A cella magánya, és a börtön sötétsége olyasmik, amiket meghallva az ember azonnal, ösztönösen elborzad. A falak vastagok voltak, kőből, így némileg szigeteltek a kint váltakozó hidegtől és melegtől. Az ajtók fából készültek, de elég masszívaknak tűntek ahhoz, hogy a szökés, ha valaki megkísérelte volna, esélytelen legyen. A formák tömörek, szögletesek voltak, a cella alakja is aránytalanul hosszúkás, oldalirányba két teljes lépést sem lehetett megtenni, ami még zártabbá, még nyomasztóbbá tette a környezetet. Fény csak kevés jutott be, egyetlen, magasan elhelyezett ablak volt, de Saitót ez a legkevésbé sem zavarta. Ellenkezőleg... a fény hiánya furcsán, abszurdan otthonossá tette a börtönt, a zártság, a vastag, jól szigetelő falak pedig bizonyos szempontból megnyugtatták.

Mert tisztában volt az idővel... minden értelemben. Tisztában volt azzal, nem tudhatja, meddig lesz itt. Tisztában volt azzal, hogy mennyi idő a tél, mennyi ideig kell majd eltűrni a hideget. Tisztában volt azzal, mennyi időt töltöttek utazással, és végül, de nem utolsósorban, pontosan tudta, mióta rasetsu, és mióta nem tört rá a vérszomj.

Eddig mellőzte a gondolatot, igyekezett nem foglalkozni vele, de számolnia kellett rá. Éjszaka, az egyik fal mellé kuporodott, és megpróbálta figyelni a szomszéd cellából átszűrődő hangokat. Némán értelmezte, mekkora az a zaj, ami már áthallatszik hozzá. Reggelente a folyosókon haladó őrökre figyelt így, fokozatosan képet alkotva a saját helyzetéről. Ha a szerencséje egy kicsit is kedvez, éjszaka jönnek majd a rohamok... nem számolhatott rá, de abban az esetben aligha zavarta volna meg valami, lett volna ideje átvészelni. Élénken éltek benne az Élet Vizét elfogyasztottak üvöltései, és pontosan tudta, hogy neki nem csak az üvöltés lesz luxus. A megszerzett információkból következtetett, mennyi hangot adhat ki. Ez volt a következő állomása a feladatnak. Kibírni, kibírni mindent, amíg csak az elméje hagyja.

Elborzasztotta a gondolat, milyen tudatossággal készül... kényszerül készülni. Többnyire egyszerű rizst kaptak, ezt csak néha törte meg valamilyen zöldségféle, ezt mindennap elfogyasztotta, gondosan beosztva, sosem hagyott belőle semmit. Mintegy fizikai erőt gyűjtött, hogy átvészelje, ami jön majd. Nem tudta elképzelni, mi lesz, de mégis, halványan, benyomásokból, szavakból tudta, hogy a két golyó ütötte, azonnal hegedni kezdő seb pillanatnyi kellemetlenségnek hat majd a távolban. Így hát várt. Minden roham nélkül eltelt napnak próbált örülni, de egyben minden nappal egyre rosszabb is lett a bizonytalanság, hogy bármikor jöhet, bármikor elkezdődhet.

Végül a decemberi hidegben érkezett az első.

Odakint vékony jégcsapok formálódtak, lelógva a tetőről, a hold fénye esett rájuk, és halovány, ezüstös szikrázásukban volt valami finom, törékeny szépség. Már hó is megmaradt, legalább egy kis időre, megült a fák ágain. Saito pedig először azt érezte, hogy nem kap levegőt. Összeszorult a torka, és képtelen volt normálisan lélegezni. Ahogy pánikszerűen felült, az arcába hullott a haja, és tudatosult benne, mi történik. Az egyik sarokba húzódott, és némán próbálta számolni a lélegzetvételeit, igyekezve természetes ritmust fenntartani. A fájdalom hullámokban érkezett, meghatározhatatlan forrással, és elsöprően. A torka égni kezdett, nem úgy, mint egy megfázás, egy egyszerű betegség esetén, hanem mintha forró savat nyelt volna. Az egyik kezét öntudatlanul a nyakához kapta, mintha a bőr kaparása enyhítene azon a fájdalmon. Az éhség és a szomjúság érzete közti pokoli átmenet az egész testét görcsbe rántotta, miközben az egyik kezét továbbra is képtelen volt elvenni a torkáról, a másikkal átölelte a törzsét, kissé előre-hátra dülöngélve. Megesküdött volna, hogy a vastag falon keresztül is érzi a szomszéd cella lakóját. Érzi a szívverését, az ereiben száguldó vér szagát, és tudatos irányítás nélkül tökéletesen el tudta képzelni, milyen az a fémes íz a szájában. Undorodott a tudattól, hogy a gondolatra nyelnie kellett, hogy tényleg úgy reagált egy egyszerű képzelgésre a vérről, mint az éhhalál küszöbén álló a kenyér gondolatára. Újabb hullám, újabb görcsös összerándulás. A férfi ajkai elfehéredtek, annyira összeszorította őket. Nem győzi le. Nem győzheti le egy ilyen roham. Legszívesebben befogta volna a saját száját, hogy biztosan ne kerekedjen felül a fájdalom, biztosan ne nyögjön, ne üvöltsön, de a fél karját még mindig nem volt ereje elmozdítani a nyakáról, a másikkal pedig úgy ölelte át magát, mintha az élete múlna rajta.

Nem tudta, pontosan mennyi ideig tartott a roham... de abban biztos volt, hogy noha csak egyet viselt el hang nélkül, minden erejét felemésztette. Ahogy a fájdalom elmúlt, a kezei élettelenül hullottak mellé. A sarokban megtámasztott hátát képtelen volt egyenesen tartani, így lejjebb csúszott, és pár percig nem tudott mozdulni. A légzése lelassult, mélyült, a tüdeje ismét megtelt levegővel. Végül, amikor már úgy érezte, ismét van ereje a mozgáshoz, elvonszolta magát a fekhelyéig, és aludt. Álomtalanul, teljesen kimerülten, inkább úgy, mint aki eszméletét vesztette, nem úgy, mint aki pihenni próbál.

Hamar összeszedte magát, mondhatni. Másnap, amikor még túl élénken élt a roham emléke, apró képeket idézett fel. Semmi más nem volt a cél, mint találni valami szépet. Valamit, ami melegséget sugároz, ami erőt ad. Azok az egyszerű érzetek, amik eszébe jutottak, tényleg elképesztő hatalommal bírtak... az érzés, amikor a Shieikanban Souji átnyújtotta neki a fakardot, és egy pillanatra egyik kezében ott volt a valódi, a másikban a fából készült, és tökéletesen érezte a különbségeket a súlyukban, a markolatuk fogásában. A szaké fűszeres íze a gyömbér édeskés csípősségével, amit Ibuki akkor tett elé, mikor makacsul tagadta, hogy megfázott. Az elhaló nevetés, ahogy Harada, Shinpachi és Heisuke hármasának játékos civódását megszakította Hijikata belépője. A hópelyhek, amik azonnal elolvadtak az arcára hullva, épp csak egy pillanatnyi szúrós hideggel érintve a bőrét. Annyira egyszerűek, annyira rövidek, annyira múlandók voltak ezek az érzetek, mégis annyi erőt adtak, hogy el tudta hinni, kibír még egy rohamot, és még egyet, ameddig csak kell.

A tél maga számára könnyűnek bizonyult. Hideg volt, persze, nappal is érezte, hogy kihűlnek az ujjai, éjszakánként pedig még nehezebben lehetett tűrni a hőmérsékletet, de nem viselte meg úgy, mint a társait. A hidegebb órákban, ha elgémberedtek a tagjai, és vacogni kezdett, határozott ütéseket mért a karjára és lábára. A rövid, csípős fájdalom után azonnal felélénkült a vérkeringése, és csökkent a bénultságérzet. A rasetsuk ellenállása úgy festett, kiterjed a hidegre... Az északról érkező fagyos szél szinte csak múló kellemetlenséget okozott, és a vártnál jóval hamarabb érkezett az enyhülés. Talán a korán jött tél kegyelme volt, hogy úgy döntött, korán is búcsúzik. A hidegben felütötték a fejüket a betegségek, több fogoly egészségi állapota is leromlott, és senkinek nem állt érdekében, hogy komoly erőforrásokat pazaroljon az életben tartásukra. Alapvető orvosi ellátást kaptak, de akinek a szervezetét túlságosan legyengítette a fagy, annak nem sok esélye maradt. Elkapott beszélgetésfoszlányokból tudta csak meg, hogy az aizui sereg néhány fiatal katonáját valószínűleg tüdőgyulladás vitte el, néhány hét alatt. A nevek jó része ismerősen csengett, de kevéshez tudott arcot társítani. Annak dacára, hogy nem tudta pontosan elképzelni, kikkel is végzett a rabság, mégis adózott nekik egy pillanatnyi tisztelettel. Nem méltó módon érte őket a halál, szomorú bizonyosság volt, hogy nem büszkén, de korábban mellette harcoltak, és készek voltak mindent feladni. Már ezért megérdemelték a csendes fejhajtást, ami itt alighanem kevesektől járt ki nekik. A szökési kísérletek ritkábbak voltak, és sikertelenek, de még így is sokan próbáltak menekülni, amíg még futotta rá az erejükből. Saito sosem tett rá kísérletet... elég volt egyszer átcsúszni a császári sereg ellenőrzésének hálóján, egyszer megtanulni egy hamis nevet, nem szabadott felhívnia magára a figyelmet. Tehát mindannak ellenére, amit el kellett viselni, és annak ellenére, hogy tudta, még a vér hiányában is mekkora ereje származhatna az Élet Vizéből, nem próbált menekülni.

A negyedik roham után elvesztette a hitet az akaraterejében. Kibírta, ismét, de elveszett a bizonyosság, hogy minden alkalommal legyőzi majd a késztetést a hangadásra, így letépett egy vászoncsíkot a vékony takaróról. Már tavaszodott, így rövidtávon nem is jelentett problémát, de nem kockáztathatott. Mikor jött a roham, bekötötte a száját. Ettől még nehezebbé vált a légzés, de ha megtört volna, legfeljebb halkan felnyögni lett volna képes, üvölteni semmiképpen. Megnyugtató érzés volt, a fájdalom mellett nem kellett külön ügyelnie, hogy összeszorítsa az ajkát.

A hatodik rohamnál kitépett egy csomót a hajából. Mintha azzal ellensúlyozni tudná a fájdalmat, a hajába markolt, szinte nem is érezte, mikor kiszakadtak a szálak a fejbőréből. Csak amikor a roham a végéhez ért, akkor vette észre az ujjai között az összegabalyodott, ezüstfehér szálakat. Az egyik kezével hátranyúlt, leoldotta a szájáról a kötést, és miközben mély lélegzetet vett, döbbenten nézte a tenyerét, mintha el sem akarná hinni, hogyan veszti el lépésről lépésre az önkontrollt. Ököllel a kőpadlóra ütött, mintha azzal ki tudná adni magából a hitetlen dühöt.

A hetedik rohamnál tudatosult benne, milyen elképesztő mértékben kiélesednek bizonyos érzékei, ahogy a vér utáni vágy egyre hevesebb. Az első rohamoknál csak érzékelte a közelben az élők jelenlétét, most viszont pontosan meg tudta volna határozni az irányokat és a távolságokat. A szagok maradtak a legerősebb inger, a zajok, a tapintás érzékelése szinte teljesen kiesett, de csak az orrával összetettebb információkat érzékelt, mint normális körülmények között mind az öt érzékszervével. Ez azonban csak még elviselhetetlenebbé tette az egészet. A tudattalan, ösztönös énjének helyzetét azzal rontotta, hogy még tovább fokozta benne a vérszomj érzetét, a tudatos pedig attól szenvedett, hogy elkezdte magát állati szintre helyezni. Az a kutya, a farkas, ami ki tudja szagolni a vadat... nem ember, akinek hatalma van saját maga felett.

A tizedik rohamnál pedig kezdett megtörni a tudatossága. Nem őrült meg, még nem. De kezdte úgy érezni, hogy épp azon a vékony határmezsgyén halad, ami elválasztja a józant a dühöngő őrülttől. Az időérzéke teljesen megszűnt. Korábban igyekezett számon tartani a napokat, a heteket... de egyszer csak elveszítette a fonalat. Belezavarodott. Már viszonylag meleg volt, tehát talán május... vagy április? Nem biztos, több idő is eltelhetett, már elkezdődhetett a nyár. Egy ideig kétségbeesetten próbált kapaszkodót keresni, és visszarántani magát a valóságba, a múlt és a jövő fogalmai közé, de végül sikertelenül csak az állandó, örök jelen maradt. Mindig a most, mindig, ami éppen történik. Egy idő után nem tudta igazán zavarni, hogy fogalma sincs, vége lesz-e valaha, kijut-e valaha, vagy a teljes bukásig ebből áll majd az élete.

Észrevette, hogy a teste nem mindig engedelmeskedik neki. Ki akarta nyújtani a kezét, de az egyszerűen nem mozdult, vagy csak kísérteties lassúsággal. Bizonyos pillanatokban, többnyire a rohamok előtt, megszűnt a perifériás látása, csak pont egyenesen látott, mintha egy cső került volna a szeme elé. Máskor automatikusan mozdult, reagált egy zajra, egy érzésre, pedig nem akart. Nem nála volt az irányítás, és lassan úgy érezte, odalesz a kapcsolat az elméje és az izmai között. Valamikor, a börtön előtt erről alighanem Souji jutott volna eszébe, hogy hányszor mondták neki, pihenjen, nyugodjon meg, és ő nem értette igazán, miért fogott kardot a kezébe, mikor a lába sem tartotta meg. Most pedig mennyire más, hogy ő éli át, nem irányíthatja a dolgokat. Mennyire más perspektívát ad mindenhez. De legfeljebb pillanatnyi gondolat volt ez is, pillanatnyi visszalépés a múlt fogalmába, mielőtt visszarántotta valami abba a tartós, dermedt jelenbe. Örült - groteszk módon csak így lehetett megfogalmazni, hogy örült - hogy rutinná váltak a mozdulatok, a felkészülések minden roham előtt. Így ahhoz már nem kellett a tudatosság. Csak az akarat kellett még mindig, az pedig valahogy túlélt az őrület határán. Miközben fokozatosan minden megtört, az akarata, amiről Saito már régen lemondott, amitől elsők között tagadta meg a bizalmat, az megmaradt. Nem kezdett tombolni, és nem billent át azon a határon. Mozdulatlanul és némán tűrt, és nem vétett hibát abban a feladatban, amelyet szinte el is felejtett.

1869 őszén született meg a döntés az általános amnesztiáról. A levelek sárga, vörös, és barna színjátéka, és a forró nyár utáni átmeneti, langyos szelek között írták alá a rendeletet, amely kimondta, a Boshin háború minden bűnöse, rangtól, életkortól, vagyoni helyzettől függetlenül szabad lábra helyezendő. A kardok felvételét tiltották, így az amnesztiarendelet hordozott egy rejtett jelentést is. Tökéletesen egyenlők vagytok. Aki szamuráj volt, a hitéért harcolt, aki jól forgatta a kardot, és aki rosszul, mind együtt léptek majd ki a cellákból, és mind egyenlően nincstelenek lesztek, amíg próbáltok rátalálni magatokra ebben a kavalkádban. Olyan volt, mint a Takadába vezető út sara. Nem a fenséges egyenlőség érzetét hozta a megszabadult egykori szamurájokra, hanem az egyenlő nyomorúságét. A háború tombolása elcsendesedett, a vesztes oldal a térkép minden pontján engedelmesen vette tudomásul a vereséget.

Saito esetében pedig az a megmaradt akarat, amely a széthullás küszöbén összefogta, a szabadság tudatára erőt adott a lábainak, a gerincének. Nem sokat, de épp eleget ahhoz, hogy a háta egyenes legyen, amikor kilép a cella ajtaján. Az akarata volt az ígéret, hogy az egy évnyi tűrés - nem volt értelme küzdelemnek nevezni - rombolása majd valahogy, lassan elengedi. Hogy a régi eszmék újra utat találnak az agyába, és a tény, hogy él, értelmet nyer valahogy. Hogy megérti annak a feladatnak, annak a kötelességnek a következő lépését. Hogy helyére kerül a múlt és a jövő, hogy azok a kedves, életmentő képek megint eszébe jutnak, és megint halvány mosolyt rajzolnak az arcára. Hogy megint embernek érzi majd magát, olyasvalakinek, aki lehunyja a szemét a napfényben, és élvezi, hogy az arcát megmelegítik a sugarak.

Nem az újrakezdés ígérete érte el... az Saitót aligha mozdította volna igazán előre. Az az ígéret nem lett volna elég. Ő nem vágyott az újjászületésre. Ő meggyógyulni akart, a régit visszahozni. Ha benne maradt valami állandó, ami megőrződött, és ami visszahozhat mindent, akkor léteznie kell valami ilyesminek a világban is. A nap felé fordította az arcát. Lehunyta a szemét.

Ismét a láz égő érzetét hozta a fény.