Szerettem volna, ha végre együtt vacsorázunk mindannyian, de ahogy apa belépett az ajtón, és a laptopjával, meg a papírjaival a kezében eltűnt a dolgozószobájában, minden reményem szertefoszlott. Sajnos a szálloda, és a vele kapcsolatos dolgok minden idejét elvették.

Így hát anyával ketten maradtunk, de amiatt, amit Tony délelőtt mesélt, ő is el volt foglalva a munkájával. Úgy tűnt, ez akkora esemény, ami maximális jelenlétet igényel mindkettejük részéről.

- Milyen napod volt? – kérdezte anya, de közben folyamatosan a telefonja képernyőjét bámulta.

Felsóhajtottam.

- Elmondom, ha kibújsz a telódból. – mondtam halkan.

- Ne haragudj, de van pár email, ami nem ér rá holnapig.

Esélytelen volt, hogy fél percre is abbahagyja a munkát, és rám figyeljen, így kénytelen voltam beérni azzal, hogy fél füllel hallgat csak.

- Ma reggel felhívott a tulaj, holnap megnézhetem a lakást, aminek az alsó része tökéletes lenne stúdiónak is. – elemeltem egy almát az asztal közepéről, és játszani kezdtem vele.

Már vagy egy éve kutattam lázasan olyan lakások után, ahol berendezhetem a saját fotóstúdiómat is, mert bár a szállodában mindig volt helyem, ahol ezt megtehettem, szerettem volna végre a saját lábamra állni. Ehhez pedig az kellett, hogy találjak egy megfelelő stúdiót. Nem volt túl kényelmes az állványokat folyton valamelyik szobában összeszerelni, aztán pedig villámgyorsan elpakolni, ha épp érkezett egy vendég.

- Ez melyik is?

- Az, amelyik Los Feliz-ben van.

Erre már anya is felkapta a fejét.

- A legmesszebb tőlünk.

- Ugyan már, nem a világ végére megyek. – nevettem fel, majd felálltam, és odahajoltam, hogy megöleljem. Az orromba szökött a parfümjének az illata, és hirtelen a legközelebbi szoba is túl távolinak tűnt, de akkor is kellett az a lakás. Nem voltam hajlandó lemondani a kilátásról, és arról a tágas erkélyről. Igaz, eddig még csak képeken láttam, de ha élőben is ugyanolyan lenyűgöző, akkor azt hiszem, megtaláltam a tökéletes helyet az önálló életem elkezdésére.

- Jó, de akkor sem leszel itt minden nap. – biggyesztette le az ajkát.

- De most még itt vagyok. – biztatóan rámosolyogtam, mire megsimogatta az arcomat, aztán felállt, és lenyitotta a mosogatógép ajtaját, hogy bepakolhassa a koszos tányérokat.

- Holnap nagy nap lesz. Tudsz róla? – váltott hirtelen témát, mire meglepetten pillantottam a hátára. Szőke haja a derekáig ért.

- Igen, Tony mesélte. És igen, tudok segíteni.

- Tényleg? – pördült meg anya, a szemei csillogtak a boldogságtól.

Bár semmi kedvem nem volt hajnalban kelni, rohangálni, recepciózni, és a sajtót kerülgetni, de nem volt elég jó indokom kikerülni ezt a melót. Joyce és én csak délután mentünk megnézni a lakást.

- Persze, délelőtt ráérek.

Anya hangosan felsóhajtott.

- Köszönöm, kicsim. El sem hiszed, mennyire stresszes most minden, főleg, hogy egy hónapig a vendégeink lesznek.

Amikor ezt kimondta, épp beleharaptam a kezemben lévő almába, és kis híján félre is nyeltem. A szemem hatalmasra guvadt, nem akartam elhinni, amit hallok.

Hogy mi van? Egy teljes hónapig?

Persze megszoktam már a felfordulást, de a futballcsapatnak többi lánnyal ellentétben egyáltalán nem örültem. Volt időm korábban kiismerni őket, és kicsit sem volt kellemes úgy élni a mindennapjaimat, hogy körülbelül tizenöt, beképzelt, nagyra törő sztárfocista hangoskodik a folyosókon, és bár külön lakrészünk volt a szállodán belül, sajnos a falak nem voltak hangszigeteltek. Mivel felnőtt emberek, és nem táborozni jönnek, így a saját szabályaik szerint élnek, aminek hála sokszor előfordultak rögtönzött bulik, és a bugyiban rohangáló lányokból sem volt hiány, akik a hajnal leple alatt osontak ki egy-egy szobából.

- Joyce azt hiszem, megőrül, ha ezt elmondom neki. – csikorgattam a fogaimat, majd egy puszit nyomtam anya arcára, és a telefonommal a kezemben ott hagytam őt a konyhában.

Tony délelőtt azt mondta, hogy igazi sztárok lesznek a vendégeink, és bár nem hazudott mert a Chicago Bears csapata tényleg nagy népszerűségnek örvendett, azt egy szóval sem említette, hogy egy kerek hónapig fogják megkeseríteni a személyzet életét. Köztük az enyémet is.

✿

Az ébresztőm hangos sípolása riasztott fel, ezzel elűzve az álmom legutolsó foszlányát is. Dünnyögve csaptam le a pici órát az éjjeliszekrényről, ami aztán hangos koppanással ért padlót. Legalább befogta.

A zajokból ítélve anya már rég fent volt, a kávéfőző pisszegett, az edények pedig csörögtek, ahogy kereste a megfelelőt, a reggeli elkészítéséhez.

Megdörzsöltem a szemem, hogy kicsit felrázzam magam, aztán a redőnyömhöz léptem, és hagytam, hogy a gyönyörű nyári napsugarak elöntsék a szobámat. Szinte azon nyomban beterített mindent, a sárgás fény, ami aranybarna színt árasztott, köszönhetően a szobám rózsaszín falának. Imádtam. Valami hasonlót képzeltem az új lakásomba is. Feltéve persze, ha ma sikerül odaérnem, és nem húzza keresztbe semmi a terveimet.

Álomittasan csoszogtam ki a fürdőbe, és húsz perc elteltével azt mondhattam, sikerült emberi kinézetet ölteni magamra. A szekrényemhez léptem, és kiráncigáltam belőle egy sima fehér haspólót, meg a fekete szaggatott nadrágomat, és a lehető leglassabban magamra cibáltam őket. Nem tartoztam azok közé, akik fitten és energikusan pattannak ki az ágyból.

- Jó reggelt! Csipkedd magad, fél óra, és nyitunk. – csiripelte anya vidáman, amikor kiléptem a szobámból. Testben fel voltam készülve a napra, lélekben azonban még a pihe-puha ágyamban feküdtem a levendula illatú párnám, és a plüssállataim között.

Ezzel ellentétben anya energikus volt, mint minden reggel. Nem is csoda, hiszen megszállottan imádta a munkáját. Persze én is szerettem a szállodát, meg az embereket, de ő túltett rajtam, és apán. Az ő ötlete volt az is, hogy rólam nevezzék el a szállodát.

Egy éves voltam, amikor megvették, és anyának nem is volt kérdés, hogy milyen név illene hozzá. Így hát a hely az akaratomon kívül is a részemmé vált, és szerettem. Szerettem, ha az emberek örömmel választják, hozzák el a családjukat, és ajánlják a helyet az ismerőseinek is. Na, de egy futballcsapat? Az éjszakákba nyúló dübörgés, hangoskodás, és a folyamatos felfordulás egyáltalán nem hiányzott. Legutóbb is a hallban lévő festett üvegablak szívta meg amiatt, hogy a kosaras fiúk közelgő meccsre gyakoroltak.

- Beszéltem Joyce-al este, azt mondta besegít. – közöltem anyával.

- Rendben van. – csiripelt továbbra is. – Van egy tippem, hogy miért. – hajolt közel hozzám, miközben rám kacsintott.

Joyce totyogós korom óta a legjobb barátnőm volt, így pontosan jól tudtam, hogy most egy hatalmas álma válik valóra. A Chicago Bears a kedvenc csapata volt, amióta csak az eszét tudta. Nem volt olyan mérkőzés, amit ne látott volna valamilyen formában. Így hát egyáltalán nem volt meglepő lépés a részéről, hogy felajánlotta a segítségét, amikor elmondtam neki, hogy egy hónapig fogják bombázni a szállodánkat. A sikítása a vonal végén egyértelműen jelezte, hogy egy ilyen lehetőséget soha ki nem hagyna.

- Amint beteszik ide a lábukat, nem sok hasznát vesszük majd. – nevettem fel, ahogy elképzeltem, hogy Joyce elalél a hall padlóján, amint a fiúk átlépik a hotel küszöbét. Amúgy is nagy álma, hogy eljöjjön érte a szőke herceg fehér lovon, itt lenne a kiváló alkalom, hogy Jackson Carter szájból-szájba lélegeztesse. A legtöbb filmben így jönnek össze.

Vagy úgy, hogy egymásnak tolják a Walmartban a bevásárlókocsit. Vagy valami hasonló. Azonban a szívszorító valóság az volt, hogy hiába éltünk a fényűző Los Angelesben, az amerikai álom túlságosan messze volt tőlünk.

✿

Mindenre számítottam, csak arra nem, ami odalent várt. Volt már máskor is felfordulás, de a mai napon valahogy különösen nagy volt a forgalom. Tony idegesen rohangált a papírokkal a kezében, Paul, a portásunk pedig alig győzte a recepcióra irányítani a megszállni vágyó vendégeket. Én inkább beálltam a pult mögé, hogy össze ne fussak újra a szélsebesen közlekedő Tony-val.

- Arra tessék – intett a Paul a pult felé, alig hogy elfoglaltam a helyem. Egy jól szituált hölgy közeledett felém. A haja szoros kontyba volt fogva, elegánsan öltözött, és a sminkje is kifogástalan volt. Pici táskáját a vállára csapta, ahogy odaért, és dühösen meredt rám.

- Egy szobát. – böfögte felém mindenféle kérem, köszönöm, és társai nélkül. Éreztem, hogy felszalad bennem a pumpa, de anyáék mindig azt mondták, hogy pont az ilyen vendégekkel kell a legkedvesebben viselkednünk, még akkor is, ha legszívesebben pofán vágnánk őket.

- Hogyne. – mosolyogtam rá cinikusan, és megfordultam, hogy a gépen megnézzem az egy ágyas szobákat. Már csak három szoba villogott zölden, az összes többi piros volt, ami azt jelezte, hogy már ki vannak adva, vagy le vannak foglalva. Hát persze, a futballcsapat.

Elléptem a géptől, és a kulcsos szekrényből leakasztottam a 214-es szoba kulcskártyáját. A nő türelmetlenül dobolt a pulton az ujjaival, mögötte pedig egy család, és egy férfi várakozott, hogy szobát kapjon.

Jesszus, hogy a francba bírják ezt a lányok?

- Hány napig szeretne itt tartózkodni? – kérdeztem tőle, a kártyát az orra elé tolva.

- Három. Külön szobaszervizt szeretnék, illetve minden este pontosan nyolckor kérem a vacsorámat. – húzta fel büszkén a vállát, nyilván kérkedni akart vele, milyen gazdag, hogy neki erre is futja. Végigfutott a hátamon a hideg, leginkább attól, hogy muszáj ehhez is jó képet vágnom, ellenére annak, hogy legszívesebben a nőt vágtam volna képen.

Féloldalas mosolyra húztam a szám, olyan cinikusan amilyen cinikusan csak tudtam aztán elvettem a felém nyújtott hitelkártyáját. Betápláltam a gépbe az általa óhajtott szolgáltatást, majd lehúztam a kártyát. Gyűlöltem, hogy ilyen emberek igényeit kell kiszolgálni, akik azt hiszik, hogyha pénzük van, akkor bármit megtehetnek bárkivel.

- 214. A csomagjait Paul majd felviszi. Jó szórakozást! – mosolyogtam rá, de mire észbe kaphattam volna, a nő már ott sem volt.

Idióta.

Kár, hogy az ilyeneket nem rakhatom ki az utcára, pedig megérdemelné. Széttárt karokkal bámultam utána, ahogy a lift felé tipegett, Paul pedig a munkájához híven úgy rohant utána két nagy bőrönddel, akár egy kis pincsikutya. Méghogy külön szobaszerviz...

- Na, szia! Akkora dugó volt, a Palmetto-n, hogy azt hittem, sose érek ide. – dobta át Joyce a táskáját lihegve a pulton, ami kizökkentett a gondolataimból. Történetesen épp ott szakított félbe, ahol hat különböző módon löktem le az előbbi bunkó nőt a tetőről. – Miről maradtam le? – fürkészte kíváncsian a tekintetem.

- Miről maradtál volna le? – kérdeztem vissza, közben pedig odalépett a család egyik tagja a pulthoz. Kerek, pirospozsgás arcú, szőke hajú nő volt, kedves tekintettel. – Jó reggelt! – köszöntem neki udvariasan, amit ő kedves mosollyal jutalmazott, és hasonlóképpen tett.

- Jó reggelt! Foglalásunk volt Evans néven. Négy ágyas, városra néző.

- Egy pillanat, megnézem. – feleltem, aztán a géphez fordultam. Joyce ahelyett, hogy segített volna, kérdő pillantásokat vetett rám, aztán gondolt egyet, és a parkoló irányába fordult. Úgy szaladgált a tekintete az autók között, mintha az élete múlt volna rajta. Tudtam, hogy mit keres, pontosabban kiket, de nem volt időm foglalkozni vele. Néha rosszabb volt, mint egy újságíró.

Anya azt mondta, a csapat majd csak kilenc óra körül érkezik meg, csak addig kell tartanom a frontot. Az edzőjük, és menedzserük valami nagy ember, itt akartak lenni, amikor megérkeznek, hogy személyesen köszöntsék őket.

A foglalás stimmelt, és mivel előre fizettek, így nekem csak a kulcskártyát kellett átadnom.

- 421. Kellemes időtöltést! – mosolyogtam a nőre rá, ő pedig bólintott, aztán kézen fogta a mellette álló két év körüli kislányt, és elindultak a lift irányába. Kedves családnak tűntek, a nyomába sem értek az előttük lévő boszorkának.

- Tatum, ne haragudj, de be vagyok sózva! Tudod, hogy Jackson Carter életem szerelme, és most lehetőségem nyílik rá, hogy láthassam. – ragadta meg Joyce a karom, zöld írisze pedig úgy csillogott, mint egy kislánynak, amikor karácsonyra megkapja a hőn áhított Barbie babát.

- Én azt elhiszem, de őrültek háza van itt, sorra jönnek a vendégek, és szeretném, ha legalább egy kicsit összeszednéd magad, jó? Szükségem van rád. – pillantottam rá, tekintetemet pedig nyomatékosításképpen mélyen az övébe fúrtam.

- Téged ez tényleg kicsit sem hat meg? – meresztett rám hatalmas szemeket.

- Nem, és téged sem kellene, hogy meghasson addig, ameddig nekünk kell itt tartanunk a frontot. Utána leteperheted Jackson Cartert, megígérem. – rákacsintottam vigyorogva.

Joyce hangosan elnevette magát, aztán eltávolodott tőlem.

- Oké, figyelek. Mit kell csinálnom?

- Kezdheted ezzel. – fordultam meg, aztán a mögöttem lévő polcról levettem egy kupac törölközőt, és Joyce kezébe nyomtam. Az idős hölgy már kétszer telefonált, hogy elfogytak a törölközői, és nem bántam azt sem, hogy fogva tartja majd egy picit a barátnőmet, mert legalább addig sem a Chicago Bears köti le minden gondolatát. Mrs. Millerben pedig tudtam, hogy nem kell csalódnom. Tőle lehetetlen egyhamar megszabadulni, ha az ember egyszer beteszi a lábát a lakosztályába.

- Hova?

- Mrs. Miller. – villantottam rá a fogsoromat, és őszintén reméltem, hogy nem kaparja ki mindkét szememet.

✿

Kilencre szerencsére ritkult az emberek tömege, és volt körülbelül tíz perc, amikor nem is jött senki. Örültem neki, mert a sok jópofizástól, és mosolygástól kezdett begörcsölni az arcizmom. Épp leültem, amikor Tony lépett ki a liftből, és egészen a pultig meg sem állt. Izgatottnak tűnt, a kezében szokás szerint papírok voltak, amiket a pultra tett.

- Szia, Tate! – fújta ki magát.

- Szia! Mi ez a nagy sietség? – pillantottam rá kérdőn. A szemüvegét feljebb pöccintette, majd a pultra könyökölt.

- Nincsenek még itt?

- Jajj, ne már Tony! Te is kezded? Csak azt, ne mond, hogy Bears rajongó vagy. – nevettem el magam, hiszen ki nem néztem volna belőle, hogy futballrajongó. Egyáltalán nem tűnt olyan típusnak, aki tömött stadionokba jár, vagy egy sörrel a kezében leül a tévé elé, hogy megnézhesse a meccset. Ami azt illeti, elég zárkózott típus volt, így nem sok mindent tudtam róla.

Két éve dolgozott nálunk, reggel jött, a munka végzetével pedig lelépett. Mindig csak annyit beszélgettünk, amennyit muszáj volt, illetve amennyire lehetőségünk nyílt rá. Kivéve azokat az alkalmakat, amikor a szerencsétlenkedésem miatt egymásnak fejeltünk.

- A legnagyobb! – suttogta.

Nevetve a tenyerembe temettem az arcomat, közben pedig megráztam a fejemet.

- Azt erősen kétlem. Ezt a szerepet már más betöltötte helyetted. – utaltam Joyce-ra, aki épp pótkártyát vitt az egyik vendégnek, mert kizárta magát a szobájából. Sűrűn előfordult, a legtöbb vendég hajlamos a kártya nélkül kijönni a szobájából, utána pedig képtelen visszamenni nélküle.

- Lépnem kell, szólj, ha megjönnek! – paskolta meg a pultot, aztán összeszedte a papírjait.

Bólintottam, ő pedig el is tűnt.

Felálltam, és áthajoltam a pulton, hogy kilássak az utcafrontra. A paparazzók, és a rajongók szinte ellepték a bejárat előtti placcot. Már órák óta gyülekeztek, izgatottan kiabálták a csapat, illetve a játékosok nevét. Főleg Carter neve hangzott el a legtöbbször.

Carter. A csapat lelke, a sztárjátékos, aki a csapatban az irányító szerepét töltötte be. A legtöbb lány férfiideálja. Ha valaki szőke hercegről, és hírnévről álmodik, biztosan ő áll az álmai középpontjában.

Nem volt csúnya a srác, azt el kellett ismernem, de engem valahogy nem tudott megfogni. Az interjúkból, és a róla lehozott hírekből, egy olyan embernek tűnt, akit a hírnéven, és a játékon kívül nem érdekli semmi más. Tipikus beképzelt nagykutya, aki a nőket csak eszközként használja, mert minden napra jut neki, ha úgy kívánja, rögtön kettő is. Persze értettem én, mit esznek rajta, hiszen a hatalmas barna szemei, a tökéletes vonásai, az izmos, kisportolt teste és a megnyerő dumája minden lányt leszédített a lábáról.

- Itt vannak? Úristen! – hallottam meg Joyce visítását a hátam mögül, majd mit sem törődve velem, elrohant mellettem, aztán a hall kellős közepén megtorpant. Majdnem nekirohant egy idős házaspárnak, akik aranyosan andalogva szerették volna elhagyni a szálloda falait. Más sem hiányzott a napjukból, mint a szélvész barátnőm.

- Még nem. – kuncogtam, aztán leugrottam a pultról, és visszaültem a székre. Szórakoztatott, hogy mindenki úgy be van sózva, mintha legalább a pápa jönne hozzánk látogatóba. Joyce csalódottal álldogált a bordó szőnyegen, kezeit csüggedten ejtette le a teste mellé, amikor is a tömeg kint megváltozott. Az eddigi izgatott zúgolódás átváltott eszeveszett sikításba, és üvöltésbe. Nem sok mindent láttam, csak sejtettem, hogy eljött a várva várt pillanat. Felálltam, és az izgalomtól remegő barátnőm mellé sétáltam.

Egy hatalmas busz gördült be a hotel elé, a tömeg pedig egyből megrohamozta. Pontosabban csak rohamozta volna, hiszen a rendőrök addigra ügyelve a fiúk biztonságára, körbekerítették a bejáratig vezető utat szürke vaskordonnal. Soha ekkora védelem nem volt még, sem a szállodában, sem pedig a környékén. A levegő atmoszférája is azt üzente: itt most történik valami.

Joyce erősen megszorította a kezemet, én pedig ránéztem. A mellkasa megemelkedett, ahogy mélyen beszívta a levegőt. Szinte biztosra vettem, hogy amint a busz ajtaja kinyílik, és Jackson Carter leszáll róla, a szíve átszakítja majd a mellkasát, és távozik. Többet nem látjuk.

Pápá, Joyce egészségesen dobogó szíve!

Valamire azonban nem számítottam.

Arra, hogy az én teljesen nyugodt ütemben verdeső szívem is megdobban. Nagyon.

A francba, Joyce átragasztotta rám!

Sűrűn kapkodtam a levegőt, aztán amikor valaki megtaszított hátulról, hirtelen a fülemben kezdtem el hallani az ereimben száguldó vérem dübörgését.

Jackson Carter a hatalmas busz előtt álldogált, a tömeg pedig őrjöngött.