Bármit megadtam volna azért, ha ezt azonnal tisztázhatom Jacksonnal, de az esküvőről nem léphettem le csak úgy. Így hát megbeszéltük, hogy amint végzek, a tetőn találkozunk. Marc Jacobs bőröndjei végül épségben beértek a szállodába, Oliviának pedig egy szót sem szóltam arról, ami odakint történt. Csak feleslegesen felizgattam volna, és nem tudott volna az éneklésre koncentrálni. Így hát hallgattam, és próbáltam magamban lerendezni a dolgot.

A gondolataim ide-oda cikáztak, miközben visszasétáltam a rendezvényterembe, ahol az esküvő zavartalanul folytatódott. A vendégek nevetgéltek, a pezsgőpoharak összekoccantak, Olivia pedig ragyogott, ahogy újra a színpadra lépett, készen arra, hogy újabb dalt adjon elő. Szinte irigyeltem a nyugalmát, pedig nem sokkal ezelőtt még ő volt az, akit nyugtatni kellett.

Éjfél körül aztán, amikor a ceremónia elcsendesedett, és a vendégek egyesével a szobájuk felé vették az irányt, végre felálltam, hogy elinduljak a tető felé. Senki nem vett észre, mindenki túlságosan el volt foglalva a saját dolgával. A vőfély például azzal, hogy fellapátolja a földről a részeg férjet, aki nemes egyszerűséggel kiütötte magát a rengeteg whiskytől.

Ahogy kisurrantam a teremből, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

A lift lassan zötyögött felfelé, minden egyes emelet egyre jobban feszítette a mellkasomban növekvő izgalmat. A pár órával ezelőtti pániknak már nyoma sem volt, de ez nem jelentette azt, hogy ne hagyott volna nyomot bennem. Hiszen ha Jackson nem jött volna, élve falnak fel, mint a keselyűk az áldozatukat...

Az ajtó kinyílt, és én kiléptem a tetőre, ahol a város fényei csillogóan terültek szét előttem. Jackson már ott várt, lazán a korlátnak dőlve, arca komoly volt, ahogy rám nézett.

- Vége mára? – kérdezte, és kinyújtotta felém a kezét.

Egy darabig gondolkodtam, hogy elfogadjam-e az érintését, de aztán rájöttem, hogy az elmúlt pár nap, és a mai katasztrófa után nagyobb szükségem van az ölelésére, mint bármikor.

- A vőlegény és a tanúja úgy berúgtak, hogy az egyikőjük elaludt az asztal alatt, a másik pedig kitépte Olivia kezéből a mikrofont és énekelni kezdett, szóval megölték a bulit, mindenki elment aludni. – motyogtam a mellkasába fáradtan, mire Jack halkan felnevetett.

- Nem is tudtam, hogy a barátnőd ilyen jól énekel.

- Nem reklámozza. – emeltem meg a fejemet, mire Jack azonnal lehajolt, és szájon csókolt. Ismerős, jóleső érzés futott végig rajtam, ahogy a puha ajka az enyémhez ért, majd megéreztem a nyelvét is. Közelebb húzódtam hozzá, bármit megadtam volna, csak ezt ne hagyja abba. Jack gyengéden belemarkolt a hajamba, aztán még közelebb vont magához, annyira, hogy tényleg csak a ruháink választottak már el bennünket egymástól.

- Gyönyörű vagy – suttogta a számba, a másik keze fel-le járt a csupasz hátamon, míg végül megtalálta a ruhám szegélyét, ahol a cipzár elkezdődött. Legszívesebben könyörögtem volna, hogy tépje le rólam, és tegyen a magáévá, de ez a felismerés rögtön józanítóan hatott rám, így elhúzódtam.

- Valami baj van? – kérdezte azonnal, összezavarodottságot láttam a tekintetében.

Baj az éppenséggel volt. Az a vonzalom, amit iránta éreztem, az juttatott el odáig, hogy a riporterek kis híján széttépjenek, összevesszek a legjobb barátnőmmel, és minden méltóságomat odadobjam valakiért, akit alig két hete ismerek.

Hátrébb léptem, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.

- Mi van köztünk, Jackson? – tettem fel a kérdést a kelleténél élesebb hangnemben, mint szerettem volna. Jack állkapcsa megrándult, majd megrázta a fejét.

- Hogy érted?

- Ez most egy... kapcsolat? Egy barátság? Vagy csak valami átmeneti? Mert mostanában nem tudom, mit gondoljak. Az egész helyzet... – sóhajtottam, majd a hajamba túrtam, hogy lenyugodjak. – Néha úgy érzem, mintha egy játék lenne az egész, amit csak addig játszunk, amíg meg nem unod.

Jackson szemében fura fény csillant, láthatóan nem erre számított. Közelebb lépett, de a kezeit nem nyújtotta felém, mintha félt volna, hogy bármilyen érintés túl sok lesz most.

- Tatum, én nem játszom veled. Soha nem is tettem – mondta halkan, de határozottan. – Tudom, hogy az utóbbi időben kicsit kaotikus volt minden, és talán... talán nem tettem egyértelművé, hogy mit akarok, de... – elhallgatott, majd mély levegőt vett. – Komolyan gondolom, ami köztünk van.

A szavait hallva egy részem megkönnyebbült, de a bizonytalanság még mindig ott motoszkált bennem. Nem Jackson szándékait kérdőjeleztem meg, hanem magát a helyzetet. Az életét, ami annyira eltért az enyémtől.

- Kicsit kaotikus? – kérdeztem vissza. Én nem épp ezt a szót használtam volna. – A feje tetejére állt minden.

- Kétségeid vannak?

- Csak azok vannak. Én... én nem azt mondom, hogy nem szeretek veled lenni, és nem vágyom az együtt töltött időre, csak...

Jack elém lépett, és az államnál fogva megemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen, ezzel pedig még nehezebbé tette a helyzetet.

- Akkor mi a baj, Tate? Mitől félsz? – kérdezte halkan.

Holnap reggelig tudtam volna sorolni, mi az, amitől félek. Hogy elveszítem a legjobb barátnőmet örökre. Hogy a szüleim megtudják, és csalódnak bennem, esetleg veszélyeztetem annak a jó hírnevét, amiért egész életükben dolgoztak. Hogy kitudódik, és a nagy nyilvánosságnak nem leszek elég jó Jackson mellé. Féltem attól, hogy nem halad majd semerre a karrierem, és örökre esküvőket, meg igazolványképeket fogok fotózni. De az összes közül a leginkább attól rettegtem, hogy Jackson lesz az, akinek nem leszek elég, esetleg besokall, és lelép. Hiszen bárkit megkaphatna, akár ma este is, egyetlen egy szavába kerülne csak. Mégis miért vesztegetné az idejét valakivel, akit alig ismer? Miért tenné kockára értem azt, amiért egész életében küzdött?

Annyi mindent el akartam mondani, de a szavak a torkomon akadtak. Féltem, hogyha elmondom neki a félelmeimet, akkor túl valóságossá válik. Az, hogy én vagyok a gyenge láncszem.

- Híres vagy, egész Amerika ismer. A sajtó pedig már most az ajtóban toporzékol, és letámadtak csak azért, mert kiléptem a szállodából. Pedig még nem is tudják, hogy... – a mondatot nem fejeztem be, de mindketten tudtuk, mire gondolok. Nem tudják, hogy mi van köztünk. És ha megtudják, akkor mi lesz?

- Szóval ettől félsz? A sajtó? Az emberek véleménye? – kérdezte feszülten, majd elengedte az államat, és hátrébb lépett.

- Olvasol te egyáltalán újságot?

- Nem, mert hogy őszinte legyek, leszarom. – felelte, a hangja hűvösen csengett.

- Már csak a magánéleteddel vannak elfoglalva, és ez így nem jó. Nem akarok a karriered útjába állni. – szólaltam meg végül, bár ez csak egy része volt az igazságnak. Az igazi félelmem mélyebben gyökerezett, de ezt nem feltétlenül akartam megosztani vele. – Tényleg megéri kockára tenni az egészet valakiért, akit alig pár hete ismersz csak?

Jackson beszívta az ajkát, aztán átnézett a korlát felett. Egy helikopter repült el a távolban, majd halkan szitálni kezdett az eső. Szuper, más sem hiányzott...

- Tudod, nem minden a karrieremről szól. Van, ami ennél sokkal fontosabb. Szart sem ér az egész, ha a nap végén nincs, akinek elmeséljem, vagy akivel ezt megosszam.

A szavai úgy hasítottak belém, mint egy éles kés. Annyira kitöltötték a gondolataimat a hülye cikkek, meg korábbi rossz élményeimből fakadó félelmeim, hogy minden lehetséges módon megpróbáltam őt érzelmileg távol tartani magamtól. Könnyebb volt az önző, nőcsábász sztárjátékost látni benne, aki csak a saját igényei kielégítésére használja a nőket, és ennyi. De az a sok, tetőn töltött éjszaka, a beszélgetések a parton, és életünk első közös élményéből készült fotók a gépemen, nem múltak csak el úgy nyomtalanul. És bár azt mondtam neki, nem vonzódom hozzá, nem akarok vele lefeküdni, ő is pontosan jól tudta, hogy ez nincs így. Vonzódtam hozzá. Jobban, mint bárkihez valaha. Épp ezért kellett ezt addig abbahagyni, ameddig még nem sérül egyikünk se, de leginkább ő. Nem veszíthet el mindent, amiért egész életében küzdött, miattam. Nem kockáztathatja meg, hogy a neve említésére az embereknek ne a játéka legyen az első, ami beugrik, hanem a botrány, amit maga körül kavart.

„Carter nem Ashton. Hidd el, nem fog elhagyni, hacsak te nem döntesz úgy."

Nekem kellett meghoznom ezt a döntést...

- Ha a sajtó rájön, hogy mi van köztünk, abból botrány lesz. És akkor mi lesz? A szponzoraid kihátrálnak mögüled. Egy újabb botrányt nem fognak elnézni, Jackson. – próbáltam figyelmen kívül hagyni, amit mondott, ahogy a tekintetét is, amivel épp lyukat égetett belém. Addig kellett ezt abbahagynunk, ameddig még kevésbé fájt.

Félrenéztem, nem bírtam a szemébe nézni. Nem akartam látni a csalódást és a dühöt az arcán. De a szavak kiszaladtak a számon, és már nem tudtam visszatartani őket.

- Szóval ennyi? – kérdezte halkan, a hangja most már hideg volt, szinte fájdalmasan hideg.

- Igen – suttogtam. – Talán jobb így. Mindkettőnknek.

A csend, ami utána következett, szinte fizikai fájdalmat okozott. Jackson egy pillanatra csak nézett rám, mintha próbálná feldolgozni, amit mondtam. Aztán lassan bólintott, de az arcvonásai teljesen megkeményedtek. A tekintetéből eltűnt az a boldog tűz, a melegség, amit úgy szerettem. És ezt én okoztam...

- Rendben. Ha ezt akarod, nem kényszeríthetlek. – szólalt meg végül, nekem pedig legszívesebben üvölteni lett volna kedvem. Belekapaszkodni, és elmondani, hogy az elmúlt pár hétben mennyire fontossá vált számomra, és vele akarok lenni. De nem lehettem önző, engednem kellett, hogy élhesse azt az életet, ami neki jár.

- Sajnálom.

Jackson arca megrándult, aztán felém lépett.

- Tényleg azt hiszed, hogy te tönkre tehetsz engem? Hogy miattad fog minden darabokra hullani? Szerinted te vagy a probléma, de nem vagy az. Az én életem már rég nem tökéletes, és nem te vagy az, aki tönkre tudna tenni bármit is. De ha ezt akarod, akkor legyen – mondta, majd megfordult, és elindult az ajtó felé.

A szavai fájdalmasan, éhes skorpióként martak belém, és ahogy Jackson kilépett az ajtón, éreztem, hogy épp most hullott minden a darabjaira. A lábaim remegtek, és a könnyek, amelyeket eddig visszatartottam, végül utat törtek maguknak. Az eső hangosan kopogott a betonon, eláztatva a hajamat, és a ruhámat, de már nem érdekelt. Csak álltam ott, és hagytam, hogy a fájdalom szétterjedjen bennem, amíg már semmi más nem maradt, csak az üresség.

✿

A szobámban félhomály volt, csak a laptopom halvány fénye világította meg az arcomat. Épp valami bugyuta romantikus filmet néztem a Netfixen, de egyáltalán nem kötött le. A meleg, puha takaróm alatt gubbasztottam, körülöttem szétszórva papírzsebkendők hevertek, és a kezem még mindig görcsösen szorongatta a doboz fagyit. Vaníliás-málnás, a kedvencem. De most nem vigasztalt meg.

Sírni már nem tudtam többet. Az arcom duzzadt volt, a szemeim kiszáradtak, és a torkomba valami éles fájdalom hasított minden lélegzetvételnél. Három nap telt el azóta, hogy befejeztem Jacksonnal azt, amit el sem kellett volna kezdenünk, és azóta totálisan bezárkóztam. Senkit nem akartam látni, senkivel sem akartam beszélni, még a szüleimmel sem. Pedig anya próbálkozott párszor, de egy idő után feladta, és jobbnak látta, ha békén hagy.

Próbáltam nem gondolni rá, de Jackson arcát nem tudtam kiverni a fejemből. Az a pillanat, amikor utoljára nézett rám, a csalódottság és a fájdalom a szemeiben, újra és újra lejátszódott előttem. Talán tényleg igazam volt... talán tényleg az volt a helyes döntés, hogy véget vetettem ennek, mielőtt bármi komolyabb lett volna belőle. De akkor miért fájt ennyire?

Tudtam, hogy ez nem fog menni. Tudtam, hogy egy világ választ el minket egymástól. Mégis, most, hogy tényleg vége, minden pillanat, amit együtt töltöttünk, sokkal valódibbnak és fontosabbnak tűnt, mint valaha. Az önvédelemként felhúzott falak most csak arra voltak jók, hogy elválasszanak attól az embertől, akit talán soha nem kellett volna elengednem. Ha nem lennénk azok, akik vagyunk, akkor ez talán működhetett is volna.

A telefonom rezgett az asztalon, de nem nyúltam érte. Valószínűleg Olivia írt, hogy aggódik miattam. Vagy talán Jackson... Nem, ő nem fog írni. Miért is tenné? Hiszen én voltam az, aki mindezt elrontotta. Én voltam az, aki véget vetett ennek. Titkon azért mégis reménykedtem benne, hogy keresni fog. De nem tette.

Még párszor megrezzent a telefonom, de ezekkel sem törődtem. Nem akartam senkivel sem beszélni, és elmondani az elejétől a végéig, hogy csesződött el minden. De a rezgés csak nem maradt abba, végül pedig meghallottam a bejárati ajtónkat. Mire észbe kaptam, Olivia dugta be a fejét a szobám ajtaján.

- Szia! – suttogta halkan, és körbenézett a felforduláson. Szemei megakadtak a fagyis dobozon, a gyűrött papírzsebkendőkön, és persze rajtam, ahogy kócosan, a legnagyobb melegítőmben kuporogtam az ágyon.

- Szia! Hát te? Hogy kerülsz ide? – kérdeztem halkan. A hangom a sírástól rekedt volt.

- Komolyan kérdezed? Az esküvő óta híredet se hallottam, nem veszed fel a telefont, és amikor anyukád mondta, hogy beteg vagy, gondoltam beugrom. De szó sincs betegségről, ugye? - kérdezte, miközben leült mellém az ágyra. Nem sietett, csak csendesen figyelt, megvárta, hogy én szólaljak meg.

Egy darabig csak ültem mellette, próbáltam összeszedni a gondolataimat, de a torkomban lévő gombóc nem akart elmúlni. Aztán lassan kibukott belőlem.

- Szakítottam vele. – mondtam halkan, és éreztem, hogy a szavak újra összeszorítják a szívemet.

- Miért?

- Mert... – kezdtem, de nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg azt a káoszt, ami a fejemben és a szívemben tombolt. – Mert... Jackson túl sokat kockáztatott miattam. A sajtó már most a nyakában volt, és ha kiderült volna, hogy együtt vagyunk, mindent elveszíthetett volna. Nem akarom, hogy miattam bukja el, amiért egész életében dolgozott.

Olivia egy pillanatig csendben figyelt, aztán egy apró, keserű mosoly jelent meg az arcán.

- Tehát inkább beáldozod a saját boldogságodat, csak hogy ő ne veszítsen el semmit? – kérdezte finoman, de a szavai olyan tűpontosan találtak célba, hogy összeszorult tőle a gyomrom.

- Igen. – suttogtam.

- Tatum – Olivia halkan felsóhajtott, majd a vállamra tette a kezét. – Tudom, hogy meg akartad védeni őt. De te is számítasz. Az, hogy őt véded, nem azt jelenti, hogy közben magadat kell tönkretenned. Nem lehet így élni. Nem hiszem, hogy Jackson ezt akarta volna.

- Lehet, hogy igazad van, Liv. De nem illünk össze. Ez sosem működhetett volna.

- Nem hinném, hogy Jackson így gondolja. – válaszolta Olivia halkan, majd egy kis szünet után hozzátette: – És te hogy látod? Mit érzel iránta?

Elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen válaszolnom, de Olivia kitartóan bámult rám, és tudtam, hogy nem hagyja annyiban. Nem szabadulhatok a kérdés elől. Ugyanakkor féltem szembenézni vele, mert ha kimondom, minden olyan valóságossá válik majd, és még jobban fájni fog.

- Nem tudom. – suttogtam. – Talán... talán szeretem őt. De mit számít ez most már?

- Nagyon is számít. – jelentette ki Olivia határozottan, a szemeiben boldog csillogást láttam. – Mert ha szereted, akkor nem menekülhetsz el előle. Nézd, most éppen minden borzasztó szarul néz ki, tudom, de ez nem azt jelenti, hogy nem hozhatod helyre. De ehhez először neked kell rendbe tenned magadat.

Olivia felállt, és megpróbált engem is felhúzni az ágyról.

- Nem, köszi. Én jól vagyok itt, ahol vagyok.

- Jól vagy? Tényleg? – vágta csípőre a kezét, majd végig pillantott a szobámon, ami úgy nézett ki, mintha egy dinoszauruszcsorda trappolt volna át rajta. Tudtam, hogy igaza van, de hogy lettem volna képes megmozdulni, amikor még a levegővétel is égetett?

- Igen. – feleltem, és a fejemre húztam a takarót.

- Na, nem! Azt már nem! Gyerünk, kelj fel! – bármennyire is kapaszkodtam belé, Olivia elkezdte lecibálni rólam a biztonságot nyújtó, puha plédemet, és egészen addig küzdött, ameddig végleg sikerrel nem járt. Felültem, és bosszúsan néztem rá, de ő csak egy győztes mosolyt villantott felém.

- Liv, ne már...

- Tudod, hogy nem foglak itt hagyni szenvedni. Szóval zuhanyozz le, öltözz át, és elmegyünk bulizni. Ma este kimozdulunk innen, és megpróbáljuk egy kicsit jól érezni magunkat.

- Bulizni? – kérdeztem hitetlenkedve, miközben felvontam a szemöldököm. – Olivia, épp most vagyok túl egy szakítás-félén. Mégis hogy lenne kedvem bulizni?

Persze ez akkor segített, amikor Ashton elhagyott, mert bár az is nagyon fájt, valahol legbelül már a kapcsolatunk ideje alatt elengedtem őt. És amikor végleg kimondta a végét, egész egyszerűen csak jól esett kitombolni magamból a fájdalmat. De most egészen más volt. Semmit nem akartam jobban, csak összekuporodni az ágyamban, a takaróm alatt, és nem érezni semmit.

De Olivia mellett úgy tűnt, ez nem opció.

- Tatum, nem gubbaszthatsz örökké a szobádban fagyit zabálva. Az egyetlen módja, hogy kicsit elfelejtsd, ha legalább megpróbálsz visszarázódni az életedbe.

Sóhajtottam. Olivia szemében látott elszántság és az őszinte törődése jól esett. Nem akartam bulizni, nem akartam kimozdulni, de igaza volt: nem úszkálhattam tovább a könnyeimben.

- Jó, legyen – adtam meg magam. – De ne várj tőlem nagy csodát.

- Nem várok csodát. Csak annyit, hogy ma este egy kicsit felejtsünk, jó? – bátorítóan megszorította a kezem, majd felhúzott. – Most pedig irány a zuhany!

Három kínkeserves nap után végre feltápászkodtam az ágyról, és elindultam a fürdő felé, Olivia örömteli tapsa kíséretében. A forró víz alatt próbáltam elengedni a fájdalmat, de a gondolataim újra és újra visszatértek Jacksonhoz. Mindegy, mit tettem, a szívemet folyamatosan tépkedte a tekintete, ahogy aznap este rám nézett. Épp úgy bámult rám, mintha belerúgtam volna egy kiskutyába...

Lehetetlennek tartottam, hogy alig pár hét leforgása alatt ennyire fontos lehet valaki a számomra, hiszen Ashton és én hónapokig randiztunk, mielőtt eldöntöttük, hogy együtt legyünk vagy sem. De Jackson egészen más volt. Akár egy tornádó, egy forgószél. Jött, felkavarta az érzéseimet, elérte, hogy a legmélyebb pokolból a mennyországba emelkedjek, aztán pedig megtépázottan zuhanjak vissza a földre. Fontossá vált számomra, ez nem is volt kérdés. Épp ezért fájt ennyire elengedni őt.

Mikor kiléptem a zuhany alól, Olivia már a ruháimat válogatta ki az ágyamon. Talán egy fokkal jobban éreztem magamat.

- Tessék, ezt vedd fel. – nyomta a kezembe a kedvenc szűk farmeremet és egy csinos felsőt, amiből az egész hátam kilátszott. – Szexi leszel, és az egyetlen célunk ma este, hogy jól érezd magad. Nincs gondolkodás, csak lazítás.

Habár semmi kedvem nem volt még mindig ehhez a bulihoz, tovább már nem ellenkeztem. Felöltöztem, és a barátnőm nagy megelégedéssel nézett végig rajtam.

- Na, mit gondolsz?

- Tökéletes. – mondta, majd megpördített, mintha egy hercegnő lennék egy mesében. – Most már tényleg készen állunk!

Alig fél óra múlva már egy klub felé tartottunk, ahol a zene ütemei kiszűrődtek az utcára is. A hely tele volt emberekkel, és Olivia máris lelkesen húzott a tánctér felé. Jártam már itt korábban is még Joyce-al, mert bár nem volt egy elit, megfizethetetlen hely, azért néha egy-egy hollywoodi hírességbe bele lehetett botlani.

Először nehezemre esett elengedni magam, de ahogy telt az idő, a zene és Olivia energiája lassan átragadt rám is. Na, meg persze rájöttem, hogy az egyetlen módja annak, hogy valahányszor behunyom a szemem, ne Jackson tökéletes arcát lássam magam előtt, az a pia. Így hát a lehető legkevesebb idő alatt megpróbáltam a lehető legtöbb mennyiséget magamba dönteni, és felejteni. Táncolni, és felejteni.