- Hagiwara Sadamoto főfelügyelő vagyok.

- Fujita Goro – hajtotta meg a fejét Saito a férfi előtt, ahogy besétáltak a hadsereg központi táborába.

1877. május 18-án a Satsumába tartó hajó kifutott a tokiói kikötőből. Az utolsó éjszakáján otthon Saito még a szokottnál is sokkal rosszabbul aludt. Előtte, a vacsoránál beszélt Tokiónak arról a találkozásról az emlékműnél, elmondta, mit tudott meg a Yukimura birtok vizéről, és ahogy a felesége arca kissé kisimult, a tekintetébe pedig költözött egy kevés remény a férfi másnap reggeli távozásának gondolata mellé, azt várta, nyugalommal hajthatja majd le a fejét. Tévedett... amint lehunyta volna a szemét, azonnal eszébe jutott valami. Töprengett a másnapon, töprengett Saigo Takamorin, az ígéretein, a múlton, a jelenen, a jövőn... ezerszer végigjárt köröket futott le újra, ezerszer feltett kérdések ragadták meg, és pihenésre képtelenül, álmatlanul bámulta a szoba plafonját.

Végül azokban az órákban aludt el, nagy nehezen, amikor az éjszaka a legsötétebb... Tokio homloka a vállának ütközött, ahogy a nő félálomban kinyúlt felé, és átölelte a mellkasát. Szinte soha nem aludtak így, de a felesége mintha megérezte volna, hogy szüksége van az érintésre, megnyugtatta és ellazította ezzel a mozdulattal. A korai órákban, mikor elhagyta a házat, és elindult a kikötő felé, még óvatosan félretolta a hátsó szoba ajtaját, hogy vessen egy utolsó pillantást Tsutomure is, aki békésen aludt, még rúgdalózni sem rúgdalózott álmában. Saito hitt benne, hogy életben marad, bízott ennyire magában, és nem akarta megszegni az egy évvel korábban adott szavát... de szinte biztos volt benne, hogy mire visszatér Satsumából, alig ismer majd rá a gyermekre.

A hajóút – bár rengeteg férfi utazott együtt, különböző korcsoportokból és tapasztalattal – megdöbbentően csendesnek bizonyult. Vagy a fegyelem, vagy a személyes problémák elérték, hogy mindenki a gondolataiba merülve, némán, vagy legfeljebb fojtott hangú beszélgetéseket folytatva várja, hogy az amerikaias stílusú, fémmel erősített favázas vitorlás elérje a célját. Saito a rendőrségi egyenruha jellegzetes sötétkékjén túl kiszúrta a személyes testőrségek tagjainak változatos öltözékét is, és sokszor könnyen meg tudta különböztetni az egyes társadalmi osztályok viseletének apró különbségeit. Saigo lázadói ellen sokakat gyűjtöttek össze... a fiatal Meiji császár nyilvánvalóan szerette volna megszilárdítani a hatalmát, és a délen kibomló káosz ebben nem segítette.

Saigo csapatai ugyan Kagoshimában kezdtek összegyűlni, de először nyugat felé, Miyazaki irányába haladtak, így ez a város vált a császárt szolgáló seregek állomásává. Saito is itt találkozott először a közvetlen felettesével, Hagiwara Sadamotóval. Főfelügyelői rangot viselt, és ugyancsak a rendőrség kötelékébe tartozott, így a férfi korábban már hallotta a nevét, de nem adódott lehetőségük személyesen megismerkedni. Keménykötésű, magas figurának tűnt, kissé nyers természettel, olyan embernek, akikkel Saito könnyen megértette egymást, de egyúttal volt valami furcsán meghunyászkodó a viselkedésében... az egykori szamuráj meggyőzte magát, hogy csupán a saját zavaros érzései miatt alkot ilyen véleményt.

- Sokat hallottam magáról. Az egykori Aizu tartományt szolgálta, nem igaz?

- Mondhatjuk, igen.

- Jó látni, hogy nem mindenki tart a lázadókkal, aki még a kardot részesíti előnyben.

Saitót elfogta a heves vágy, hogy megszakítsa a beszélgetést, de szerencsére, mielőtt meg kellett volna szólalnia, Hagiwara folytatta.

- A csapata százhét főből áll. Kihívás lesz hatékonyan kezelni őket, veteránok és fiatalok is akadnak köztük.

- Közelharcosok?

- Néhányan – bólintott a férfi. – Akadnak köztük kardforgatók, különösen az idősebbek között, de sokan tüzérségi iskolát végeztek. Saigo maga sem veti meg a lőfegyverek használatát, így nekünk is fel kell készülnünk rá.

Saito komoran bólintott. Tisztában volt azzal, hogy az ágyúk és puskák immár megkerülhetetlen eszközeivé váltak a háborúnak, de mégis, képtelen volt leküzdeni az alapvető viszolygást tőlük. Még mindig gyávább, személytelenebb, alantasabb harcmodornak tűnt távolról lelőni az ellenséget, mint szemtől szemben megküzdeni vele. A sötétséget a tekintetében alighanem Hagiwara is kiszúrta, mert felsóhajtott.

- Tudom, hogy maga tapasztalt harcos, és kényelmesebb lenne... - az a jellegzetes meghunyászkodás... kettejük közül bár Hagiwara volt a magasabb rangú, mégis ő lépett vissza.

- Boldogulok azzal a százhét emberrel, Főfelügyelő – hajtotta meg a fejét Saito, félbeszakítva a férfit. – Konfliktusok mindig előfordulnak a csaták előestéjén, nem idegen tőlem, hogy elfojtsam őket.

Akármilyen régen volt, még ennyi év után sem felejtette el az Aizuwakamatsu előtti küzdelmet a tartomány büszke szamurájaival. Ha most puskát kell a kezükbe venni, puskát vesznek a kezükbe. Ha nyugati egyenruhát kell viselni, azt viselnek. Tisztelte a hagyományokat, tisztelte a szabályokat, és rossz volt látni, hogy milyen gyorsan semmissé lettek... de tekintve, hogy a kard még mindig a jobb oldalán lógott, aligha volt joga megszólni a modernebb szemléletű fiatal harcosokat.

Hagiwara a térképszobában felvázolta előtte a haladási irányt... a sereg két részre szakadt, Saito csapata pedig főúton, a Fukuhara-hágó felé haladt. A másik csoport bekerítési taktikát alkalmazva, egy rövidebb úton próbált Saigo mögé kerülni... kockázatos taktika volt, ezt a férfi röviden meg is jegyezte. A Satsumaiak vezetője tapasztalt harcosnak számított, és jól ismerte az ilyen egyszerű, jól bevált trükköket. Ha sikerül felülkerekedniük az első hullámon, mielőtt elérjük őket, a hágó csapdába ejt. Hagiwara egyetértett, de kitartott amellett, hogy Fukuhara a legjobb esélyük egy sikeres csapásra. Saitónak természetesen nem volt sok beleszólása a dologba – az ő szerepe a helyszíni, kisebb léptékű taktikában nyilvánult meg. Ez nem is annyira különbözött a múlttól.

Százhét ember nem sok... de mégis, amikor a férfi először találkozott a felállított sátrak előtt, a válluknak támasztott puskával ücsörgő, egy-két kivételtől eltekintve ismeretlen harcosokkal, egy pillanatra azt kívánta, bár tudna olyan hangzatosan beszélni, ahogy Hijikata tudott. Bemutatkozott, vázolta a feladatokat, röviden, tömören, kemény stílusával megtörve az emberek egymás közti könnyed társalgását... érzékelte az első zavart pillantásokat, a felmerült kérdéseket, de képtelen volt elegánsan bíztatni a csapatát. Leült bár közéjük, bízva benne, hogy szemtől szemben megosztják vele a kétségeket (ha enyhíteni nem is biztos, hogy képes őket), de minduntalan úgy érezte, hogy a szándéka ellenére képtelen tényleg vezérnek érezni magát. Mindig kell idő. Kapitány sem egy nap alatt lett, és az Aizui sereg sem fogadta el azonnal. Türelem.

Az első alak, aki némileg megtörte ezt a zavart állapotot, egy nála néhány évvel fiatalabb, egy huszonkilenc, talán harminc éves férfi volt. Hirayamának hívták – a névből nem sok derült ki, számos, egymástól független család viselte, de Saito azt hamar felismerte, hogy okos emberről van szó. Hirayama legalább annyira érdeklődött az általános stratégia, és annak gyengepontjai iránt, mint ő maga.

- Ha a sereg abban az ütemben halad, amit feltételezek, nem Fukuharánál érjük utol az ellenséget – magyarázta az egyik sátor előtt felállított asztal fölé hajolva. – Túl sokan vagyunk, és rengeteg a felszerelés. Már lehúzódhatnak Yakióig. Abban az esetben egyetlen esélyünk lesz a hágóban rekedteket elérni, ha erős csapást mérünk a sereg fő szakaszára, és visszaszorítjuk őket a hegyekig.

- Ez lehetséges? – nézett Saito a férfi vázlataira. – Túlerőben vagyunk, de pont, mert a haderőnk megoszlik, nem biztos, hogy ez hatékonyan érvényesül majd.

- Yakio még nem maga a hágó – töprengett el Hirayama.

- Tehát nehezebben lehet minket bekeríteni – bólintott Saito. – És százhét ember, ha korlátozott mértékig leválik a hadtestről, gyors és mozgékony lehet.

A férfi határozottan bólintott, és egy pillanatra felcsillant a szeme a felismerés büszkeségétől. Saito halványan elmosolyodott.

- Jó meglátások. A központi stratégia gyengeségét az egyes szakaszok mindig ellensúlyozhatják. Számolok erre a lehetőségre.

Miután Hirayama meghajtotta a fejét, és visszasietett a többi harcoshoz, Saito a hátán érezte, hogy egy kicsit, egy egészen kicsit megváltozott a megítélése. Egyetlen ember szava nem lehetett elég, hogy az osztag, amelynek tagjai nem ismerték egymást, amelyet nem is egy közös, tiszta cél, hanem egy uralkodó szava hívott össze, azonnal elfogadja őt vezetőként, és készen álljon a csatára az oldalán. De talán elért annyit, hogy megnyíltak felé. Talán elért annyit, hogy mire utolérik az ellenséget, akár a Fukuhara-hágó szorításában, akár Yakióban, figyeljenek a szavára. Ez pedig egyelőre bőven elégnek tűnt.