Fel-alá mászkáltam, a korláttól egészen a falig, majd vissza. Mindezt már megtettem vagy százszor, és úgy éreztem, még egy percet kell várnom, becsavarodok. Aztán meghallottam az ajtó jellegzetes nyikorgását, és úgy rohantam Jackson elé, mintha égne a tető, és menekülnöm kellene.

- Lebuktunk. – jelentettem ki egy nagy sóhaj kíséretében, és éreztem, ahogy a pánik elkezd felkúszni a mellkasomba.

- Tatum...

- Rohadtul lebuktunk, Tony most mesélte, hogy van egy felvétel rólunk, tegnap estéről. A tűzlépcsőn. Tudod, hogy ez mit jelent? Tudod mi lesz, ha a sajtó ráveti magát a sztorira?

- Tatum, nyugi! – Jackson közelebb lépett hozzám, majd a tenyerébe fogva az arcomat, kényszerített, hogy ránézzek. Sötétbarna szemeiben apró, arany pettyek táncoltak, és olyan nyugalmat árasztott, hogy tényleg képes voltam elhinni egy egészen kicsi időre, hogy minden rendben van. – Semmi sem látszik azon a felvételen.

- E-ezt meg hogy érted? – dadogtam.

- Úgy, hogy az egésznek szar a minősége. Sötét van, a tűzlépcső látszik csak, meg az, hogy egy nővel vagyok, akiről egyébként úgy írták meg a cikket, hogy barna haja van. Szóval nem vagyunk veszélyben. – húzta apró mosolyra a száját, majd a sötétszőke fürtjeim közé vezette az ujjait. – Minden oké.

Nem, ezzel most egyáltalán nem nyugtatott meg. Semmi sem volt oké.

- Már hogy lenne minden oké? – lassan elvettem a kezeit az arcomról, és tettem előtte egy kört. – Azt hittük, óvatosak vagyunk, mégis lefotóztak minket. Most épp nem vagyok kivehető azon a felvételen, de mi lesz, ha a következőn az leszek? Tudod te, mekkora botrány lesz belőle?

Már előre elképzeltem, hogy mi lehet ennek a végkimenetele. Láttam az újságok címlapját, hogy a város megbecsült, és leghíresebb szállodatulajdonosainak a lánya egy kétes múltú sportolóval hentereg. Láttam, ahogy Jackson szemszögéből ezt úgy fogalmazzák meg, hogy képtelen egyetlen egy percig a gatyájában tartani a farkát, ellenére annak, hogy pár hónapja azt ígérte, semmi másra nem akar koncentrálni, csak a sportra. És a mögötte álló menedzsment is ezt várta el tőle. Én maximum a szüleim haragját vívtam volna ki, de Jackson az egész országét. Kihátrálhattak mögüle a szponzorok, és többé senkit nem a profi játéka érdekelt volna, hanem a teljesítménye az ágyban.

- Értem, hogy aggódsz, de ne ess pánikba, kérlek – a hangja higgadtan csengett, és a szemeiben most is ott volt az a fény, ami mindig megnyugtatott, de most képtelen voltam elhinni, hogy minden rendben lehet.

- Nem érted, Jackson – szakítottam félbe. – Ez nem csak rólunk szól. Ez az egész a szüleimről is szól, a családunkról, a hírnevünkről. A karriereddel játszol, basszus!

Jackson ajkai egy pillanatra megrándultak, ahogy végighallgatott. Láttam rajta, hogy érzi a súlyát a helyzetnek, de ugyanakkor azt is, hogy próbál nyugodt maradni, hogy engem is megnyugtasson.

Hát, nem jött össze.

- Figyelj – kezdte halkan, majd közelebb lépett, és finoman megfogta a kezemet. – Tudom, hogy nem épp a legegyszerűbb a helyzet, de megígérem, hogy ezentúl óvatosabbak leszünk, jó? Nincs több tűzlépcsőn borozás. Én sem akarlak kitenni ennek, nem akarlak kirángatni a nyilvánosság elé, mert tudom milyenek. Egy szempillantás alatt tönkretesznek mindent.

Próbáltam elhúzni a kezem, de Jackson nem engedett, és végül hagytam, hogy magához húzzon. Éreztem az illatát, azt a megnyugtató, ismerős illatot, amitől egy pillanatra megszűnt létezni minden más.

- Mi lenne, ha most kiszállnánk? – suttogtam, miközben a fejemet a mellkasára hajtottam. – Abba kellene hagynunk. Már így is túl messzire mentünk.

- Tényleg ezt akarod? – kérdezte, én pedig felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Csalódottság futott át az arcán, csak úgy, mint nekem a szívemen.

- Nem. Jól érzem veled magam, de ezt nem... nem csinálhatjuk. Túl veszélyes, és lebukhatunk, és tönkre mehet mindaz, amiért megdolgoztál.

- Te engem féltesz? – felvonta a szemöldökét, az arcán egy széles mosoly terült el. Az a fajta mosoly, amit a kamerának szokott villantani, és ami miatt nők ezrei tolták volna le azonnal a bugyijukat. De ő most engem jutalmazott meg ezzel. Csakis engem.

- Igen, képzeld, létezik olyan, hogy valaki nem csak magára gondol. – forgattam meg a szememet, aztán kiöltöttem rá a nyelvemet.

Jackson elnevette magát, és a homlokát finoman az enyémnek döntötte.

- Ma este lesz egy interjúm a Jimmy Kimmel Live!-ban, biztos vagyok benne, hogy az elsők között lesz a téma, úgyhogy tisztázhatom.

- Most ezzel megnyugtatni akartál? – néztem rá rémülten, a pánik kezdte elönteni a mellkasomat. – Hát közlöm, hogy nem jött össze.

- Hé, figyelj már rám! Fogalmuk sincs, ki vagy. Egy sötéthajú nőt keresnek, mert sötét volt. Nem mellesleg, a magánéletem csak rám tartozik, szóval nem fogok mentegetőzni.

- Közszereplő vagy, Jackson! – a hajamba túrtam idegességemben, és eltávolodtam tőle. Kettőnk közül legalább nekem racionálisan kellett gondolkodnom, mert nagyon úgy tűnt, hogy ami egy ártatlan kavarásnak indult, az most kezd kicsúszni a kezünkből. – Még szép, hogy a világ nem úgy gondolja, hogy a magánéleted csak rád tartozik. Arról kellene szólnia az interjúnak, amit a karrieredben elértél, és nem pedig magyarázkodni, hogy kivel mit csináltál a tetőn. Már így is nagyon közel vagy ahhoz, hogy csak ezzel azonosítsanak, és nem akarom ezt elszúrni neked. – mély levegőt vettem, mert a gondolat, hogy esetleg kiderül, ami kettőnk között történt (azaz, a nagy büdös semmi, mert egészen tegnap estig Jack hozzám sem ért) és ezzel a média elvágja a sportolói karrierjét, megijesztett.

Jackson gyengéden végigsimított az arcomon, és mélyen a szemembe nézett.

- Én komolyan gondoltam, hogy meg akarlak ismerni. Tudom, hogy a legtöbb ember rögtön a nőügyeimmel azonosít, és nem is várom el tőlük, hogy mást gondoljanak, mert tettem érte, hogy így lássanak. De azt akarom, hogy te ne így láss.

- Teljesen mindegy, hogy én mit gondolok. – sütöttem le a szememet.

- Már hogy lenne mindegy? Nekem jelenleg csak az számít, hogy te mit gondolsz. Szóval, mit gondolsz? – Jackson hangja elmélyült, amikor megállt előttem és lehajolt, hogy a szemembe nézhessen. Ahogy hozzám ért, úgy kezdett egy szikrázni a bőröm mintha csak egy tűzijátékpatron robbant volna fel a közelemben. Annyira utáltam, hogy ezt váltja ki belőlem. Annyira, annyira rohadtul utáltam... – Tudod mit? Nem akarom, hogy most válaszolj. Most mennem kell, lesz egy megbeszélésem még, aztán pedig mennem kell arra a francos interjúra, de utána beszéljünk erről, kérlek.

Nem feleltem, csak bólintottam, ezért Jackson lassan az arcomra simította az egyik tenyerét, és megemelte a fejemet. A másik kezével eltűrt egy tincset az arcom elől, én pedig az érintésétől, és a közelségétől csaknem sikítani tudtam volna. Ha belegondoltam, hogy elmegy, és pár percen belül egy méternél messzebb leszek tőle, elfogott az a fajta pánik, amit akkor éreztem, amikor rájöttem, hogy Ashtonnal a kapcsolatunknak nincs jövője, és le fog lépni. A különbség csak az volt, hogy Jackson és én nem voltunk egy pár, és csak a Hollywood Boulevardig ment, nem Atlantába.

- Jó? Megígéred, hogy megbeszéljük?

Bár rettegtem, mert tudtam, hogy az eszemre kellene hallgatni, amit a környezetem mindig annyira dicsért, hogy mennyire racionális és megfontolt vagyok, most a szívem ott bent, mégis erősebben kalapált. Ennyi volt, pápá megfontolt és racionális Tatum Wales!

Abban a pillanatban, ahogy Jackson Carter rám nézett azzal a tipikus vizslakölyök nézésével – amire pár hete még fintorogtam, hogy ez hogy veheti el több ezer nőnek a józan eszét –, már nem számított semmi. Nem is volt kérdés, hogy vele akartam lenni, a lebukásveszély ellenére is. Minden ellenérv ellenére is.

- Megígérem.

✿

Ha valaki reggel azt mondja nekem, hogy estére minden, ami elcsesződni látszott, mégjobban elcsesződik, egészen biztosan pofán röhögöm. Főleg, mert az elmúlt pár hétben, annyira a feje tetejére állt az életem, hogy fogalmam sem volt, hogy oldok meg egyszerre mindent, és úgy gondoltam, ennél rosszabb már nem jöhet. De úgy tűnik, ha rólam van szó, ott garantált a katasztrófa.

És hogy hogyan kerültem nappalink kanapéjára a legjobb barátnőmmel – aki mellesleg másfél hete keresztül néz rajtam – várva, hogy elkezdődjön Jimmy Kimmel műsora? Hát, reggel fent a tetőn, amikor kis híján pánikrohamom volt, és fontolgattam, hogy leugrom, ezt megtippelni sem mertem volna.

Miután Jackson magamra hagyott a tetőn, rájöttem, hogy bár legszívesebben összekuporodnék egy sarokba sírni, nem tehetem meg, mert délután lesz egy fotózásom, és még szabad szobát is kell keresnem, illetve beszélnem apával, hogy a kültéri, szökőkút melletti részt – ahol egyébként sok esküvő szokott zajlani – tegye nekem szabaddá, mert a vendégem kijelentette, hogy nem csak mesterséges fények alatt szeretne képeket magáról. Sejtelmem sem volt, hogy egy állítólagos, állásinterjúra készülő fotósorozatba mi a francnak olyan kép, ahol a napfény megcsillan a pasi szőke haján, de nem vitatkoztam. Felkértek rá, pénzt kaptam érte, így a miértek aligha érdekeltek. Elfoglaltam tehát a négyszázas szobát, mindent kipakoltam, berendeztem, aztán pedig berendeztem a kinti fotózáshoz is a helyet. Némelyik kint reggeliző vendég érdeklődve figyelte az egész felhajtást, de a legtöbben hozzászoktak. Egy ekkora szállodában sokkal nagyobb volumenű dolgok is történtek már.

A pasi egyébként, mint utólag kiderült, a Stantec-nél volt pénzügyi elemző, és nem becsülték meg a munkáját eléggé. Legalábbis ezt mondta, miközben háromszor kellett rászólnom, hogy ne mozogjon folyamatosan, mert így nem garantálhatom, hogy jó lesz a végeredmény. Minden álma volt, hogy bekerüljön az AECOM-hoz, ezért kellettek neki a képek, mert a legjobbat akarta betenni az új, nagyon tökéletes önéletrajzába. Vagy egy órán keresztül dumált nekem, a cégről, a pénzügyi befektetéseikről, a terveiről, az álmairól, és még akkor sem volt hajlandó lelépni, amikor közöltem vele, hogy végeztük, és neki álltam a kinti cuccaimat összeszedni.

Végül aztán a telefonom csörgése mentett meg. Ez végre elérte, hogy észrevegye magát, és miközben elköszönt, én remegő kézzel vettem fel a Joyce-tól érkező hívást.

Mindenre számítottam. Lecseszésre, hűvös hangnemre, kiabálásra. Helyette azonban a hangja halk volt, és bánatos. Megkérdezte, feljöhet-e hozzám, ha épp nincs dolgom, én pedig igent mondtam. Hogy a francba ne tettem volna, hiszen minden végtagom reszketett a gondolattól, hogy végre rendezhetjük, és megbeszélhetjük azt, ami a múltkor történt.

Terveztem, hogy elmondom neki. Most végre elmondom. Habár még mindig nem bírtam definiálni azt, ami köztünk van Jacksonnal, igazat adtam Oliviának. Nem is kell tudnom, elég, ha azt mondom, ami van. Hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában, és ennyi. Se több, se kevesebb. Ám amikor nem sokkal nyolc előtt Joyce belépett az ajtón, és magához ölelt, megnémultam. Annyira boldog voltam, hogy végre újra beszélünk, hogy képtelen voltam ezt rögtön azután elrontani, hogy átlépte a küszöböt. Aztán ahogy teltek a percek, végül az órák, már még nehezebb volt. És akkor sem szóltam egy szót sem, amikor tíz fele Joyce a kanapénkra huppant, és izgatottan kereste a csatornát, ahol Jackson interjúját láthatjuk majd.

Képtelen voltam kinyögni. Az istenért, miért nem bírom neki elmondani?

- Igazából nem rád haragudtam – csacsogta, a műsor előtti reklámszünetben. – Csak picit féltékeny voltam.

- Féltékeny? – kérdeztem vissza, a szemöldököm a magasba szaladt.

- Oliviára. Mostanában úgy éreztem, vele sokkal több mindent megosztasz, és sokkal több mindenben is tud segíteni. Egy rugóra jár az agyatok, mindkettőtöknek ott a karrieretek, amiért bármit megtennétek, és kicsit kiszorítva éreztem magam. Kiborultam, amikor látványosan titkolóztál előttem. Ne haragudj.

- Te ne haragudj, hogy ezt éreztettem veled – feleltem halkan, és nagyot nyeltem. Most jött el a pillanat. Mondd el neki! – És talán igazad volt. Tudod, tényleg van valami, amit...

- Jesszusom, kezdődik! – Joyce felrántotta az ölébe a térdeit, és úgy hintázott előre-hátra a kanapén, mint egy kisgyerek. – Itt a hotelben nem tudtam elkapni, de most végre láthatom. Olyan szexi ez a pasi, szerinted megint azt a sötétkék ingjét viseli majd, amit a bostoni győzelmük után, a Fox interjúban?

- Ööö, nem tudom – hebegtem zavartan, és inkább én is az ölembe húztam a térdeimet, de egészen más okból. Annyira picire akartam összehúzni magam a kanapén, amennyire csak bírtam. El akartam tűnni. Már megint egy gyáva nyúl voltam, és nem mondtam el neki. De vajon megfelelő pillanat lenne épp most benyögni?

„Bocs, hogy félbeszakítalak, igen, Jackson Carter nagyon szexi, de tegnap este engem elégített ki a tetőn, velem csókolózott a liftben, és én vagyok az a titokzatos nő, aki miatt lehetetlen bejutni a szállodába az újságíróktól."

Nem, ezt határozottan rossz ötlet lenne. Szóval hallgattam, és inkább bámultam a képernyőt, ahova lassan beúszott a műsor főcíme, majd a kamera a stúdiót vette.

A stúdió zsúfolásig megtelt emberekkel, akik izgatottan várták a híres talk show kezdetét. A színpad közepén Jimmy Kimmel ült egy kényelmes bőrfotelben, mellette egy üres szék, amely Jackson számára volt fenntartva. A háttérben a Chicago Bears logója volt, és néhány ikonikus pillanat Jackson karrierjéből, ami épp egy montázsban futott a képernyőkön. A közönség tapsolt, miközben Jimmy felállt és bemutatta a vendéget – na, nem mintha különösebben kellett volna.

Joyce mellettem a száját rágcsálta, és bár kihúzódtam a kanapé sarkára, még így is hallottam a szíve izgatott dübörgését. Vagy a sajátomét...

Jimmy Kimmel mosolyogva a kamerába nézett:

- Hölgyek és urak, ma este különleges vendégünk van! Ő az NFL egyik legnagyobb sztárja, a Chicago Bears verhetetlen védője, Jackson Carter!

A közönség ujjongott, amikor Jackson belépett a színpadra, magas, atletikus alakja azonnal magára vonta mindenki figyelmét. Jackson lazán öltözött, egy sötétkék inget és fekete farmert viselt. Magabiztosan mosolygott, miközben kezet fogott Jimmyvel és helyet foglalt a széken.

- Köszönöm, hogy itt vagy, Jackson. Tudom, hogy most rengeteg dolgod van a szezon közepén, szóval nagyra értékeljük, hogy időt szakítottál ránk. – fordult Jimmy mosolyogva Jackson felé, aki szintén viszonozta ezt.

- Öröm itt lenni, Jimmy. Mindig jó egy kicsit kiszakadni a pályáról és beszélgetni.

- Pedig a pályán is elképesztő eredményeket produkálsz. Az a legutóbbi mérkőzés a Chargers-el! – füttyentett Jimmy, mire a közönség szintén tapsolásba, és nevetésbe kezdett. Jackson hátradőlt, majd megeresztett egy laza mosolyt.

Azonnal bevillant a kép, ahogy a tetőn a falnak nyomott, és miközben a kezei bebarangolták a testemet, ugyanígy vigyorgott rám.

„Enyém a világ" mosoly. Így hívta egyszer az egyik bulvárlap, amit Joyce az orrom alá dugott. Egy adományozó est után kapták le New Yorkban, ahol épp kijött a Ritz-Carltonból, oldalán egy vöröshajú színésznővel, aki amellett, hogy szintén inkább a botrányairól volt híres, mint a tehetségéről, még egy tízessel idősebb is volt Jacksonnál.

Vajon amikor engem jutalmazott meg ezzel a mosollyal, ugyanígy érzett?

- Nos, hát, mindig próbálom megtalálni a módját, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.

Jimmy komoly ábrázattal bólintott.

- És ezt nagyszerűen csinálod. A Bears rajongói imádnak téged. Azonban nem kerülhetjük meg azt a témát, amiről most mindenki beszél... – a közönség izgatottan morajlott fel. – A minap lefotóztak téged egy titokzatos nővel. Sokan találgatják, hogy ki lehet ő, és mit csináltatok együtt. Mesélnél nekünk erről?

Jackson tekintetén egy pillanatra feszültség suhant át, de a testtartása laza maradt. Valószínűleg ez az aggodalom csak nekem tűnt fel, ugyanis a témától azonnal gombóc gyűlt a torkomban.

- Tudtam, hogy ez a téma is előkerül. A helyzet az, hogy bárki is volt a fotós, elég rossz munkát végzett. A képek sötétek és homályosak, de azt már mindenki láthatta, hogy egy nővel voltam.

- Egy nővel? Na, ne mondd! – horkantott fel Jimmy nevetve, ami magával rántotta a közönséget is. Az egyedüli, aki nem nevetett az a legjobb barátnőm volt mellettem, ugyanis mérgesen dohogott valami az orra alatt, de nem hallottam, hogy mit.

- Tudom, tudom, botrányos, ugye? – Jack a mellkasához kapta a kezét. - Az igazság az, hogy tényleg találkoztam valakivel, akivel egyelőre még csak tapogatózunk, nem tudjuk mi sül ki belőle. Barátok vagyunk. De szeretném, ha mindenki tudná, hogy ez a magánéletem része. Az emberek szeretnek pletykálni, de ami számít, az a pályán nyújtott teljesítményem és az, hogy a csapatomat a lehető legjobb eredményekhez segítsem.

Jimmy előrehajolt.

- Szóval nem szeretnéd felfedni, ki ez a rejtélyes hölgy?

- Nem, Jimmy, nem szeretném. Ő egy különleges ember számomra, és úgy gondolom, mindenkinek joga van a magánélethez, függetlenül attól, hogy híres-e vagy sem. Az én dolgom az, hogy a pályán bizonyítsak, nem pedig, hogy a magánéletemből szenzációt csináljak.

- Na jó, de azért azt elismerheted, hogy volt időszak, amikor a magánéleted egyáltalán nem volt magánélet.

Halkan ugyan, de felszisszentem. Jimmy a közepébe vágott, és épp a bőrt nyúzta le az élő eleven húsról. Csak úgy, mint az összes többi bulvárújságíró. Semmi más nem számított, csak a sztori.

Jackson azonban profin kezelte. Profibban, mint ahogy én kezeltem volna a helyében, ugyanis a kanapén ülve is reszkettem.

- Ahogy korábban is említettem, szeretnék a karrieremre koncentrálni, és mindazt, ami a múltban történt, azt ott is hagyni. Azonban ez egyáltalán nem jelenti azt, hogyha valaki belép az életembe, annak ne adnék esélyt.

- Szóval mondhatjuk, hogy sok nő dédelgetett álmát törted most össze? – biggyesztette le Jimmy az ajkát.

- Ha bárkinek is én voltam az álma, sajnálom – Jackson megint elővillantotta a kölyökkutya nézést, egyenesen bele a kamerába. A közönség felhördült, pár női hang csalódottan sóhajtott.

Joyce-ra néztem, aki úgy szorította maga mellett a díszpárnát, mintha az élete múlna rajta. Jimmy egy pillanatra elhallgatott, mintha mérlegelné, hogy mennyire nyomhatja tovább a témát. Végül elmosolyodott, próbálva oldani a feszültséget.

- Hát, hallottátok hölgyeim, ez a pasi foglalt! – tárta szét a karjait elégedetten, majd visszafordult Jackson felé, aki épp a közönség morajában fürdőzött. Jimmy megvárta a zajongás végét, majd a következő téma felé terelte a beszélgetést. – Beszéljünk akkor egy kicsit a szezonról is. A Bears fantasztikus formában van idén. Mit gondolsz, mire számíthatunk tőletek a következő meccseken?

Jackson hátradőlt a kanapén, és elgondolkodva nézett maga elé, mielőtt válaszolt volna. Az arca komolyabb lett, ahogy a sportról, a csapatáról kezdett beszélni. Jó volt látni, hogy mennyire szenvedélyesen szereti azt, amit csinál, és én is egészen más szemüvegben néztem már rá. Nem a nagyképű, nőcsábász sportoló volt, akiért Joyce úgy odavan, engem meg rohadtul hidegen hagy, hogy épp melyik interjúban mivel henceg. Jackson Carter az a srác volt, akivel éjszakákat beszélgettem át a tűzlépcsőn, együtt nevettünk a tetőn, meghallgatott, érdekelte a munkám, és az, hogy mire vágyom. Mindezt úgy, hogy nem várt érte cserébe semmit. Nem kellett attól félnem, hogyha kimondom, amit érzek, akkor fogja a cuccait, összepakol, és elhúz. Elértem, hogy meséljen magáról, a gyerekkoráról, a szüleiről, illetve még azt is megtudtam róla, hogy nem szereti a pisztáciafagyit. Jesszusom, mégis ki nem szereti a pisztáciafagyit?

Már nem csak egy megfoghatatlan, megjátszott karakter volt a képernyőn, aki ugyan a pályán jól teljesít, de a magánélete egy katasztrófa. Láttam mögötte az embert, a valódit.

– Köszönöm, Jimmy. Az idei szezon eddig igazán különleges számunkra. A csapat nagyszerűen teljesít, és azt hiszem, ennek több oka is van. Az egyik, hogy mindenki, a játékosoktól a stábig, százszázalékosan elkötelezett. Keményen dolgoztunk az előszezonban, és ez most kifizetődik. Az összhang köztünk jobb, mint valaha, és mindenki pontosan tudja, mi a dolga a pályán.

Jimmy bólintott, látszott rajta, hogy komolyan érdekli a válasz.

– Nagyszerű hallani, hogy ennyire összetartó a csapat. De mit gondolsz, mi lesz a legnagyobb kihívásotok a következő meccseken?

Jackson egy pillanatra elmosolyodott, aztán épp szólásra nyitotta a száját, a kamera még rá is közelített, amikor a tévé képernyője teljes sötétségbe borult.

- Hé, mi a... – először azt hittem, az áram ment el, de aztán megláttam Joyce kezében a távirányítót. – Kikapcsoltad? Miért kapcsoltad ki?

- Akárki is a csaj, nem érdekel. – morogta ingerülten, aztán a konyhába indult, mégpedig olyan sebességgel, hogy alig bírtam utolérni.

- Te komolyan ennyit szűrtél le belőle?

- Van fagyitok?

- Van, de hé! Állj már meg egy kicsit, és mondd el, mi a baj. – megálltam mögötte, és magam felé fordítottam, hogy a hűtőben kotorászás helyett egy kicsit figyeljen rám.

- Itt történt a szállodában, érted? Majdnem minden nap lett volna esélyem, hogy összefussak vele, és mindent meg is tettem. Volt, hogy kora reggel beszöktem a személyzetis ajtón, és az emeletre mentem, hogy az edzése előtt elcsíphessem, de nem történt semmi. Néha a hátsó bejáratnál vártam délután, ha esetleg ott szökne be a riporterek elől. Oliviánál is sokat lógtam, hátha épp arra sétál, de semmi. Még apukáddal is beszéltem, hátha...

- Apámmal? Miért? – összevontam a szemöldökömet, egy büdös szót sem értettem az egészből. Tudtam persze, hogy Joyce kiskorunk óta odavan érte, de ennyire nem lehet megszállott.

- Tudod, hogy talán tud beszélni a menedzserével, vagy valami.

- Jesszus, Joyce!

- Most mi van? – csattant fel. – Te nem tennél meg mindent, ha az, akiért oda vagy, egy karnyújtásnyira lenne csak tőled? Erre az orrom előtt, itt a szállodában, összejön valaki mással.

- De nincs karnyújtásnyira tőled. Ez csak egy álom, amit kiskorod óta kergetsz, és egyáltalán nem gondolkodsz reálisan.

Joyce szemében dühös fény villant, és rögtön éreztem, hogy ezzel a véleményemmel elindítottam azt a bizonyos kőlavinát, amire senki nincs felkészülve. Még a legtapasztaltabb hegymászók sem.

- Aha, szóval nem gondolkodom reálisan – hümmögött, majd vett egy mély levegőt. Amint kifújja, nekem végem. – Mondja ezt a lány, aki hónapok óta kerget egy lakást, amire soha a büdös életben nem lesz pénze, mert a szülei szállodai szobáiban fogadja a vendégeit, mivel képtelen kilépni onnan.

Áu! Jött, ütött, és betalált.

Nyeltem egy nagyot, majd hátrébb léptem tőle, mert kezdtem érezni, ahogy a forró könnyek felfele bugyognak. A korábbi összeveszésünk semmi sem volt ehhez képest.

- Legalább kimondtad, amit gondolsz. – mondtam rekedten, mert nem akartam elsírni magam. Csak Jackson ölelésére vágytam, meg az illatára. A tetőre. Kettőnkre.

- Te is kimondtad, nem?

- Mert úgy viselkedsz, mint egy megszállott, bassza meg! Vagy szerinted normális beszökni a személyzetis bejáraton, és a folyosókon kóvályogni, hogy összefuss vele? És ha már itt tartunk, mit mondanál neki, hm?

- Bármit. Akármit. Meg különben is, nem mindegy? A lényeg, hogy egy helyen legyünk egy időben, a többi meg jönne spontán magától. – felelte, és mint egy sértődött kisgyerek, durcásan összefonta maga előtt a karját.

Nem bírtam tovább, elkeseredettségemben, és dühömben felnevettem. Ezek után most már akkor sem osztanám meg vele, hogy Jackson életében én vagyok az a titokzatos nő, ha az életem múlna rajta.

- Spontán? Te? Ugyan, Joyce, hallod magad?

- És te hallod magad? – kérdezett vissza. – Osztod itt az életvezetési tanácsokat, miközben valljuk be, megrekedtél. Idiótákat fotózgatsz centekért, ahelyett, hogy saját fotókiállításod lenne Atlantában. A tiéd lehetett volna a világ, amit Ashton a lábad elé is terített, de megfutamodtál. Én legalább merek élni, tudod? – vágta oda végszóként, majd a távirányítót – amit egész addig a kezében szorongatott – a konyhapultra csapta, aztán épp úgy, ahogy jött, elviharzott.

A legjobb barátnőm, akivel soha nem volt komolyabb összeveszésünk, épp most szurkált meg a valaha volt legnagyobb késsel, majd meg is forgatta bennem. Háromszor.