a környékbe, az egyértelműen a hangulata volt. Kávézók, galériák és stílusos butikok, amiket a bohém szellemiség jellemzett. Minden, ami ahhoz kellett, hogy igazán beindíthassam a karrieremet.

- Még mindig alig hiszem el. – szólalt meg Joyce, és letekerte az ablakot. – A Chicago Bears egész csapata a Chargers-meccsig a szállodátokban lesz. Tudod ez mit jelent?

- Igen, tudom. – feleltem, a langyos, sós levegő az arcomba csapott. – Hangzavart, károkat, a hotel előtt táborozó rajongókat és a sajtót, akiktől mozdulni sem lehet majd.

- Pff, ünneprontó vagy Tatum, tudsz róla? – lökött meg játékosan, mire kicsit odébb rántottam a kormányt, és majdnem sikerült áthúznom az autót a másik sávba. Halk sikoly hagyta el a számat, Joyce pedig hangos nevetésben tört ki. – Na, látod mondtam én.

- És mégis mi a terved? Bemászol Carter ágyába, míg nincs a szobájában, és reménykedsz, hogy ahelyett, hogy rád hívná a biztonságiakat, beléd szeret?

A legjobb barátnőm vihorászva csavargatta az ujja körül a haját.

- Ez sem rossz ötlet, de ennyire nem vagyok direkt.

- Te semennyire nem vagy direkt, Joyce. – vigyorogtam rá. – Amint a tíz méteres közeledbe ér, elnémulsz.

- Oké, oké, ez részletkérdés. Lehet rajta finomítani.

- Tudod mit? Bármit is csinálsz, inkább nem akarom tudni. – elnyomtam a kirobbani készülő nevetést, és inkább az útra koncentráltam, meg a hatalmas, hófehér házra, ami előttünk tornyosult. Gyönyörűbb volt, mint a képeken. – Azt a rohadt...

- Baszki... E-ez az a ház? – szakadt ki Joyce-ból is, és mindketten kiszálltunk, miután a ház előtt megálltam.

Éreztem a ház előtti frissen vágott fű illatát, a szél pedig csendesen simogatta a tornác melletti hortenziabokrokat. A színe ellenére, vagy éppen azért, a nap sugarai úgy játszottak rajta, mintha ezüstös fényben fürdene. Az óriási ablakokban a kék ég és a pálmák zöldje tükröződött, a felső szinten lévő lakás erkélye pedig tágas volt, és gyönyörű.

Pont úgy elnémultam, mint Joyce, Carter jelenlétében.

- Igen, ez az – sóhajtottam fel, miközben magam is alig hittem el. – Elképesztő, nem igaz?

- Tatum Wales?

- Igen? – pördültem meg, amikor meghallottam a nevemet. Egy alacsony, öltönyt viselő férfi állt velünk szemben, a kezében egy tabletet tartott.

- Joe Fitzwilliam. – rázott velem kezet. – Ingatlanügynök vagyok, Mr. Pendleton sajnos nem tudott eljönni ma, így én intézem a házzal kapcsolatos ügyeket. Jól sejtem, hogy kíváncsiak rá belülről is?

Rámosolyogtam. Mondanom sem kellett semmit, egyértelmű volt, hogy minden vágyam, megnézni belülről is. Így hát izgatottan kapaszkodtam bele Joyce-ba, mialatt az ingatlanügynök körbevezetett minket.

- Egyáltalán nem olyan, mint a képeken. Ez sokkal gyönyörűbb. – mondtam elhűlve, ahogy végighúztam a kezemet a konyhaszigeten. Habár főzni nem tudtam, és nem is tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, attól még lenyűgözött ennek a lakásnak minden sarka. Főleg az erkély. Már láttam magunkat Joyce-szal, amint a langyos nyári estéken kiülünk, borozgatunk, és végig hallgatom az áradozását Chicago sportcsillagának tökéletes, izmos testéről.

- Örülök, hogy tetszik. – szólalt meg Mr. Fitzwilliam, majd lerakta elém a tabletjét. – Akkor beszéljünk a piszkos anyagiakról. Mivel a lakás jó környéken van, és az árba beletartozik a földszinten lévő üzlethelyiség is, így Mr. Pendleton átgondolta, és kénytelen volt emelni az áron.

Éreztem, hogy a szívem hevesen meglódul. Joyce-ra néztem, aztán a fickóra.

- Emelni? Mégis mennyivel? Legutóbb, amikor telefonon beszéltünk, 3000 dollárban egyeztünk meg.

- Sajnálom, Ms. Wales, egy ilyen lakásnak ára van, és Mr. Pendleton nem adja ki 5000 dollár alatt.

- Hogy mennyi? – nyüszített fel mellettem a barátnőm, én a megdöbbenéstől csak tátogtam, mint egy fogyatékos aranyhal.

- Itt a névjegykártyám. Adok időt, hogy átgondolja, és ha még ezek után is kell, hívjon fel. – a férfi a kezembe csúsztatta az aprócska cetlit, aztán kiterelve minket a lakásból, beült a kocsijába, és elhajtott.

És igen, vele együtt távoztak a lakással kapcsolatos álmaim is...

✿

Arra való tekintettel, hogy mégis csak az ország leghíresebb focicsapata szállt meg nálunk anyáék úgy döntöttek, hogy első este egy köszöntővacsorával ünneplik meg az itt létüket. Amin természetesen nekem is ott kell lennem, mint a szállodatulajdonos lánya. Bájologni Longboarddal, az edzővel, és elviselni a futball válogatottnak csúfolt majomcsordát. Minden kedvem megvolt hozzá. Tényleg. Főleg azok után, hogy romba dőlt minden álmom az önálló életemmel kapcsolatban.

- Joyce, nekem nincs ennyi pénzem. – sóhajtottam fel keserűen a telefonba, miközben a szobámban, a tükör előtt pörögtem. A barátnőm próbált támogatni, és felvidítani, de sajnos sok mindent ő sem tudott tenni.

- Ugye tudod, hogy a szüleid segítenének? Meg is vennék neked, csak egy szavadba kerülne.

- Épp ez a lényeg. Nem akarom, hogy segítsenek. Ezt egyedül kell megoldanom.

- Mondták már neked, hogy a legmakacsabb ember vagy a világon? – vihogott fel.

- Nem is egyszer. – feleltem. – Most viszont mennem kell, később beszélünk. Szeretlek.

Azzal kinyomtam a telefonomat, és az ágyra dobtam.

Lesimítottam a sötétkék miniruhám szélét, aztán a hátam közepéig érő, világosbarna hajamat is.

Nem szerettem túlzottam a kiöltözős rendezvényeket, de anya ragaszkodott hozzá, hogy semmiképp ne állítsak oda hétköznapi ruhában. Világosbarna hajam hullámosan omlott a vállamra, így óvatosan áthúztam rajta még egyszer az ujjaimat. Rámosolyogtam a tükörképemre, majd beleléptem a fekete cipőmbe, ami úgy tíz centit dobott rajtam. Sajnos nem voltam valami magas, a 160 centim nem sok mindenben volt a segítségemre. Minden magasabb dologhoz lábujjhelyre kellett állnom, és még az sem volt biztosíték arra, hogy elérem az adott dolgot.

- Csodaszép vagy! – lépett mögém anya, majd pördített rajtam egyet, hogy alaposan végigmérhessen, amikor kiléptem a szobámból a nappalinkba. Mosolyogva néztem a büszkeségtől ragyogó kék szemeit, ahogy az arcomat, és a ruhámat fürkészték. – Biztosan odalesz érted mindenki.

- Nem azért megyek, hogy lenyűgözzek bárkit is. – mondtam.

Valóban így volt. Csak minél előbb szerettem volna túlesni az estén anélkül, hogy bármi kellemetlen, vagy zavarba ejtő dolog történne. Az én közelemben sajnos ennek fenn állt a veszélye.

Anya is bámulatosan festett. Mindig is értett a divathoz, épp ezért szerette az ilyen eseményeket, itt aztán bátran megmutathatta azt, ami igazán ő volt. Fekete egyberészes ruhája finoman simult a kifogástalan alakjára, hozzá pedig egy levél alakú medállal ellátott, arany láncot akasztott a nyakába. Semmi túltoltság, semmi flanc, mégis biztosra vettem, hogy ő lesz a legcsinosabb, amikor belép a vacsorára.

- Induljunk. – mosolygott rám, aztán belém karolt, hogy a magassarkúján billegve, megtalálja a tökéletes egyensúlyt.

Végigmentünk a szőnyeggel borított folyosón. Ez a lakrész csak a miénk volt, saját lift vezetett apa irodájába, ahonnan megközelíthettük a szálloda többi részét. Persze lépcsők is vezettek az emeletünkre, de ezeket szigorúan lezárt ajtók védték az eltévedt vendégektől. Nem mintha féltünk volna tőlük, de anyáék fontosnak tartották a magánéletünk megvédését.

Átvágtunk a hallon, és ahogy haladtunk a közösségi terem felé, egyre intenzívebbek lettek a hangok és az illatok. Habár nem voltam éhes, a hasam mégis hangos morranással jelezte, hogy bizony jól fog esni az a vacsi, és ha másért nem is, ezért érdemes eljönni.

Anya elengedte a karomat, aztán akár egy díva, megállt a hatalmas terem ajtajában. Félénken léptem utána, nem szerettem a feltűnést, és azt, ha mindenki engem bámul, márpedig egy hatalmas terem legmagasabb pontján állva nem volt nehéz feltűnést kelteni. Anya légies könnyedséggel lépdelt le a lépcsőn, aminek az alján apa állt, jobbján Longboarddal, és amint odaért, a menedzser kezet csókolt neki. A fiúk mögötte sorakoztak, és úgy tűnt, élvezik, hogy úgy vehetnek részt egy eseményen, hogy nem liheg a nyakukban a sajtó.

Bátortalanul indultam el lefele, próbáltam nem elesni a hatalmas sarkakon imbolygó cipőmben. Legszívesebben végig a lépcsőfokokra szegeztem volna a tekintetem, de úgy sem sok mindent láttam volna az arcomba hulló hajtincsektől, és csak még nagyobb zakózás lett volna a vége. Anya szerint érzéssel kell csinálni, és csak akkor lesznek magabiztosak a lépteim, ha nem ijedek meg a folyamatos pofára eséstől. Így hát megemeltem a fejem, és végigfuttam a tekintetem a lent várakozó tömegen. Longboard teljes fogsort villantott, az edző pedig a nadrágja zsebébe süllyesztett kézzel nézett végig rajtam. Hurrá.

Minden szempár úgy tapadt rám, mintha azt várnák, mikor gurulok le azon a rohadt lépcsőn.

Így hát igyekeztem én is inkább az emberekre összpontosítani a lépteim helyett.

Először egy különleges kinézetű srácon akadt meg a szemem. Világoskék íriszei vibráltak a terem sárgás fénye alatt, a haja pedig lazán omlott a vállára. A nyakán egy furcsa alakú tetoválás kanyargott, ami csak amiatt tűnhetett fel, hogy épp amikor a lépcső közepéhez értem, ő elfordult, és a mellette álló férfi fülébe súgott valamit. Amikor tekintettemmel követtem a mozgását, és megláttam ki áll mellette, teljesen lefagytam. Hirtelen két, sötétbarna szempár próbálta meg fogva tartani a tekintetem. Melegséget, és magabiztosságot sugároztak.

A térdeim megremegtek, és az addig magabiztosnak mondható lépteim elbizonytalanodtak. Carter zsebre dugott kézzel, lazán állt a haverja mellette, és vele ellentétben esze ágában sem volt levenni rólam a tekintetét. A gyomrom olyan ütemben kezdett el bukfenceket vetni, mintha ezer pillangó robbant volna fel benne.

Mi a franc van velem? Szedd már össze magad Tatum, az istenit!

A maradék pár lépcsőfokot fülig levörösödve tettem meg, belül pedig úgy éreztem, rögtön felgyulladok. Eddigi életem huszonegy éve alatt jó pár srácot fújt az utamba a szél, köztük pedig akadtak olyanok is, akiket nem utasítottam vissza.

Ezt az érzést azonban most először éreztem, és annyira intenzív volt, hogy most szívesen megmártóztam volna magamtól is a szökőkútban, hogy enyhítsem a testemben fellobbant hatalmas forróságot.

- Kis hölgy! – emelte meg Longboard hirtelen a kezemet, majd a szájához, ezzel pedig sikerült visszarántania a valóságba. A szüleim mosolyogva álldogáltak mellettem, a fiúk pedig időközben szétszóródtak, és elfoglalták helyüket az asztalnál.

Apa előrement, és az asztal elején kihúzta nekem, majd anyának a széket. Az edző – akiről még mindig nem tudtam hogy hívják –, és Longboard velünk szemben foglaltak helyet, aztán kezdődött is az unalmas, és végeláthatatlan témák kimerítése, amiknek egyikéhez sem tudtam bármi értelmeset hozzáfűzni, hiszen nem értettem hozzá. Longboard folyamatosan valami statisztikákról beszélt, csapatstruktúrákról, meg marketingről. Na, jó, az utóbbiról talán volt némi fogalmam. Aztán amikor belekezdett abba, hogy Chicago egyik luxusnegyedében vett új házat, az a délután történtek fényében, kicsit szarul érintett.

Besokalltam, és menekülőre fogtam.

- Bocsánat. Kimegyek a mosdóba. – mosolyogtam udvariasan, majd felálltam az asztaltól, és a mosdók irányába indultam. Éreztem a hátamon, hogy pár tekintet rám szegeződik ismét, de nem törődtem vele. Muszáj volt a terem fullasztó légköréből kikeverednem, mert úgy éreztem megfojt.

A mosdó a terem végében lévő kis ajtón át volt megközelíthető, majd egy kék ledekkel kivilágított folyosó vezetett egészen az ajtókig. Belöktem a női mosdó ajtaját, majd nagyot szippantottam az odabent lévő hűvös levegőből. Fent a kicsi ablak nyitva volt, így az éjszaka frissessége ezerrel ömlött be a pici kis helyiségbe. A tükörhöz léptem, és megigazítottam a ruhámat, majd a sminkemet is. Annyira nem festettem szörnyen, mint amennyire borzalmasan éreztem magam.

A tükörben farkasszemet néztem saját magammal, és eszembe jutott az a sötétbarna szempár. Ameddig a lépcső tetejéről leértem az aljáig, végig a bőrömön éreztem Jackson Carter tekintetét. Rá sem kellett néznem, hogy tudjam, bámul.

Mégis mi a büdös franc ütött belém?

Mindig hatalmasakat nevettem, amikor Joyce kis híján elalélt Carter látványától, hiszen sosem tartottam különösebben nagy számnak a pasit, főleg az interjúkban és egyéb helyeken tanúsított viselkedése miatt. Erre most elég volt a szemébe néznem ahhoz, hogy kis híján kitépje a gyomrom a helyéről?

Idióta!

Dühösen ellöktem magam a mosdókagylótól, majd mély levegőt véve, magabiztosan kivágtattam az ajtón. Hallottam, hogy egy kattanással becsukódik mögöttem, aztán olyan érzésem volt, mintha falnak csapódtam volna. A homlokom erőteljesen koppant, és egy egészen kicsi másodpercre el is szédültem.

Tőlem nem lett volna meglepő dolog, hogy hatalmas lendülettel nekimegyek egy falnak, de ezúttal másról volt szó. Hófehér fénypontok táncoltak a szemem előtt, a tenyerem pedig valami kőkemény, forró dologba ütközött. Aztán felpillantottam, és belebámultam abba a gyönyörű mogyoróbarna szempárba, a világom pedig ott, abban a pillanatban, teljesen a feje tetejére állt.