A férfit valószínűleg éjszaka ölték meg, miközben hazafelé tartott. Még nem lehetett éjfél, ahhoz túl korán indult el, de már elég későre járt, hogy ne fedezzék fel azonnal a merényletet. Valószínűleg nem is mozdították el, míg a rendőrség kiérkezett. Esett az eső, így a ruhájába belemosódott a vér, a haja nedves lett, az arca pedig belenyomódott a sárba.

Saito ilyen időben érezte, hogy az egyenruha vastag, sűrű szövésű kabátja, és a harcban csak hátrányt jelentő sapka legalább valamiben jó szolgálatot tesz. Először még nem hajolt le az alakhoz, nem fordította a hátára, hanem nézte azt a groteszk állapotot, amiben a férfi megmerevedett, megfigyelve az apró részleteket... a kezében kard volt, szokatlan részlet, de nem lehetetlen, hogy ő is valamilyen engedéllyel bírt, ebben az esetben testőr, vagy katona lehetett. Életkorát tekintve nem lehetett túl idős, negyvenes éveit taposhatta, alkata szögletes, válla széles.

Nem sok rendőrt küldtek ki, ennek talán pont az időjárás zordsága volt az oka, de ott volt a fiatal, forrófejű Nakamura, akinek már csak sárgás folt maradt a szeme alatt a korábbi monokliból, és egy másik, hasonló korú társa, továbbá Sagawa, és az osztagából további két ember. A férfi kellemetlenül megborzongva az esőben figyelte, ahogy Saito tekintete végigsiklik a testen, majd azt is, ahogy lehajolt, és kesztyűbe bújtatott keze végigfutott a ruhán esett véres szakadás felett. Ő maga is lehajolt, és még azelőtt hátára fordította az áldozatot, hogy Saito mozdulhatott volna, végigtapogatva a férfi ruhájának zsebeit, hamarosan rátalálva az erszényére. Nála maradt a pénz, pedig nem rejtette nagyon.

- Ez nem rablás volt – közölte komoran. Saito nem válaszolt, továbbra is a seb kötötte le a figyelmét, a harmadik és negyedik borda közé érkezett pontos szúrás. A penge átsiklott a csontok között, és gyorsan végzett a férfivel.

- Akkor mi? - kérdezte ezúttal Nakamura. – Annál nincs is rosszabb, ha olyasvalaki a gyilkos, aki kedvtelésből...

- Aki kedvtelésből öl, az nem így teszi, és semmiképp nem áll meg egynél. – Saito bal keze, amit korábban végigfuttatott a szúrás nyoma felett most ökölbe szorult. Az eltelt idő ellenére még élénken éltek benne a Bakumatsu napjainak emlékei, fel tudta idézni Kiotó véres jeleneteit, és leginkább ebből eredt a meggyőződése, hogy képes megkülönböztetni a szándékokat a kardcsapások mögött.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, elképzelve az apró részleteket. A megtámadottnak volt lehetősége kardot rántani, és a szúrást tökéletesen szemből kapta, pontosan... tehát a gyilkos a szemébe akart nézni. A seb pontossága utalt a képzettségre, és az illető alighanem tervezett... akkor hajtotta végre a támadást, amikor senki nem járt az utcán, kettesben maradhatott az áldozattal.

- Erre személyes oka volt – mondta végül, egészen halkan.

- Valamiféle bosszú? – kérdezte Sagawa, mire a férfi felemelte a fejét, és aprót biccentett.

- Talán – elhallgatott, majd néhány pillanattal később tette hozzá. – Jelenleg azonban nem vagyunk tisztában a halott kilétével sem.

Sagawa röviden bólintott, ismét megborzongva az esőben, ami már az egyenruha anyagával is kezdett megbirkózni, Saito is érezte, ahogy a vastag szövet megadja magát, és először a vállánál, majd a karjain átnedvesedik az inge is. Felegyenesedett, és látta, ahogy Nakamura kissé behúzódott a fák takarásába, hogy aztán csak morogjon, amikor egy leveleken hízott kövér esőcsepp a fejére hullott.

- Nem lesz nehéz megtudni, ki ez. – közölte végül Sagawa. – Késői órában hazafelé tartott, egészen biztosan a közelben él, talán a közelben alkalmazzák is.

Ez a vélemény pedig helytállónak bizonyult. A gyilkosság híre elég gyorsan terjedt, hogy felhívja magára a család figyelmét is, akik aznap éjjel hiába várták haza a férfit. Egy fiatalabb asszonyt, és egy nyolc év körüli kislányt hagyott hátra. A testet meglátva a nő a férje mellére borulva kezdett sírni, belőle tombolva szakadtak ki a könnyek, a kislány azonban megdöbbentően és félelmetesen csendesen búcsúzott az apjától. Az ő arca is nedves lett, a szeme vörösödött és felduzzadt, de nem jellemezte az anyja világ elé tárt fájdalma. Aztán ahogy az asszony könnyei lassan elapadtak, és egyik kezével védelmező ölelésbe vonta a lányát, Sagawa halkan megszólalt.

- Beszélek velük én. Nem hiszem, hogy enyhíthetek a fájdalmukon, de úgy vélem, olyan helyzet ez, ami óvatosságot kíván – Saito részéről rövid bólintás volt a felelet.

- A jelentések...

- Megosztjuk egymással, amit megtudunk. Ha te beszélsz Teru hercegnővel, az sokban megkönnyíti a helyzetet. Téged egyébként is fűz néhány régi kötelék a Matsudaira klán tagjaihoz, Katamori-samával tudtommal jelenleg is jó a kapcsolatod – újabb bólintás, ezúttal megjegyzés nélkül. A családtagok megismerése után hamar kiderült, hogy a második megállapítás (miszerint az áldozatot alighanem a közelben alkalmazták) ugyancsak helytálló volt, a férfi Teru hercegnő mellett tevékenykedett. Sagawa szavaira Saito a kardja után nyúlt, ekkor azonban a férfi játékosan hozzátette: – Nincs szükséged esetleg kísérőre? Két társam jelenleg a környéken érdeklődik, de amennyiben kell valaki, aki erélyesen kérdezősködik, Nakamurát mindig küldhetnénk...

Tulajdonképpen az erélyes kérdezősködés volt az, amit Saito a legkevésbé talált volna helyénvalónak az adott helyzetben. Matsudaira Teru jómódban élt Tokióban, és megőrzött bizonyos formalitásokat, többek között ezért tartott ő is testőröket, udvarhölgyeket, de ezek kellemetlen mértékben ötvöződtek a középosztálybeli környezet egyes elemeivel. A kettősség kérdésessé tette, hogy a hercegnő valahonnan fentről, egy magaslatról szemléli-e a környezetét, vagy közéjük helyezi magát. Ez elsőre összezavarta Saitot, de megnyugtatta a tény, hogy amikor ténylegesen ott állt a nő előtt, érezte jellegzetes, Katamorira emlékeztető kisugárzását, ami azonnal természetessé és kényelmessé tette az alázatot.

A férfi arra is emlékezett, hogy a hercegnő ott volt az aizuwakamatsui kastély ostrománál is, irányította és szervezte a közvetlen védelmet, ilyen szempontból Sagawa megjegyzése, hogy a Matsudaira klán tagjaihoz fűzi néhány régi kötelék, még helytállóbb volt, de adott szituációban nem kívánta semmilyen módon felidézni a múltat. Sem Tonamit, sem az azelőtti időket. Rendőrként, és nem magánszemélyként érkezett, ennek megfelelően tette fel a kérdéseit is.

- Tokiói szamuráj volt – mondta a hercegnő, karjait könnyedén összefonva. – Nem magas rangú, és nem is igazán nagy múltú a családja, de tehetséges kardforgató volt, ezért választottam. És volt még egy jó tulajdonsága...

- Mi?

- Szerette a békét – a nő eddig lassan sétált, és már szinte a hátát mutatta a férfinek, de ezzel a kijelentéssel megtorpant, és áttekintett a válla felett. – Aki vágyik a harcra, annak kockázatosabb kardot adni a kezébe. Minél több szenvedély kapcsolódik a harcos hitéhez, annál nagyobb a veszélye, hogy felélednek benne a régi ösztönök – teljesen megfordult. – Számára a harc a védelem egy formája, szükséges, de semmilyen szinten nem része az önmeghatározásának. A kezében a kard egyszerű eszköz volt, így nem kellett tartanom attól, hogy kellemetlen helyzetbe hoz a forrófejűsége.

- Ez okozhatott neki komolyabb problémákat? – kérdezte a férfi. – Ha jól sejtem, sokan elutasítóan viselkednének a hasonló szemlélettel szemben.

- Ha voltak haragosai, régi alakok – rázta meg a fejét a hercegnő. – Az új csatákból, ha tehette, inkább kihátrált.

A beszélgetés önmagában nem rejtett sok információt, de Saito mégis igyekezett megőrizni az elméjében minden részletet. Mikor meghajlás, és köszönetmondás után kilépett a szobából, még egyszer felidézte magában a holttest képét az esőben, azokkal a részletekkel, amik egyértelműen mutatták a támadó szándékát... töprengés közben kissé lehajtott fejjel mozdult, az övére csatolta a katanát, és csak egy pillanattal később hallotta meg a hangot.

- Sanada halála miatt van itt, igaz?

Noha ezúttal teljesen komolyan, és meglehetősen váratlanul szólalt meg, felismerte Tokio hangját. A lány félrehúzódott, hogy egy idősebb nő el tudjon haladni mellettük.

- Ismerted? – kérdezte Saito. Tokio karba fonta a kezét, és kissé eltöprengett.

- Mondhatni. Beszéltem vele néha – kifújt egy hajtincset a szeméből. – Kellemes természetű ember, de maga nem kedvelte volna. Nem igazán voltak nagy eszméi. Az önmaga és a környezete boldogságával törődött, de más nem foglalkoztatta.

Saito nem mondott semmit, de magában megállapította, hogy ha valaha találkoztak volna, valószínűleg tényleg rossz véleménnyel lett volna a szerencsétlen sorsra jutott néhai szamurájról.

- A családját sajnálom – tette hozzá Tokio halkan. – Tudnak már valamit arról, hogy miért...

- Elméleteink vannak – biccentett Saito.

- Vagyis?

- Nem mondhatok sokat.

- Csupán egy ismerősöm haláláról érdeklődöm – a lány ügyesen kifordította a szavakat, és néhány pillanatig állta a férfi a tekintetét.

- Valószínűleg személyes ok. Pontosan nem tudjuk, mi. Sagawa felvetette annak lehetőségét, hogy valaki bosszúból támadott rá, erre vannak utaló jelek, de ostobaság lenne biztosnak tekinteni.

A lány arca egészen komorrá vált, sötét tekintete mint kissé el is tompult volna, ahogy szinte magának, költői kérdésként jegyezte meg:

- Miféle dolog bosszúból ölni?

Saito várt néhány pillanatot, majd röviden felelt.

- A közelmúltban még tökéletesen elfogadott – a lány felpillantott, kissé hitetlenül, látványosan arra várva, hogy a férfi folytassa. – A vérbosszúnak megvan a maga kultúrája. Csak egy éve tiltották be.

Tokio erre horkantott, majd megszólalt.

- Néha riasztó, mennyi mindent meg tudunk magyarázni azzal, hogy a kultúra része. Nem hoz szégyent a bosszúállóra az, hogy elragadták az érzései, és ezért végzett valakivel?

Saito eleinte nem akart válaszolni, elragadta a gondolat, hogy képtelen lesz megfelelően körülírni, mi is a személyes véleménye, de végül nem állta meg szó nélkül. Röviden, kissé monoton stílusban felelt, bármilyen heves reakció nélkül. Tokiot láthatóan meg is lepte a válasz egyszerűsége.

- A bosszúvágy nem azonos a dühvel, vagy a sértettséggel. Mélyebb és határozottabb annál, amit nehéz, és helytelen figyelmen kívül hagyni. A vérbosszú szent dolog volt. Ugyanúgy a nevünk és mások nevének megtisztítását láttuk benne, mint azok, akik felvágták a hasukat a szeppukuban. Ostobaság gyengének vélni a bosszúállót. Amit ő tesz, az is a becsület védelmének egy formája.

Tokio némán figyelte, miközben beszélt, majd, ezúttal fél kézzel ahhoz a hajtincshez nyúlva, amit fújással nem tudott száműzni a szeméből, a halkan megszólalt ő is.

- Maga érzett már ilyet – kijelentés volt, határozott, bizonyos, nem kérdés. Saito nem reagált, még bólintással, vagy biccentéssel sem, nem ismerte el, de nem is cáfolta a megállapítást. – Ha megérti a bosszút, enyhébb véleménnyel lesz a gyilkosról?

- Megszegte a törvényt – érkezett a válasz. – Jelenleg az a kötelességem, hogy fellépjek azzal szemben, aki megszegi a törvényt. Attól, mert van indoka, a tettének hatása, és eredménye nem változik.

Néhány pillanatra teljes némaság ereszkedett mindkettejükre, majd Saito a kard másik csatolását is a helyére illesztette, hogy rögzüljön az övéhez, és ismét a lányra pillantott.

- Visszatérek a rendőrségre.

Elfordult, és már tett két lépést, amikor Tokio utánaszólt.

- Sok sikert kívánok a nyomozásban – meghajtotta a fejét. – Apám legutóbbi levelében magának is üdvözletét küldte.

- Bízom benne, hogy Tonamiban is minden rendben – mondta a férfi, miközben gondolatai akaratlanul is elkalandoztak egy pillanatra... csak rövid képek voltak, és azonnal visszanyerte az irányítást... vissza a jelenbe, vissza a feladatra. Még a néhány hónapos, közeli múlt is tabuvá válik.

- Remélem, bízik bennem annyira, hogy értesítsen, ha nem így lesz – felelte Tokio, röviden lezárva a témát, ösztönösen megérezve, jobb, ha nem beszélnek róla tovább.

A férfi egyik kezét az oldala mellé ejtve, másikat a kard markolatán megtámasztva gyors, de kissé nehéz léptekkel haladt tovább a folyosón. A lány még egy kis ideig követte az egyenruha sötétkékjét, aztán ő maga is elindult, és elhúzta az egyik ajtót.