Már este kilenc is elmúlt, amikor csalódottan baktattam le Oliviához a recepcióra, ugyanis nem sokkal nyolc előtt Jackson üzent, hogy később tudunk csak a tetőn találkozni, mert az edzőjük kötelező jelleggel elrángatta őket megünnepelni a győzelmüket. Persze megértettem, de szerettem volna már minél előbb látni.

Amikor odaértem a pulthoz, Olivia épp szorgalmasan bújta a monitort, és majdnem a frászt hoztam rá.

- Te meg mit kommandózol itt késő este? – pillantott rám a monitor mögül, arcán fáradt mosoly suhant át.

- Nem kommandóztam.

- Várj, kitalálom – hajolt át izgatottan a pulton. – Carter? – tátogta szinte némán.

Hangos sóhaj hagyta el a számat. Olivia előtt nem akartam, és nem is tudtam volna titkolni. Az elmúlt napokban igaz, hogy alig volt időnk beszélni, de attól még nagyjából megbeszéltem vele minden ezzel kapcsolatos dolgot.

- Úgy volt, hogy a meccs után a tetőn találkozunk, de még várnom kell rá. Elmentek megünnepelni a győzelmet.

- Ja, hét körül húztak el. Lehetetlen lett volna nem észrevenni, eladták a fél szállodát. Egyébként nem semmi meccs volt, mi? Kár, hogy nem tudtam ott lenni. – biggyesztette le az ajkát a lány, majd a vörös hajába túrt.

- Igen, kár, hogy nem jöttél. Egészen hihetetlen volt, tényleg. Azt hittem, hogy a Bears elveszíti, de az utolsó percekben sikerült fordítaniuk – meséltem neki lelkesen. – Jackson fantasztikus volt, megint.

- Ó, mit hallok? Elismerés csengett a hangodban, Ms. Carter Egy Bunkó, És Én Ki Nem Állhatom? – vonta fel a szemöldökét Olivia. – Egyébként örülök, hogy boldog vagy mellette. Megérdemled.

- Én... még nem igazán tudom, hogy hányadán állunk.

- Csillog a szemed, amikor róla beszélsz. Szóval megmondjam én, hányadán álltok? Vele akarsz lenni, ez egyértelmű. – magyarázta, miközben izgatottan dobolt a körmeivel a pulton.

Ezért szerettem Oliviának beszélni az érzéseimről, mert jobban érette, mint bárki más. Ki merte mondani azt, amit én magam képtelen voltam megfogalmazni. Mindig a helyes útra billentett, ha esetleg letértem volna róla.

- Igen, de nem akarok én lenni a következő trófeája a sorban. – sütöttem le a szememet.

- Ezt gondolod? Csak erre kellenél neki?

- Nem tudom, Olivia, oké? – ráztam meg elkeseredetten a fejemet. – Sokat vagyunk együtt, és kétségkívül élvezem a társaságát. De félek ezt elveszíteni. Mi van, ha megkapja, amit akar, aztán lelép? Úgy, mint ahogy Ashton is tette...

- Carter nem Ashton.

- Igen, épp ettől félek.

- Nem fog lelépni, Tate... – Olivia átnyúlt a pulton, és megszorította a kezemet. – Ashton a legnagyobb barom a világon, amiért képes volt lemondani rólad, de attól, hogy ő megtette, nem lesz minden férfi egy szemét. Én látom, hogy ez a pasi hogy néz rád. Hidd el, nem fog elhagyni, hacsak te nem döntesz úgy.

Elmerengve rágcsáltam az ajkamat, Oliviának igaza volt. Jackson eddig semmi jelét nem mutatta annak, hogy ki akarna használni, vagy át akarna verni. A bizalmatlanságom kizárólag abból fakadt, hogy féltem egy újabb csalódástól, ami nála azért valljuk be, triplán fennállt. Akárhogy is néztem, Jackson híresség volt, ami azt hozta magával, hogy a sarkában lihegett a sajtó, ami bármelyik pillanatban tönkre tehetett mindent.

Féltem. Tojáshéjon lépkedtünk mindketten.

- Egyébként, ha már témánál vagyunk... Joyce járt itt.

Hirtelen Oliviára kaptam a tekintetemet.

- Mondott valamit?

- Nem. – rázta meg a lány a fejét. – A csapatot akarta elcsípni, de akkora tömeg rohamozta meg őket, amikor visszaértek a hotelbe, hogy szinte lehetetlen volt a közelükbe férkőzni, ráadásul Carter nem is volt velük. Gyanítom, hogy ő hátul jött be, ameddig a menedzsere interjút adott.

- Értem. – doboltam idegesen az ujjaimmal a pulton.

- Beszélned kellene vele.

- Én próbáltam, de nem veszi fel a telefont, és vissza sem ír. Pont aznap este akartam neki elmondani, amikor az a riporter megkergetett minket, mert sejtette, hogy valamit titkolok előle, és azt a hülye karaokebulit is elfelejtettem.

- Ő a legjobb barátnőd. – mondta Olivia. – Nem tudsz olyat tenni, amit ne bocsátana meg, de beszélj vele.

- Tudom, hogy igazad van, Olivia – sóhajtottam. – Csak nehéz kitalálni, mit mondjak, amikor én magam sem tudom, hogy mi van köztünk pontosan.

Olivia együttérzően bólintott.

- Nézd, nem is kell tudnod, elég, ha azt tudja, alakul köztetek valami. Joyce biztosan megérti, a legjobb barátnőd kiskorotoktól fogva. Annál erősebb ez a barátság, hogy egy pasi miatt tönkre menjen. Most pedig menj fel a tetőre, és várd meg Jacksont. Hidd el, minden rendbe fog jönni.

Jól esett Olivia támogatása, és nagyobb szükségem volt erre a beszélgetésre, mint bármire a világon. Bólintottam, majd miután elköszöntem tőle, elindultam a tető felé. Mostanában sok időt töltöttünk itt Jacksonnal, mert ide egy vendégnek sem szabadott feljönni, és kamerák sem voltak.

Pár éve volt róla szó, hogy apáék beépítik, és a tetőtéri lakosztály részeként medencéket alakítanak ki, de aztán anyával arra a megállapításra jutottak, hogy egyelőre teljesen szükségtelen, így nem nyúltak hozzá, ez pedig a lehető legjobb döntés volt akkor. Így legalább volt egy csendes, nyugodt hely, ahol elbújhattunk a világ elől.

Kinyitottam a tetőre vezető nehéz vasajtót, aztán a korláthoz sétáltam, mert bár egész életemben itt éltem, a város fényei még mindig lenyűgöztek. Olyanok voltak, mint a pici, nyughatatlan szentjánosbogarak. Az autók odalent fénycsíkokat húztak maguk után, a lágy nyári szellő pedig a hajamba kapott. Azon járt az eszem, amit Olivia mondott.

Carter nem Ashton.

Valóban nem. Ashton volt az első nekem, minden szempontból. Az a fajta tiniszerelem volt a miénk, amiről mindenki azt hiszi, örökké tart, a felnőttek meg csak legyintenek. Én tényleg azt gondoltam, hogy mi rácáfolunk, és együtt éljük le az életünket. Már elterveztük, hogy lesz egy házunk, kicsit messzebb a belvárostól, ahol nevelhetjük a két gyerekünket, meg a kutyát. A kutyát, akit Billy-nek hívunk. Kirándulni járunk majd, piknikezni a partra, és a borús, esős napokon pedig társasozunk majd a hatalmas nappalinkban. Aztán épp akkor, amikor elindítottam a saját vállalkozásomat, Ashton közölte, hogy felvették a fősulira. Bostonba. Emlékszem az érzésre, mennyire letaglózó volt, a torkomon akadt a szó, szinte levegőt alig bírtam venni. Az első, ami átfutott az agyamon, hogy most mi lesz? Persze eszem ágában sem volt elvenni tőle ezt a lehetőséget, de bíztam benne, hogy képesek leszünk megoldani. Aztán amikor Ashton ultimátumot adott, hogy vagy vele megyek, vagy ez ennyi volt, akkor rájöttem, igazuk van azoknak, akik csak legyintenek a tiniszerelmekre. Az egész élet szarul meghozott döntésekből áll, amiknek aztán vagy belefutunk a következményébe vagy nem. Én belefutottam, nem mentem vele. Ő pedig nem maradt.

A korlátra támaszkodtam, és megpróbáltam kiűzni a fejemből a rossz emlékeket.

Carter nem Ashton.

Nem fog elhagyni, hacsak én nem döntök úgy...

Hátrafordultam, mert meghallottam a tetőre vezető ajtó csapódását, majd rögtön ezután egy meleg kéz simult a derekamra, és az ölelésébe húzott. Szinte azonnal mosolyra húzódott a szám.

- Sajnálom, hogy megvárattalak – suttogta a hajamba.

- Semmi baj – válaszoltam, és éreztem, hogy minden félelmem szertefoszlik, ahogy ott álltam a karjaiban. Mélyen beszívtam a fűszeres parfümjének az illatát, ami enyhe alkohollal keveredett, majd szembe fordultam vele. – Minden oké? Milyen volt a buli?

- Jobban örültem volna, ha ezt az időt inkább veled tölthetem. – válaszolta. Finoman megérintettem a borostás állát, most először fáradtságot láttam a szemeiben.

- Fáradtnak tűnsz.

- Csak volt egy kis összetűzésem Longboarddal, de semmi komoly. Majd megoldjuk.

Összevontam a szemöldököm, de nem firtattam, mert láttam, hogy nem igazán szeretne beszélni róla. Ahogy azt sem jegyeztem meg, hogy Longboard nem szimpatikus nekem. Túlságosan merev.

- Elfelejtettem felhozni a bort. – mondtam, mert eszembe jutott, hogy legutóbb épp arról beszélgettünk, hogy ez nem a Los Feliz-i lakás terasza, de borozni itt is lehet, apának pedig van belőle sok.

- Nem baj. – motyogta a fülembe, az ajka a bőrömhöz ért, ami rögtön szikrázni kezdett. – Jó így, csak maradj.

- Jackson, nem a világ végére mennék, csak apa irodájáig. – kuncogtam, de nem eresztett. Arcát a nyakamba fúrta, és úgy kapaszkodott belém, mint aki attól fél, hogyha elenged, soha többet nem lát viszont.

- Akkor is, maradj még egy kicsit – mormolta, és éreztem, ahogy az egész teste megfeszül. Bár nem firtattam, de egyértelmű volt, hogy több történt némi összezördülésnél, és bizonyára közrejátszott az is, hogy Jackson nem volt épp józan.

- Biztos, hogy minden rendben?

- Semmi olyan, amit ne tudnánk megoldani. – felelte. – Semmi olyan, amit te ne tudnál megoldani. – lassan végigmért, ahogy nyomatékosította, mit is szeretne, majd az ajkamra hajolt. Ahogy a puha szája az enyémhez ért, éreztem az alkohol enyhe ízét az ő ízével keveredni, és bár azt mondtam, soha nem fekszem le vele, olyan erős vágy robbant fel bennem, hogy legszívesebben azonnal odaadtam volna neki mindenemet.

A csókja elmélyült, megéreztem a nyelvét a számban, és ahogy szorosan magához húzott, minden kétségem lassan eloszlott. Éreztem a testének melegét, a szívének ritmusát az enyémhez simulva, és abban a pillanatban úgy tűnt, hogy minden rendben van.

Minden rendben van.

Pedig semmi sem volt rendben. Bujkáltunk, titkolóztunk, hazudtam a legjobb barátnőmnek és a szüleimnek. Jackson az amúgy is megtépázott hírnevével játszott. De ott, abban a pillanatban semmi sem számított, csak az, hogy vele lehetek.

A gondolat, hogy visszafogjam magam, egyre nehezebb lett. Jackson kezei az arcomról a derekamra csúsztak, ujjai finoman simítottak végig rajtam, én pedig szorosan a pólójába markoltam. A kezemmel lassan benyúltam az anyag alá, és végig húztam az ujjaimat a kőkemény hasizmán. Jackson torkából egy morranás tört elő, majd addig tolt, ameddig a hátam a tűzfalnak nem ütközött. A térdével a lábaim közé férkőzött, a nyelve pedig végigszántott a csupasz bőrömön. A nyakamnál kezdte, majd kínzó lassúsággal haladt végig a kulcscsontomon, végül pedig a mellkasomon. Hátradöntöttem a fejem, és egy halk sóhaj szakadt ki belőlem. Kétség sem fért hozzá, Jackson Cartert nem véletlenül imádták a nők. Nagyon is jól tudta, hogy mit csinál.

Én pedig elveszítettem a józan eszem a közelében. Már nem érdekelt, az, amit ígértem, hogy eszem ágában sincs lefeküdni vele. Neki akartam adni magam, azt akartam, hogy mindent megkapjak tőle. Így hát nem ellenkeztem, amikor Jack ujjai megérkeztek a combjaim közé, és lassan elindultak felfele, a farmerszoknyám alá. Sóhajtva húztam őt még közelebb magamhoz, szinte önkívületi állapotban voltam.

Jackson rám nézett.

- Nem csinálom, ha nem akarod – lehelte rekedt hangon. Megadta a lehetőséget, hogy a józan eszemre hallgassak, és azt mondjam, én ezt nem csinálom. Hagyjuk abba. Őrültség. Nem szabad. De nem szóltam egy szót sem. Folyton Olivia szavai visszhangzottak a fejemben.

Nem fog lelépni, Tate...

Carter nem Ashton.

- Nem akarom, hogy abbahagyd. – préseltem ki végül nehezen a tüdőmből a levegőt, és nagyot nyeltem, amikor Jack arcán megjelent az a vággyal teli, gödröcskés mosoly. Erre volt csak szüksége, szabad utat kapott.

Ajkai győztes mosolyra húzódtak, mielőtt újra lecsapott volna a számra, szenvedélyesen és követelőzően. Ujjai tovább siklottak felfelé a szoknyám alá, a bőröm szinte lángolt az érintésétől. A légzésünk felgyorsult, a testünk egymásnak feszült, mintha már nem is tudnánk, hol kezdődik az egyikünk, és hol végződik a másikunk.

A vállába kapaszkodtam, és egy halk nyüszítés tört elő a torkomból, amikor félrehúzta a bugyimat, majd megéreztem az ujjait, amint belém hatolnak. Beleharaptam az ajkamba, és becsuktam a szemem. Bár egyedül voltunk a tetőn, távol mindenkitől, nem akartam megkockáztatni, hogy bárki meghalljon.

Az ujjai lassan, kínzóan mozogtak bennem, és minden érintésével közelebb lökött ahhoz a határhoz, amelyet már nem akartam átlépni, de most mégis minden porcikámmal vágytam rá. A helyzet már nem az én irányításom alatt állt, elveszítettem a kontrollt.

- Jack... – suttogtam halkan, éreztem, hogy egyre közelebb vagyok ahhoz, hogy minden méltóságomat odadobjam valakinek, akit alig ismerek.

- Ne fogd vissza magad, szépségem. Hallani akarom a hangodat – mormolta a fülembe, a testemen ismét végigcikázott a vágy.

Jackson szavai felgyorsították a pulzusomat, és egyre nehezebb lett megőrizni a józan ítélőképességemet. Az érintései, ahogy belém hatolt, elfeledtettek velem mindent, csak ő létezett, és az a mindent elsöprő érzés, amit kiváltott belőlem. Ujjaim még erősebben markolták a vállát, és minden egyes mozdulatával közelebb kerültem ahhoz a ponthoz, ahol már nem lesz visszaút. Próbáltam visszafogni a hangomat, de Jackson még mélyebbre nyúlt bennem, és ezúttal egy halk, elfojtott nyögés szakadt ki belőlem. A testem megfeszült, és képtelen voltam tovább harcolni az érzéseim ellen. Minden érintése, minden szó, amit elsuttogott a fülembe, lávaként öntötte el a testemet, míg végül kitört, és felrobbant.

Reszketés lett úrrá a testemen, Jackson pedig mosolyogva tapadt ismét az ajkamra.

- Uramisten... – megpróbáltam levegőhöz jutni, de nagyon nehéz volt, tekintve, hogy úgy remegtek a térdeim, mint a kocsonya. Ráadásul nem igazán fogtam még fel, hogy mit műveltünk. Csak álltam ott, néztem a tökéletes arcát, a borostás állát, a sötét szemeit, amikben megcsillant a tetőre szerelt, gyér lámpának a fénye. Annyira tökéletes volt ő is, és ez a pillanat is, hogy nem gondoltam, hogy bármi elcseszheti. De úgy tűnt, már megint óriásit tévedtem. Egy hang törte meg a zihálásunkat. Hirtelen mindketten megdermedtünk, ahogy a tetőre vezető ajtó nyikorgó hangja betöltötte a teret. Valaki feljött a tetőre.

Azonnal megdermedtünk, és Jackson keze még szorosabban fogta a derekamat. Szívem vadul kezdett verni, a pillanatnyi nyugalom és biztonság érzése pedig azonnal elillant. Esetlenül próbáltam meg valahogy eligazgatni magamon a ruháimat, miközben mindketten csendben lapultunk a falhoz, mintha az bármitől megvédhetne, pedig nem így volt. Sőt... Akárki is járt fent, elég volt neki csak megkerülnie azt a nagy tartályt, ami a hotel vízellátásáért volt felelős, és máris lebuktunk.

Pánik fogott el, nem akartam, hogy ez így érjen véget. Pont itt, pont most.

- Nyugi, nem lesz baj. – Jackson valószínűleg látta a félelmet a szememben, mert a nyakamra tapasztotta a tenyerét, aztán gyorsan körbenézett, majd szinte hangtalanul odasúgta: – El kell bújnunk.

Nem volt sok időnk gondolkodni. Az egyik szomszédos szellőzőakna mögé húzódtunk, ahol a sötétség takarásában maradhattunk. Jackson karja védelmezően körém fonódott, míg én próbáltam elfojtani a lélegzetemet, hogy minél inkább csendben maradjak. A léptek egyre közelebbről hallatszottak, aztán egy alak jelent meg a tetőn, az árnyéka hosszú csíkot húzott maga után a földön.

Nem láttam tisztán, ki az, de a fények halvány sugaraiban kirajzolódott, hogy egy férfi. Minden izmom megfeszült, ahogy vártam, hogy mi fog történni. Az alak egyre közelebb jött, és akkor meghallottam a halk morgolódást, ahogy valami után kutatott.

Jackson is megfeszült mellettem, de egy apró mozdulattal jelezte, hogy maradjak nyugton. Szorosan hozzábújtam, és abban a pillanatban minden érzékem arra koncentrált, hogy nehogy eláruljam a jelenlétünket.

Az alak a korláthoz sétált, és egy pillanatra megállt, mintha valamit figyelne a távolban. A szívem vadul kalapált, és csak remélni tudtam, hogy nem fog minket észrevenni. Pár hosszú, feszült pillanat után a személy végül megfordult, és lassan elindult visszafelé az ajtóhoz. Ahogy a tetőajtó újra becsukódott mögötte, egy mély sóhaj szakadt ki belőlem.

- Ez közel volt – suttogta Jackson a fülembe, és éreztem, hogy a feszültség lassan elhagyja a testét. Gyengült a szorítása, és elengedtük egymást. Vártunk még pár percet, majd óvatosan kilesett a szellőző mögül, hogy meggyőződjön róla, tiszta a levegő.

- Basszus, majdnem lebuktunk. – sétáltam elő, a hangom a pániktól még mindig rekedten szólt.

Jack átölelte a derekamat, majd vigyorogva nézett rám, épp úgy, mintha semmi baj nem lenne, és pár perccel ezelőtt nem buktunk volna le majdnem.

- Azt hiszem, most már tényleg szükség lenne arra a borra – mondta könnyedén, próbálva oldani a feszültséget. Én pedig nem tudtam megállni, hogy ne nevessek fel. Hihetetlen, hogy még ebben a helyzetben is képes volt marháskodni, miközben nekem rosszabbnál rosszabb végkimenetele jutott eszembe a helyzetnek. Mondjuk például, hogy a szüleim végtelenül mérgesek lesznek rám, Jack pedig az a balhés sportoló lesz a világ szemében, aki nem bír magával, és mindenféle kapcsolatba bonyolódik. Olyanokba, amire külön kikötés van, hogy nem szabad.

De nem volt szabad ezen kattognom, mert azzal nem segítettem a helyzeten. Főleg most nem, hogy átléptem azt a határt, ahonnan már nem volt visszaút.

- Azt hiszem, igazad van, tűnjünk el innen – válaszoltam, és egy utolsó pillantást vetettem a tetőre, mielőtt elindultunk volna a lépcső felé, hogy az éjszakát máshol folytassuk.

✿

Még szerencse, hogy a vendégem a fotózásra csak délután érkezik, és nem reggel, ugyanis amint felébredtem, tompa fejfájás lett úrrá rajtam. A telefonom után nyúltam, hogy megnézzem mennyi idő, majd feltápászkodtam. A tegnapi majdnem-lebukásunk után az este további részét Jackson szobájában töltöttem, apa egyik Château Margaux borával, amit egy barátjától kapott, és igazából fel sem tűnt neki a hiánya, mert bár tele volt vele az irodája, inkább csak dekorációként funkcionált. Apánál nagyobb antialkoholistát nem ismertem a földön, így néha szokta csak megbontani őket, ha vendége érkezik.

Jack és én úgy hajnali háromig beszélgettünk a tűzlépcsőn a bor társaságában, és amikor már győzött volna az álmosság, úgy döntöttem, ideje a saját ágyamba másznom, habár legszívesebben maradtam volna. Annak ellenére, hogy nem sokkal azelőtt majdnem lebuktunk, nyugodt volt minden. A hűvös, nyári levegő és a város sós, benzin illata elfeledtette velük legalább arra a pár órára, hogy ebből mekkora botrány lesz, ha kiderül.

És ezen a reggel sem segített. Mert amikor összekaptam magam, és lesétáltam Rose-hoz az étterembe a kávémért, a bölcs tekintete – amivel az üzente, hogy bizony tud ám mindent – emlékeztetett a valóságra.

- Duplán. – tolta elém a kávémat, a szeme sarkában ülő ráncok kajánul vigyorogtak rám. – Szükséged van rá, úgy érzem.

- Tényleg? Miből gondolod? – vontam fel a szemöldökömet.

Rose elmosolyodott, őt aztán nem lehetett átverni. Ha volt valaki, aki Oliviánál is jobban átlátott rajtam, az ő volt.

- Voltam ám én is fiatal, jól ismerem ezt az érzést, amit úgy hívnak, hogy másnaposság.

- Nem vagyok másnapos. – vágtam rá kicsit túl hirtelen, ami hiba volt, mert ezzel lényegében bevallottam, hogy de, nagyon is az vagyok.

- Hát, akkor a nemmásnaposság ellen is segítség a kávé, hidd el nekem. – Rose hátra tűrte egy kósza hajtincsét, majd megsimította a kezemet. – Ezt üzenem a fiatalembernek is. – kacsintott rám, aztán már pördült is egy vendég elé, aki nem messze állt tőlem, és az alig öt éves, toporzékoló kisfiának kért egy pohár narancslevet.

- Fiatalember? Milyen...? – már csak magamnak dumáltam, mert Rose képes volt egy ilyen kijelentés után nemes egyszerűséggel magamra hagyni. Így hát egyedül iszogattam tovább a kávémat, és átkoztam magam, amiért hagytam, hogy Jackson igya meg abból az üvegből a kevesebb bort.

A tompa fejfájásom elérte, hogy semmihez ne legyen kedvem, így hát csak figyeltem a vendégeket, és próbáltam kitalálni, kit milyen szándék vezetett épp ide, a mi hotelünkbe. Régen is sokat játszottuk ezt apával, szerinte elég sok mindent megmutat egy emberről az, ahogy öltözködik, amit eszik, vagy ahogy beszél. A kisfiút néztem, aki nem olyan rég még toporzékolt. Most nyugodtan ült a szülei mellett az asztalnál, körülöttük mindenféle sajtok voltak, és olíva bagettek. Kívülről ismertem már az étterem kínálatát, és mivel sikerült épp a legdrágábbat kiválasztaniuk, azt is gondolhattam volna, hogy piszok gazdagok. Úgy, mint Richard Longboard, akit az ittléte alatt még nem láttam másban, csak márkás öltönyben, és a cipői is annyiba kerültek, mint a Los Feliz-i lakás.

De ez a pasi egyáltalán nem volt gazdag. Nem tudom, kit akart átverni. A feleségét, vagy talán saját magát? Próbált fenntartani egy látszatot, de a pólója alól kivillanó címke lebuktatta őt.

- Jó reggelt! Nyúzottnak tűnsz, minden oké?

A mélázásomból Tony boldog hangszíne rántott ki, és amikor rápillantottam, olyan széles mosoly terült el az arcán, hogy majdnem körbe érte a fejét. Mint mindig, most is egy mappát tartott a kezében, és a telefonját, ami másodpercenként üzenetet jelzett.

- Persze. Csak az embereket figyeltem. – feleltem, majd a család felé böktem a fejemmel. – Szerintem az a pasi csalja a feleségét, és bajban van.

- Bajban? Miféle bajban? És egyáltalán honnan veszed, hogy csalja? – kapkodta ide-oda a fejét, mire elmosolyodtam.

- Talán csődbe ment, vagy kirúgták. Ezt nem tudom. De kétségbeesetten próbál fenntartani egy látszatot. Egy drága szállodába jött, a legdrágább ételeket eszik, de a pólója egyértelműen hamisítvány. A feleségére pedig szinte rá sem néz. Jobban érdekli őt Becca feneke. – pillantottam a lány felé, aki épp a törölközőket adta át az egyik szobalánynak, majd már rohant is vissza a recepcióra.

- Mondták már, hogy élénk a fantáziád? – szólalt meg Tony, a mappáját a pultra tette, a kávém mellé.

- Lehet. De attól még az emberi történetek érdekesek. – vontam meg a vállam. – Na, és te? Hova ez a nagy sietség?

Tony fújt egyet, a szemüvegét feljebb pöckölte az orrán.

- Elképesztő, hogy itt élsz, és semmiről nem tudsz.

- Miért, miről kellene tudnom?

- Te tényleg nem láttad odakint a káoszt? Reggel óta újságírók hada hemzseg, belépni sem lehet tőlük a szállodába. Fél kilenc fele kijöttek a rendőrök, és egy kordont húztak fel a Bears menedzserének határozott kérésére. Én pedig azóta rohangálok, és próbálom megnyugtatni a vendégeket.

Megráztam a fejemet, mert nem igazán értettem, mi ebben az újdonság.

- Na, és aztán? Eddig is ezt csinálták, nem?

- Az meglehet, de most új hírek vannak. – kacsintott rám. – Állítólag egy riporter lefotózta Jackson Cartert egy nő társaságában tegnap este. Itt, a szállodában. Úgyhogy gondolhatod, hogy a média azonnal rávetette magát. Na, nem mintha ez akkora hír lenne, az a fickó minden nőre ráveti magát, aki él és mozog.

Tony vigyorogva meglökött a vállával, én azonban egyáltalán nem éreztem magam ennyire jól. Elszédültem, és biztosra vettem, hogy az arcom olyan fehér, mint a pólóm, amit reggel kikaptam a szekrényemből.

Jackson Carter, egy nő társaságában...

Itt.

A szállodában.

Bassza meg, végünk van. Végünk.

- Honnan tudod, hogy a szállodában fotózták le? – próbáltam meg kipréselni magamból a levegőt, de nagyon nehezemre esett. Lemásztam a székről, a lábaim épp úgy reszkettek, mint tegnap fent, a tetőn.

- Mert a ma reggeli újságok címlapján elég felismerhető a Lagoon Hotel sötétkék tűzlépcsője. – felelte Tony, és a mappájáért nyúlt, amiben elrendezgette a papírjait. A pult szélébe kapaszkodtam, légszomj lett úrrá rajtam. – Tate, minden oké? Jól vagy?

- Aha, hogyne. – feleltem, a telefonom megzörrent a kezemben, így érte nyúltam. Elkaptam egy pillanatra Tony aggódó tekintetét, aztán a képernyőn megjelentő üzenetre néztem.

Jackson: 𝙴𝚐𝚢 ó𝚛𝚊 𝚖ú𝚕𝚟𝚊 𝚝𝚊𝚕á𝚕𝚔𝚘𝚣𝚣𝚞𝚗𝚔 𝚊 𝚝𝚎𝚝ő𝚗, 𝚋𝚎𝚜𝚣é𝚕𝚗ü𝚗𝚔 𝚔𝚎𝚕𝚕.

Ha nem lett volna minden eddig is teljesen bonyolult, akkor a rohadt firkászok tettek róla, hogy az legyen. Remegő lábakkal vágtattam ki az étteremből, még Tonytól sem volt időm elköszönni. Csak azt éreztem, hogy el akarok tűnni onnan, mégpedig minél előbb. És beszélnem kellett Jacksonnal, mégpedig minél előbb.