A kölcsönös felismerés után percekig csak álltak egymással szemben. Chizuru zavart döbbenete lassan mosolyba olvadt, de nem tudott megszólalni, Saito pedig, éppúgy, mint amikor Shinpachival találkozott, megtorpant egy pillanatra, hogy gondolatban listázza a különbségeket, megállapítsa, mi változott... hogy megtalálja a kissé gyerekes arcú, férfiruhás, copfos kamaszlányt a fiatal asszonyban. A dermedtséget azonban, általános hallgatagsága miatt meglepő módon így is ő törte meg.

- Mi történt? – tette fel a rövid kérdést. Egészen általános volt, a fiatal nő lényegében eldönthette, hogy értelmezi. „Mi történt azóta, hogy utoljára találkoztunk?" vagy „Mi hozott ide a városba?" esetleg a kissé durvább „Hogy lehetsz még életben?" Mindegyik ésszerű értelmezése ugyanannak a kérdésnek. Chizuru végül a legegyszerűbbet választotta.

- A férjemmel átutazunk Tokión. Mikor hallottam az emlékműről... meg kellett látogatnom. – Saito aprót bólintott, megértően, de láthatóan várt még valamire. Chizuru folytatta – Hijikata-san miatt. Mindenki miatt. Nehéz elmondani. Csak... látni akartam.

Saito ismét bólintott... a válasz bár kissé összeszedetlenre sikerült, de mégis megértette. Chizuru nem volt szamuráj – a kardot meg tudta tartani, és mert lecsapni vele, ha sarokba szorították, de mind képességek, mind világnézet tekintetében messze állt egy gyakorlott harcostól - mégis elég jól ismerte őket ahhoz, hogy mélyen érintsék a veszteségeik. A férfi így könnyen el tudta hinni, hogy a nőt kicsit hasonló érzések kerítették hatalmukba, mint őt magát, mikor Shinpachi először felvetette az emlékmű ötletét. Pár pillanatig megint csend volt, aztán ezúttal Chizuru szólalt meg.

- Az egyenruha...

- A Tokiói Rendőrségnek dolgozom. Legalábbis holnapig, amikor bevonulok a Satsuma ellen – a hangja nyugodt maradt, de egy árnyalatnyi feszültség megbújt benne. Chizuru arcán zavart, kicsit szomorú grimasz suhant át, de nem magyarázta meg. Saito hálás volt ezért... bonyolult lett volna részletezni.

A lány toporgott egy kis ideig, aztán a fák alatti padok irányába pillantott.

- Leülhetünk? Kicsit elfáradtam már, és annyira szeretnék beszélgetni. Azt sem tudom igazán, miről, csak... - felsóhajtott, és aprót kuncogott. – Te jó ég! Össze-vissza habogok, mint egy zavart gyerek. Meglepett a találkozás. És tudni szeretném, jól bántak-e veled az évek, Saito-san. – Apró főhajtás.

Chizuru az elmúlt néhány pillanatban, pont amiatt a gyerekes habogás miatt a régi önmagának tűnt, ha külsőre nem is, legalább lélekben. Az utolsó mondatok, a finom, szinte elegáns udvariasság már idegen volt tőle. Saitót egyszerre szomorította el a váltás, és találta valahogy nagyon is helyénvalónak.

Mikor behúzódtak az árnyékba, a park fáinak harsogózöld lombja alá, a nő pedig lepihent az egyik padon, a férfinek hirtelen eszébe jutott valami.

- Fujita – mondta.

- Tessék? – nézett fel Chizuru, aki egyelőre még a környezetet vizslatta, elemző tekintettel, és nagy lélegzetekkel szívta magába a levelek illatát.

- A nevem. Saito-sannak szólítottál, érthető okból. De meg kellett válnom attól a névtől. Már Fujita vagyok.

Chizuru félrebillentette a fejét, a hajában csilingeltek az aranyozott díszek, és kissé felhúzta az orrát.

- Nincs Fujita arcod. Valahogy furcsa – a megjegyzésre Saito arcán átsuhant egy óvatos mosoly. Chizuru egy pillanatig eltűnődött, aztán hirtelen elkapta a tekintetét, és malmozni kezdett az ujjaival, mintha nem tudná pontosan, mit kéne mondania. – Én sem vagyok már Yukimura.

- Említetted, hogy megházasodtál – bólintott Saito. – Őszintén gratulálok. Szerencsés férfi.

- Kazama Chikagének hívják.

Saito szeme kikerekedett, az arcára kiült a teljes döbbenet. Sőt, kicsit talán dühös is lett... Kazama annak idején nyíltan ellenük dolgozott. Satsumai volt, démon és Chizurut akarta. Három indok, ami a Bakumatsu alatt bármelyik Shinsengumi tag ellenségévé tette. Az Ikedayában vívott első harcok, az éjszakai rajtaütések, és a Boshin háború nagyobb ütközeteivel párhuzamosan lezajló párbajok után kegyetlenül ironikusnak tűnt, hogy a lány, akit ennyire bújtatni akartak előle, végül önként ment a férfihez. És ennél még sokkal rosszabb, ha esetleg nem volt beleszólása.

A döbbenetet azonban pillanatokon belül követte egy másik, racionálisabb, némileg önzőbb, és sokkal veszélyesebb gondolat. Kazama a városban van. A démon, aki hamisítványoknak kiáltotta ki a rasetsukat, és bármi áron kész volt kiirtani őket, most egészen közel járt hozzá. Ha eddig volt is esélye rá, hogy megossza a nővel a helyzetét, hogy segítséget kérjen, hátha az elpusztított kutatásokban akadt valamilyen információ, ami megmentheti, az szertefoszlott ezzel a kijelentéssel.

- Tessék? – nem volt szokása visszakérdezni, ha valamit elsőre is jól hallott, de a hitetlenségtől ezúttal mégis kibukott belőle a rövid mondat.

- Nagyon bonyolult volt a helyet. - Kifogások. Chizuru mentegetőzött – Elkéstem. Goryoukaku megadta magát, és Hijikata-sant megölték a csatában. Egy fényképet és egy verset hagyott csak, azokat pedig mikor megtudtam, hogy még volt családja, el kellett vinnem nekik. Azt hittem, hogy ott a helyem mellette, akármilyen módon, de nem így volt. – Ökölbe szorult a keze, ahogy egy pillanatra elveszett az emlékekben, aztán felnézett. - Chikage segített. Akármit gondoltam, vagy gondoltatok róla, nem rosszindulatú. Másképp látja a világot, és vitathatatlan, és néha annyira cinikus, hogy alig bírom elviselni... – itt egyfajta szeretetteljes, óvatos mosoly futott át az arcán, megtörve az addigi komorságát... Saitónak egy pillanatra Tokiót juttatta eszébe, valahányszor a felesége valami csipkelődő megjegyzést tett rá - de a becsülete ugyanolyan erős, mint bármelyik szamurájnak, és mellettem állt akkor, amikor azt hittem, hogy nincs hová fordulnom. – A vonásai kissé megkeményedtek, mintha csak ellensúlyozni akarná a kezdeti, mentegetőző hangnemet. – Így most már Kazama Chizuru vagyok. És büszke vagyok rá.

Saito egy pillanatig állta a tekintetét, gondolkozott, aztán megszólalt.

- Furcsa. Nem illik hozzád. – Nem kifejezetten viccnek szánta, de a párhuzam a nő korábbi megjegyzésével mégis komikussá tette a megjegyzést.

- A Chizuru elég – érkezett a gyors felelet. – Azt hiszem elég régi ismerősök vagyunk ahhoz, hogy elengedjünk néhány formalitást.

- Ahogy szeretnéd, Yu... - Saito egy pillanatra zavartan lehunyta a szemét. Természetes, hogy azonnal elrontotta. – Chizuru.

- És... Fujita-san talált valakit? – kérdezte óvatosan a nő.

- Van egy feleségem. És egy kisfiam.

Chizuru szeme felcsillant, őszinte, tiszta örömmel.

- Mi a nevük? Itt laknak a városban?

- Igazából Tokió másik felén – sóhajtott fel a férfi, felidézve a hosszú utat, ami ahhoz kellett, hogy meglátogassa a parkot. – De igen. A fiamat Tsutomunak neveztük, a feleségemet Tokiónak hívják.

- Nagyon szívesen megismerném őket – mondta Chizuru, a leveleken át az égre nézve. – Tokio biztos fantasztikus nő.

- Sok dologban hasonlítotok – bólintott egy aprót Saito. – Biztos vagyok benne, hogy remekül megértenétek egymást.

A nő mosolya egészen szélesre húzódott, és ahogy kicsit felerősödött a szél, kitépett néhány tincset a kontyából.

- Kevés időt töltünk emberek között – suttogta. – Chikage el akart vonulni a világtól, vissza oda, ahová mi tartozunk. – Ismét a férfi felé fordult. – De örülök, hogy kicsit visszatérve azt látom, hogy egy régi barát megtalálta a boldogságot.

Saito nem felelt. Valahogy ez a megfogalmazás – megtalálta a boldogságot – nem írta le a helyzetet. A jelenlegi helyzete jó volt. Jobb, mint amikor megérkezett Tokióba. Jobb, mint amikor a börtön után Tonamiban kereste a helyét. Kapott egy szerepet, kardot viselt az oldalán, és, ha szavakkal annyira ritkán is fogalmazta meg, szerette a családját. Egy tisztességes, szép élet épült fel köré, de mégsem érezte magát elégedettnek. Mintha elragadta volna a sodrás, nem érezte, hogy befolyásolhatná ezt az életet – csak haladt, egyik ponttól a másikig, kereste a kapaszkodókat, és a körülötte élők próbálták ebben segíteni.

Ahogy elmerült a gondolataiban, egyszer csak lépteket hallott a háta mögül. A férfi is nyugati öltözetet viselhetett, felismerte a csizmák jellegzetes csiszatolását a kavicsokon, és egy pillanattal később már azt is tudta, ki érkezett. Mély, kissé unott és gúnyos hangot hallott.

- Úgy látom a sógunátus kutyája talált egy új gazdát.

Saito nyugalmat erőltetett magára. El akarta kerülni ezt a találkozást, és így, hogy megtörtént, azt akarta, hogy minél gyorsabban vége legyen. Kazama talán nem volt rosszindulatú, talán tényleg segítette Chizurut, de a céljai aligha változtak, és a férfi sejtette, hogy bármi elárulhatja előtte, mi is ő. Az azonnali óvatossághoz pedig gyorsan társult az ingerültség is – ezt a megvető gúnyt nehezen viselte a büszkesége.

- Kazama Chikage – fordult meg, és épphogy fejet hajtott... inkább volt ideges biccentés, mint tényleges üdvözlés. – A kutya a gazdájához hű, a farkas a hitéhez.

- Hm. – Kazama hümmögése egyszerre tűnt cinikusnak és valahol elismerőnek. Aztán a tekintete végigfutott az emlékmű kövein, és megjegyezte. – Akkor ez a farkas a múlt nélkül nem találja a hitét.

- Chikage – állt fel a padról Chizuru. – Akár tetszik, akár nem, Sa... Fujita-san régi barátom. Ne sértegesd! – A nő csitító megjegyzései ellenére is, Saito látta a démonon, hogy vissza kellett nyelnie egy újabb megjegyzést.

Kazama alig változott. Saitón magán meglátszottak az évek, a démon azonban mintha még mindig a húszas éveiben járt volna. Bíborvörös szemeiből ugyanaz a fiatalos arrogancia sugárzott, a haja ugyanolyan aranyszőke, a vonásai továbbra is élesek, de kellemesek. A tekintete egy pillanatra találkozott az egykori szamurájéval – Saito egyébként is fagyos pillantású kék szemei most mintha még hidegebbé váltak volna - aztán Chizuru-höz fordult.

- Sokáig időztünk a városban, és még sok a dolgunk. Mindent elintéztél, amit terveztél? – a kérdés közben egészen természetes mozdulattal megfogta a nő kezét, és megsimította az ujjait.

- Igen – bólintott Chizuru, egy szelíd szorítással válaszolva a gesztusra. – Köszönöm, hogy megtettük a kitérőt. – A köszönetet annyira kihangsúlyozta, hogy az már adott a kijelentésnek egy enyhe iróniát... és Kazama szemforgatásából nem volt nehéz kitalálni, időbe telt, hogy a felesége meggyőzze erről a megállóról.

- Én pedig elbúcsúznék – köszörülte meg a torkát Saito, aki már kezdte kínosan érezni magát. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Chizuru. – A fejhajtása ezúttal valódi volt.

A lány viszonozta.

- Ahogy én is. Minden jót!

És Saito kilépett az árnyékból. Ahogy a nap fénye megérintette a bőrét, megérezte azt az ismerős, lázas forróságot, csak egy pillanatra összerezzent. Nagyon apró gesztus volt, az emberek észre sem vették, általában... Kazama azonban démon volt, sokkal erősebb érzékekkel, és nagyon beható ismeretekkel a rasetsukról. Saito egy gondolattal azelőtt tudta, hogy végzetes hibát vétett, hogy meghallotta magát a mondatot:

- Állj meg!

Engedelmeskedett, de a keze azonnal, reflexszerűen megragadta a kardja markolatát, az egyik lábát pedig hátracsúsztatta... egyetlen pillanat alatt képes lett volna megfordulni.

- Az akaraterőd szinte már tiszteletreméltó. Folyamatosan kint járni a napfényben pokoli lehet, és mégis megőrizted az ép elméd. – A felvezető szavak után azonban megvetően felszisszent. – De egyben szánalmas is. Komolyan annyira bolondnak hittél, hogy nem veszem észre, hamisítvány? – Saito izmai megfeszültek, ahogy hallani vélte fém és fém csúszását egymáson... egy kardot húztak ki a hüvelyéből. – Ne mozdulj, vagy azonnal megöllek!

A fenyegetésre azonban már reagált. A haja még nem fehéredett ki, de a szeme egy pillanatra vörösen felizzott, ahogy az iait használva, szinte emberfeletti sebességgel rántotta ki a kardját. A park már teljesen kiürült ilyenkor, így senki nem reagált a két penge pillanatnyi összecsörrenésére, ami még csak előjele volt a harcnak.

- Ha jelenetet akarsz rendezni azzal, hogy megtámadsz egy rendőrt, csak tessék. Adok neked jelenetet, Kazama Chikage.

- Látom elkezdtél ugatni. Annak idején, ha jól emlékszem, csendesebb kutya voltál.

- Nem fogom eltűrni, hogy...

- Elég legyen!

Chizuru hangja meglepően élesen hasított a levegőbe... Mindkét férfi megtorpant, ahogy a nő, kissé felemelve drága kimonója szegélyét, közéjük lépett.

- Tegyétek le a kardokat az ég szerelmére! – Saito nem mozdult, Kazama pedig láthatóan kinyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit. – Most! – Ekkor már a démon reagált először, bár egy pillanatra sem vette le a szemét Saitóról. - Nem volt még elég a vér, Chikage?

- Tudod, hogy megesküdtem, hogy elpusztítom őket.

- Tudom. És Hijikata-san halálával azt az esküt beteljesítettnek tekintetted.

- Mert nem tudtam arról, hogy akadt még egy köztük, aki úgy gondolta, kész vérrel fizetni a hatalomért.

Chizuru vetett egy pillantást Saito felé, aztán megrázta a fejét.

- Tudom, ki és mi ez az ember.

- Akkor...

- Apa, férj és katona egy világban, aminek mi már nem vagyunk a részei. Aminek te akartad, hogy ne legyünk a részei, én pedig követtelek.

Saito először egyenesedett fel kissé. Chizuru szavai megdöbbentették. Sejtette, hogy a nő, ha elmondhatta volna neki, akkor sem ítélte volna el – egyszerűen nem olyan ember volt. De mégis, az a kiállás, amit ekkor tanúsított, erősebbnek mutatta, mint bármikor korábban.

- Ugyanannak az ostoba megszállottságnak köszönheti, amivé vált, ami...

- Végignéztem, hogy megölöd az apámat, és megbocsátottam, mert tudtam, hogy nem maradhatott életben. Megbocsátottam azt is, hogy a Shinsengumi nyomában jártál, hogy kardot emeltél olyan emberekre, akik befogadtak és megvédtek, mert megértettelek. Mindent megbocsátottam, és követlek, mert szeretlek. – Chizuru hangja egy pillanatra elhalkult. – De én ott voltam, amikor Saito-san és a többiek küzdöttek. Tudom, milyen keserves és nagy árat fizettek. És ha az ezen az áron vett életét is elveszed tőle, azt nem fogom megbocsátani.

Kazama tekintete egy pillanatig ide-oda ugrált, láthatóan latolgatta a lehetőségeit, aztán felsóhajtott.

- Te nő... - Saitóra nézett. – Meghagyom az életed. Becsüld meg!

A férfi erre alig reagált, csak a továbbra is fent maradó feszültség engedett az izmaiban. Chizuru ellenben, láthatóan megkönnyebbülten, hogy a szavai célt értek, kifújta a levegőt, majd óvatosan felnézett Saitóra. Kazama cinikusan legyintett.

- Megvárlak a kapunál – mondta Chizurunek. – Már ne maradj túl sokáig.

- Nem fogok – bólintott a nő, majd ismét Saito felé fordult. – Sajnálom.

- Számítottam rá. Reméltem, hogy elkerülhetem.

- Mikor...

- Aizu. Az utolsó csata.

- Nagyon sajnálom.

- Hosszú ideje élek így. Igazából hosszabb ideje, mint hittem volna, hogy lehetséges. Megbékéltem vele.

- Talán én tudok segíteni – mondta Chizuru, mire Saito felkapta a fejét. Ezt a mondatot hallani akarta, de annak ellenére sem mert nyíltan kérdezni, hogy már nem volt kockázat. Túl kicsinek tűnt az esély. – Chikagétól megtudtam, hogy az apám a Yukimura falu vizeit használta fel az Élet Vizének elkészítéséhez. Északkeletre van, a hegyekben. Nem könnyű megtalálni, de Ezo felé indulva rábukkanhat az ember. – Saito aprót bólintott, jelezve, hogy folytassa. – A víz maga gyógyít. A tisztasága kiűzi az Élet Vizének átkát. Emberré tehet.

Saito egy pillanatra lehunyta a szemét, de érezte, ahogy a nap sugarai égetik. Emberré tehet. Visszafordíthatja, ami történt. Visszakaphatja önmagát, nem lenne több álmatlan éjszaka, és reszketve elviselt roham. És talán attól sem kéne tartania, hogy bármelyik nap hamuvá válhat, többet hátrahagyva, mint amennyit tiszta lelkiismerettel szabadna... Csak érjenek véget a csaták, csak térjen vissza élve Satsumából, és vége lehet.

- De... - A hirtelen jött megkönnyebbülés nagyon hamar tovaszállt. – Az elveszett éveket nincs szer, ami visszaadja.

Chizuru szavai bár kedvesek voltak, de mégis könyörtelen ítéletet mondtak ki. Amit már odaadtál, azt odaadtad. Ember lehet, de csak amíg van ereje élni. Saito a haláltól nem félt, az elveszett éveket nem siratta, amikor odaadta őket – de egy kicsit, egy egészen kicsit sajnálta, hogy nem kaphat vissza belőlük.

- Köszönöm, Chizuru – suttogta végül. – Mindent köszönök.