Térdelő helyzet, bal kéz lazán a markolaton. Fél térdre emelkedés, gyors mozdulat, kard kihúzása, rövid, lefelé mutató egyenes vágás. Felállás, a penge vállhoz vitele, majd a csukló laza mozdulata, majd bal láb előre csúsztatása, és a katana visszahelyezése a hüvelybe, visszaereszkedés. Mozdulat mozdulat után, szabályosan, megadott sebességgel, ami elég lassú volt ahhoz, hogy a gyakorlat gyakorlat maradjon, de elég dinamikus, hogy érezze az izmain az igénybevételt. A fakard, még a súlyosabbik bokuto is, nem adta ugyanezt az érzetet, mint mikor kézbe vette a valódi fémet, a lépések is robosztusabbak voltak, nem érezte igazán, hogy áthasítja a levegőt... talán csak a saját képzelgése, a saját gondolatai voltak ezek, de Saitot nem zavarta. Kardot fogni a kezébe kicsit arra hasonlított, mikor az ember hazaér. Neki mindig ott volt az otthona, ahová a katanája kötötte, sosem határozhatott meg egy konkrét helyet... Edo, Kiotó, Aizu... és először merült fel benne, hogy talán Tonami.

Még korán volt, így a papucs talpának vonala fölé nyúló fűszálak átnedvesítették a tabiját, de nem zavarta. Újabb mozdulatsort vitt végig, ismét ügyelve a ritmusra, egy pontra fókuszálva a tekintetét, újra és újra kitapasztalva, pontosan mennyit lát a környezetéből így, újra és újra megismerve a saját lépéseinek hosszát.

Az egyik formagyakorlat végén, ahogy egy erőteljes fújással kipréselte a tüdejéből a levegőt, és hagyta, hogy a következő lélegzet felfrissítse, és tömör, párás illattal áramoljon az orrába, észrevette Sadát, aki a terasz szélén állva figyelte.

- Nyugodtabbnak látom – közölte a lány egyszerűen, meglepő tényszerűséggel. – A kard, vagy a név van magára ilyen hatással, Fujita-san? – ez utóbbi megjegyzésben már volt némi gúnyos játékosság.

Saito egy pillanatig nem szólt semmit, majd lassan felelt.

- Talán mindkettő – megtorpant. – Az apád...

- Hamar megbékél majd – legyintett a lány. – Apám nem haragtartó ember, még akkor sem, ha kissé nyers néha. Nem mondja, de örül, amiért maga jobban van. Törődik az emberekkel, ilyen a természete, de gyorsan sértődik, gyorsan megbocsát.

- Valóban úgy véled?

- Jó szemem van az emberekhez, Fujita-san – vonta meg a vállát Sada. – Meg fog békélni. Bocsánatot nem kér majd, mert benne is munkál a magaféle büszkeség, de egyik pillanatról a másikra olyan könnyedén beszélget majd újra, mintha semmi nem történt volna. Higgyen nekem, így lesz.

A férfi abban nem kételkedett, hogy a lány valóban rendelkezett egyfajta természetes érzékenységgel mások gondolkodása és érzései iránt. Ha vele gúnyolódott, akkor is könnyen és óvatosan választotta meg a tréfát... ne legyen bántó, de érintse annyira kellemetlenül, hogy Sada maga jót derülhessen az arckifejezésén. Kurasawa megjegyzéseit, amelyek sarokba szoríthatták volna tökéletesen irányzott, rövid mondatokkal fojtotta el... néhány szó, egy okosan terelt téma, és a férfi gyanúja elaludt, akár valamiféle lámpás. A vendégekkel a lány ritkán kommunikált, ennek egyszerű illemtani okai voltak, de mégis, a tekintetén látszott, hogy milyen éberséggel figyeli a férfiak arckifejezését, hogy képes csupán a nevetésük harsányságából kiolvasni, mennyi szakét tölthet még.

Saito kedvelte benne ezt a fajta figyelmességet, és talán ez volt az oka, hogy a kényszerű bizalom érzete lassan egyfajta különös bajtársiassággá alakult Sada és közte. A kommunikáció megdöbbentően kötetlenné vált köztük, a lány kezdeményezett a kérdéseivel, a férfi pedig röviden válaszolt, mindig őszintén, nem hazudott, mert nem volt értelme. Ilyen módon Sada fokozatosan megismerte, és néha magáról is beszélt, így ahogy múlt az idő, Saito valóban úgy érezte a „bajtársias" szó írja le legjobban a kapcsolatukat. Nem olyasféle volt, mint amit a Shinsengumi tagjaival élt meg... valószínűleg az a fajta mély hűség és összetartozás érzet csak úgy érhető el, ha az ember a halállal néz szembe, de mégis erősen elütött a hagyományos női-férfi viszonyoktól, így megbecsülte.

Az utolsó mondatra már nem reagált, visszafordult a kút irányába, és felkészült a következő formagyakorlatra. Megint a bokáját érte a legerősebb terhelés, ahogy felemelkedett, kihúzva a pengét a hüvelyből... és hirtelen érezte, hogy megbicsaklik a lába. Nem lépett rosszul, túl jól ismerte a mozdulatsort, egyszerűen csak kiszaladt az erő a lábából, érezte a furcsa, zavaró bizsergést az izmaiban, ami pillanatok alatt úrrá lett a testén, és azonnal magával hozta a légzés nehézségét. A kardjáért nyúlt volna, hogy visszaérjen a szobájába, mielőtt a roham teljesen úrrá lesz rajta, de észrevette, ahogy néhány vékony ujj fonódik a markolatra, felemelve a fegyvert... majd Sada másik keze megérintette a vállát.

- Jöjjön!

Saito alapvetően ellenkezett volna, de végül egy szaggatott lélegzetvétellel párhuzamosan engedett, és hagyta, hogy a lány átvesse a karját a vállán, és segítsen eljutni a szobájáig. Igyekezett megtartani magát, de ahogy egyre jobban hagyta el az ereje, és egyre erősödött a fájdalom, fokozatosan elnehezültek a tagjai, ahogy pedig átlépte a küszöböt, szinte azonnal összeesett. Nem érzékelte Sada tekintetét, amely a tarkóját célozta, és nem hallotta, ahogy a lány behúzza az ajtót. Már nem kevéssé érzékelte, hanem egyáltalán nem, ez pedig a fájdalom mellé elhozta a pánik érzetét. Talán most. Talán most van az, amikor tudja előre, kihuny a tudatosság, mielőtt vége lesz. Még érzett is egyfajta finom, istenekre valló iróniát... akkor csap le rá a gyengesége, és veszi el tőle a józan észt, mikor egy rövid időre elhitte, hogy visszakapta önmagát.

Aztán megérezte az érintést a vállán, legalábbis kezdetben érintés volt, aztán szorítás, amivel Sada maga felé fordította, és a földre helyezte a kardját. Hangosan beszélt, és élénken gesztikulált, már ismerve a rohamok körülményeit. Kurasawa nem tartózkodott a házban, így nem is volt probléma, sem az ő szavaival, sem a férfi reszketésével, és visszafojtott kiáltásaival.

- Én nem leszek felelős semmiért – miről beszél? Saito egy pillanatig nem értette, mire gondol a lány, aztán hirtelen rájött. A kard mellette. A felé nyújtott, kinyitott tenyér. – Maga fog dönteni.

Kegyetlen, de bölcs szavak voltak. Saito becsületes embernek tartotta, annak vallotta magát, de tudta, ha Sada egyszerűen átvágja a bőrt a pengével, magában mindig őt hibáztatná. Lenne kire fogni, hogy megtört, lenne egy kapaszkodó a léleknek, és Saito nem tudta, a becsülete távol tartaná-e attól a kapaszkodótól, vagy pont, hogy arra késztetné, távolítsa el magától a hibáit. A lány azonban rá hagyta a döntést, és nem volt ereje nemet mondani. Kinyúlt a kard felé, és lassan megszorította a markolatot.

Sada komoran bólintott, és a férfinek nem kellett erőt kifejtenie, hogy felemelje a fegyvert, egyszerűen elhúzta a tenyerét a pengén. A katana vékony éle tiszta, felületi vágást ejtett a bőrén, amin először csak apró, vörös gyöngyökben szivárgott ki a vér. Saito érezte a szagát, átható volt és erős, ahogy a cseppek hozzáértek az ajkához, érzékelte, hogy meleg. Amikor azonban megérezte a vér ízét, meglepte, hogy mennyire nem jó. A csatában, mikor órákig nem ivott, kicserepesedett és felrepedt az ajka, ha megnyalta, hogy kissé megnedvesítse, érezte ugyanezt a fémes, semleges ízt. Nem volt taszító, vagy undorító, egyszerűen csak... nem volt jó sem. Az elmúlt másfél évben, minden rohamnál elhitte, hogy ha valaha hozzájut a vérhez, az kellemes lesz, de inkább úgy érezte magát, mint az éhhalál küszöbén álló ember, akinek mindegy, milyen ízt érez, csak ehessen.

Percek teltek el, míg az íriszén lassan, a pupillától sugárirányban szétfutva ismét úrrá lett a kék szín, a haja pedig először tincsekben, majd teljesen besötétedett. Elmúlt a fájdalom, az egyik kezét, amely reflexszerűen átölelte a törzsét, mikor a roham kezdődött, ezúttal teljesen kontrolláltan ejtette a teste mellé. Eddig egy roham végeztével mindig kimerült, most pedig egészen abszurdnak hatott, hogy mennyire erősnek érzi magát... és ez elborzasztotta. Lépésről lépésre tört meg, most pedig mintha teljesen lemondott volna az emberségéről. Úgy nyúlt a kardjáért, és illesztette vissza a még mindig az oldalán lógó hüvelybe, hogy elkerülte Sada tekintetét, teljesen a fém súrlódásának hangjára, majd a kattanásra koncentrált, ahogy a katana elfoglalta a helyét.

A lány fáradtan, kissé hitetlenül megrázta a fejét, a hüvelykujjával megdörzsölte a tenyerét, amire néhol már rászáradt a vér, de a vágás elég kicsi volt, így nem okozott több kellemetlenséget, mint egy enyhe, csípős érzést, amelyet némi hideg víz egészen biztosan megszűntet. Nem mondott semmit, ahogy felállt, és félretolta az ajtót, fél kézzel kisimítva egy fekete hajtincset a szeméből... de az utolsó lépés előtt meghallotta a halk megjegyzést.

- Sajnálom.

Saito erre a mondatra nem is várt feleletet, úgy érezte, jobb is, ha nem kap. Fa koppant a fán. Az ajtó bezárult.