A kút hideg vize kijózanítóan hatott, ahogy Saito megmosta az arcát. Egészen sokáig nem érzékelte, mennyit változott egy év alatt. A folyamat fokozatos volt, lassan, lépésről lépésre tette őt mássá... tehát nem is volt lehetősége felismerni. Lefogyott. Korábban sem volt éppen nagydarab, de határozottan véznább lett: a rohamok, a vér teljes hiánya, a rossz minőségű táplálék, a téli hidegek, majd az út Tonamiba, ismét főként nappal, megviselték a szervezetét. A fogyással együtt járt egyfajta általános gyengeség, amit csak néhány pillanatban érzett, de akkor valósággal rátört... mintha nem tudná ökölbe szorítani a kezét, az ujjainak nem lenne elég ereje hozzá. Tudta, hogy időbe telik, amíg kissé összeszedi magát, és ott maradt a kellemetlen érzet, hogy a problémák nem szűntek meg. A szabadságtól nem lett újra ember, és legyen a tanúja mindenki, aki az életét adta, nem tervezett embereket ölni csak a vérszomj miatt. Nem tervezett, de már így is képtelenül jól tűrte a helyzetét, bármikor jöhetett az a roham, ami teljesen kioltja a tudatosságot. Amitől úgy odalesz, mint gyertyaláng a szélben, és akkor mindeggyé válik, mit tervezett, és mit nem. A fogyás jele volt az is, hogy az arca beesett, a szeme furcsán mélyen ülővé vált. A haja megnőtt, nem olyan hosszúra, mint korábban, hanem egyszerűen arra az idegesítő, nagyjából vállig érő hosszúságra, amivel képtelenség bármit kezdeni. A kissé betegesnek ható változások dacára azonban tökéletesen felismerte magát a vízben. Fáradt, legyengült, és több szempontból megtört énje nézett vissza rá, de akkor is ő maga volt, a beesett arcban ugyanazok a kék szemek... ez furcsán megnyugtatta. Újabb adag vizet merített a tenyerébe, érezte, hogy a vízcseppek megnedvesítik a haját, megtapadnak a bőrén, és csak amikor felemeli a fejét, akkor folynak le az állán.

Mielőtt elindultak Takadából, lehetőséget kaptak eltemetni a halottakat. A betegségek áldozatait tisztes módon akarták végső nyugalomra helyezni, és ez volt az első igazán civilizált tevékenység, amit a rabság után végezhettek. Saito nem tudta leírni, mi volt olyan furcsán felemelő abban, ahogy egy csapat kardjától megfosztott szamuráj, tökéletes csendben, tiszteletét rótta le társai sírjánál. A helyet a „Ookami-dani"-nak, azaz a „Farkasok völgyének" nevezték. A farkas megnevezés szinte mindig sértés volt... a Shinsengumira is gúnynévként aggatták, de talán pont azért, mert megszokta a gúnynevet, többé nem érezte bántónak. Ellenkezőleg... talán attól, hogy ezen a helyen temették el őket, még inkább úgy tűnt számára, kötődik az emberekhez, akiknek a sírját ásta. Minden halott arcot megfigyelt, és próbálta elképzelni mögéjük az embert, aki ott állt mellette, de csak néhányukról jutott eszébe egy-egy halvány emlékfoszlány, egy darabos kép. Ez elszomorította, apránként próbálta visszagyűjteni a múltbeli józanságát, de a temetés alatt csupán foszlányokat kapott vissza belőle. Ugyanakkor a tisztelet és az emberség néma pillanatai megérintették, és egyfajta bánatos reménnyel töltötték el.

A férfit, aki befogadta, mikor maga mögött hagyta Takadát, és elérte Tonamit, Kurasawa Heijiemonnak hívták. Harsány ember volt, Saitót ez bosszantotta benne kissé... alapvetően kellemes természete, szívélyes viselkedése mellett is túlontúl harsány volt számára. Kényelmetlenül érezte magát, amikor a kisebb összejövetelek alkalmával, amiket Kurasawa előszeretettel tartott, ott ült mellette, és megszólalni se mert. Úgy érezte, ő a pártfogolt, a megszánt-megtűrt vendég, akinek az illem miatt mindig jelen kell lennie a hasonló eseményeknél, de közben próbál úgy tenni, mint aki csendben beleolvad a papírfalak mintáiba. Amikor viszont invitálták, hogy beszéljen ő is, akkor elveszett a lehetőség, hogy élő díszletté váljon, és kelletlenül, röviden válaszolt a kérdésekre. Kurasawa néha jóízűt nevetett a szavain, ilyenkor hosszan vizslatta a térdén pihentetett kezeit, azon töprengve, hogy vajon mi vicceset mondhatott.

Még Kiotóban ismerte meg, nem sokkal azután, hogy csatlakozott a Roshigumihoz. Kurasawának, Aizu egyik karōjaként, megjelenése a bemutatón természetes volt. Saito a Shinpachival való harcra koncentrált, és még a párbaj végeztével is vele maradt kissé a küzdelem ritmusa, a lépések és vágások furcsa, egyenletes, táncra emlékeztető váltakozása... ebből a gondolatban elhúzódó harcból éppolyan nehéz volt felébredni, mint egy hosszú álomból. Shinpachi még Souji és Sannan harca után is folyamatosan morgott a saját vereségén, így Saito tudatának éber fele, amely azonnal el tudta engedni a harcot, kénytelen volt az idősebb férfi megjegyzéseire koncentrálni, így épphogy észrevette Kurasawát, amikor odalépett hozzájuk. Vagy egy fejjel magasabb volt nála, széles vállú, jó pár évvel idősebb, megnyerő mosolyú férfi. Aizu pártfogásában ekkor még csak reménykedtek, vagyis természetesen, mintegy kötelező jelleggel próbáltak jó benyomást tenni bárkire, aki magasabb rangból származott, és érdeklődött. Shinpachi megemberelte magát, lenyelte a vereséget, és csak később, az este folyamán csúszott ki a száján az újabb megjegyzés, hogy mindenképp szükségük lesz egy visszavágóra, Heisuke a saját monoklijával, és kisebb sérüléseivel együtt, amiket Hijikatával való harcában szerzett, szélesen vigyorgott, Ryunosuke pedig alighanem úgy érezte, nem hiányzik neki a felelősség egy ilyen helyzetben, így gyorsan eltűnt a fák árnyékában. Formális beszélgetésről volt csupán szó, de Kurasawa valamiért szimpatikusnak találta. Saito azóta sem értette a természetes rokonszenvet, amit a férfi irányában táplált, de akkor úgy látta, ez a személyes szimpátia olyasmi, ami hasznára válik az egész Shinsenguminak. Nehezen tudta volna megérteni a férfit, nem is törekedett rá igazán, sosem alakult ki az a kölcsönös, közös harc által táplált megértés, amely Heisukével, vagy Soujival fűzte össze... de baráti közeledést kapott, és elfogadta.

Részben pont azért, mert ismét kapcsolatba került Kiotó emlékével, Saitot elfogta a vágy, hogy megtudja, mi történt az elmúlt évben. Számára az idő megdermedt, mikor börtönbe került, a hadifogság elején rádöbbent, hogy az őrök beszédéből nem ért semmit, mert túl vastagok az ajtók és a falak, a hadifogság végén pedig már nem is érdekelte igazán. Most viszont újult erővel érték el gondolatait a régi arcok emlékei, és bár tudta, vagy legalábbis érezte, hogy amit hallani fog, nem jelent majd örömöt, reményt, vagy vigaszt... mégis tudni akarta, mi lett velük. Kurasawa homlokán halvány ráncok váltak láthatóvá, ahogy szánalom torzította jellegzetes formákba a vonásait.

- Hijikata Toshizo Goryoukakunál elesett - mondta komoran. Saito lehunyta a szemét. - Hátba lőtték, miközben erősítésért ment.

- Értem - bólintott a fiatalabb férfi, még mindig lehunyt szemmel.

A Shinsenguminak vége volt. Hijikatával együtt sírba szállt, akkor is, ha őt kilökték ebből a sírból. De egy lövés igazságtalanul hangzott, helytelenül... és hátba lőtték. Nem egyszerűen egy lövés volt, egy minden eleganciát, minden tisztességet nélkülöző fegyver elsütése, hanem hátlövés... valaki még arra sem volt képes, hogy a szemébe nézzen, mikor elveszi az életét. Saito elég emberrel végzett már, hogy a gyilkossággal kapcsolatban ne formáljon véleményt. Tudta, hogy mennyi minden lehet egyetlen kardcsapás mögött, és amikor csak lehetősége volt rá, hangsúlyozta: Nem féltheti az életét az, aki fegyvert vett a kezébe, mert abban a pillanatban eldöntötte, hogy kész meghalni. Most mégis sértettséget érzett azért, ahogy a társai meghaltak. Hijikata érdemelt volna valami szebbet, ha már elkerülhetetlenül a nyomában volt a vég.

- Ide később érkezett csak a hír - folytatta Kurasawa. - Edoból hozták. Állítólag egy fiatal fiú kereste fel a családot.

- Fiatal fiú?

- Ichimura talán? Azt hiszem... - töprengett a férfi. - Ő szerzett meg néhány holmit a parancsnoktól, amit Goryoukakunál hagyott.

- Yukimura - suttogta Saito. - Yukimura az.

És némán hallgatta, ahogy Kurasawa kifejtett mindent, amit megtudott. A rövid életű Ezói köztársaság tragédiáját, a pletykákat, amelyek az utolsó csatákról megerősítés nélkül keringtek. A végső következtetést nem volt nehéz levonni... a legtöbb régi társ vagy halott volt, vagy eltűnt valahol, és nem vezetett hozzá nyom. Belegondolva, ő maga milyen könnyedén, pillanatok alatt képes volt elveszni, nem okozott nehézséget elhinni, hogy akik esetleg megmaradtak, hasonlóan tűntek el. Chizuru túlélte talán a végső csatát - és Saitóban pont ezért merült fel a szomorkás gondolat, hogy alighanem elkésett... ha ott lett volna, nincs esélye, hogy túléli - és alighanem az egyetlen volt, aki talán tudott valamit az Élet Vizéről, és a rasetsukról, ami segíthetett, de ismételten... csak homályos elképzelései lehettek, hogy hol jár. A hosszabb csend után Kurasawa magára hagyta, tiszteletben tartva a gyászát, Saito pedig rájött, hogy nem bánatot érez igazából. A bánatot lehet kezelni, könnyeket lehet ejteni, a dühöt hagyni lehet tombolni a megfelelő pillanatban, és még erőt is ad. Számára a gyász egyszerű, és üres volt. Csak a sajgó hiánya maradt azoknak, akik elmentek, a biztos tudat, hogy nincsenek többé. Ez nem szomorú. Csak üres.

Kurasawa segítő szándéka sok szempontból inkább ártott, mint használt. Barátság, kölcsönös rokonszenv, vagy bármi más, Saito nem akart függni tőle. Nem akart betolakodni a házába. Átmeneti szállást elfogadott volna, segítséget, hogy kezdhessen valamit magával a férfi által koordinált, Tonamiban létesített településeken, ahová Aizu kiszabaduló hívei menekülhettek, mert az nem volt sértő, az nem bántotta a büszkeségét. Az még olyasmi volt, amit az ember emelt fővel kér olyasvalakitől, akivel jó kapcsolatot ápol. Nem tudta biztosan, mihez akar kezdeni, nem tudta biztosan, merre akar fordulni, de azt tudta, hogy akar valamit... nem. Hogy muszáj valamit csinálnia. Kurasawa harsány szívélyessége, amivel a házába fogadta, kevés lehetőséget hagyott az ellenkezésre, Saito mégis megpróbálta. Az egyik este, egy tea mellett, amelyet a férfi fogadott lánya, Sada készített nekik, elő merte hozni a témát. Ritkán kezdeményezte ő a beszélgetést, így Kurasawa arcán is meglepetés suhant át, ahogy letette a csészét, és megszólalt.

- Nem érzem helyesnek, hogy terhet jelentek rád - a férfi ugyancsak letette a csészét, így Saito tudta, hogy nem hallgathat sokáig. - Hálás vagyok a segítségedért. De nem élősködhetek senki vagyonán, ez nem méltó ahhoz, ahogy eddig éltem.

- Körvonalazódtak benned legalább halvány tervek, hogy hová mennél?

- Talán Edóba - mondta az első ötletet, ami eszébe jutott. Nem tudta, mit várna a helytől pontosan, mit remélne, hogy találhat, de onnan indultak el régen, Chizuru is ott élt korábban. Talán ellenszert a rasetsu létre, talán egy támpontot, hogy hogyan tovább. Kurasawa azonban egyelőre nem visszakérdezett, egyszerűen kijavította.

- Tokió - Nem Edo. Megváltozott. Nem is kéne, hogy meglepje. Erre nem felelt. - Tudod, mihez akarsz ott kezdeni?

- Egyelőre még...

- Vagy a büszkeséged az oka, hogy el akarsz menni? „Ez nem méltó ahhoz, ahogy eddig éltem." Miféle szavak ezek? - Saito válaszolni akart, de nem volt ideje. - Ichinose... - Alighanem szándékosan szólította azon az álnéven, amelyet nem akart igazán a magáénak tudni. - A büszkeségtől nem tudsz talpra állni. A büszkeség nem köt újra kardot az oldaladra, nem tart életben, nem lakat jól. A világ, ami a büszkeségedet nagyra tartotta, lassan széthullik. Én is gyászolom, de tovább akarok élni, mint az élt - Saito keze lassan szorult ökölbe, ujjai megmarkolták a ruhája anyagát. - Barátként fordulok feléd, és barátként akarok segíteni. De néha az az érzésem, hogy kötöznivaló bolond vagy.

Ezek az utolsó szavak már többnek bizonyultak, mint amennyit el tudott tűrni. A kényszeredett segítség érzete is bántó volt, de inkább bosszantó, mint fájdalmas. Kurasawa szavairól viszont nem tudta eldönteni, azért fájnak, mert annyira hazugok, annyira mások, mint az ő hite... vagy azért fájnak, mert valahol érzi, hogy van mögöttük igazság. Lassan felállt, és az ajtóhoz sétált, csak a keze remegett kissé, azon látszott, mennyire dühös. Ahogy félretolta a fakeretet, hátranézett, és halkan szólalt meg.

- Azt próbálom őrizni, ami maradt belőlem. Ha elárulom, mindent elárulok.

Ezután ment a kúthoz, hogy megmossa az arcát, és ezután érezte azt a furcsa nyugalmat, hogy a szemei éppen olyanok, mint azelőtt. Sok mindent nem mondott el. Nem mesélt sokat a hadifogságról, akkor sem, ha kérdezték, márpedig a kisebb összejövetelek alkalmával mindig sokan voltak, akik a küzdelem és a vereség párosa után nem szenvedtek el komoly büntetést. Ők gyakran kérdeztek, és ezek az alkalmak azok közé tartoztak, amikor Kurasawa ahelyett, hogy a kommunikációt szorgalmazta volna, halvány, udvarias mosollyal segített neki kibújni a kérdések alól. Nem tudott semmit, nem tudta, mi jelentette a fogság igazi kínját, de azt érezte, hogy az az egy év épp elég nyomorúságot hozott, hogy senki ne beszéljen róla szívesen. Tehát hallgathatott, békében megtarthatta magának a titkot a vérszomjról, az Élet Vizéről, a gyorsan gyógyuló sebekről. Harc és kardok híján ritkán szenvedett bármilyen sérülést, így tényleg az ő döntése volt, ki előtt tárja fel az igazságot. Volt egy olyan érzése, hogy beszélhetne... ha elmondaná, bármelyik pillanatban oda lehet az ép esze, még egy Kurasawához hasonló ember is, aki akkor is segít, ha nem kérik, kidobná a házából, remélve, hogy nem lesz a közelében, amikor lejár az idő. Neki pedig megmaradna a két lehetőség... próbál élni, vagy próbál minden dicsőség nélkül meghalni. Ehhez azonban mindent ki kellett volna tálalnia, megszegni azt a titoktartást, amiért több mint egy évvel korábban félredobta a nevét.

Az esélyek latolgatása közben Saitora hirtelen rászakadt a teljes bizonytalanság tudata. A büszkeség, ami elhajtotta volna innen, és a büszkeség, ami egyre itt tartotta. A vendéglátóval szembeni jó szándék, ami azt súgta, ha túl sokáig vársz, ebben a házban mindenki vére a te lelkeden szárad majd. Nem tudta, hogy van-e kiút abból az undorító körből, amibe a börtönben beleszokott, a rohamok és a megpihenés együtteséből, és ha nincs, mennyi ideig fogja még elviselni. Nem tudta, jó-e valamire, mint ember... nem, mint rasetsu, attól teljesen elvonatkoztatva, ér-e valamit, ha nincsenek kardok, ha nincs több harc, van-e még értelme, mint létezőnek... És nem voltak válaszok. Nem voltak válaszok semmire. A vízbe merítette a tenyerét, hogy felkavarja lenyugodott tükrét, könyékig megmosta a karját, kissé nedves lett a ruhája ujja is, majd ismét az arcát. Nem voltak válaszok. És a nap bár lenyugodott már, csak a hold vetett sápadt, színtelen fényt mindenre, Saito megint úgy érezte, mintha visszajött volna az az égő, lázas gyöngeség, amit nappal szinte már megszokott. Nincsenek válaszok.

A kerti fák árnyékában sétált vissza a szobájához. A helyiségből, melyből kiviharzott, még halvány fény szűrődött ki, és ki lehetett venni egy sziluettet. Volt egy kis esély rá, hogy Kurasawa abban bízik, egy rövid séta az esti levegőn kitisztítja a fejét, és visszatér, hogy a társalgást normális körülmények között zárják, de Saito-nak fogalma sem volt, mit mondana. Elnézést nem kér... nem hibázott, nem egy rossz álláspontot védett, és nem változott meg a véleménye, tehát ostobaság lenne látszólag meghátrálni. Újabb vitára azonban felesleges lett volna visszatérni. Nagy ívben kerülte el a szobát, hogy az árnyéka se vetülhessen az ajtóra, majd a sajátjához lépett.

Épphogy észrevette az ajtón belülre tett tálcát, mielőtt átbucskázott volna rajta, kiborítva a csésze tartalmát. Aki elhelyezte a szobában, nyilvánvalóan nem zavartatta magát túlzottan, hogy engedély nélkül benyisson. Saito a csészéhez nyúlt, és belekortyolt... az esti tea volt az, teljesen kihűlt már, és így a szokásosnál is keserűbbnek érezte az ízét. Az első korty furcsán nehezen is csúszott le a torkán. Felemelte a rövid jegyzetet, amit a tálcán hagytak.

„Már kihűlt. De gondoltam, hátha meg akarja még inni." megfordította a lapot, valahogy érezve, hogy van egy kevésbé nyilvánvaló üzenet is. „Jót akar. Higgye el." Ez apró, összecsapottabb betűkkel íródott, nyilvánvalóan utólag toldották az üzenethez. Saito fáradtan visszatette a tálcára. Nem ismerte túlzottan Sadát, de biztos volt benne, hogy tőle származik az írás, másé nagyon nem is lehetett. Megitta az utolsó kortyokat a csészéből, majd visszatette a tálcára, furcsán élvezve a hátra maradt fanyar ízt.

Aztán hirtelen úgy érezte, nem kap levegőt.