1876 márciusának elején, mikor a tél tavaszba fordult, az utolsó hó után maradt tócsák is elillantak az utakról, melegebbé váltak a nap sugarai, rövidebbé az éjszakák, és kibontották szirmaikat az első fehér, halványrózsaszín és lila virágok, Shinoda Yaso csendesen elhunyt Tonamiban. Évek gyengélkedését zárta le az az este, mikor fáradtan lehunyta a szemét, és nem is nyitotta ki többet, mégis meglepetésként ért mindenkit. A nő különös ereje és látásmódja elérte, hogy könnyen elhitték róla, akár felülkerekedhet a gyenge szívén is.

De a betegség alattomos kígyóként mélyen a bőr alól támadott, és ilyenkor a bátorság és az akarat nem mindig bizonyult elégnek. Túl jól, túl taktikusan gyengítette meg a védelmi vonalakat, míg végül csak a kegyelemdöfés kellett. Saito végignézte már egyszer, így sajnos ismerte ezt a csalásokkal telt, igazságtalan, sötét háborút. Kurasawa levelében ezúttal nyoma sem volt a korábbi könnyed stílusnak, még az ecsetvonások is, ahogy megformálta az írásjeleket, mintha elmosódottabbnak tűntek volna, figyelmetlenebbnek. Noha lassan két év telt el azóta, hogy elváltak, és Saito továbbra sem érzett kétséget a döntése kapcsán, sőt, a hosszú idő még a bűntudat fájdalmát is enyhítette – lassanként győzte meg, hogy hagyja nyugodni a férfit, míg végül olyan messzire zavarta tőle, hogy azt hitte, nem is létezik – a gyász mégis felemás súlyként nehezedett a lelkére. A nő sokáig a társa volt, és segített neki partra vergődni, mikor a napok hullámzása túl hevessé vált. Az érzések múlandósága, lassú feloldódása nem jelentett egyet az elfelejtésükkel, vagy a fontosságuk tagadásával, és a házastársi kapcsolat, a szerelem elmúlását sem lehetett azonosnak nevezni a kezdeti kölcsönös megbecsülés és tisztelet végével. Ezért az egyik szobát a házban a szantálfa illata lengte be, a meggyújtott füstölők miatt, amik előtt fejet hajtva, néma, gondolt imát mondhattak a halott lelkéért. Egy-egy ilyen lehunyt szemmel, összeérintett kezekkel küldött fohász után pedig úgy hatott, mintha az a tömény, kaotikus illat beivódna a falak rostjaiba, és a ruháik anyagába is, mert Saito néha azon kapta magát, hogy nap közben is magán érzi.

Tokio maga is gyászolt, nem csak, ahogy a férje életének egy meghatározó alakját illik, sokkal inkább úgy, ahogy egy régi barátot. Yasoval sosem érezte, hogy riválisok lennének, az idő, a tér, a döntéseik választották el őket egymástól és ettől a hálátlan konfliktustól. A főváros és Tonami, A Meiji kor sodrása és 1871 zavaros, meghatározhatatlan napjai, amelyek még sehová nem tartoztak igazán. Más-más ponton kapcsolódtak ugyanannak a férfinek az életébe, végül sok szempontból azonos szerepet nyerve benne, és közben érintették egymásét is, de ebben az érintésben nem volt durvaság és rosszindulat. A levél sötét szövege benne először azokat a napokat idézte fel, mikor az iskola még nem állt, és néhány nyári napon a nővel együtt nevetve valami egyszerű kis tréfán, kiültek a kertbe. Emlékezett még arra a kis vörösbegyre is, amelyik gyakran beszédült a megzabolázhatatlan lombozatú, alacsony fák ágai közé, és egyszerű, gyenge kis dalának jellegzetes motívumait még utána is lehetett fütyülni, ha az ember elég ügyes volt. Neki személy szerint sosem sikerült, de emlékezett rá, hogy Yaso egyszer eltalálta a megfelelő ritmust és hangokat. Az ő apró baráti játékai és Saito mély emlékei elérték, hogy a szantálfaillatú füst két független gyász fátyolos szürkeségét sodorja magával és oszlassa szét, amelyek azonban mégis egyfajta közös, melankolikus harmóniában egyesültek.

A gyász nehéz aromájához pedig bizonyos szempontból túl jól illettek az emlékmű tervezésének előkészületei. Az új gyásszal egybeforrt a régi felidézése. A férfi észben tartotta Sagawa javaslatait, nem számolhatnak túl forgalmas környékre, nem helyezhetik túlságosan a belvárosba. Ezt még csak nem is bánta, és biztos volt abban is, hogy Shinpachi is egyetért majd vele. Egy síremlékhez sokkal jobban illett a csendes nyugalom, mint a nap mint nap tömegek által taposott széles utcák zaja. Puskaropogás, és elfeledett fények sodorták ki a felidézetteket a világból, de éppen ezért járt nekik ez a néma béke. A végső ötlet alapját sok szempontból Tokio szolgáltatta, egy közös vacsorájuk során, amikor két evőpálcika közé csippentve egy adag rizst, felvetette az északi területek kicsi, de annál rendezettebb parkjait. Mikor Saito megérkezett a fővárosba, többször is előfordult, hogy egy-egy ilyen helyen találkoztak, a férfi ugyanis éppolyan megszállottsággal kutatta azokat a foltokat, ahol rövid nyugalom által megerősítheti a szívét, ahogy Sagawa újra és újra kiutazott a vasútállomáshoz. A naplemente előtti utolsó, narancsból szürkébe forduló órákban pedig általában csak kevesen fordultak meg ezekben a parkokban, anya a gyermekével, vagy egy napi teendőiben megfáradt diák.

Kondou Isamit Itabashiban végezték ki, így a régi igazságtalan döntés fájdalmán túl logikusnak tűnt a sír helyét is itt kijelölni. Csak kevés, kisebb termetű fa és cserje alkotta azt a parkot, de minden szempontból alkalmasnak látszott. Jellemezte az a bizonyos nyugodt csend, és egy kisebb emlékművet is alázatosan vettek volna körül a növények, a tavasz élénkségét és illatait adva a kő állandóságához és komorságához. Itt találkozott legközelebb Shinpachival és ezúttal Matsumoto Ryujunnal is. Az orvos az emlékeiben magas termetű, erélyes figuraként élt, a Nishi Hongwanji-ban megejtett vizsgálat során is képes volt valahogy rendet tartani a Shinsengumit alkotó nagyszájú fiatalemberek sorában, akik közül jónéhányan (élünk Haradáék hármasával) inkább azt élvezték, hogy megszabadulhatnak az ingüktől, minthogy az egészségi állapotuk foglalkoztassa őket. Yukimura Koudou alattomosabb fizimiskájával szemben Matsumotot megjelenése és mozgása is mindig tiszteletre méltó figurának mutatta. Ez szerencsére most is igaz volt... az orvos klasszikus, keleti viseletben ácsorgott Shinpachi barna kabátos alakja mellett. Saito tiszteletteljesen fejet hajtott, amikor közelebb lépett hozzá.

- Örvendek az ismételt találkozásnak – mosolyodott el az orvos.

- Akárcsak én. Jó újra látni a régi ismerősöket.

Matsumoto elmosolyodott, és karba fonta a kezét.

- Nagakura is alig mert reménykedni a hasonló találkozásokban, de úgy tűnik, mégis sikerülnek a tervei.

- Hálás vagyok a támogatásért. Mind a szellemiért, mind az anyagiért – hajtotta meg a fejét Shinpachi is. – De ezt már volt alkalmam elmondani. Saito helyismerete és jogi helyzete is kapóra jött – hirtelen elkomorult, ahogy körülnézett, megremegett, mintha kényelmetlenül érezné magát a helyen. – Itabashi jó választás. – felelte végül, miközben tett néhány lépést az alacsony bokrok között, és lehunyva a szemét beszívta a levegőt.

A férfi eltávolodásával az orvos halkan megszólalt, és Saitora pillantott.

- Tényleg kedveltem magukat. Szomorú belegondolni, hogy annyi lelkes fiatalember hogy végezte... annyit vitatkoztam Kondou-sannal, amiért nem figyel jobban az egészségükre, de végül nem a betegségek, hanem kardok és puskagolyók vették el az életüket.

- Higgye el, mert az ő nevükben is mondom – kezdte Saito, állva az orvos tekintetét – a Shinsengumiban egyet sem talált volna, aki inkább választotta volna a lassú haldoklást, mint azt a halált, amit a csatától kapott.

Tudta, hogy minden joggal adta a szájukba ezeket a szavakat. Souji önmagában elég példa lett volna rá, de Sannan félelme a tehetetlenségtől, ami olyan könnyedén rávette, hogy az Élet Vizét válassza ugyancsak bizonyította, melyik út mellett döntöttek.

- Igen – sóhajtott fel Matsumoto, egyetértően biccentve, lépve néhányat a kis park kavicsos útján. – Pontosan ezért kedveltem magukat. – Halványan elmosolyodott. – Én nem a megtestesült gonoszt láttam azokban a fiúkban. És most sem azokban, akik hátramaradtak.

Saito úgy érezte, mintha az orvos gyerekekről, nem szamurájokról, vagy harcosokról beszélne a múltban, de a mondat hangulata mégis annyira megértő, tisztelettel teli, és furcsán lágy volt, hogy nem tudta sértőnek, vagy lekezelőnek értelmezni, ellenkezőleg, úgy tűnt, a kopasz férfi éppen megosztotta vele a gondolatainak esszenciáját, amit először Shinpachi mellé, majd ide vezette. Ezáltal a megjegyzés épphogy bizalmassá, kitüntetővé vált.

- Remélem egy nap, ha ránéznek a sírunkra, mások sem azt látják majd.

Matsumoto bólintott, nem kerülte el a figyelmét, hogy Saito hogy kötötte össze magát újra a közösséggel az egyszerű felelet által, de nem reagált rá. Mikor a férfi lassan eltávolodott tőle a kavicsos úton, hogy csatlakozzon Shinpachihoz, akkor nem is követte. Leült az egyik padra, és ahogy behajlította, a térde megroppant kissé. A kisugárzása talán nem változott, de az ízületei már érezték a kort.

Saito csizmája alatt ropogtak az apró, szürke kövek, kellemetlenül csiszatoló hangjuk ért először Shinpachi fülébe, aki lassan megfordult, és a tekintetét a fiatalabb férfire szegezve szólalt meg:

- Én ott voltam a kivégzésénél, tudod?

Saito arcán döbbenet árnya suhant át. Nem volt persze lehetetlen, a férfi sokkal hamarabb lecsatlakozott róluk, Haradával együtt, de mégis, bele sem gondolt a lehetőségbe.

- Megvoltak a konfliktusaink... Ostobán sok jelentőséget tulajdonított a rangnak, és annyiszor nem értettem egyet vele, de... Kondou-san azért elképesztően bátor ember volt – ismét elhallgatott egy pillanatra, majd megint megszólalt. – Végig mosolygott. Az utolsó pillanatig. Nem tudom, hogy csak tettette, hogy erős, vagy ha nem, mire gondolt, de szinte már rémisztő volt...

Saito egyáltalán nem felelt, csak elnézett az alacsony cserjék között, és hallgatta, ahogy egy nagyobb bogár hangosan zümmög a zöld ágak között, megtörve az elmélkedő csendet.

- Igazad volt – bólintott a második osztag egykori kapitánya, és mosoly szökött az arcára. – Ez tényleg szép hely.

A fiatalabb férfi szikár arcának vonásai is meglágyultak kissé, felidézve a régi kifejezéseket, ahogy nem tudta megfékezni a saját mosolyát. Shinpachi, mintha gyorsan el akarná terelni a témát a szomorkás képek után, miközben lassan megfordulva visszaindultak az orvos felé – aki még mindig a padon ült, összefont karokkal, és az égen úszó felhőket pásztázó tekintettel – ismét megszólalt:

- Könyvet is szeretnék írni. Igazából az emlékirataim lennének. – Saito felvonta a szemöldökét, mire a férfi komolyabb magyarázkodásba kezdett. – Tudom, ez így korainak hangzik, de a Shinsengumiról szólnának. Valami ilyesmi is lenne a címe. „A Shinsengumi igaz története", vagy „A Shinsengumi teljes története"...

- Szép elgondolás – bólintott végül Saito, és inkább nem tette hozzá, hogy a megvalósítása kissé nehézkes... a több fronton vívott csaták és a végső háború megjelenítése, amik bizonyos szempontból még éppen úgy a teljes történethez tartoztak, mint a kezdetek intrikus káosza, lehetetlennek tűnt egy ember tollából.

- Igazából az alapok lefestésekor tudatosult bennem, hogy elképesztően keveset tudok rólad – közölte az idősebb férfi komolytalanul, mire Saito zavart némasága volt csak a válasz. – Szinte soha nem beszélgettünk, így... például fogalmam sincs a harci stílusodról.

Saito erre is teljes némasággal felelt, csupán az arcán tűnt fel egyfajta fáradtan cinikus kifejezés, épphogy megszínezve a vonásait. Bal kézzel forgatom a kardot. Szabálytalan technikát alkalmazok, hogy lehet, hogy...

- Öt évig harcoltunk együtt. Korábban majdnem egy teljes évet a Shieikanban töltöttem – mondta.

- De nem beszélgettünk – ismételte Shinpachi, mintha ez a kijelentés mindenre választ adna, mintha a kardforgatás megismerésének egyetlen lehetséges módja a beszélgetés lenne.

A fiatalabb férfi megint nem válaszolt, mire a társa, remélve, hogy kicsikar belőle valami reakciót, folytatta:

- Ha nem segítesz, egyszerűen kihagylak az egészből. – Saito felsóhajtott.

- A Shinsengumi igaz történetét írod. Nem hagyhatsz ki, a tagja voltam.

Shinpachi pislogott kettőt, Saito nem tudta eldönteni, hogy épp azt latolgatja magában, mennyire jogos a megállapítása, mennyire megvalósítható az események pontos leírása, ha a harmadik osztag kapitányát egyszerűen mellőzi, majd elvigyorodott, és szinte gyermeki lelkesedéssel szólalt meg újra.

- Tudtam, hogy érdekel!

A képen az egykori Itabashi kivégzőterülettől nem messze található Shinsengumi sír látható, amit Matsumoto Ryujun segítségével Nagakura Shinpachi és Saito Hajime emeltek 1876-ban :)