Saito a kabátjába dugta az összehajtott levelet, amin fekete tintával, laza, de precíz tollvonásokkal szerepelt a „Fujita Gorō felügyelő részére" felirat. Nem hajtotta szét, de nem is kellett... lényegében minden fontos információt közöltek vele szemtől szemben is. A levél inkább amolyan formális jelkép volt, valami, amit hazaérve letehetett az asztalra, ami elmesélte helyette a hírt.

Vele ellentétben Sagawa átolvasta a sajátját. Többször is, nem azért, mert nem értette meg elsőre... de minden egyes alkalommal, amikor a tekintete végigfutott a néhány rövid soron, egyfajta zavarodott idegesség suhant át az arcán, mintha próbálná feldolgozni, mit lát. Végül, talán a harmadik vagy negyedik olvasás után Saitóra sandított, és furcsán esetlenül, mintha nem lenne biztos, megfelelően fogalmaz-e, feltette a kérdést:

- Te is helytelennek érzed?

A férfi a jobb kezét lazán a kardján pihentette, miközben felé fordult.

- Helytelennek?

- Saigo azt akarja, hogy Japán Japán maradjon. A szamurájok pedig szamurájok. Mi is ezt akartuk, nem? Akkor hogy lehet, hogy ellentétes oldalra kerültünk? – Sagawa önkéntelenül is összeszorította a kezét, összegyűrve a levelet, és megborzongott... nem a hidegtől, február végén már régen nem volt hó, és az idő is kezdett tavasziasabbra fordulni. Egyértelműen a gondolattól állt fel a hátán a szőr.

Saito egy pillanatra lehunyta a szemét. Értette Sagawa aggályait, de őt magát annyira elöntötte a fagyos, keserű harag ha Saigo Takamorira gondolt, hogy a legkevésbé sem tudott velük azonosulni. Tökéletesen kontrollálta bár a dühét, de a fagy is tud éppen úgy égetni, mint a tűz. A Satsuma-felkelés vezetője korábban már hozott egy döntést, engedelmes, szűkölő kutyaként húzódott a császár lábához, az ő zászlaja alá, míg mások – Saito maga is, és még sokan, akiket nagyra tartott – küzdöttek, véreztek, és meghaltak. Szép szó volt a „haza", a „Japán" és a „szamuráj"... olyan szép szavak, amikről a férfi saját magába nézve is tudta, hogy megérték a rengeteg harcot és a pusztulást. De akármit is mondott Saigo, képtelen volt elhinni, hogy tényleg ezekért küzd, mert akkor sosem dönt úgy, ahogy. Saito inkább úgy érezte, hogy egy sértett katona véres parádéjába keveredik, aki nem azt kapta, amit várt. Ami pedig az alapvető viszolygáson túl még kínzóbbá tette a lelkében a fagyot, az az volt, hogy a férfi tudatlanul és akaratlanul bár, de kegyetlenül meglopta.

Mert addig valahányszor visszagondolt a múltra, valahányszor megtámadta egy emlék, mondhatta magában, hogy nem baj. Küzdöttem, de vesztettem. Most élek, élek, mert élnem kell. De őriztem egy eszmét, és az utolsók között voltam, akiknek maradt bátorságuk őrizni. Saigo pedig kihúzta magát, a homlokára festette ezt az eszmét, ezt a világrendet, és mindenkit, aki nem állt mögötte, kitaszított belőle. Ez a rablás egészen személyessé tette a harcot. Nem Fujita Gorō, a rendőr küzdött egy személytelen, arctalan ellenség ellen, akire a császár rámutatott, hanem Saito Hajime olyasvalaki ellen, aki észre sem vette, milyen drága kincseket vett el tőle.

- Egyáltalán nem helytelen – felelte végül Sagawának. Majdnem meg is állt itt, mert nem akart mindent elmagyarázni, de a férfi kérdő tekintetét látva végül röviden hozzátette – Saigo segített megteremteni a jelenlegi rendszert. Az állapotot, ami ellen harcol ő idézte elő. Nem lesz okom bűntudatra, amikor a csatatéren szembekerülök vele.

Sagawa hümmögött, idegesen megvakarta a tarkóját, és ahogy a tekintete a távolba révedt, fejben próbálta kipótolni a részleteket, megérteni mindazt, amit Saito kihagyott a válaszból. Ez a töprengés elég mélynek és személyesnek bizonyult ahhoz, hogy ne is tudatosuljon benne, hogy azzal párhuzamosan a másik férfi is egészen messze jár. Gondolatban végighaladt már a hosszú tokiói utcákon, bekanyarodott az ismerős sarkokon, és hazaérve elővette a levelet. Próbálta elképzelni a következő lépéseket. Bízott benne, hogy talán nem kell mondania semmit – Tokio mindig jól, megdöbbentően jól átlátta a helyzetet. Talán azt is azonnal megérti majd, hogy tiltakozni nincs lehetőség, és rájön arra is, hogy hazudna, ha azt állítaná, hogy nem akarja valahol mélyen ezeket az új csatákat. De a fiuk még csak két hónapos volt... és bár sok idő telt el azóta, hogy mindent hátrahagyva ment el Tonamiból nagyon jól emlékezett, milyen érzés volt akkor hátat fordítani valakinek, akihez kötődött. Kétségbeesetten próbált nem töprengeni a két helyzet rémisztő hasonlóságán.

Még csak néhány utcára jártak a rendőrség épületétől – ami most baljós kőmonstrumként mintha az egész városra árnyékot vetett volna – amikor Sagawa, még mindig kicsit elveszetten és zavartan búcsút intett. Ahogy távolodott, Saito megérintette a mellkasát (a kabát vastag anyagán át is érezni vélte a levél körvonalait), azután legyűrve gondolatai sötétségét, kissé megszaporázta a lépteit. Akármi is várt rá otthon, halogatni ostobaság és gyávaság lett volna. Helyesebb volt nem elmerülni a kétségekben, csak menni előre.

De azért mielőtt félretolta volna az ajtót, és levette volna a csizmáját, egy pillanatra megtorpant, és vett egy mély levegőt. Ha esetleg mégis beszélnie kell, szüksége volt egy lélegzetnyi erőre. Egy élet nem lett volna elég rá, hogy leküzdje az esetlenségét a szavakkal. Ahogy a levegő lassan kiáramlott a tüdejéből, az ujjai megtalálták a fakeret peremét.

- Hazaértem – szólalt meg kissé fojtott hangon. Tartott attól, hogy ha túl hangos, semmissé teszi a felesége kísérletét, hogy végre elaltassa Tsutomut.

A kisfiú általában nyugodtan és hosszan aludt, ha eljutott oda, de ébren már-már bosszantóan élénk, és kellemetlenül falánk volt – de az arca teltebb lett és kissé kipirosodott, csodálkozó, kék szemei csillogtak, elégedetten rugdalózott, és a születés utáni nyúzottságát követően végre jogosnak tűnt a megállapítás, hogy valóban, szép gyermek. Saito már abban is szerencsétlennek bizonyult, hogy a karjában tartsa... sosem volt érzéke a gyerekekhez, és naivitás lett volna azt hinni, hogy ez azonnal megváltozik, amint a saját kisfiáról van szó, de szerencsére Tokio a félelmei ellenére is láthatóan élvezte az anyaságot. Amikor a belső szoba ajtaja lassan elhúzódott, már egyértelművé vált, hogy jól döntött... a nő haja egészen zilált volt, és lépés közben igazította meg világoskék kimonóját, amit a szoptatáshoz kissé meglazított.

- Mit mondtak? – kérdezte, azonnal rátérve a lényegre.

Saito tehát csak belenyúlt a kabátjába, és átnyújtotta a behívóparancsot. Tokio átfutotta a megszólítást is, az arcán egy halvány rezdülés jelezte, hogy tudatosul benne az előléptetésre utaló rangjelzés is, aztán kihajtotta a hosszúkás papírt, és elolvasta az írást. Csak egyszer, nem újra és újra, mint Sagawa. Csak egyetlen egyszer, aztán összehajtotta, és nézett maga elé, teljesen némán. Remegett a keze, így felemelte, és dörzsölgetni kezdte az ujjait, mintha azzal megszűntethetné, aztán a férjére nézett.

- Mikor indulsz?

- Tavasz végén. Gyors, hatékony csapást akarnak mérni Saigo csapataira. Rövid háborút remélnek.

- Értem.

Tokio félretette a behívót, és mintha csak le akarná foglalni valamivel a kezét, újra megigazította a kimonóját. Néha úgy tűnt, mintha már majdnem mondana valamit, aztán mégsem, és Saito egy kicsit már bánta, hogy a megértését remélte. Tudta, látta a felesége arcán, hogy tökéletesen átlátja a helyzetet, és pontosan ezért nincs több vagy jobb szava rá, mint neki magának.

- Emberként fogok harcolni – mondta halkan, mire Tokio óvatosan megrázta a fejét.

- Emberként akarsz harcolni – fáradtan felszisszent. – De túl sok lesz a veszély és a lehetőség. És az időben az a leggonoszabb, hogy az ember sosem tudja, mennyi jut belőle.

Megint csend. Zavaró, üres, kérdésekkel teli csend. Saito tudta, hogy formális, udvarias válasz az lenne, ha bocsánatot kérne, hálálkodna a megértésért, de mindkettő hamis lett volna, így inkább kérdést próbált feltenni, vinni tovább valamerre az egész átkozott párbeszédet.

- Minden... - kezdte, de Tokio a szemébe nézett, és félbeszakította.

- Hozzád mentem – közelebb lépett a férfihez. – Hozzád mentem, és tudtam, mit vállalok. Nem tettem volna, ha nem tudom. – Mintha Saito saját szavait idézte volna, miután bevallotta neki, hogy gyermeket vár. – De tettél nekem egy ígéretet. Azt mondtad élni fogsz, ameddig kell. Tudom, mikor hazudsz, és azt az ígéretet komolyan gondoltad. Úgyhogy tartsd is be!

A férfi ujjai óvatosan megérintették az arcát, de Tokio keze egyszerre szelíden és valami szomorú erővel megszorította az övét, és elfordulva a másik szoba felé indult.

Saito egy időben gyakran hallotta, a saját családjában is, hogy egy szamuráj felesége bizonyos szempontból maga is szamuráj. A bátorsága másmilyen talán, mint a férfiaké, mások a céljai, a vágyai, de ugyanúgy meg kell vívnia a harcait. Korábban nem értette, pontosan mit is jelent ez... de értelmet nyert, amikor Tokio ott állt vele szemben, a szemébe nézve, tisztelve és elfogadva egy olyan döntést, amit, Saito saját bőrén tapasztalta, hogy senki más nem tűrne el.

Amikor a tolóajtó behúzódott, a férfi pár pillanatig még ott maradt a szoba közepén, azután lecsatolta és a falra függesztett állványra tette a kardját. Tett pár lépést a gyékényszőnyegeken, de végül csak leült a fal mellett, a jól megszokott térdelésben, rádöbbenve, hogy jobb, ha nem nyit be. A rizspapír falakon épphogy átszűrődött az a halk, kapkodó lélegzetvétel, ami a visszafojtani próbált, de makacsul kitörni akaró sírással jár. Egy szamuráj felesége bizonyos szempontból maga is szamuráj. Gyengének mutatkozni más előtt szégyen. Saito pedig semmiképp nem akart még több fájdalmat okozni.

***

A tavasz lassan jött, de néhány langyosabb hét után mintha rögtön nyárba is fordult volna. A rendőrségi munka drasztikusan átalakult, Saito szinte minden percét az kötötte le, hogy a felkeléssel kapcsolatos beosztásokat, utazásokat adminisztrálja, képet alkosson a saját helyzetéről, egyes esetekben részt vegyen a Tokióba érkezett külföldi – jellemzően amerikai – tisztekkel folytatott tárgyalásokon. A rangja miatt ez érthető volt, de a helyzetet nehézzé és kínossá tette, hogy egyetlen szót sem beszélt angolul, és sértette volna a büszkeségét, ha támadási felületet ad az idegeneknek azzal, hogy ezt bevallja. Tehát fegyelmezett élő díszletként állt végig minden ilyen találkozót, és a tisztek végül alighanem betudták a japánok számos ostoba hóbortja közül egynek, hogy a tárgyalásokon egyesek hallgatnak, mint a sír.

Tokiót kevés, egyszerű elvárása, és szomorú bátorsága is döntésekre sarkallta. Amikor Saitónak először rohama volt, csupán néhány nappal a behívóparancs és az előléptetés, valamint az azt követő beszélgetésük után, a nő nem is gondolkodott. Megvágta a karját, és a férfi számára a vér közvetlen látványa, a szaga elég elviselhetetlennek bizonyult, hogy muszáj legyen innia. Ez nem a tiszteletről szólt, vagy a szabadon meghozható döntésekről, hanem arról, hogy mindketten tudták, egyetlen esélye van arra, hogy élve, és talán még elég idővel térjen vissza Satsumából... ha elég erős. Ahhoz pedig, hogy az legyen, vér kellett, akár akarta, akár nem. Ezeken a már jól ismert, sötét pillanatokon túl azonban felesége érdeklődött, sokat beszélgettek, és Tokio ugyanúgy belecsempészte az enyhe csípős humort a szavaiba, mint addig. Könnyedén, racionálisan, és elfogadó szeretettel viszonyult a problémához – és ha Saito aznap nem hallotta volna a papírfalon átszűrődő elfojtott sírást, talán el is hitte volna, hogy a nőnek nem nehéz. Csak remélni merte, hogy ha élve visszajön, azzal talán némileg helyrehozza ezt az árulást is.

Május hetedike volt az utolsó napja az indulás előtt, másnap a hajók elindultak a Tokiói-öbölből, és először a Kóbe-kikötő elé vették az irányt. Az utolsó napot szabadon tölthette. Elbúcsúzhatott a családjától, elintézhette a lezáratlan ügyeit az út előtt, fizikailag és szellemileg is felkészülhetett. Ez utóbbihoz kapcsolódott, hogy – az emlékmű megépítése óta először teljesen egyedül – kiment Itabashiba. Csupán egy-két órát tervezett ott tölteni az emlékeivel, századszor is elolvasni a táblákat, tisztázni még egyszer a szerepeket, a saját érzéseit és döntéseit, majd visszaindulni, hogy könnyebb legyen a lelke a csatában... de a szobornál már állt valaki.

Percekbe telt, mire egyáltalán felismerte. Fiatal nő volt, sötétbarna haja elegánsan felkontyolva, a beletűzött hajtűről aranyból készült apró, kidolgozott cseresznyevirág füzérek lógtak. Drága kimonóján a lila és a rózsaszín árnyalatai olvadtak egymásba, gyönyörűen hímzett hortenziák díszítették, rövidebbre szabott ujja pedig mutatta, hogy fiatal asszonyról van szó. Az arca kissé megnyúlt, mióta Saito utoljára látta... akkor is szép lány volt, de ez a finom változás elvett egy keveset a gyerekességéből, felnőttebbé, nőiesebbé tette a vonásait. A szemében viszont még megbújt az a régi báj és kedvesség, ami sokaknak támogatást jelentett. Amikor észrevette a férfit, hátra fordult, nyitotta a száját, valószínűleg, hogy üdvözölje, megkérdezze, ki ő... aztán megdermedt, tudatosult benne, hogy már találkoztak korábban. Alig jött ki hang a torkán, szinte némán formálta a rövid kérdést:

- Saito-san?

A férfi arcán halvány mosoly suhant át, ahogy aprót bólintott.

- Yukimura.