Saito beszélgetései Kurasawával a viharosan zárult esti tea után alapvetően a konfliktuskerülésre épültek. Nem arról volt szó, hogy a férfi nem volt elég bátor felvenni a kesztyűt, és megvitatni néhány komoly kérdést... nem, ennek semmi köze nem volt a bátorsághoz. Sokkal inkább arról, hogy nem akarta újra ugyanazt a kört lefutni. Kurasawa érvei alighanem ugyanazok maradtak, és ő sem gondolkozott volna sokat, hogy győzze meg. Mindketten ismételgették volna a saját igazukat, és az egész egy megnyerhetetlen, baráttal vívott harccá fajult volna.

Sada - megszegve néhány etikai szabályt - volt, hogy egyszerűen belekotyogott a beszélgetésbe. Saito néha úgy érezte, mintha elsősorban neki szólnának, a kissé gúnyos, de még nem bántó megjegyzések. Mikor Kurasawa az egyik nehezen viselt rohama után kérdezett, nem tudott azonnal válaszolni, a lány azonban halkan felnevetett, és megjegyezte: „Ichinose-san, rémálmok a legerősebb férfiakat is kísértik. Ne szégyellje!" Saito abban a pillanatban kellemetlenül érezte magát... egy rémálom jó kifogás volt, de annak gondolata, hogy üvöltve ébred belőle, kellően nagy szégyen. Csak akkor, mikor az idősebb férfi morogva megfeddte a lányát, és elterelte a témát, döbbent rá, hogy a kínos megjegyzés tulajdonképpen mekkorát segített neki. Kurasawa nem akarta, hogy esetleges rossz emlékeket kelljen felidéznie. Sada ismerte a fogadott apját, mint a tenyerét, és az ígéretét betartotta.

Azonban az óvatosság, és a közbeszúrt megjegyzések sem érhették el, hogy az a megnyerhetetlen harc ne folytatódjon.

Amikor egy délutánon egy futó zápor sötétszürke fellegei tompították a fényt, a levegő pedig lehűlt, és pára erős illatával telt meg, Saito az egyik faoszlopnak döntötte a vállát, úgy szemlélte a kertet. A teraszra magára nem hullott be az eső, de ha kinyújtotta a kezét, érezte az ujjain a nedvességet. Meglepően gyenge volt a szél, pedig hallotta az égzengést.

- Katamori-sama sajnálatát fejezte ki, amiért nem kívántál velem tartani - hallotta először a háta mögül a megjegyzést. Kurasawa két szakés csészével jelent meg, kezében pedig az üveggel, és intett a fiatalabb férfinek, hogy csatlakozzon hozzá. Saito rövid meghajlással ült le mellé.

- Nekem nincs rangom a Matsudaira klán előtt - felelte.

Kurasawa letette a csészéjét, és a fürkésző tekintettel a férfire nézett, aki kissé groteszk látvány nyújtott... térdelő ülésben helyezkedett el, kellemetlenül merev pozícióban, félelmetesen egyenes gerinccel, a szürkére festett kert háttere előtt teljesen feketében.

- Katamori-sama tisztelettel viseltet irántad. Hálás, amiért az aizuwakamatsui csatában kitartottál mellette.

- Tartozást törlesztettem - jött a rövid, egyszerű válasz. Kurasawa kezdte úgy érezni, reménytelen beszélgetést kezdeményezni, de tett egy utolsó kísérletet.

- Feladatot biztosíthatna neked Tonamiban. Ha már olyan nagy fájdalom számodra, hogy kénytelen van az én házamban időzni.

Saito erre már oldalra pillantott, és az arcán feltűnő pillanatnyi rándulás jelezte, hogy tökéletesen érzékelte a kissé szemrehányó élt Kurasawa hangjában... a férfi nem állta meg, hogy finoman kifejezze sértettségét, amiért a segítő szándékával szemben ilyen elutasítóan viselkedett... és igen, ebben a pillanatban visszatért az a bizonyos harc.

- Legközelebb én is elé járulok - mondta végül, majd néhány pillanat múlva, kurtán hozzátette - Nem akartalak megsérteni.

Kurasawa hangosan felnevetett, és Saito vállára ütött, aki épp akkor emelte a szájához a csészét, és az ütés hatására félrenyelte a szakét. Azonnal köhögni kezdett, az idősebb férfi pedig meglapogatta a hátát, hogy alább hagyjon. Csak mikor Saito ismét összeszedte magát, és végre tudott inni egy rendes kortyot az italból, akkor felelt.

- Nem sértettél meg - mondta, a jobb kezén megtámaszkodva, ismét kezébe véve saját csészéjét, és felhajtva tartalmának maradékát. - Egyszerűen aggódom érted.

- Mi okod az aggodalomra?

- Nagyon sokat feltételeznék magamról, ha azt mondanám, ismerlek - mondta a férfi. - De emlékszem, milyen voltál régen - Saito megjegyzés nélkül figyelte. - Vannak értékek, amikhez ragaszkodsz, hited, amit nem árulsz el, és hidd el nekem, becsülöm ezt. De ahogy akkor sem, most sem tudsz kiegyezni a társadalommal, amiben élsz, és ez nekem bőven elég ok, hogy féltselek.

- Régen jó... - majdnem végigmondta a mondatot. Régen jó volt. Azt a régi kort, azt a régi világot szerettem. De megtorpant a közepén.

Persze, abban a formában, ahogy az utolsó néhány évben élhetett, amilyen az utolsó néhány évben az őt körülvevő emberek szellemisége volt... igen, az valóban jó volt. Megérte a sógunátusért, azért a rendszerért küzdeni, mert oda tartozott a Shinsengumi, oda tartozott Aizu, oda tartozott mindaz, ami számára az örök értéket jelentette. És pontosan ez volt az oka, hogy az akkor, az azelőtt, és a régen összefonódott ezekkel a csoportokkal, és néha Saito egészen elfelejtette, hogy a társadalom, és a világ nem azonos velük. Hogy a világnak része volt a hatamoto, aki párbajra hívta és részei voltak az emberek, akik igazságos küzdelem után is gyilkosnak nevezték. A világnak részei voltak azok a mesterek, akik kicsavarták a kezéből a fakardot, és ráparancsoltak, hogy váltson állást. Ezért kellett elhallgatnia.

- Néha, ha rád nézek, olyan érzésem van, mintha olyasvalakit látnék, aki azt hiszi, álmodik. Nem lépsz se előre, se hátra, mintha minden nap azt várnád, hogy egyszer felébredsz, és újra ott leszel Kiotóban - a válaszul kapott hosszas hallgatás miatt Kurasawa kezdte úgy érezni, elvetette a sulykot.

Saito apró jeleket mutatott legtöbbször, ha ideges volt. Enyhén megremegett, vagy ökölbe szorult a keze. A természetes mozdulat ezúttal is elindult, de végül csak az egyik ujja piszkálta egy pillanatig a hakama egyik redőjét. Aztán felnézett, és megszólalt.

- Mint mondtam, Katamori-sama elé járulok - ezzel tekinthette volna lezártnak a vitát, de (alighanem részben az alkohol volt érte a felelős) folytatta. - Sosem hittem, hogy álmodom. De valóban szamurájnak tartom magam, olyasvalakinek, aki nem változik, aki az őrzi, ami állandó. Kardom már nincs, úgyhogy ebbe kapaszkodom. Talán igazad van, talán ugyanaz történik most is, mint régen. De akkor ez olyan, mint a kezem. Nincs rajta javítani való.

Kurasawa nem szólt semmit, csak rövid csend után felállt, és lenézett a férfire.

- Gyakran kevered a fogalmakat.

Ez volt a végszó, a beszélgetéssel együtt az esőé is, ami lassan elcsendesedett, és búcsút intett a kertnek.

Saito az ígéretét - a vitától függetlenül - meg akarta tartani. Matsudaira Katamorit tisztelte, és azt nem tagadhatta, ha kissé kényelmetlenül is érezte magát miatta, de valahol jól esett neki a hála, amit aizuwakamatsuért kapott. Leginkább azért, mert sokat áldozott... a hála pozitív visszajelzés volt, szimbolizálta, hogy akármi is lett a csaták végkimenetele, a döntése erkölcsileg helyesnek bizonyult. Kissé meseinek is érezte... ha ő volt a hős, akkor ez a hála volt a jutalom, amit kapott a helyes döntésekért, és éppen büntetését töltötte a mulasztásokért.

Kurasawa Katamori tanácsadója lett, mikor a klánt Tonamiba helyezték, ezért gyakran találkozott a férfivel. Saito egy csendes, hűvösebb napon, koradélután tartott Kurasawával, de ezúttal néhány szónál többet nem váltottak. A megtett út furcsán ismerősnek is hatott, pedig csak az ember volt ugyanaz, akivel találkozni készült... nem a sereg táborából érkezett, még csak nem is ugyanabban a tartományban tartózkodott. Nem volt mögötte egy viharos, mégis baráti elválás a Shinsengumi vezetőjétől... mégis hasonlóan lépett, hasonlóan mozdult, hasonlóan torpant meg, újra és újra, amíg be nem hívták.

Katamori maga is sokat változott. Saito még fiatal vezetőként emlékezett rá... nála magánál idősebb volt, de a méltóságát inkább a határozott kiállása, és szilárd elvei, nem az életkora adta. Most, amikor ránézett, alig hitte el, hogy alig több, mint egy év telt el. A vonásai élesebbek lettek, a járomcsontja határozottabb vonalúvá vált, a szemöldökei között határozott, függőleges ránc alakult ki, ez az egész lényét szigorúbbá tette. Saitonak az a furcsa érzése támadt, hogyha önszántából, a tisztelete jeleként nem ereszkedik térdre, a férfi kisugárzása kényszeríti, hogy így tegyen. Katamori jóindulattal üdvözölte, de ez a jóindulat nem hasonlított ahhoz a gyakran szelíd mosollyal kísért, aggodalmas kedvességhez, ami Kurasawát jellemezte. Az ő kapcsolatuk vezéré és harcosé maradt, nem barátoké, és Saito ennek igazán örült. A régi hierarchia annyira helyénvaló volt a rengeteg rangvesztés és áthelyezés után is, hogy szinte már megdöbbentette, milyen kényelmesen érzi magát benne.

Katamori az álnevet sem szokta meg. Először mindig Saitóként szólította meg, hogy másodpercekkel később javítsa ki magát. A férfi szerette volna azt hinni, azért a folytonos tévesztés, mert valahol érzi, mennyire nem helyes az a név, de gyorsan kioltotta a gondolatot... egész biztosan csak a megszokás okozza.

- Tudok a Sendaiban és Ezoban történtekről - mondta a férfi. - Fogadd részvétemet. Magam is éreztem, hogy megnyerhetetlen háborút vívunk, és attól tartok, a társaid is - csak röviden állt meg. - Tudtommal nem sikerült elhelyezkedned Tonamiban sem.

- Terveim szerint ez csupán átmeneti állapot - felelte Saito.

- Szükségem lenne rád - nézett rá Katamori. - Sokat feladtál Aizuért. Ilyen formában talán viszonozhatom.

- A döntést, hogy Aizuban maradok, a Shinsengumi kapitányaként hoztam. Ön támogatott minket, mikor egyszerű roninok voltunk. Ezt fizettem vissza akkor.

- A klánom azért adott nevet és lehetőségeket a Shinsenguminak, mert úgy láttam, hasznomra válik majd - mondta a férfi. - Te pedig egy kezdettől vesztes csatában álltál az oldalamra. Mások voltak a döntéseink mögött, így joggal érzem, hogy most én tartozom.

Ez nem hagyott teret a vitára. Saito hallgatott.

- Noha hadsereget már nem, testőrséget még fenntarthatok - ezekre a szavakra Saito ösztönösen felkapta a fejét. - Az általam kijelölteknek lehetőségem van a kormány által kibocsátott engedélyt igényelni, miszerint viselhetnek kardot.

Köszönetet kellett volna mondani, vagy legalább reagálni, de Saito rádöbbent, hogy cserbenhagyják a szavak. Nem tudta, mennyire lenne furcsa ismét a kezébe venni egy kardot. Amióta kiszabadult a börtönből, többször gyakorolt bokutoval... lefoglalta a gondolatait, átmozgatta a tagjait, és hasznos volt, tehát tökéletes tevékenység, amikor úgy érezte, nem tudja, merre forduljon. Mégis, ahogy elképzelte a valódi kard markolatát, a felület érdességét, a súlyt, a penge vonalát, egész más érzés kerítette hatalmába, amit nem tudott megfogalmazni, mert nem lehetett hasonlítani semmihez. Még az sem lett volna igaz, hogy a gondolat tisztán boldoggá teszi. A boldogság érzése egyszerű, tiszta, ez pedig elképesztően bonyolult volt.

- Ebben a szerepkörben természetesen Aizuhoz tartoznál. Legalábbis az egykori Aizuhoz - ismételten az utólagos javítás. - A Fujita klán hajlandó felvenni a tagjai közé. A jelenlegi neved álnév, nincs mögötte sem rang, sem támogatás. Fujita Goróként mindkettővel rendelkezhetsz.

Saito némán elképzelte azt az új nevet. Azt nem tagadhatta, hogy furcsa. Más hangzás, más dallam... de jobb volt, mint a jelenlegi. Sőt, volt egyfajta szimbolikája is, ami kissé szentimentálisnak hatott ugyan, de mégis igaznak érezte. Ehhez a névhez még nem tapadt szégyen. Nem volt mögötte gyilkosság, hazugság, gyávaság. Nem hívott volna elő emlékeket, ha megszólítják rajta, egyszerűen csak azonosulhatott volna vele. És vigyázott volna rá, hogy ez így is maradjon.