„Ne fáradj."

Joyce csak ennyit reagált, ami nála egyértelműen annak a jele volt, hogy most piszkosul haragszik rám, és ez így is marad egy darabig. Apa is hívott párszor, hogy a lány vagy egy órája vár rám a lakásunkban, de a szüleim sem tudták hol vagyok, hiszen hogy is mondhattam volna el nekik?

Szóval őrült módjára hagytam el az emeletet, és reménykedtem benne, hogy a távozni készülő barátnőmet még utolérem.

Hisz az volt. A legjobb barátnőm. Soha egyszer sem volt köztünk durvább összeveszés, még akkor sem, amikor másodikban Katy Everstone-t választotta helyettem a kosárcsapatba. Megértettem miért tette, béna voltam, és ezt ki vállalta volna? Sőt, még akkor sem haragudott meg rám, amikor kihagytam a szülinapját, és a szüleimmel Daytonba utaztunk. A legjobb barátnőm volt, minden fronton, és nem voltak titkaink egymás előtt. Egészen mostanáig.

Épp ezért sem nagyon tudtam, hogy kezeljem most a helyzetet.

Szinte kétségbeesetten rohantam le a hallba, hogy beszélhessek vele, de arról fogalmam sem volt, hogy miképp magyarázzam meg neki, hogy miért felejtettem el azt, amire pár órával ezelőtt megesküdtem, hogy nem fogom elfelejteni. Azt mégsem mondhattam neki, hogy épp Jackson Carternek öntöttem ki a szívemet az elcseszett életemről. Bár ha jobban belegondolok, pont hogy ezt kellett volna neki mondanom. Tartoztam neki az igazsággal, csak még azt nem tudtam, hogyan tálaljam ezt. Dobjam elé, mint a kutyának a csontot, vagy szépen megterített asztalnál, salátaágyon szolgáljam fel neki?

A második kimondottan jobban hangzott.

Az igazság az volt, hogy féltem, mert magam sem tudtam, hogy mi indult el köztünk Jacksonnal. Vonzódtam hozzá, ahhoz kétség sem fért. És az, hogy beszélgettünk, egyértelműen annak a jele volt, hogy épp ismerkedünk, tapogatózunk, próbáljuk mindketten felmérni a másikat. Ez pedig Joyce álma volt, egészen kicsi korától kezdve, még a rózsaszín, bőrkötésű naplójába is beleírta. Tudom, mert elmondta. Nekem. A legjobb barátnőjének.

Könnyes szemmel álltam meg az aula közepén, ahol a legnagyobb megkönnyebbülésemre megpillantottam Joyce-t velem szemben. Fekete, szögegyenes haja és az arca csupa víz volt, a ruhájával együtt. Egész eddig fel sem tűnt, hogy odakint szakad az eső.

- Joyce, én... annyira sajnálom! Annyi minden történt mostanában, és ez a buli teljesen kiment a fejemből – léptem felé, de ő csak megrázta a fejét, és hátrébb lépett kettőt. A szemei villámokat szórtak, nagyon megharagudott rám.

- Nem a buli a baj, és még csak nem is az bánt, hogy elfelejtetted. – sóhajtott keserűen. – Ami bánt, az az, hogy mostanában folyamatosan titkolózol előttem.

- Én... - szólásra nyitottam a számat, de nem engedte, hogy megszólaljak.

- Azt hiszed, nem veszem észre, hogy folyamatosan sugdolóztok Oliviával? Alig reagálsz az üzeneteimre, és a telefont sem veszed fel. Mondd, megbántottalak? Vagy mi a baj, Tatum? – tárta szét a karját kétségbeesetten, és hallottam a hangján, hogy nem kell neki sok, és elsírja magát. Az, ahogy érezte magát ettől, nekem is fájt. Fájt, mert ez a titok szépen lassan felemésztette a barátságunkat.

- Megbeszélhetnénk ezt... nem itt? – kérdeztem, mert Mary tekintetét magunkon éreztem, és nem akartam az aula kellős közepén jelenetet rendezni, főleg úgy, hogy a vendégek nagy része még a szálloda falain belül mászkált. Joyce dühösen bólintott, aztán elindult utánam. Úgy terveztem, hogy a szobámba viszem, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg a szüleimet érdekli, hogy mi ez az egész, és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy ők is kérdésekkel bombázzanak. Most nem.

Halkan belöktem a télikertbe vezető hátsó ajtót, és kiléptem a márvánnyal kikövezett kis erkélyszerű teraszra. Igazából ez a fedett uszodához tartozott, és nappal tömve szokott lenni emberekkel, de most egy lélek sem pihent a napozóágyakon. Csak az eső kopogását lehetett hallani az üvegtetőn. Sóhajtva huppantam le az egyik műanyag ágyra, ami fájdalmasan reccsent meg alattam. Joyce karba tett kézzel áll meg előttem, nem ült le.

- Szóval?

- Fogalmam nincs, hogy mondjam el. – vettem mély levegőt. Valahogy Oliviának könnyebb volt ezt elmondani ma reggel, főleg, mert sok minden nem kellett mondanom. Rájött ő magától is.

- Kezdhetnéd az elején, és mondhatnád az igazat. Értékelném végre.

- Lehet, hogy tettem valamit, amiért lehet, hogy nagyon fogsz haragudni. – kezdtem bele. A gyomrom bukfenceket vetetett, és most az egyszer rohadtul örültem volna, ha esetleg egy meteorit csap belém. Mindig a legváratlanabb helyzetekben történtek velem különböző csapások, persze most – hogy szükségem lenne egy villámra, ami agyoncsap – sehol semmi. Ha a villám segítség lenne, még az sem csap belém, nehogy szerencsém legyen. Ez az én formám.

Fogaimmal az ajkamba martam, hogy enyhítsem a lelkemben háborgó tengert, de sajnos ez az a szituáció volt, ahol semmi nem segített.

- Miről van szó?

- Jackson... – nyeltem, azonban a szavak ahelyett, hogy kifele jöttek volna, a torkomra forrtak, és úgy éreztem, hogy a nyomromban egy egész máglya lobbant lángra. Olyan volt az egész, mintha attól, hogy kimondom a teljes nevét, valósággá vált volna. Pedig már így is a valóság volt.

- Carter? – kérdezett vissza Joyce olyan hanglejtéssel, mintha épp Los Angeles legszigorúbban őrzött elmegyógyintézetéből szöktem volna meg. Hát persze, hogy ő. Ki más? Nem szóltam semmit csak bólintottam, aztán vártam, hogy magától rakja össze a sztorit, és nekem ne kelljen megmagyaráznom semmit. De mégis hogy lett volna képes összerakni? Valószínűleg a legvadabb álmaiban sem szerepelt az az opció, hogy a legjobb barátnője, és álmai pasija egy ágyban... – Mi van vele?

Hirtelen felkavarodott a gyomrom, és úgy éreztem, rögtön elhányom magam. Nem voltam felkészülve rá, hogy elveszítsem Joyce-t. Így nem. A hasamra szorítottam a kezem, és hogy kerüljem a tekintetét, a medencés udvar fele néztem. A teraszról egy lépcső vezetett le, aminek az alján hatalmas agávébokrok terültek el. A pillantásom rájuk siklott, és habár sötét volt odalent, azt tisztán ki tudtam venni, hogy egy nagyon profi fényképezőgép lencséje figyel minket odalentről.

- A rohadt életbe... – suttogtam, és villámgyorsan talpra pattantam. Joyce meglepetten bámult rám, de mielőtt bármit is mondhatott volna, megragadtam a kezét, és az ajtó felé kezdtem ráncigálni. Értetlenkedve forgott körbe, hiszen úgy elkezdtem menekülni, mint egy paranoiás. Kicsit ellenállt, de azért követett. Dühösen vágtam ki az ajtót, és fújtatva léptem be az épületbe. Hallottam, ahogy a bokrok zörögnek a hátunk mögött, és a fickó hangos léptekkel jön utánuk.

Nem is értettem, hogy jutott be. A szálloda biztonsági emberei mindig nagyon jól végezték a munkájukat, főleg akkor, ha fontos személyek tartózkodtak az épületben. Ez az ember azonban valahogy mégis bejutott, és hálát adtam az égnek, hogy időben észrevettem, különben kihallgatta volna a beszélgetésünket.

Kitartóan követett minket, ahogy végigszaladtunk a folyosón, és hirtelen nem tudtam melyik menekülési út lenne a legcélravezetőbb. Joyce-t magam mögött vonszolva átvágtam a hallon, ahol Mary érdeklődve nézett rám.

- Hívd a biztonságiakat. Bejutott az egy firkász. – lihegtem neki, ahogy odaértem a pulthoz. Furcsán bámult rám, de aztán a telefont a füléhez emelte, és az ilyen esetekben szükséges eljárást alkalmazva, tárcsázta a szállodánknak dolgozó biztonsági cég telefonszámát.

Több biztonsági ember volt az épületen belül, ezért nem értettem, hogy tudott az ember csak úgy bejutni. Folyamatos megfigyelés nem volt, hisz azt elvégezték a kamerák, de az ilyen esetben azért nem ártott volna legalább egy fél hadsereg.

- Mindjárt lenéz valaki. – tette le a szőke hajú lány a telefont, miközben a rágójával hatalmasakat csattogott. Örültem neki, hogy emlékeztet rá, miért is nem szimpatizálok vele. Az sem különösebben hatotta volna meg, ha épp egy meteorit csap bele az épületbe.

Elengedtem Joyce-t, akit eddig úgy szorongattam, mintha az életem múlt volna rajta, pedig valójában csak védeni akartam. Megfordultam, és a barátnőm háta mögött megpillantottam a minket üldöző fickót. Fekete baseballsapka takarta a fejét, alóla csak pár kusza piszkosszőke hajtincs kandikált ki. Szürke szemeit izgatottan villogtatta rám, és mielőtt bármit reagálhattam volna a jelenlétére, a kamerájának vakuja élesen a szemembe villant, elvéve ezzel pár másodpercre a látásomat.

- Hé! – kiáltottam fel, mire csak öblös nevetést kaptam válaszul, és még párszor villant a fény az arcomba. – Mi a francot művel?

- Csak pár képet az épp aktuális játékszerről. – kacagott a képembe, amikor tisztán ki tudtam venni az arca minden egyes gusztustalan vonását. A szemem előtt még mindig fénypontok táncoltak, de már legalább láttam kivel van dolgom. Úgy a negyvenes évei elején járhatott, arcát pár napos borosta fedte, a szemei pedig elégedettséget tükröztek. Egyértelműen büszke volt magára, amiért kijátszotta a biztonságiakat, a közelembe jutott, és még képet is tudott rólam csinálni.

- Játékszer? – kérdeztem vissza, és ha mélyen legbelül tudtam is, hogy miről beszél, nem akartam bevallani. Sem neki, sem pedig magamnak. Ráadásul dühös voltam, mert ehhez nem volt joga. Nem jöhet be a szállodába csak úgy, és nem zaklathat.

- Úgy tudom, jól elszórakoztatja Jackson Cartert. Esetleg javítson ki, ha tévedek. – hajolt az arcomhoz közel, nekem pedig kedvem lett volna azonnal kikaparni a szemeit.

A gyomrom már egészen olyan lehetett, mint egy kitekert piszkos mosogatórongy. Hol az izgalom dobálta ide-oda, hol pedig a lebukás veszélye csavart rajta hatalmasat. Most épp olyan érzésem volt, mintha valami kemény tárggyal gyomorszájba vágtak volna.

Csak álltam ott, úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. Sok mindent megtanultam kezelni az évek alatt, de erre valahogy nem voltam felkészülve. Senki nem tanította meg, hogy kezeljem le azt, ha a titkaimra kötött csomót egyszer csak valaki eloldozza, és kitárja a nagyvilág elé.

Akartam mondani valamit. Bármit. De nem jöttek hangok, és gondolatok sem. Közben a fickó mögött megjelent két biztonsági ember, és finoman támogatva őt, kitessékelték az épületből.

- Nézze majd meg a holnapi címlapot! – kiáltott még vissza, mielőtt kidobták őt a parkolóba.

✿

- Ezt a biztonság kedvéért azért elvettem tőle – mosolygott rám az egyik biztonsági őr, a kezében pedig a fickó kameráját lobogtatta. Komótosan sétált oda, ahol álltunk, neki a világ legtermészetesebb dolga volt az, hogy leszerel egy nyomulós riportert, aki a saját anyját eladná a bulvárlapnak. Fingja nem volt róla, hogy én az elmúlt percekben miket éltem át.

Bólintottam neki, és szerettem volna, ha az a bólintás totálisan őszinte lett volna, de sajnos nem volt az. Minden idegszálam reszketett, feszülten néztem a talpig felszerelt biztonsági ember kezében lévő kamerát. Profi cucc volt, és szívesen kikaptam volna a kezéből, hogy letöröljem a rajta lévő képeket.

- Szóltunk az édesapjának, mindjárt ideér. – szólalt meg a másik biztonsági őr, az adóvevőjét piszkálgatta. – Majd ő átnézi a kamera felvételeit, és ha kompromittáló képeket talál rajta, eldöntheti, hogy mit kezd velünk.

Idegesen bólintottam, hiszen fogalmam nem volt róla milyen képek vannak azon a gépen, és semmiképp nem akartam, hogy apa első kézből lássa őket. Lehet, hogy most fotózott először, de az is lehet, hogy ő volt az, aki a parton is figyelt minket. Sőt, ki tudja még hol, és milyen helyzetben figyelt engem, vagy Jacksont. Aggasztott az is, amit akkor mondott, amikor kitették a szűrét. Az újságíróknál a címlappal való felvágás általában nem csak üres fenyegetőzés. Valószínűleg bármi is van a gépen, abból van másolata. Kivéve persze azokat a képeket, amiket az imént készített rólam.

Mary-re néztem, aki furcsán méregetett minket, és a tekintetéből őszinte semlegesség sugárzott. Csak ült ott, csattogott a rágójával, és a feketére mázolt körmeit nézegette, amikről már félig lepattogott a lakk. Olyan ideges és feszült voltam, hogy legszívesebben megráztam volna, hogy éledjen végre fel, és érdekelje kicsit jobban az orra előtt játszódó jelenet, de nem tettem semmit.

Annyira belemerültem a saját gondolatmenetembe, hogy csak az riasztott fel, amikor csipogott a liftajtó, és apa idegességtől vöröslő feje jelent meg a hallban. Szinte tajtékzott. Még öltönyben volt, így feltételeztem, hogy hiába múlt el kilenc óra, ő az irodájából jön. Fújtatva ért oda hozzánk, és határozott kézmozdulattal kezet fogott a biztonsági őrrel, aki biccentve fogadta a gesztust.

- Mr. Wales?

- Mi a fene történt itt? Tatum, te jól vagy? – fordított maga felé apa, én pedig nagyot nyelve bólintottam. Joyce még mindig dühösen ácsorgott mellettünk, és tudtam, hogy nem a helyzet okozta izgalmak miatt nem szólal meg. Épp elmondtam volna neki az egész őrültséget, amikor félbeszakítottak minket, így még mindig válaszok nélkül kellett végig csinálnia velem mindent, ráadásul nem hülye, biztos voltam benne, hogy már összerakta.

- Egy riportert kellett eltávolítanunk a szálloda területéről, ugyanis fényképeket készített a lányáról, és amikor ő elmenekült, követte. Fogalmunk sincs egyelőre, hogy jutott be.

- Hogy micsoda? – hűlt el teljesen apa, mintha még soha nem történt volna hasonló. Nem egy hírességet kukkoltak már úgy újságírók, hogy egyszerű vendégként jelentkeztek be a hotelbe, majd a napi rutinjuk közben követték, és felvételeket készítettek róluk. Valószínűleg itt is ez történhetett. Talán meglátott, miközben bementem Jackson szobájába? Vagy a parton? Vagy a kocsijában? Nem, az lehetetlen.

Hirtelen légszomjam támadt, levegő után kellett kapnom.

Oké, csak nyugi. Lélegezz mélyeket!

- Miss Wales nagyon ügyesen kezelte a helyzetet, és azonnal értesített minket, így még időben elcsíphettük a férfit, akitől sikerült elvennünk a fényképezőgépét. – nyújtotta át az őr apának a gépet, aki szinte undorodva nyúlt a kis eszköz után. Egy darabig csak nézte, majd rám emelte a tekintetét.

- Menj fel, otthon mindent megbeszélünk. Joyce, neked hívok egy taxit. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Úgy éreztem magam, mint tizenhat évesen, amikor Joyce és én kiszöktünk, aztán a barátnőm a vodkától mámorosan (atom részegen) kiesett a taxiból, és apának kellett a szobámba vonszolnia. Az, amit akkor kaptunk, hasonló volt a mostani hangszínéhez, azzal a különbséggel, hogy felnőtt voltam, és tudtam, hogy csak védeni akar, nem pedig leszidni.

A barátnőm egyetértően bólintott, én pedig remegve ugyan, de elindultam a lift irányába. Elválásnál mindig meg szoktam ölelni őt, de most meg sem fordult a fejemben. Nem magyaráztam meg neki semmit, így a mosolyszünet még mindig tartott.

✿

A lift ajtaja kitárult a szintemen, és én lassan lépdeltem a folyosón a szobám felé. Minden lépést súlyosabbnak éreztem, mintha ólom cipelte volna a lábaimat. Amikor végre beértem a szobámba, magamra zártam az ajtót és az ágyra vetettem magam. A szívem még mindig hevesen vert, és az adrenalin nem akart csillapodni. A plafont bámultam, próbáltam rendezni a gondolataimat.

Vajon hogy mondjam el az igazat úgy, hogy még én magam sem tudom, hányadán állok ebben a Jackson-kérdésben? Ahhoz persze kétség sem fért, hogy vonzódom hozzá, mint lepke a tűzhöz. Ez persze veszélyes volt, hiszen ő volt a tűz, és minden esély megvolt rá, hogyha ezt folytatom, akkor nagyon, de nagyon meg fogom égetni magam. Mégis hogy venné ki magát, hogy a szállodatulaj lánya kapcsolatba bonyolódik egy igen csak balhés múltú sportolóval? A szüleim tekintélye ott törne derékba, ahogy a Jackson jó hírneve is. Épp az ideérkezésük előtt kellett megnéznem Joyce-al azt az interjút, ahol épp azt ecseteli, hogy a zűrös nőügyeinek vége, és szeretne megállapodni, illetve egyelőre a karrierjére koncentrálni. Hát, ez nem épp így jött össze...

Ami azt illeti, semmi nem jött össze. Alig pár napja ismerem csak, és máris a feje tetejére állította az életemet.

- Cseszd meg, Carter! – morogtam dühösen magamban, és az ágyra csaptam, amikor meghallottam, hogy apa is hazaér, majd szól anyának, hogy azonnal menjen oda. A hanglejtése dühös volt, és feldúlt.

- Ez nem mehet így tovább, Kate – hallottam apa mély tónusú hangját, amit egy sóhaj követett. – Az az újságíró a mi lányunkat fotózgatta. Legközelebb mi lesz? Feljönnek ide, és betörnek hozzánk?

- Egyáltalán mit akart pont Tatumtól?

- Fogalmam nincs. A biztonsági őr elvette tőle a gépét, megnézzük, milyen képek vannak rajta. – hallottam, ahogy koppan valami az asztalon, aztán egy pillanatra csend lett, majd apa meggyötört hangja szűrődött át az ajtón. – Undorodom ettől az egésztől.

Mély levegőt vettem, és végre kimerészkedtem a szobámból. A szüleim a nappaliban ültek, amikor pedig megláttak, anya egyből felugrott, és magához ölelt.

- Apád most mondja, mi történt. Nem esett bajod?

- Nem, jól vagyok. – ráztam meg a fejemet. – Kicsit megijesztett, de jól vagyok.

- Mondott valamit? Mit akart tőled? – pillantott rám apa is, közben pedig rácsatlakoztatta a fényképezőgépet a laptopjára. Remegő gyomorral néztem, amit csinál, és mélyen legbelül imádkoztam, hogy az egyetlen kép, amin én vagyok, az az legyen, amit a fickó ma készített rólam.

- Csak a holnapi címlapról dumált valamit. Nem értettem. – füllentettem, anya a vállamat simogatta.

Legszívesebben szóltam volna Jacksonnak, hiszen az újságíró tudott valamit, nem véletlenül engem követett, de nem akartam ilyen későn felidegesíteni ezzel a hírrel. Csak aggódott volna, és egyelőre elég volt, ha csak egyikünk idegeskedik ezen az egészen. Amúgy is egy hét múlva játsszák az első meccsüket, jobb, ha ő most száz százalékig csak arra koncentrál. Sosem lett volna szabad elvennem ezt a lehetőséget tőle.

- Szerencsére ezen nincs semmi olyan, ami minket érinthet. Azt sem tudom, kik ezek. – szólalt meg apa, és abban a pillanatban akkora kő gördült le a szívemről, hogy egész Los Angelest le tudta volna rombolni fél perc alatt.

- Azokat azért töröld ki, amiken Tatum rajta van. – lépett apa felé anya, és úgy tanulmányozta a képeket, mintha nem lesifotók lettek volna, hanem a valaha készült legjobbak, az Oscar-gálán.

A szívem úgy repesett, hogy majd kiszállt a mellkasom belsejéből. Nem buktunk le, egyelőre, és bízhattam abban, hogy az a fenyegetése a címlapról is csak blöff volt.

Ó, hogy mekkorát tévedtem.