A nap vakítóan világította meg a hotel hallját a hatalmas ablakokon át, én pedig erősen koncentráltam Oliviára. A haja természetes vörös volt (amiért irigyeltem is) de attól, ahogy a fények játszottak rajta, úgy tűnt, mintha a legprofibb fodrászszalonból lépett volna ki, és a színe nem is evilági lenne.

Észre sem vette, hogy fotózom, épp egy vendéggel beszélgetett, és próbálta figyelmen kívül hagyni Mary-t, akinek – nem meglepő módon – ma sem volt jó kedve. Igazán le tudta húzni az emberek életenergiáját, csupán azzal, hogy mellettük lélegzett. Igaz, az enyém lehúzásához nem kellett túl sokat fáradoznia, mert így is a béka segge alatt volt.

Az interjú óta nem találkoztam Jacksonnal, bármennyire is szerettem volna. Folyamatosan edzései voltak, ha meg nem, akkor gálaestekre, és interjúkra járkált. A sajtó szüntelenül a nyomában járt, és vagy azt találgatták, hogy ki lehet az a titokzatos nő, akit vele láttak, vagy meg is próbáltak rá megfelelő személyt találni. A megfelelő persze, mivel egy híres futballsztárról volt szó, ez esetben azt jelentette, hogy hasonlóan híres nőt képzeltek el mellé.

Rejtélyes románc? A Chicago Bears sztárja egy híres színésznővel randevúzik?

Az elmúlt hetekben újabb pletykák terjedtek a sportsajtóban és a bulvármédiában egyaránt, miszerint a Chicago Bears sztárjátékosa, Jackson Carter, nem csupán a pályán hívja fel magára a figyelmet. A sportoló legutóbbi interjújában visszafogottan reagált a kérdésekre a magánéletét illetően, ám a rajongók és az újságírók nem hagyták ennyiben. Egy rejtélyes, sötét hajú nővel látták őt Los Angeles egyik ismert szállodájának tűzlépcsőjén, és a találgatások azonnal megkezdődtek: ki lehet a titokzatos hölgy?

A legfrissebb spekulációk szerint Jackson Carter új szerelme nem más, mint a híres színésznő, Sophia Ramirez, akit leginkább a romantikus filmekben nyújtott alakításáról, és elegáns megjelenéséről ismerhetünk. Több bulvárlap is megemlítette, hogy a színésznőt látták ugyanabban a Los Angeles-i szállodában, ahol Carter is megszállt a csapatával. Sophia a közelmúltban egy interjúban elárulta, hogy „különleges valaki" van az életében, bár részleteket nem árult el.

A rajongók most azt találgatják, vajon valóban ő lehet-e a rejtélyes nő, akiről a felvételek készültek. A színésznő visszafogottsága és titokzatossága csak tovább fokozza az érdeklődést. A közösségi médiában már most sokan gratulálnak a feltételezett párosnak, miközben mások a tények hiányára hivatkozva óvatosak maradnak.

Sophia Ramirez korábban is kapcsolatba hozható volt hírességekkel, de eddig sikeresen elkerülte, hogy a magánélete a bulvárlapok címlapjaira kerüljön. Ezért is lenne meglepő, ha éppen most egy ilyen nyilvános és ellentmondásos helyzetbe került volna.

Egyelőre sem Jackson, sem Sophia nem erősítette meg vagy cáfolta a pletykákat. Azonban, ha igazak a találgatások, Hollywood legújabb álompárja születhetett meg.

„...Hollywood legújabb álompárja születhetett meg."

- Már megint azt a cikket bújod?

Ijedten rezzentem össze. A gépem már a nyakamban lógott, én pedig a nyüzsgő hall kellős közepén szorongattam a telefonomat, miközben az emberek jobbról-balról kerülgettek. Épp ezért nem tűnt fel, hogy Olivia időközben átadta a műszakját Beccának, és mellettem álldogál.

- Nem, én csak...

- Miért kínzod ezzel magad?

- Nem tudom – sóhajtottam, miközben gyorsan lezártam a telefont, mintha attól megszabadulhatnék a kétségeimtől is. – A sajtónak talán igaza van, és Jackson mellé olyan nő kell, aki híres, és gyönyörű, és minden tekintetben passzol a világához. Én meg még a legjobb barátnőmet sem tudom magam mellett tartani. – szakadt ki belőlem az, ami napok óta bántott, és reménytelenül rogytam le a hall közepén csobogó szökőkút szélére. Ezúttal próbáltam nem beleesni.

Olivia együttérzően pillantott végig rajtam, majd leült mellém. A szökőkút vize halkan csobogott, mintha nyugtatni akarná az idegeimet, de a bennem dúló káoszt semmi sem tudta elcsitítani. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy bár telefonáltunk, és SMS-eztünk Jacksonnal, az nem ért fel ahhoz, hogy személyesen tudjunk találkozni. Lett volna mit megbeszélnünk, amit nem épp három mondatban, üzenetben akartam leírni neki, miközben két edzés között van ideje a telefonjára pillantani.

- Tatum, ne butáskodj – kezdte halkan, a kezét a vállamra téve. – Ez nem arról szól, hogy ki mennyire híres. Jackson téged választott, nem pedig egy hollywoodi kirakatbábút.

- Ismerkedünk egyelőre, szó sincs arról, hogy választott volna...

- Ezzel nyugtatod magad? – vonta fel a lány a szemöldökét.

- Így talán könnyebb lesz, ha kiderül, hogy épp annyira szánalmasan reménytelenül ringatom magam egy álomba, mint Joyce. – halvány mosoly kúszott az arcomra, mert azt akartam, hogy Olivia egy pillanatra elhiggye, hogy jól vagyok. Hogy minden rendben. Hogy jól vagyok a legjobb barátnőm nélkül, akinek a szemébe hazudtam, és aki a fejemhez vágta azt, amit életem legnagyobb hibájának gondolt.

De nem voltam jól. Nagyon nem.

Olivia mélyet sóhajtott, és alaposan végigmért. Nem szólt semmit, de a szemeiből látszott, hogy nem veszi be a színlelést.

- Jackson fontos neked, és szerintem te is fontos vagy neki, akár tetszik, akár nem. – mondta, és fészkelődni kezdett. – Jó, figyelj. Láttam már jópár interjúját, meg jópár nőjét, akit a kamerák elé rángatott. Egyikre sem nézett úgy, mint rád. Egyikről sem beszélt csillogó szemekkel, még akkor sem, amikor ott álltak mellette. Neked pedig még csak ki sem mondta a nevedet, mégis, még képernyőn keresztül is átjött, hogy mennyire különleges vagy a számára. Úgyhogy könyörgöm, ne hagyd, hogy a hülye bulvársajtó, meg az újságírók elbizonytalanítsanak.

- De... mi van, ha...

- Nincs de! – Olivia komolyan nézett a szemembe, és amikor többen is felénk néztek, egy fokkal halkabban megismételte: – Nincs de.

- Hát, Joyce szerint van. – mondtam ki halkan, miközben magam elé meredtem. Tagadni sem tudtam volna, mennyire rosszul estek a szavai. Ötszörösen jobban tud fájni az, ha egy számodra fontos ember vágja a fejedhez, hogy elcseszted az életedet. Ráadásul Joyce tette mindezt úgy, hogy pontosan jól tudta, min mentem keresztül Ashton miatt. Hiszen ő volt ott velem, neki sírtam el a bánatomat, és ő próbált megvigasztalni. Fájt, hogy mindeközben azt gondolta, hogy szánalmas vagyok, amiért nem mentem inkább vele.

- Joyce dühös volt, nem tudta, mit beszél.

- Nem, talán igaza volt. – pillantottam fel Oliviára, akinek hirtelen magasba szaladt a szemöldöke. A hajamba túrtam, és felsóhajtottam. – Nem halad semerre az életem. A karrierem megfeneklett, nincsenek munkáim, a galériáknak sem kellenek a képeim, és huszonhárom évesen, még mindig a szüleim nyakán élek, ugyanabban a szobában, ahol felnőttem. Ez szerinted mi, ha nem totális csőd?

Olivia lágyan elmosolyodott, majd hozzá nem illő módon elnevette magát. Sosem szokott kinevetni, főleg akkor nem, ha a problémáimról volt szó, így nem értettem.

- Most mi olyan vicces? – nevettem el magam én is.

- Tatum, te nem megfeneklettél, hanem konkrétan most kezdesz el élni. Miért vársz el magadtól irreális dolgokat?

- Irreális lenne befutni, és külön költözni? – sóhajtottam. A családot figyeltem, akik elhaladtak mellettünk. Az anyuka egy kissé duci nő volt, a pasi pedig egy létrához hasonlított, annyira magas volt. A gyerekek épp arról vitatkoztak, ahogy a Manhattan Beach-i partszakaszon vannak-e cápák a vízben vagy sem, amin a szüleik egész jól szórakoztak.

- Nem, de nem tarthat mindenki ugyanott az életében. – felelte Olivia, mire visszavezettem rá a tekintetem. – Ugyan, csak nézz rám! Huszonhat éves vagyok, és anyádék szállodájának a recepcióján ülök minden nap, és hallgatom Mary-t, ahogy az életét is elunja beszéd közben. A vőlegényem elhagyott, a lakásom egy romhalmaz, miközben a velem egy idős unokatesóm épp nem rég nősült meg. Ez van, az élet már csak ilyen. Nem lehetsz mindenben te a legjobb, és nem is kell. Csak éld a saját életedet, és hagyd, hogy minden eljöjjön a maga idejében. Tudod hány családos, és férjezett nő örülne neki, ha a pelenkacserélgetés helyett, inkább Jackson Carter figyelmében fürdőzhetne?

Olivia rám kacsintott, mire hangosan felnevettem.

- Oké, te aztán tudsz vígasztalni. – löktem meg őt gyengéden a vállammal, majd a nevetéstől kicsordult könnyemet letöröltem a szemem sarkából.

- Igazán nincs mit, csak szólj bármikor. – vigyorgott rám.

- Nem, komolyan mondtam. Kösz, Olivia. – odafordultam hozzá, és megöleltem őt. Ha valakire, akkor rá tényleg számíthattam az elmúlt időben.

- Csak kérlek, ne kínozd magad azzal, hogy cikkeket olvasgatsz. Joyce-al meg beszélhetek, ha gondolod...

- Hagyd csak, nincs értelme, elég világosan az értésemre adta, hogy mit gondol rólam. – húztam keserű mosolyra a számat, és igyekeztem – nagyon igyekeztem – hogy ne sírjam el magam. Azon már túl voltam aznap este, majd másnap, és az utána következő napokban is. Úgyhogy elég volt.

Olivia csak bólintott, aztán felállt, amikor észrevette, hogy Tony kipirult arccal igyekszik felénk. Úgy kerülgette a hallban komótosan sétálgatókat, mint a legprofibb autóversenyző. Szokásához híven most is egy mappát szorongatott a kezében.

- Úristen, el sem hiszem, hogy mindkettőtöket itt talállak. Szükségem van rátok. – állt meg előttünk, és egy pillanatra a térdére támaszkodva kifújta a levegőt.

- Óh, hallod ezt, Tatum? Egy férfi épp most ismerte el, hogy szükség van ránk. – Oliviával összenevettünk.

- Nagyon vicces. Komolyan beszélek.

- Miről van szó? – kérdeztem.

- A mai esküvőről. Eddig nagyon úgy néz ki, hogy egy katasztrófa az egész. Három óra van a kezdésig, és az énekesnőnek hangszálgyulladása van, a fotós pedig most hívott, hogy Sun Village és Lakeview között ragadt, mert lerobbant a kocsija. Szóval most se fotósunk, se énekesnőnk.

- Áu, ezt szívás. – szisszent fel Olivia mellettem. Igen, valóban az volt. El sem tudtam képzelni, mit élhet át az a menyasszony, akinek ez lenne élete legszebb napja. Megszervezi az esküvőjét egy impozáns hotel rendezvénytermébe, a kilátás tökéletes, a kaja isteni, majd kiderül, hogy talán borul az egész.

- Igen, szóval, kellenétek. Tate?

- Elvállalom, persze. – bólintottam, nem is volt kérdés.

- Komolyan? – derült fel Tony. – Úristen, köszönöm! Egy angyal vagy! – hirtelen felém lépett, és mire bármit is reagálhattam volna, felkapott a levegőbe, majd megpörgetett. Meglepettségemben hangosan felnevettem, a hajam az arcom előtt kavargott, ahogy Tony karjaiban pörögtem a levegőben.

- Na, és az énekes? – kérdezte Olivia, és a füle mögé tűrte a haját.

Tony óvatosan a talpamra állított, majd ránézett a lányra, körülbelül úgy, mintha megbolondult volna.

- Azt már nem vállalom! – emeltem meg védekezően a kezeimet.

- Bocs, hogy ezt mondom, de azt akarjuk, hogy a meghatottságtól bőgjön a násznép, ne pedig attól, hogy Tate hangjától kitörnek az ablakok. Én rád gondoltam, Olivia.

Hitetlenkedve karon csaptam Tony-t, majd a lány felé fordultunk.

Amikor felfogta, hogy mire is gondolunk, hevesen megrázta a fejét.

- Mi? Hogy én? Nem! Szó sem lehet róla.

- Ne már, Olivia! Gyönyörű hangod van, ezt te is tudod – könyörögtem, Tony pedig lelkesen bólogatott mellettem.

- Srácok, komolyan mondom, ezt nem csinálom. Azóta főleg. Én recepciós vagyok, nem énekes – ellenkezett Olivia, és próbálta kerülni a tekintetünket, miközben a kezét idegesen tördelte.

- Olivia, kérlek! Csodálatos hangod van. – erősködött Tony. – Hallottalak énekelni a karaoke esten tavaly, és mindannyian odavoltunk érte. Ráadásul, most tényleg vészhelyzet van!

- Igen, te vagy a mi mentőangyalunk – csatlakoztam Tonyhoz, és összetettem a kezemet, mintha imádkoznék. – Ha valaki meg tudja menteni ezt az esküvőt, az te vagy.

Olivia még mindig vonakodott, de láttam, hogy elgondolkodik. Igazából azóta nem énekelt, hogy a pasija Mich megkérte a kezét, aztán pedig csúnyán faképnél hagyta.

Végül felsóhajtott, és feladta.

- Jól van, jól van, de csak most az egyszer! És ne számítsatok semmi különlegesre – adta meg magát végül, mire Tony hangosan felkiáltott örömében.

- Imádlak! Te vagy a legjobb! – Tony most őt is meg akarta ölelni, de Olivia felemelte a kezét, jelezve, hogy inkább hagyja ki ezt a részt.

- Sokkal jössz nekem, Deeks!

- Köszönöm, lányok! Ti vagytok a hőseim – mondta a mellettünk álló nagyon boldog srác, és már rohant is tovább, hogy elintézze a maradék dolgokat még az esküvő előtt. Nagyon hirtelen jött, de épp nem volt dolgom, és imádtam esküvőkön fotózni.

Na, meg persze addig sem agyaltam azon, hogy a média épp kivel boronálja össze Jacksont...

✿

Bár senki nem foglalkozott a fotóssal, aki a géppel ugrált jobbra-balra az emberek között, de azért ez mégis csak egy esküvő volt, így illett kiöltöznöm. Anya segítségét kértem, aki amikor megtudta, hogy beugrós leszek a szállodában tartott esküvőn, nagyon fellelkesült. Egy halványrózsaszín, hosszabb ruhát választottam, ami a derekamnál szépen hozzám simult, így kiemelte az alakomat, ám mégsem mutatott túl sokat. A váll része ejtett volt, a hátán pedig egy mélyebb kivágás futott, majdnem a derekamig. Egyszerű, elegáns, pont amilyenre szükségem volt.

A ceremónia alatt igyekeztem észrevétlen maradni, de a menyasszony és a vőlegény úgy ragyogtak a boldogságtól, hogy egyszerűen nem tudtam abbahagyni a kattintgatást. Minden tökéletesen alakult, a fények gyönyörűek voltak, és az emberek arcáról sugárzott az öröm.

Olivia közben a színpad mögött állt, idegesen tipródott, a kezeit tördelte. Megnyugtattam őt, hogy fantasztikusan fogja csinálni, de láttam rajta, hogy még mindig kételkedik magában, pedig tudtam, hogy amint elkezd énekelni, mindenkit elkápráztat majd a hangjával. Ezért noszogattam folyton, hogy kezdjen valamit ezzel, mert megvan hozzá a tehetsége, de a lánynak – aki másokba annyi önbizalmat tudott önteni –, nem volt hozzá elég önbizalma. Mich után pedig úgy tűnt, végleg letett róla.

Végül Olivia előrelépett a színpadra. Láttam, hogy a násznép összesúg, és épp lefotóztam őt, amikor hallottam, hogy valaki a mélykék, bársonyruháját dicséri. Olivia vett egy mély lélegzetet, majd belenézett a mikrofonba.

Ahogy az első hangok elhagyták a száját, az egész terem megváltozott. A gyönyörű dallam lassan betöltötte a teret, minden szempár rászegeződött. Az idegessége egy szempillantás alatt elszállt, és Olivia teljesen átadta magát a zenének. A menyasszony is megjelent, és amint a szertartás elkezdődött, mindenki lassúzni kezdett Alicia Keys If I Ain't Got You című számára.

A szünetig aztán végig kattintgattam a gépemet, majd kezdődött a játék, ahol a vőlegénynek és a menyasszonynak kérdésekre kellett válaszolgatniuk egymásról, így Olivia lejött hozzám a színpadról.

- Mondtam, hogy fantasztikus leszel – suttogtam neki.

- Még mindig remeg a lábam – nevetett fel, de most már őszinte, boldog mosollyal az arcán.

Rámosolyogtam, örültem, hogy visszanyerte az éneklés iránti szenvedélyét, és volt valami, ami emlékeztette rá, hogy mennyire szereti ezt csinálni.

Visszafordultam a tömeghez, és kattintottam néhány képet a boldog párról, akik épp egy piros lufiból készült szívet emeltek a magasba. De a gondolataim elkalandoztak, és önkéntelenül Jacksonra gondoltam. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne akkor, ha minden sokkal egyszerűbb lenne, nem kellene titokban találkozgatnunk, és tudnánk egyáltalán, merre haladunk. Ez most egy barátság, amibe belefér néha az, hogy a falnak nyom? Vagy többet akar? És ha igen, csak addig leszek számára érdekes, ameddig meg nem kap? Vajon tényleg inkább Sophia Ramirez lenne a hozzáillő nő?

Az önmarcangoló gondolataimból végül a telefonom rezgése ugrasztott ki, így leengedtem a gépemet, és érte nyúltam. Tony volt az.

- Szia, mi újság? Képzeld, Olivia elképesztő volt! – újságoltam neki izgatottan, aztán meglöktem az említett személyt.

- Ez szuper, örülök, de kérnem kell még egy szívességet. – mondta.

- Oké.

- El tudsz most szabadulni?

Körbenéztem, a násznép épp egy körben állt, és hangosan nevettek valamin.

- Azt hiszem igen. – feleltem.

- Jó, akkor ki tudsz menni, és szólni Paulnak, hogy Marc Jacobs megérkezett, szóval a cuccait ne elől, hanem a hátsó bejáraton hozzák be a londínerek? El vagyok havazva, most nem tudok lemenni, a bejárat előtt pedig még mindig nyüzsögnek a riporterek Jackson Carter miatt.

Bólintottam, aztán rájöttem, hogy ő ezt nyilván nem látja, így kénytelen voltam megszólalni.

- Marc Jacobs... hát persze. Szólok neki.

Tony a vonal túlsó felén felnevetett.

- Fogalmad sincs, hogy ki ő, mi?

- Nem, halványlila fingom sincs, de indulok. – feleltem neki, majd még azelőtt, hogy kinevethetett volna a nyilvánvaló tudatlanságomért, kinyomtam a telefont, és igyekeztem úgy elhagyni a termet, hogy senkinek se tűnjön fel, hogy meglógok pár percre.

A magassarkúmban, és a gépemmel a nyakamban átvágtam a széles hallon, és rögtön kiszúrtam Pault, aki a szálloda portása volt már vagy húsz éve. Nála elhivatottabban senki nem végezte a munkáját.

A probléma csak az volt, hogy Paul épp telefonált, és a széles főbejárat felé igyekezett.

- Paul! – szóltam utána, de a hangomat elnyelte a nyüzsgő tömeg. – Paul!

Hiába is próbálkoztam, és gyorsítottam a tempón, nem vett észre, én pedig megpróbáltam belehúzni, de ennek sajnálatos módon az lett az eredménye, hogy a cipőm sarka megadta magát, és egy hatalmas reccsenéssel egész egyszerűen kitört.

- Ó, a francba már! – morogtam idegesen, majd az egyszerűség kedvéért inkább megszabadultam mindkét cipőmtől, és mezítláb szaladtam a portásunk után, aki épp akkor lépett ki a szállodából, amikor már beértem volna. És ekkor követtem el a második hibát.

Kirohantam utána.

Hirtelen az arcom elé kaptam a kezem, mert alig távolodtam az ajtótól egy métert, éles fények villogtak a szemembe, és a kordon ellenére vagy húsz riporter mászott bele az arcomba.

Jesszus, ezek ezt csinálják mindenkivel, aki kilép az ajtón?

Időm sem volt felfogni, hogy mi történik, már vagy ezer kérdéssel bombáztak, nem tisztelve senkit, egymás szavába vágva.

- Tatum Wales, ugye?

- Maga Robert Wales lánya?

- Mit tud elmondani, Jackson Carterről?

- Tényleg Sophia Ramirez a titokzatos nő? Látta már a szállodában őket együtt?

Nem most először támadott le a sajtó, hiszen rengetegszer szállt már meg nálunk híresség, így egyértelmű volt, hogy az újságírók ott fognak nyüzsögni, és kérdéseket feltenni annak, akinek csak tudnak, és ebben nekem is volt már részem. De ez volt az első, hogy ennyire az arcomba másztak, és bármerre is néztem, mindenhol kamerákat láttam magam körül. Előttem mikrofonok, mellettem egy szőke nő pattogott, a mikrofonján a People Magazine logójával, és amikor megpróbáltam előlük elhátrálni, egy lábra léptem, majd egy mellkasba ütköztem. Bekerítettek. Átmásztak a kordonon, és bekerítettek. Olyanok voltak, mint az éhes, prédájukra vadászó oroszlánok.

- Wales kisasszony, Sophia Ramirez tényleg a szálloda vendége? – hangzott egy újabb kérdés, majd egy mikrofon lendült az arcom elé.

- Nem nyilatkozom. – feleltem, de a hangjuk elnyomta az enyémet. Azonnal éreztem a pánikot, ahogy a kérdések szaporodtak és az emberek körém gyűltek. Egy-két próbálkozás után rájöttem, hogy nem tudom őket elkerülni, és az egyetlen megoldás az, ha valaki kiemel a tömegből.

A fülem sípolt, a légzésem gyorsult, és bármit megadtam volna azért, ha elhallgatnak. Ha békén hagynak. Szerencsémre, alig néhány másodperc múlva, Jackson tűnt fel a szálloda előtt, épp az Aston Martinjából szállt ki. Azonnal észrevette a kialakult helyzetet, és határozott léptekkel közelített hozzám.

- Tatum, minden rendben? – kérdezte, miközben átkarolta a vállamat, és próbált megvédeni a kíváncsi újságíróktól, akiket akkor már én egy fikarcnyit sem érdekeltem. Úgy támadták le Jacksont, mintha csak egy falat hús volna, az éhínség kellős közepén.

- Igen, csak... – kezdtem, de a szavakat nehéz volt kibökni, miközben majd megfulladtam a rám nehezedő nyomástól.

- Jól van emberek, lépjen mindenki hátrébb, nincs itt semmi látnivaló! – hallottam meg a dörgő hangját, majd határozottan arrébb nyomta az arcunk előtt billegő kamerát. – Hallotta, amit mondtam? Húzzon már el!

A tömeg egy pillanatra csendesebb lett, és Jackson határozott fellépése miatt néhány újságíró visszavonult. Ennek hatására megnyílt előttünk az út, és be tudunk menni, vissza a hotelbe, ahol már nem hallottam a kérdéseiket, és nem éreztem azt, hogy megfulladok.

Ekkor tűnt csak fel, hogy kapkodom a levegőt. Leguggoltam, miközben Jack a hátamat simogatta.

- Jól van, minden oké. Vége van. – hallottam meg a hangját, közvetlen a fülem mellett, a fejemet a térdemre hajtottam. Már nem igazán izgatott, hogy ki lát meg, ahogy az sem, hogy utána mit gondolnak, vagy mondanak. Nagyobb szükségem volt Jacksonra, mint azelőtt valaha.

- Köszönöm. – suttogtam halkan, majd a pólójába kapaszkodtam, ő pedig a fejemet a mellkasához húzta, hogy megnyugtasson. Jackson meleg karjaiban megnyugtató érzés öntött el, és ahogy az arcát a hajamba temette, megkönnyebbültem.

- Minden rendben – mondta, miközben folytatta a simogatást. – Csak vegyél mély levegőt. Beszív, kifúj. Lassan.

Tettem, amit mond, és próbáltam arra gondolni, hogy a riporterek a szálloda falain belülre már tényleg nem tehetik be a lábukat. Mély levegőt vettem, próbáltam visszanyerni a kontrollt. A pánik kezdett alábbhagyni, de a testem még mindig remegett.

- Ez őrület – motyogtam, a fejemet lassan megemelve. – Hogy bírod ezt állandóan?

Jackson elmosolyodott, miközben mellettem guggolt, és megpróbált mindent megtenni, hogy jobban legyek. Általában nem szoktam így bepánikolni semmitől, és korábban a tömeggel sem volt bajom. Sőt, a tavalyi Maroon 5 koncertet – amire Joyce rángatott el – kifejezetten élveztem, pedig egy tűt sem lehetett volna bepréselni a bulizók közé.

- Már megszoktam. De annak, aki ezt most éli át először, ijesztő lehet a nyomulásuk – mondta, miközben gyengéden megsimította az arcomat.

Felnéztem rá, a nyugodtsága félelmetes volt, ráadásul most először tényleg testközelből éreztem, milyen lehet az ő cipőjében. Ő híres volt, én pedig egy tök hétköznapi ember, aki próbálta felépíteni a karrierjét, és azáltal ismertté válni. Na, persze akkor sem ilyen szinteken... Nem illettem bele a világába, és ezt most minden eddiginél világosabban láttam.

- Ez több volt, mint nyomulás. Majdnem megettek.

Jack karcos nevetése elérte, hogy ha csak egy pillanatra is, de újra mosolyogni tudjak.

- Hát, pedig ezen a ruhán nehezen rágták volna át magukat. – lassan felsegített, és ahogy megérintette a hátamat ott, ahol a ruha épp véget ért, egyből bizseregni kezdett minden végtagom. És ennek egy egész szállodányi ember volt szemtanúja, ugyanis páran azért megálltak, és rajtunk felejtették a tekintetüket.

A lábaim még mindig remegtek, és ahogy a csend beállt közöttünk, hirtelen a kezemben megcsörrent a telefonom. Egy pillanatig haboztam, mielőtt ránéztem volna. Tony volt az.

- Ó, bassza meg – nyögtem, ahogy megláttam a nevet a kijelzőn. – Teljesen megfeledkeztem róla!

- Mi történt? – kérdezte Jackson.

- Marc Jacobs cuccai... Tony megkért, hogy szóljak Paulnak, hogy a hátsó ajtón hozzák be őket, de aztán jött ez az egész...

Jackson elnevette magát, és egy könnyed mozdulattal belepuszilt a hajamba.

- Ne aggódj, majd én elintézem – mondta, és ellépett mellőlem. – Paul valószínűleg még mindig a bejárat környékén van. Maradj itt, pihenj egy kicsit, én pedig megoldom.

- Biztos? – kérdeztem kétkedve.

- Igen, csak maradj nyugton. Még mindig remegsz egy kicsit.

Bólintottam, hálásan nézve rá. Biztos, hogy lett volna jobb dolga is annál, minthogy engem pátyolgasson, aztán pedig megoldja azt, amit nekem kellett volna. Ő most mégis inkább velem törődött, és mindent megtett annak érdekében, hogy megnyugtasson.

Ahogy Jackson eltűnt a hotel széles ajtaja mögött, éreztem, hogy egyfajta megkönnyebbülés önt el. De ez még korántsem jelentette azt, hogy minden rendben lett volna. Sőt... Várt ránk egy beszélgetés. Ugyanis én nem tartoztam az ő világába, és ez neki is problémát okozott, nem is keveset.