Sagawa, amikor kérdezett, gyakran hagyatkozott jegyzetekre. Nem a memóriájával volt a gond, sokkal inkább a koncentrációjával; ha elragadta egy beszélgetés hangulata, dinamikája, egyszerűen elfelejtette dominálni a társalgást. Ez normális körülmények között kellemes beszélgetőpartnerré tette, könnyednek és rugalmasnak hatott miatta, de amikor rendőrségi ügyben kellett kikérdeznie valakit, akkor meggyűlt a baja e tulajdonságával. Jobb esetben megtorpant az ösztönös válasz előtt, megvakarta a tarkóját, és igyekezett felidézni, mit is kellene megtudnia a másiktól, rosszabb esetben pedig csak a feladata elvégzése után döbbent rá, mennyi minden nem jutott eszébe.

Szerencsére a gyakorlati érzéke remekül pótolta az ehhez hasonló koncentrációs problémákat... egyszerűen összeírta az alapvető gondolatokat. Mielőtt Saito elindult volna a hercegnőhöz, beszélt vele egy keveset a feltételezéseiről... elsősorban arról, hogy a gyilkosság hátterében személyes indokok álltak. Nem szívesen jelent meg Sanada megözvegyült felesége mellett azzal a felvetéssel, hogy egy régi ismerős, vagy barát is állhat a történtek hátterében, de tudta, hogy ki kell puhatolnia. Magában megállapította, hogy az elmúlt napok eseményeiről is érdeklődik majd - ezt tulajdonképpen csak megjegyzésként jegyezte fel, inkább az intuíciója sugallta, hogy nem csak a haláleset előtti események rejthetnek nyomokat.

Saito maga szinte azonnal elvégezhette a saját feladatát, és felkereshette a hercegnőt, Sagawa helyzete a családdal, amit önként vállalt, jóval nehezebb volt. Az érzelmek hevessége nehezítette az emlékezést, így sokkal nagyobb eséllyel derített ki hasznos információt néhány napos csúsztatással, ami azonban magába foglalta annak kockázatát, hogy az elkövető addigra kicsúszik a kezeik közül. Ez idegessé is tette, miközben felépítette a kikérdezés rendszerét. Úgy döntött, hagyja, hadd menjen haza az édesanya és a kislány, másnap délután pedig felkeresi őket.

Pont akkor indult el, mikor feltámadt a szél, és megtépte a fák ágait; az egyik társa meg is jegyezte, hogy biztosan azért választotta pont ezt az időt, mert kiváló alkalmat találhat rá, hogy elveszítse a gyűlölt rendőri sapkát. Sagawa jóízűen nevetett a dolgon, majd röviden felelt:

- Na, azt valóban nem bánnám, ha elvinné a szél!

Egy pillanatra még fel is merült benne, hogy a fején hagyja, amolyan "hátha tényleg megtörténik" alapon, de végül levette, és csak azt köszönte meg az őszi időjárásnak, hogy nem kell viselnie, amíg rövid úton eléri az özvegy házát. A gyilkosság éjszakája óta nem esett újra az eső, így az utak már szárazak voltak, noha az ég szürkesége nem tűnt bíztatónak. Sagawa optimizmusa azonban elég erősnek bizonyult, hogy egyszer se tekintsen fel a felhőkre, és bízzon a szerencséjében, hogy elkerüli a zivatar.

Sanada felesége természetes előzékenységet mutatott irányában, de a mozdulatainak tétovaságában látszott a férje elvesztésének fájdalma. Szép arcú asszony volt, fiatalabb korában, mielőtt hozzáment volna a férfihez, alighanem többek figyelmét is felkeltette. A kislánya a teraszon ült, a lábát lógatta, és halkan dúdolt. A nő küldte ki, mikor Sagawa megérkezett, úgy vélte, egy nyolc éves gyermek aligha tud olyat, ami a rendőr hasznára válhat, és nem akarta tovább mélyíteni a közelmúlt tragédiáinak fájdalmát. A férfi tudta, a gyermek így is sejti az érkezésének okát. Ilyen idősen bolond lenne, ha nem sejtené.

- Kissé szétszórt vagyok, tudom - szólalt meg a nő, ahogy belépett a szobába, és letette a férfi elé a teát. A papírfalakon kellemes hangulatot árasztó cseresznyevirág minta terpeszkedett az ágak között megbújva daloló apró madarakkal, és a tea kellemesen kesernyés illata furcsán befogadóvá varázsolta a melankóliával átitatott helyiséget.

- Megérthető - felelte Sagawa. - Nem kellett volna fáradnia.

- Még ha szomorú és hivatalos ügyben is érkezett, a vendég vendég - mondta az özvegy, miközben térdelésbe helyezkedett. Sagawa bólintott, miközben belekortyolt a teába.

- Ha megbocsát, hamar a lényegre térnék. A férje múltbeli kapcsolatairól kérdeznék. Barátok, családtagok, esetleg riválisok, ellenségek.

- Úgy vélik, hogy...

- Egy munkatársam feltételezése a helyszínen látottak alapján, hogy a gyilkosnak személyes kötődése lehetett a férjéhez. Kérem, meséljen!

- A szülei már rég elhunytak. Az esküvőnket is már csak az apja élte meg. A húga Kiotóban házasodott, egy tehetősebb kereskedővel, az öccse pedig még gyermekként elhunyt. Nem beszélt róla sokat, de ahogy tudom, gyenge szervezetű fiú volt.

- Barátok?

- A környékbeliek kedvelik. A hercegnő szolgálatában is sokakat megismert.

- Igen, ezt tudom - bólintott a férfi. Saito előző napi jelentéseit már megkapta, a férfi gyorsan dolgozott, hogy megkönnyítse a dolgát.

- Illetve...

- Illetve?

- Volt egy barátja, még régről. Amikor összeházasodtunk, ő mondott beszédet - halványan elmosolyodott, ahogy a régi emlék egy gondolatnyi időre elűzte a gyászt. - Kissé fejébe is szállt már a szaké... nagyon közel álltak egymáshoz a férjemmel. Ha jól tudom, gyermekkoruktól ismerték egymást. A háború alatt különböztek össze, nem sokkal azután, hogy az apját is elvesztette.

- Tudja, mi volt a konfliktus tárgya? - Sagawa érezte, hogy fontos pontot érint. A nő félve bólintott, mintha nem szívesen beszélne róla, helytelen volna, de nagyon is tudná, miről volt szó.

- Amano-san harcolt a háborúban, a férjem viszont nem.

- Pusztán ennyi? - elragadta a vágy, hogy megkérdezze, melyik oldalt erősítette, mely csatákat látta, mert egy pillanatra még az is felmerült benne, hogy talán egykor ismerte is ezt az Amanót... de megemberelte magát, felidézte, pontosan miért is volt olyan gyakran szüksége a jegyzetekre, és várta a nő válaszát.

- Nem egészen. Amano-san megkérte a férjemet, hogy vigyázzon a feleségére. Egy évvel előttünk házasodott, a nő kedves asszony volt, jó barátnőm... de... egy utcai zavargás során fényes nappal ölték meg.

- Sanada nem volt a közelben?

- Az apja akkor halt meg. A nővérével találkozott, hogy megszervezzék a rendes temetést. Miattam utasította el a háborút, mert tudta, hogy a gyermekét várom - Sagawa megállapította, hogy a kislány ezek szerint idősebbnek tűnik a koránál - az apja miatt pedig nem tartotta meg az Amano-sannak tett ígéretét. A férfi sosem heverte ki igazán.

Sagawa magában megállapította, hogy a tetthelyen megállapított részletek eddig tökéletesen illenének Amanóra. Saito véleménye a gyilkos személyes érdekeltségéről, és a saját javaslata az esetleges bosszúállásról mind megállták volna a helyüket. A hosszú csendet az özvegy is érzékelte, így halkan megszólalt, mintegy kiegészítve a mondanivalóját.

- Talán halálában megbékélt a férjemmel.

- Hogy érti?

- Tegnap este, miután hazaértem a rendőrségről, ő is felkeresett. Részvétét fejezte ki, némi pénzt adott, azt mondta, nem akarja, hogy nyomorban kelljen felnevelnem a gyermekemet.

- Pénzt?

- Ötven ryo-t - Sagawa magában megállapította, hogy a férfi valóban jelentős összeggel támogatta az özvegyet.

- Ezután hová ment?

- Tudtommal Kagoshimába.

Kagoshima. Ezt Sagawa megjegyezte. Kagoshima neve újabban folyamatosan ott keringett a köztudatban, úgy beszéltek róla, mint egy puskaporos hordóról, ami bármikor robbanhat. Saigo és a követői ott vannak, ott kaphat újra lángra az ország...

- Még Tokióban van, vagy már...

- Azonnal indult, miután felkeresett. Azt mondta, sürgősen mennie kell.

- Értem...

Sagawa a jegyzeteire pillantva rádöbbent, hogy gyakorlatilag minden kérdésre választ kapott, akár feltette őket, akár nem. A nő a hallgatására felelt Amano látogatásának történetével. Sagawa megitta az utolsó kortyokat a teájából, miközben felállt, és udvariasan fejet hajtott.

- Köszönöm a segítségét. Amennyiben megengedi, gyújtanék még egy füstölőt a férjéért.

***

- Alighanem Amano lesz az - bólintott Saito is, átnyújtva Sagawának a végigolvasott jelentést.

Nem tűnt idegesnek, de a férfi felismerte az arcán azt a furcsa, zaklatottságra utaló sötétséget, ahogy egyenes háttal a térdén pihentetett kézzel várta a további megjegyzéseket. Saito rezzenéstelen arca nem mutatta meg, mi jár a fejében, de Sagawa úgy vélte, talán lehetőségeket gondol át, vagy valamit próbál felidézni.

- Megmagyarázná, miért sietett Kagoshimába - törte meg végül a csendet. - És aki ennyire a kultúra részeként kezelte a vérbosszút, valószínűleg erkölcsi alapon adta a pénzt a nőnek.

Saito némán bólintott, majd halkan megszólalt.

- Nagareyamánál találkoztam már Amanoval, még a háború alatt. Nem bírt magas ranggal, de kiváló kardforgató volt, a társai is felnéztek rá. Valószínűleg képes lett volna végrehajtani egy olyan pontos szúrást, amilyet a holttesten láttunk.

- Valószínűleg? - Sagawa halványan elmosolyodott - Ilyen feltételezésekbe ritkán bocsátkozol, ha valaki vívótudásáról beszélsz.

- Nem sok lehetőségem adódott megfigyelni a stílusát - érkezett a válasz. - Hosszabb ismertség esetén többet tudnék mondani róla, de így...

- Sógunpárti volt, ezek szerint.

Egyszerű bólintás.

- Talán ez az oka a menekülési irányának is. Abban bízik, hogy Saigóban megtalálja az egykori sógunátus nyomait.

A kép túl jól, túl élesen állt össze. Semmi nem hiányzott, egyetlen elemet kivéve, és Saito, ismerve Sagawa forrófejűségét, már azelőtt hallotta a káromkodást, és érezte az asztal megremegését, ahogy a férfi ökle nekicsapódott, hogy az illető valóban dühöngeni kezdett volna.

- Azt a nyomorultat már nem érjük utol - morogta Sagawa. - Ha egy nappal korábban megyek...

- Talán akkor sem érjük el - érkezett a higgadt válasz. - Amano űzött vadnak érezte magát. Ha Sanada özvegye még a rendőrségen tartózkodik, mikor felkeresi a házat, sejtette volna, hogy már kikérdezik, és még azelőtt próbál kijutni a városból, hogy a nyomára akadnánk.

Sagawa azért még csikorgó fogakkal, és ökölbe szorított kézzel nézett maga elé néhány pillanatig, csak ezután engedett fel, ismét kezébe véve a jelentéseket.

- A nőnek joga van tudni.

Saito néhány pillanat csend után állt fel a székéből, a háttámlájáról levéve a kabát részét. Gyorsan végiggombolta a borzalmasan hosszú gombsort, majd a saját papírjaiért nyúlt, és ismét Sagawa felé fordult.

- Ne mondják el neki.

- De hiszen...

- Ötven ryot kapott a férje gyilkosától. Egy ilyen megaláztatás csak nehezítené a helyzetét.

- Jobb egy agyonmosott ruha, mint egy kölcsönkért, igaz? - kérdezte Sagawa, lassan sóhajtva, miközben kiléptek a szinte teljesen kiürült folyosóra.

Saito jobb kezével megérintette a lépcső korlátját, miközben a szinkront kerülő lépések koppanások furcsa kakofóniáját szabadították a rendőrségi épületre.

***

Szeptember közepe volt, két héttel Sanada ügyének kétes lezárása után, amikor az épületből kilépve Saito észrevette a fák alatt ácsorgó lányt, a gyakran hordott, halványkék kimonóban, sötétlila szalaggal copfba fogott hajjal. Tokio papírdobozt ölelt magához, és szinte azonnal észrevette a férfit, majd kilépve a fa árnyékából, szinte már ráérősen sétált oda hozzá.

- Egy barátnőm férjének problémája akadt a rendőrséggel. Komoly pénzbírság, így elkísértem a lányt, hogy nyújtsak neki egy kis támaszt, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy minden rendben - mondta egyszerűen. - És gondoltam, akkor már kérdezhetek egy keveset a Sanada ügyről is.

A férfi sejtette, hogy a lány fel fogja hozni. A megjegyzései a hercegnő válaszaival kiegészülve a kirakós fontos elemeivé lettek; a környezetével és önmagával törődő Sanada, aki pont ezért a felesége terhessége okán nemet mondott a háborúra, majd hagyta meghalni a harcoló barát társát... aki bosszúból megölte. Tudta, hogy Tokio nem felejti el azt a beszélgetést, és a férfi hiánya a környezetében, a többi udvarhölgy és testőr szavai pedig folyamatos emlékeztetőként is szolgálhattak.

- Lezárult - felelte végül.

- Sikerült elfogni a tettest?

- Nem.

- És tudják ki az?

- Nem került nagy nyilvánosság elé, ahogy maga az ügy sem.

- Tehát tudják - Tokio számára a válasz kielégítőnek bizonyult, megvonta a vállát, miközben a kellemesen langyos szél belefújt pár fekete hajtincset a szemébe. Így igyekezve nem elejteni a papírdobozt, kiseperte őket az arcából, és a férfire pillantott, várva a válaszát.

- Sanada egy régi barátja lehetett a gyilkos. De jóindulattal viseltetett a család iránt, és nem akartuk egy ilyen tartozás tudatával terhelni a nőt. Így is nehéz helyzetbe került.

- Könyörületes - bólintott Tokio egyetértően. - Joga volna tudni, de ha tudná, már nem táncolhatna vissza. Együtt kéne élnie a tudattal.

Saito szintén bólintott, és néhány lépést némán tettek meg, amikor a lány megint feltett egy kérdést, egészen töprengő hangsúllyal, mintha nem lenne teljesen biztos abban, érdeklődhet-e erről:

- Miért nem fogták el, ha tudják, ki az? Elhagyta a várost? - bólintás. - És hová...

- Kagoshimába.

Tokio is felsóhajtott, a város nevét ő is hallotta eleget, hogy azonnal társítsa hozzá a megfelelő gondolatokat.

- Kagoshima... egyre nagyobb ott az őrület. Mit akarnak ekkora tömegben, ha nem lépnek?

- Úgy tudtam, nem érdeklődsz a politika iránt.

- Nem is - mondta Tokio, miközben a bal kezével élénken gesztikulált. - Régebben főként Yasoval beszéltem róla, leginkább gazdaságpolitikáról, de... - hirtelen elkomorult, mint akiben azonnal felmerült, hogy a nő nevének említésével is sebeket téphet fel. - Bocsásson meg! Nem akartam...

- Nincs mit megbocsátani.

Közel négy hónapja hagyta el Tonamit, de a hely változásával furcsán, és zavaróan gyorsan váltak a távoli múlt részeivé az ott töltött évek. Erősek maradtak az emlékek, és Yaso nevét felidézve elfogta újra az a régi érzés, ami a döntése meghozására késztette. Tokio szavai felidézték azt a képet, mikor a felesége szíve még nem mutatta semmilyen gyengeség, vagy betegség jelét. Amikor ő egyik este hazaérve látta, ahogy a kertben ülve a két nő együtt nevet valamin, amit ő nyilvánvalóan nem értett volna meg. Furcsán képtelennek érezte, hogy jelenleg, rendőrként, egyedül, úgy érzi, hogy jó irányba tart, mikor alig gondolkodva áldozta fel azt az abszurdan szomorkás boldogságot, ami a Tonamiban töltött időket jellemezte. Emlékezve azokra a nem túl távoli napokra még mindig elfogta az aggodalom, és élénken élt még benne a kép Yaso utolsó, udvarias, tiszteletteljes búcsújáról.

Tudta, hogy Tokio és Yaso jó kapcsolatot ápoltak, bár sosem értette igazán, miben találták meg a közös hangot, a két nő erősen eltérő személyisége miatt. Ő nem kérdezősködött, a felesége pedig sosem beszélt arról, min tréfálkoznak, vagy miről folytatnak élénkebb eszmecserét, mikor van annyi idejük. Tokio megjegyzése, hogy a politika is a köztük felmerülő témák közé tartozik, az egyik első volt, amit a férfi megtudott erről.

- Nos... Kagoshima... - a lány úgy festett, szerette volna visszaterelni a beszélgetés fonalát a korábbi kérdéskörre. - Folyton csak egy lehetséges felkelésről beszélnek - Saito néhány pillanatig a földet nézte, az egyik lábával belerúgva egy kisebb kavicsba, csak annyira, hogy arrébb guruljon, de ne emelkedjen el a talajtól, majd válaszolt.

- Nem lesz még forradalom. Amíg túl sokat beszélnek róla, nem.

- Hogy érti?

- Saigo kiváló taktikus, és ért az emberek megtévesztéséhez - Saito hangjába költözött egy árnyalatnyi megvetés, ahogy az egykori szamurájról beszélt. - Tudja, hogy hol kell kivárnia. Ha lecsitulnak a kedélyek, akkor támad majd.

A lány meg akarta kérdezni, mit rejt pontosan az árnyalatnyi hangsúlyváltozás, hol és mikor érdemelte ki a férfi azt a rejtett megvetést. Kíváncsi volt rá, de mikor feltette volna a kérdést, inkább megfékezte a nyelvét. Ha ügyes mondatokkal rá is vette volna a férfit a válaszra, tudta, hogy kellemetlenül érezné magát. Az a halvány megvető tónus is valami bonyolult eseménysor, és bonyolult érzés leszármazottja volt, amihez nem volt biztos, hogy joga van hozzáférni. Végül a hosszasabb csendben lepillantott a papírdobozra, és óvatosan elmosolyodva a férfi felé nyújtotta.

- Gondoltam... hozok magának valamit. Ez vitán felül a legjobb dango a városban. Ha az ember elfáradt, jól esik valami édesség.

Az ujjai csak egy pillanatra érintették Saito kezét, ahogy átadta a lapos kis csomagot, és elnézett az egyik utca felé, amerre el kellett kanyarodnia, hogy hazataláljon. Majd ismét visszafordult, és a férfire pillantva megszólalt:

- Ha bármilyen problémája van... akár... tudja, mit illetően... bennem megbízhat. - tett néhány kisebb lépést hátra, főként a kimonó szabása nehezítette meg a mozgását, majd meghajolva búcsúzott. - Örülök, hogy láttam, Fujita-san.

Saito ugyancsak fejet hajtott, és csendesen válaszolt.

- Köszönöm, Tokio.

Azt nem tudta, a lány hallotta-e, és ha hallotta, mit gondolt, mire vonatkozott a köszönet. De tulajdonképpen mindegy is volt. Az a rövid mondat szólhatott sok mindenről egyszerre is.