Amikor az emlékmű állítása kapcsán megírandó első dokumentumokhoz kezébe vette a tollat, Saitoban tudatosult, hogy mennyire régen hazudott úgy, hogy tényleg számított. A neve már nem számított hamisnak, az tényleg az övé volt, tehát igaznak kellett tekinteni minden aláírt papírt és minden bemutatkozást. Persze ott maradt egyetlen tényező, az, hogy rasetsu volt; de az inkább tűnt magánügynek, amit elrejtett a barátok elől is, mert nem tartozott rájuk, mint tényleges hazugságnak. Nem jelentette ki, hogy ember, nem fogalmazta meg senki szemébe nézve a valóság ellentétét. Vajon lehetséges egyáltalán, hogy valaki elfelejtsen hazudni? Biztos volt benne, hogy nem, hogy még mindig ugyanolyan komolyan, ugyanolyan higgadtan tudná elhitetni, ami nem igaz. Éppen ezért nem kételkedett abban, hogy megtalálja a módját, hogy kerülje el, hogy az emlékművet politikai provokációnak értelmezzék.

Finoman kitapogatva a hazugság határvidékét, rá kellett bukkannia a féligazságok tökéletes egyensúlyára. Minden információnak ott kellett lennie, de olyan mélyre rejtve a sorok között, hogy aki nem ismeri, aki nem keresi elég ügyesen az ne is vegye észre. A Shinsengumi szó nem szerepelt a papírokon, egyszer sem, hiszen úgy vonzotta volna a tekintetet, mint a sötét éjszakában a szentjánosbogár pislákoló fénye, de akadt rá száz jól hangzó és kifejező szinonima, amelyeket aggodalom nélkül papírra vethetett. Nem hangsúlyozta különösebben a Boshin háborút, elhomályosította a részleteket, mintha a ráfröccsent víztől szétfolyna a friss tinta. Nem csak utolsó hazugságainak egyikeként jutott eszébe pont a név kérdése, hanem erről a féligazságokkal játszó cselről is. Emlékezett arra a napra, amikor elhagyva a Császári Sír Őrzőinek főhadiszállását visszatért a Shinsengumihoz, és pontosan tudta (ami azt illeti, Hijikata is, annak ellenére, hogy mire kérte), hogy a szigorú szabályzatuk második pontja vonatkozott a szervezet elhagyására és a hozzá való visszatérésre. A büntetések terén nem volt nagy a változatosság, és akkor – lévén, hogy nem fűződött hozzá semmilyen személyes feladat érzete – tudta, hogy ha választhatott volna a hasa felvágása és az Élet Vize között, habozás nélkül nyúlt volna a tőrért. Amikor újra átlépett a Nishi Honganji templom küszöbén, tisztában volt vele, lehetséges, hogy az életébe kerül. Azt a féligazságot, ami végül megmentette, Hijikata találta ki... valószínűleg töprengett rajta egy ideig, miután rá osztotta a kém hálátlan szerepét. Yamaguchiként jegyezték be. Mindenki tudta ki az, és mindenki Saitonak szólította, csak a papírokon változott meg. Akkor a Shinsengumi, aminek egész szigorú rendszere azért jött létre, hogy ne lehessen szégyent hozni a nevére, hogy ne lehessen kicselezni, keresett saját szövedékén egy kiskaput érte. Most ő próbált az emberi figyelem és a változó jogrendszer hiányosságaival élni a Shinsengumiért. Bizonyos szempontból így viszonozta a szívességet.

Sagawa jellemzően nagyon jól szórakozott, amikor beleolvasott a nyilatkozatokba és kérvényekbe. Eleve meglehetősen nyílt egyéniség volt, nem zavartatta magát, ha ki kellett fejeznie a vidámságát, de Saito még sosem hallotta olyan furcsán, szörcsögve nevetni, mint akkor. Alapvetően nem mutatta meg a papírmunkáját senkinek, a lapok csak rövid időt töltöttek az asztalán, és ha hátrahagyta őket, akkor is rájuk zárta a fiókot, hogy az irodában tartózkodó, esetleg kíváncsiskodó kollégáinak ne támadjon kedvük beléjük pillantani. Ez ugyanúgy vonatkozott a rendőrségi iratokra, mint az ezekhez hasonló, személyesebb jellegűekre. A férfiben azonban már megbízott annyira, hogy ne zavarja, amikor átfutja a papírokat. Bizonyos esetekben még tanácsot is kért tőle... ő megtalálta a hiányosságokat a jogrendszerben, és a fogalmazásmódban, Sagawa pedig segített kiválasztani azokat az embereket, akiknek a figyelme nem akasztotta meg a folyamatot. Végül március vége felé, azokban a kellemes napokban, mikor még a magnóliák sem virágoztak el, a kezébe került minden engedély. Igazából csak akkor hitte el, hogy sikerült átverekedniük magukat a törvények káoszán, amikor a tényleges munkálatok is kezdetüket vették Itabashiban. Sagawa egyszer-egyszer elkísérte, de sosem maradt sokáig. Hiába volt Aizun keresztül egyfajta közvetett kapcsolata a hellyel, és amit képviselt, ez nem vált elég személyessé ahhoz, hogy saját érdekének tekinthesse a munkát, sajátjainak érezze a múlt összefonódó szálait. Nem számított egészen kívülállónak, de nem is vált valóban részévé az eseményeknek. Saito ezt átlátta, és éppen ezért volt még hálásabb a férfinek, amiért akkor is számíthatott a segítségére, ha csak egy kínos, értetlen érzést adhat cserébe. Matsumoto csak ritkán jelent meg, de Shinpachival ebben az időszakban találkozott a legtöbbet.

A férfi valószínűleg most sem volt igazán elégedett, mert beszélni nem beszéltek többet, mint annak idején. Jellemzően csak álltak egymás mellett, percekig, ha pedig valamelyikük megtörte a nosztalgikus csendet, az kivétel nélkül minden esetben Shinpachi volt.

- Valami monumentálisabbra gondoltam, eredetileg – jegyezte meg, amikor eldőlt, hogy főként emléktáblák, és néhány csiszolt munka alkotja majd a kompozíciót. – Aztán rájöttem, hogy...

- Ez egy síremlék – suttogta Saito, szinte csak magának, akaratlanul is befejezve a mondatot. Emlékmű igen, de akkor is sír. Egyszerűségével is tiszteli a holtakat. Shinpachi erre csak bólintott, aztán visszatértek a némaságba, tovább nem fűzve a gondolatot.

A magnóliavirágzás akkor is tartott még, amikor az egyik ilyen, Itabashiban tett látogatás után, hazaérve kiszúrta Tokio zavarát. A nő ugyanúgy várta, mint mindig; nem toporgott türelmetlenül a ház előtt, és minthogy általában tudta, hogy hol járhat éppen a férje, csak akkor kérdezett rá, ha nagyon késői órákban érkezett, mikor ő jobb híján félálomban, gyertyafénynél lapozgatott valamilyen verseskötetet. A vacsorához köthető enyhe főtt rizsillatot a konyhán kívül is érezni lehetett, ahogy a meghatározhatatlan, kissé édeskés aroma kiszökött az ajtók résein. Saitonak, a feleségével ellentétben nem volt „jó szeme" az emberekhez, de figyelt, és akit ismert, azt tényleg ismerte. Tokio esetén elég sokszor látta a mozdulatait, elég sokat hallgatta a megjegyzéseit, hogy el tudja különíteni a játékos, a gúnyos, és a bántó élt, megértse a fokozatok közti különbségeket. Hogy hallja, mikor tapogatózik valamilyen új információ után egy-egy kíváncsibb mondattal, érezze a szelídebb, lágyabb tónusokat a megjegyzéseiben, mikor komolyan szólt hozzá. Nem volt nehéz hát beazonosítani az egyes érzelmek hiányát, vagy épp káoszát, amikor üdvözölte, vagy kiszúrni a bizonytalanabb mozdulatokat, miközben nedves kézzel próbálta megformázni a rizst.

- Mi a baj? – kérdezte röviden. Nem várt, nem húzta az időt, és karba fonta a kezét, ami elég szigorú tartás volt ahhoz, hogy azonnal kicsikarjon Tokioból egy fáradt nevetést.

- Ha így kérdezed, úgy érzem magam, mintha valami súlyos bűnt követtem volna el. A tolvajokra is így nézel, miután letartóztatod őket? – vonta fel a szemöldökét.

- Bűnözőktől sosem kérdezem meg, mi a baj – Saito halványan elmosolyodott, de azért leeresztette a kezét. Tokio a vizes tálhoz nyúlva megszabadította az ujjait néhány rátapadt rizsszemtől, majd le is törölte őket, és a férfire nézett.

- Bíztam benne, hogy megvárhatjuk ezzel a vacsorát... - lehunyta egy pillanatra a szemét, mintha erőt próbálna gyűjteni, majd megszólalt. – Gyermeket várok.

Olyan hirtelen ejtette ezt ki, mintha csak túl akart volna lenni rajta, részben talán azért mert pontosan tudta, hogy milyen reakciót kap majd. Saito egy pillanatra egyszerűen lefagyott, tökéletesen megdermedtek az izmai, és egyszerűen nem mozdult. Tényleg nem tartott sokáig, csak egy másodperc, egy kihagyott ütem. Aztán a bal kezével megtámaszkodott az asztalon, ami kicsit nedves volt a vizes tálból kifröccsent cseppek miatt, és még mindig nem felelt, mintha nem tudná, hogy mit kéne. Tokio halványan mosolygott, mintegy a nevetés emléke volt ez, melyben elbújt mozdulatainak korábbi zavara, és egyfajta óvatos tartózkodás is... értette a férje csendjét, de még erőt gyűjtött, hogy hogyan, és mit feleljen, ha végre megszólal.

- Tudod, hogy... - kezdte végül Saito, de nem tudta befejezni a mondatot.

- Tudom.

- Te elfogadtad. Úgy jöttél hozzám, hogy tudtad, mit vállalsz. Tudtad, hogy egyedül fogsz maradni a végén. – Tokio aprót bólintott.

- Ez nem változott – jegyezte meg.

- Nem csak téged foglak itt hagyni. És még mindig rohamaim vannak, még mindig vérre szomjazom. Még mindig nehezen alszom éjszaka, és nehezen maradok talpon nappal. Még mindig nem vagyok ember! – amikor a férfi felemelte a hangját, és az asztalon pihentetett keze ökölbe szorult, majd rá is vágott egyet a fára, a nő a szemébe nézett. Aztán megérintette az ujjait, mintegy kényszerítve, hogy lazítson a szorításán.

- És ezt a gyereked végig fogja nézni. Ebben fog felnőni, és egy napon alighanem látja majd azt is, hogy az apja egy marék forró hamuvá válik az anyja karjaiban – a férfi keze, ami lassan elkezdett kinyílni, megint ökölbe szorult volna, de most mintha Tokio lett volna az erősebb, nem hagyta. – Tudni fogja, hogy ki vagy. Meg fogja érteni a döntéseidet, mert bármilyen nehéz lesz, elmondod neki, vagy ha neked már nem lesz rá lehetőséged, elmondom én – megtorpant egy pillanatra. – Nekem sosem tudtál hazudni, én sem fogok. Félek. Nem tudom, hogy mi lesz, de változtatni már nem tudunk a helyzeten, és kettőnk közül a bátrabb mindig te voltál – egy kicsit megremegett a hangja.

A férfi kihúzta a kezét a nőé alól, megérintette a vállát, majd magához húzta. Tokio a mellkasának döntötte a fejét, és hosszú csend után Saito megszólalt. Az a pillanatnyi ingerültség már távozott a hangjából, újra halk, és teljesen nyugodt tónusban beszélt, ahogy általában.

- Élni fogok – mondta, az egyik kezével óvatosan megsimítva a nő hajtincseit. – Amíg kell, addig élni fogok. Muszáj, hogy legyen még időm. – Muszáj. Muszáj, mert ez is egyfajta feladat, egyfajta teljesítendő kötelesség, amit nem lehet elhibázni. Innentől kezdve meghalni tulajdonképpen egyfajta megbocsáthatatlan vétség lett volna, egyfajta iszonyatos árulás, amihez hasonlót nem követhetett el.

Odakint kezdett sötétedni. Tokio mély levegőt vett az ölelésben, de érezte, hogy a férfi izmai is ellazultak, így lassan elhúzódott, és az asztal felé biccentett, ahol több rizsgombóc már készen, tányérra téve állt.

- Rengeteget szenvedtem a rizzsel, mert úgy gondoltam, mindketten jobban érezzük majd magunkat tele hassal, és sokkal nyugodtabban beszéljük meg a dolgokat – hallani lehetett a visszanyert, játékos iróniát a hangjában. – De úgy tűnik, ezzel nem jártam sikerrel, szóval nagyon remélem, hogy az íze jobb, mint a formája, mert nem tudok rendes gombócot gyúrni.

Saito persze nem nevette el magát a megjegyzésen, de a mosolya egészen élénk és szabad lett. Tokio számára ez volt a végső bizonyosság, a végső hírmondója a férfi gondolatainak... nem volt szomorú, nem volt dühös, semmilyen mélyen gyökerező sötét érzelem nem hatotta át. A maga csendes módján boldog volt, de a helyzet váratlansága, az ebből fakadó félelem elég nagy erővel csapta arcul, hogy egy pillanatra meginogjon a lába alatt a talaj.

„Téli gyerek lesz." Ezt az orvos mondta, korábban a nap folyamán, pár szót ejtve arról, hogy reménykedjenek, elkerülik a fővárost a kemény fagyok, mert a gyermek érzékeny szervezetét alighanem jobban megviselné... igaz, a nagy hideg után talán erősebbé is nő fel. Tokio ezt, és még jónéhány tanácsot és megjegyzést - melyeknek egy része kissé babonás megnyilvánulás volt, nem is az orvos, inkább néhány, a nyugati tudományokban kevésbé járatos nővér szájából hangoztak el – egyelőre nem osztott meg Saitoval, arra még volt ideje. Gondolatban többhöz fűzött saját hozzászólásokat, amiken, elképzelve a férfi arcát, magában már most is mosolygott.

Téli gyerek lesz, mint az apja. Pedig belőle egy is elég itthon...