- Aggaszt talán valami?

Az esti italozás közepette Kurasawa rá nem valló módon elveszett a gondolataiban. A szokásos nevetések közepette Saitónak is feltűnt, hogy a férfi kissé elmélázott. Nem tett megjegyzést... Kurasawának bőven volt min töprengenie, ezzel tökéletesen tisztában volt. A letelepedés problémája lassacskán teljesen megoldódott, sikerült helyet biztosítani a fogságból, vagy a hadszíntérről érkező katonáknak és családjaiknak, de az 1870-es év végére, ezzel párhuzamosan felmerült a gazdaság kellemetlen kérdése. Tonami környéke meglehetősen kopár vidék volt, és a településük nem volt határos a tengerrel, tehát a halászat sem nyújtott lehetőségeket. Kurasawa gyakran tárgyalt Katamorival a lakosok élelmezésének lehetőségeiről, de egyelőre hosszútávú megoldást nem találtak, ez pedig gondterheltté tette nem csak az egykori daimjót, de a mindig jókedélyű tanácsadót is, akinek általános lelkesedését ezúttal a szaké sem tudta hatékonyan visszahozni.

- Ne hagyjátok, hogy az én gondolataim rontsanak a ti hangulatotokon – emelte fel a csészéjét a férfi, szélesen elmosolyodva, mire nagytermetű beszélgetőpartnere horkantva felnevetett, és felhajtotta a saját italát.

- Biztosan jól vagy, apám? – pillantott Sada Kurasawára, ahogy újra teletöltötte a csészét a fűszeres itallal.

- Ne aggódj miattam – mosolyodott el a férfi, mire a lány egyszerűen, de komolyan bólintott, és határozottan kikerülve Saitót, a mellette ülőhöz lépett.

Egy pillanat alatt érzékelve az értetlenséget, visszafordult, és játékosan félrebillentve a fejét, megszólalt.

- Már vörösödik az arca. Gondoskodnom kell róla, hogy mértéket tartson – a megjegyzés elég csendes volt, hogy csak Kurasawa hallja, őt azonban pillanatok alatt kirántotta a komor töprengésből, és hangos nevetésre késztette. Saito nem dühös, de kissé sértett pillantást küldött a lány felé, majd, mikor Sada elfordult, szinte akaratlanul megérintette az arcát, amire tényleg kiült az alkohol fogyasztását kísérő pír.

Majd - minthogy üres volt már - letette a csészét, és némán hallgatta a férfiak hol fojtott hangú, hol egészen harsány beszélgetéseit, amelyek többnyire megdöbbentően apró-cseprő dolgokról folytak... ház körüli, otthoni problémák, egy jó baráttal való vita, netán egy közelmúltban olvasott, mély nyomot hagyott vers. Volt valami különösen frissítő ezekben a párbeszédekben, épp az egyszerűségükben, és kezdte volna ezt csendben kiélvezni, amikor megtörte őket az ajtó elhúzódásának hangja.

A szobába kellemes öltözékű, elegáns nő lépett be. A mozdulatait nem jellemezte semmilyen szögletesség, ellenkezőleg, teljes harmóniával lépett, de mégis volt egyfajta határozott érettség az egész megjelenésében, az egyszerű, sötétbarna fürtökből formált könnyed frizurában, a barackvirágszínű kimonóban, majd a nőhöz képest meglepően mély hangban. Saitónál idősebb lehetett, három-négy évvel, de a korkülönbséget nem is az arc, inkább a gesztusok hangsúlyozták ki.

- Elnézést a késésért – hajtott fejet, mielőtt helyet foglalt volna a Saito melletti párnán.

- Örülök, hogy időt tudtál szakítani ránk – mosolyodott el Kurasawa, majd Saitora pillantott, aki láthatóan az egyetlen volt a társaságból, aki nem ismerte a nőt. – A hölgy Shinoda Yaso, egy kedves barátom, Naizo lánya – ezúttal Yaso felé fordult. – Az úr pedig Fujita Goro, jelenleg Katamori-sama testőre.

Saito fejet hajtott, és próbálta elhelyezni gondolatban az ismerősen csengő nevet. Shinoda Yaso, Shinoda Naizo... nem, a keresztnév nem élesztett komolyabb emlékeket, de abban biztos volt, hogy a vezetéknevet hallotta már, régebben, évekkel ezelőtt. Idegesen megdörzsölte az orrnyergét. Kissé szédült, így tulajdonképpen már nem is bánta, hogy egy csészével kevesebb szakét kapott.

- Saito Hajime-san – hallotta hirtelen újra azt a furcsán mély női hangot. – Így hívták korábban, igaz?

Saito arcán megrándult egy izom a szavakra. Nem volt titok a neve, nem is volt értelme igazán titkolni, hiszen az amnesztia miatt senkit nem érdekelt, hogy valaki korábban hová tartozott, de mégis furcsa volt hallani.

- Honnan tudja? – kérdezett vissza halkan.

- Nos, Kurasawa-sannal gyakran beszélek, de ő nem beszél sokat a vendégeiről – Yaso csendesen eltöprengett. – A bátyám viszont ismerte magát. Shinoda Iwagirou. Talán ismerősen cseng.

Iwagirou. Igen, ez volt az a név, amit nem talált. Kissé felfelé pillantott, ahogy próbálta összeszedni a gondolatait, felidézni az arcot, de néhány percen belül Yaso újabb megjegyzést tett.

- A Kinmon incidensben szolgált utoljára maga mellett. A Hamaguri kapunál halt meg.

Ez már elég volt, hogy maga előtt lássa az eseményeket, és pontosan eszébe jusson Iwagirou arca. Ha jobban figyelt, Yaso arcának határozottabb vonásaiban fel tudta fedezni a bátyját, aki a Hamaguri kapunál nagy hanggal indult volna a Satsuma szövetséges Amagiri ellen. Emlékezett a mozdulatra, amivel a férfi elé lépett, a kardjának tompa felét a nyakának fordítva, figyelmeztetve, hogy a démon mennyivel nagyobb erővel rendelkezik, majd arra is, ahogy Amagiri torkának szegezte ugyanazt a pengét, számon kérve rajta a Heisukével történteket. Másodjára került szembe vele aznap, és a vörös hajú démonnal való kapcsolatát később is egyfajta megértéssel is társuló rivalizálásként tudta jellemezni, amelyben hasonlóan tekintettek a harc, a háború szerepére... de akkor csak a küzdelem előtti feszültség tükröződött mindkettejük mozdulataiban, nem került sor tényleges támadásra.

Iwagirou keze idegesen piszkálta a kardja markolatát, arra emlékezett, és mikor ő – miután néhány szót váltott Yamazakival – visszafordult az aizui csapatok felé, elnézést is kért a hirtelenségéért. Saito emlékezett rá, hogy milyen röviden intette elővigyázatosságra, elfogadva a bocsánatkérését, de kihangsúlyozva hibáját. Azt sosem tudta meg, hogy a további harcokban Iwagirou pontosan hogy vesztette életét, így arra sem kapott választ, megfogadta-e a halk tanácsot, amit nála idősebbként, Aizu katonájaként bizonyos szempontból joggal érzett volna túlzónak az ő szájából. Yaso furcsán - már-már a férfivel teljesen ellentétesen – higgadtnak és összeszedettnek tűnt, ha felidézte azt a kevés időt, amíg együtt szolgáltak.

- Ismertem – mondta végül egyszerűen. – Részvétem.

- Régen volt – legyintett Yaso, miközben a tekintete elmélázva megtalálta az egyik férfit, aki nagy lendülettel kilöttyintette a Sada által töltött szakét. – Apám kedvelte ezt a társaságot. Az aizui napokban sok időt töltött ezekkel a férfiakkal – a nő mosolya kissé múltba révedő volt.

- Az én ízlésemnek kissé hangos az efféle mulatozás – felelte Saito, de mielőtt Yaso bármit kérdezhetett volna, folytatta. – Az apja, ha jól sejtem, maga is aizui harcos...

- Volt – fejezte be a mondatot a nő, az arcán szomorúság suhant át. – Betegség vitte el, azóta próbálok helyt állni helyette is.

Yaso teljes természetét elég jól leírta ez a rövid megjegyzés. A határozott mozdulatok, a meglepő befogadottság a férfi társaságban, gesztusainak elegáns komorsága. A társaság tagjai a nő mögé néztek, első sorban Shinoda Naizot keresték, és nem a lányát, aki pedig minden lépésével igyekezett kiszolgálni ezt a szemléletet. Egyszerre volt elrettentő, és megragadó ez a gondolat, így a férfinek nehezére esett válaszolni. Végül reakció nélkül forgatta az ujjai között az üres szakés csészét, minden figyelmét a vörös bevonatra koncentrálva. Yaso rövid töprengés után kissé előrehajolt, és oldalra fordítva a fejét Kurasawára nézett.

- Kurasawa-san, ugye emlékszik még a legutóbbi felvetésemre?

- Nem felejtettem el, Yaso – a férfi szaggatottan felsóhajtott. – De amíg a gazdasági problémákat nem orvosoltuk, az iskola ügye sem lesz könnyen megoldható. A javaslatot magát pártolom, ezt már tudod – ismét elmosolyodott. – De az összejövetelt nem ebben a témában szerveztem, próbáld te is kissé elengedni.

- Úgy tűnik, a lelkiismereted testet ölt, ha egy pillanatig nem Tonami ügyeivel foglalkozol – jegyezte meg Sada, miközben a tálcára rakta a kiürült szakés üvegcséket, és helyet foglalt az apja árnyékában.

- Való igaz – felelte Kurasawa fáradtan.

- Bocsánatot kérek, ha elrontottam az estét – mondta Yaso, gyorsan visszakozva.

- Ne kérj elnézést, az eszem akkor is ezen jár, ha a szavaim nem mutatják. Felmerült bennem, hogy végül a kormány segítségét kell majd kérnünk, de ezt még szívesen halasztanám. Tudom, hogy sokan vannak, akik még nem rendezték teljesen az érzéseiket a Meiji rendszerrel kapcsolatban.

Itt egy pillanatra Saitóra siklott a tekintete, Sada is követte a pillantás útját, a fiatalabb férfi pedig azonnal félrenézett, mintha azzal gyorsan kikerülhetne bármilyen célzás útjából. Yaso is látta a gyors változásokat és mozdulatokat, de nem sokat tudva a hátterükről, nem tudta igazán összeilleszteni a jelenet részleteit.

- Azt hiszem, valahol örülök, hogy apám ezt már nem látja – suttogta végül. – Az ő szemlélete sem könnyített volna sokat a helyzeten.

- Az apja harcolt a háborúban? – nézett ismét a nőre Saito.

- Az elején még igen. Idős volt már, de a saját testével is kész lett volna szembeszállni. Amikor a seregek összecsaptak aizuwakamatsunál, nehezen élte meg, hogy távol kell maradnia.

- Megértem – bólintott némán a férfi, de mikor kiejtette a száján a szavakat, már úgy érezte, nem volt tökéletes a megfogalmazása. Csak részben értette, egy elemét, egy érzését egy összetett állapotnak, de amit nem értett, azt is látta másokon.

Kurasawa arcán a gondok árnyait egy másik árnyék űzte el, ami főként akkor telepedett rá, ha az emlékek pusztító erejével szembesült. Tonami legtöbb lakosa aizui volt, tehát nem jelentett meglepetést, hogy régi ismertségeket ásnak elő a romok alól, de a beszélgetés mondatról mondatra komorult, politikától gyászon át a régi fájdalmakig. Közbeszólt volna, a mimikáján látszott de Sada óvatosan megérintette a kezét, és megrázta a fejét, jelezve, hogy ne próbáljon másokat, saját gondolatai miatt megmenteni a nehéz emlékektől, így a férfi ki nem mondott szavai feloldódtak a társaság morajában.