A börtönben töltött idő alatt Saito megtanulta, hogy a rohamok erőssége az eltelt idővel egyenes arányban növekszik. Ami először elviselhetetlennek tűnt, az egy év után... nem, nem vált múló kellemetlenséggé. Borzalmas maradt, de mégis úgy érezte, könnyen átvészelte akkor. A rövid változás, hogy mozognia, cselekednie kellett, jót tett, és annyi szerencséje volt, hogy a vér iránti vágy nem állandósult. Két roham között csak akkor kezdte magát kényelmetlenül érezni, ha közvetlenül látta... ilyen szokatlan, kissé nyomasztó békében pedig az emberek ritkán sérültek meg, így nem volt rá sok esély, hogy valamilyen cselekvés közben veszti el az önkontrollt. Ugyanakkor pont a kellemes, felszabadító változás törte meg a biztonságot adó rutint. Ha nem kapsz levegőt, nyúlj a kötésért. Jobb fal mellett, a cella középvonalában. Kösd be a szád. Amíg van erőd a tudatos mozgásra, menj a hátsó sarokba. Próbálj kevésbé görnyedni. Szorítsd ökölbe a kezed. Akármennyire fáj, ne karmold meg magad, csak ront a helyzeten. Próbálj lélegezni.

Itt nem tudta bekötni a száját, és csak ekkor tudatosult benne, mennyire megnyugtatta ez a módszer. A szoba közepén megadták magukat az izmai, előre bukott, és nem tudta érdekelni, hogy milyen lehetetlen pozícióban fekszik. Még küzdött, minden fennmaradó erejét próbálta beleölni a harcba a saját teste és ösztönei ellen, de egy év egyszerűen sok volt, irreálisan, pusztítóan sok. Tudta, hogy meg fog törni. Ismerte magát annyira, hogy lassan, gondolatban megérezze a határait... Heisuke azt mondta, azt is lehet érezni, amikor közel a vég, amikor kimerített minden tartalékot, és ez sokkal egyértelműbb volt annál. Egyszerűen csak... tudta, hogy akármennyire elkeseredetten próbálkozik, nem bírja ki hang nélkül.

Nem üvöltött, nem az a tiszta hang volt, amikor az emberből kiszakad a feszültség, a fájdalom, sokkal inkább az az átmenet nyögés és kiáltás között, mikor a torokban reked a hang. Nem tudta, hallotta-e valaki. Kívánta volna, hogy ne... vagy ha meg is hallják, ne jöjjön be senki, hogy reggelig kitalálhasson valami jól hangzó mesét, amit aztán rezzenéstelen tekintettel mond el, de ostoba, hiú remény volt. A furcsa, megakadt kiáltás köhögésre késztette, így egyszerre görnyedt össze a padlón a fájdalomtól, és a száraz köhögéstől, ami normális esetben kaparta volna a torkát, de ezúttal meg sem érezte.

Az ajtó túloldalán volt valaki. Talán beszélt is, de a hallása olyan mértékig kiesett ilyenkor, hogy halk motozásnak tűntek a lépések, érthetetlen suttogásnak a szavak. De a kiélesedett szaglás tökéletesen jelezte, van ott valaki. Azután, hogy korábban már megérezte, nem bírja ki, Saito most azt is tudta, hogy sarokba szorult. Azt sem értette, mit kérdezett az illető, már ha kérdés volt egyáltalán... ha tudná is, ha el is jutna az agyáig, nem lenne ereje rendesen válaszolni, artikulálatlanul zuhannának ki belőle a szavak, és a bolond is érezné, hogy baj van. Pokolian szerencsétlennek érezte magát, amiért meg tudott birkózni a hadifogság minden nehézségével, de barátok házában nem volt ereje fenntartani az álcáját. Nem válaszolt, és alig érzékelte, hogy félretolták az ajtót.

Az illető a szobába lépve megtorpant, az izmai megfeszültek, pont úgy, mintha legszívesebben elfutna, de végül nem mozdult, csak állt az ajtóban, némán, tágra nyílt szemekkel. Saito nehezen, de felemelte a fejét, hogy lássa az arcát. A lány volt az, Sada, akit vagy a döbbent kíváncsiság, vagy az életösztön részleges hiánya késztetett arra, hogy ne mozduljon. Akármelyik is, Saito hálás volt érte, mert kapott egy lehetőséget, hogy viszonylag zárt környezeten belül tartsa a titkait. Amikor a lány mozdult volna, a férfi megrázta a fejét. Ne. Kérlek ne csináld. Sada hátranyúlt, és behúzta az ajtót, aztán várt. Még beletelt egy kis időbe, míg a roham elengedte Saitót, aki először szaggatottan vette a levegőt, aztán lassan, ahogy megtelt oxigénnel a tüdeje, képessé vált felülni. Sada térdelő helyzetben ült, sötét szemeiben erős hitetlenség, kevés félelem, és némi érdeklődés tükröződött. Saito sok mindenre számított... hogy rázúdítja a kérdéseket, amiknek a felére sem tudja a választ. Hogy dühös lesz, hogy úgy véli majd, egy szörnyeteget fogadtak be, de a lány csak kissé félrebillentette a fejét, és úgy szólalt meg, erős éllel a hangjában.

- Tudja, apám, az igazi apám szeretett nekem mesélni – a férfi hirtelen nem értette, ennek mi köze van a jelenethez, amit Sada végignézhetett. – A tizenkét déva őrző történeteit is ismerem. Délkelet őrzői, a fehér hajú, vörös szemű démonok, akik bűnösök vérét isszák, és húsát eszik az alvilágban...

- Ez azért túlzás – jegyezte meg halkan a férfi az utolsó megállapításra.

- Maga ilyen, igaz? – kérdezte a lány, de még mindig nem tűnt el az az erős él, amiről Saito nem tudta eldönteni, mit is jelent. Megvetést? Szemrehányást? És miért? Hiszen elmondani az igazat is éppolyan hibás döntés lett volna, mint titkolni.

- Ilyesmi – tompította a megállapítást Saito.

- Miben nem az?

- Nem vagyok démon – nézett fel a férfi. – Ember vagyok, aki hozott egy döntést, és most viseli a következményeit – csend. Saito kezdte magát kényelmetlenül érezni, ahogy hosszú magyarázatra kényszerítették. – A külsőségek megegyeznek a mesékben szereplő rasetsukkal – megtorpant. – Valóban szükségem van vérre. Nem kedvelem túlzottan a napfényt, és hiába vágnál meg, a sérülés azonnal begyógyulna – kicsit úgy érezte, mintha bűnlajstromot sorolna.

- Miféle döntés volt?

- Az én döntésem. Nem tartozik rád.

- Apám házában él – emlékeztette Sada. – Az én életemmel is játszik, pont olyan könnyelműen, mintha a sajátja lenne. Joggal kérem a válaszokat, mert élni akarok.

Néhány pillanatig a férfi nem válaszolt, és a lány már éppen felállt volna, amikor végre megszólalt, röviden.

- Én nem akartam – Sada visszafordult, megint ugyanazzal a jellegzetes, kicsit gúnyosan, kicsit érdeklődőn félrebiccentett fejjel nézett Saitora. – Egy szert ittam meg, ami ilyenné tett. Órákat akartam nyerni vele. Nem éveket. És nem akartam sem rád, sem apádra terheket róni.

- Milyen gyakorisággal jönnek ezek a rohamok?

- Nincs benne rendszer. Van, hogy csak néhány nap telik el a kettő között, de van, hogy hetekig semmi bajom.

- És hol lesz vége?

- Ha sokáig folytatódnak, beleőrülök.

Itt ismét megszakadt a párbeszéd, és teljes lett a csend. Sada mintha egy pillanatra meg is bánta volna, hogy feltette a kérdéseket, és rákényszerítette a férfit a válaszadásra. Kínossá vált a hallgatás, de Saito ennek ellenére nem tervezte megtörni. Pont a kérdések gyors egymásutánja váltotta ki belőle azt az érzetet, hogy éppen ítélnek felette. Gyenge volt, megtört, ezért most a lány kezében volt a döntés, hogy egy év minden eredményét, a szégyent, a fájdalmat értéktelenné teszi-e. Sada ezekben a pillanatokban kissé saját magára emlékeztette. Általánosságban úgy vélte, hogy a hazugsághoz való tehetség együtt jár a képességgel, hogy felismerje, ha más hazudik, ezért a jelenlétében érdemes volt megválogatni a szavakat. Amikor azt elemezte, a vele a szemben álló az igazat mondja-e, és ha igen, ez az igazság veszélyt jelent-e, akkor a tekintete ugyanolyan volt, mint Sadáé abban a pillanatban. Egy kicsit az illető válla fölé pillantott, a falat célozta a tekintete, és csak akkor nézett ismét a szemébe, amikor meghozta a döntést. Nehezen viselte, hogy a sorsáról más dönt, de el kellett ismernie, nem volt kérdés és választás. Amikor a lány ismét ránézett, a keze ökölbe szorult.

- Nem beszélek erről apámnak – mondta. Saito látszólag ugyanolyan feszülten ült továbbra is, hiába nyugtatták meg a szavak. – Olyan bizalmat adok ezzel, amit ilyen ismeretlenül nem tudom, megérdemel-e. Apám viszont naiv, és kedveli magát. Ha hinne is nekem, nem akarom, hogy csalódjon – a lány felállt, és legyintett. – Pihenjen, úgy fest, mint aki mindjárt összeesik – Saito néma maradt, így Sada a teáscsészéért nyúlt, hogy kivigye. A férfi csak akkor szólalt meg ismét, amikor már az ajtóban állt.

- Köszönöm a teát.

Ezúttal a lány nem válaszolt.

Annak ellenére, hogy Sada megállapítása, miszerint majdnem összeesett, jogos volt, Saito órákig nem tudott megpihenni. Ott volt az a borzalmas határmezsgye álom és ébrenlét között, ami még nem pihentet, többé-kevésbé tudatos, de cselekedni már nem vagy képes... ezen egyensúlyozott. Valamennyire bízott a lányban. Az utolsó mondat megindokolta, hogy miért nem fog beszélni. Nem őt magát szánta meg, Kurasawának akart jót, és Saito pont ezért tudta, hogy nem kell tartania attól, hogy reggelig meggondolja magát. Ha azt mondja majd, lidérces álmok kísértették, Sada nem beszél majd a rohamról. Ha az iránta érzett szánalom hajtotta volna a lányt, akkor nem bízott volna benne. A szánalom törékeny dolog. A félelem könnyen felülírhatja. Magában viszont egyre kevésbé bízott. Ha érezhető a halál közeledte... ha érezhető a bukás a fájdalommal szemben... érezhető vajon az is, amikor az őrület végleg elhomályosít mindent? Vajon egy roham elején majd rátör a tudat, hogy megszűnhet önmaga lenni, mielőtt továbbállna? Nem ígérte meg, hogy elég erős lesz, de tudta, hogy a lány elvárta, mikor bizalmat szavazott neki, hogy magában tegye meg ezt az ígéretet.

Nem leszek gyenge. Nem bukom el. Nem, ezek nem helyes megfogalmazások voltak. Abban a pillanatban, hogy hangtalanul megformálta a szavakat, pont a kijelentés ellentétét látta maga előtt. Azt, hogy elbukik. Azt, hogy gyenge. Erős vagyok. Ha eddig bírtam, most is bírni fogom. Nem tudta, hisz-e saját magának. Erős vagyok. Még embernek lenni sem szűnt meg igazán. Sosem ivott vért. Sosem tagadta meg, hogy kilépjen a napra, akármit is okozott. Ha az érzékei, a szükségletei meg is változtak, a cselekedeti tökéletesen emberiek voltak. Szerencsétlen helyzet volna, ha pont most változna meg mindez.

Nem gondolt bele, hogy hányszor került már ilyen ostoba, szerencsétlen helyzetekbe.