- Tudok a parancsról.

Kurasawa rá nem jellemző módon azonnal, kertelés nélkül a lényegre tért, meg sem próbálta jó kedélyű társalgással tompítani szavainak élét. Saito természetesen sejtette, hogy a férfi mindennel tisztában van, a rangja lehetővé tette, hogy gyorsan értesüljön a fejleményekről, de remélte, hogy lesz ideje elrendezni magában a kérdést, és döntést hozni, mielőtt nekiszegeznek bármilyen kérdést, a fejéhez vágnak bármilyen vádat. Legszívesebben egyszerűen arra hivatkozott volna, hogy ez személyes ügy, és nem tartozik magyarázattal érte, de azzal is tisztában volt, hogy ez aligha mentené meg ebben a szituációban. Nem reagált semmit, némán állta Kurasawa fürkésző tekintetét, mintegy jelezve, hogy az egyszerű megjegyzésre képtelen megfelelően felelni. Néhány másodperc némaság után a férfi valószínűleg megértette a rejtett üzenetet, mert horkantva felsóhajtott, és folytatta.

- Követni fogod? – még mindig nem érkezett válasz, ezúttal azonban egyértelműen az okozta Saito habozását, hogy nem tudta, pontosan hogy kéne felelnie. – Ha most elmész, nem tudni, mikor térsz haza, hogy hazatérsz-e egyáltalán. Forradalom lesz, Fujita, most ért véget az előző, de a fenébe is, Saigonak megvan a hatalma, hogy újabb tüzet gyújtson.

1874-et írtak, és kisemberként sem volt nehéz meglátni a gyülekező felhőket. A politikában, különösen a hadügyek terén olyan zűrzavar alakult ki, hogy mindenféle szóbeszédet lehetett hallani, és azok ellenkezőjét is. Kis híján háborút robbantottak ki Koreával, és nem sokkal ezt követően Saigo Takamori lemondott a hivataláról. Legtöbben egyszerű sértődöttségnek vélték, lévén, hogy a politikus nyíltan hirdette, hogy a háború pártján áll... a kormány viszont elvetette ezt az ötletet. Saito nem bocsátkozott ezzel kapcsolatos feltételezésekbe, személyes spekulációkba. Egész életében csak érintőleges kapcsolatba került a hasonló játszmákkal, és ezt nem is kívánta megváltoztatni. A kormány emberei, a vezetők... hozzájuk illett, hogy a szavakat forgassák, ő maga csak belezavarodott az efféle trükkökbe. De mégis, ha felidézte azt a férfit, Tokió utcáin, majd a távolabbi múltban, közel hat évvel korábban, a Toba-Fushimi hegyei között vívott ütközetben, elfogta az érzés, hogy a sértettségének talán egészen más oka van, mint a döntés, hogy nem támadják meg Koreát. Nem adott sokat az intuícióra, de nem is tudta száműzni a gondolatot.

Saigo lemondása után azonban hamar felgyorsultak az események. Kurasawa kijelentése egyelőre még elhamarkodott volt... inkább pletykának számított, szóbeszédként terjengett, hogy a Kagoshimába gyűlt szamurájok felkelést akarnak szítani, de valóban felesleges lett volna kételkedni benne, hogy ha a férfi arra vágyik, a hatalma elég lesz hozzá, hogy a szikrából magasra csapó lángok legyenek. Tokióban megcsappant a rendőrök és a fegyveresek száma, sokan inkább követték a karizmatikus, megbecsült egykori szamurájt, mint hogy kitartsanak a kormányzat jóval kevésbé emberközeli tagjai mellett, és így született meg végül az a parancs, ami a kisebb tartományok harcosait rendelte a fővárosba rendőri és katonai szolgálatra. Ebbe Saito természetesen beletartozott.

Kurasawa szavaira egyszerűen bólintott, jelezve, hogy tisztában van mindazzal, amit elmondott, de a férfi láthatólag nem elégedett meg a néma válasszal. Letette a csészéjét, és ismét megszólalt.

- Yaso nem vállalkozhat ekkora útra.

Ez a gondolat Saito fejében is ott motoszkált, attól a pillanattól kezdve, hogy megkapta azt a parancsot... sosem hagyta igazán nyugodni, tulajdonképpen ráakaszkodott a tudatára, mint valamiféle pióca. Yaso állapota az elmúlt évben lassan, de biztosan romlott. Néhány héttel korábban fordult elő először, hogy a szívdobogáson nem segítettek az addig alkalmazott praktikák, így az orvos közelsége különösen fontossá vált, a látogatásait rendszeresíteni kellett. Saito mint eddig, ezúttal is tehetetlenül állt, és talán pont az emiatt érzett, rejtett keserűség okozta, hogy Yaso nem panaszkodott. Betartotta az utasításokat, és ha arra kérték, fanyalogva bár, de hajlandó volt többet pihenni, és az ideje nagy részét otthon tölteni... de Tokióba nem indulhatott volna el. Mindketten tudták, az út túlságosan hosszú és megerőltető ahhoz, hogy egyáltalán felvethessék bármilyen orvos előtt.

- Tudom – felelte a férfi, de itt meg is állt, és a rövid felelet egyben jelzéssé is vált Kurasawa felé, annak jelzésévé, hogy nem akar erről beszélni. A férfi vagy nem érzékelte ezt a finom háttérjelentést, vagy nem akart foglalkozni vele, mert újabb kérdést tett fel.

- Hogy döntesz majd?

Néhány pillanatnyi súlyos, erőszakos csend, elég mély ahhoz, hogy odakintről, a papírfalakon túlról hallani lehessen, hogy megzizzennek a levelek egy enyhébb szellőtől.

- Kötelességem követni a parancsot, és Tokióba menni. – Kurasawa ajkai hirtelen pengevékonnyá préselődtek, és Saito érezte, hogy éppen visszanyel néhány keresetlen szót.

- Gyűlölöd a kormányt, Fujita – mondta végül a férfi, lassan, tárgyilagosan, mint aki tényt állapít meg. – Mindig gyűlölted, ha nem is mondtad ki...

- De az országomat nem – Saito alig emelte fel a hangját, nem lehetett azt mondani, hogy kiabálna, mégis, ez az enyhe tónus és hangerőváltás is elégnek bizonyult, hogy általános csendessége miatt kissé fenyegetővé tegye. – Nem a kormánynak tartozom hűséggel, hanem az országnak, azt kötelességem szolgálni.

- Kötelesség... - a férfi elmerengett, bár enyhe idegesség továbbra is bujkált a szavaiban. A papírfalakra pillantott, a tekintete követte a mintáikat. – Nyomorult egy szó ez – elhalkult, majd felállt, tett néhány lépést, és Saito vállára tette a kezét. A gesztus jelentését a férfi ezúttal nem értette tökéletesen. Nem atyáskodó, bíztató volt, mint oly sokszor, hanem kissé talán szánakozó. – Akármilyen döntést hozol... valakit, vagy valamit el kell árulnod.

Saito pontosan tudta, mire gondol, szinte hallotta a ki nem ejtett szavakat is. „Elárulhatod az országod iránt érzett hűségedet... cserébe vigyázhatsz a feleségedre. Vagy elárulhatod őt, és elmehetsz... ekkor viszont kitartottál az országod mellett, és teljesítetted a kötelességedet. A kezedben a döntés." Tökéletes csapda volt, mintha futva valaki elől mindkét lábára hurok kerülne. Ha meg akarja őrizni az egyensúlyát, akkor csak az egyikből tud kiszabadulni, és a másik foglyul ejti. Ha megkísérel ugrani, elbotlik, az üldözői beérik, és nem menekülhet. Mindent elveszít.

Ilyen még nem volt, nem fordult elő, hogy nem létezett helyes döntés... ismét az az apró jelzés, lassan ökölbe szoruló kéz megszorítja a hakama anyagát. Kurasawa elvette a válláról a kezét, megszűnt a tenyér súlyának érzete, és pillanatokon belül ismét meghallotta a férfi hangját.

- Bocsáss meg! – ezt nem értette. – Olyan szituációba kényszerítettelek ezzel a beszélgetéssel, amit nem érdemeltél. Nyilvánvalóan nehéz a helyzeted. Én meg ezekkel az óvatlan kijelentésekkel még nehezebbé teszem.

Ezt nem szokta meg a férfitől, Kurasawa nem szeretett visszakozni. Könnyen megbékült, néha még az is előfordult, hogy hajlandó volt félretenni egy vitás témát, és nem huzakodott elő vele minden alkalommal, de az még nem történt meg, hogy önként visszalépett, vagy bocsánatot kért volna. Annyira természetellenes volt ez a gesztus, hogy a fiatalabb férfi egy pillanatra ki is zuhant a töprengés aggasztó hálójából.

- Nincs mit megbocsátani – mondta végül. – Ezt a döntést meg kell hoznom, akkor is, ha valóban nincs helyes választás. Meg kell határoznom, mi élvez prioritást.

A bal oldalánál fekvő katanáért nyúlt, majd megtámaszkodva a térdén felállt, és Kurasawára pillantott, miközben a hakama övébe csúsztatta a kardhüvelyt.

- Köszönöm a meghívást – tiszteletteljes fejhajtás volt, de kellemetlenül monoton szavak, amik elképesztően formálissá tették. – Hazatérek. Beszélnem kell Yasoval, mielőtt bármilyen döntésre jutok.

Mikor távozott, érezte a hátán vendéglátója tekintetét. Nem nézett hátra. Ne képzeld el, én mit gondolok! Ne próbálj az én hitembe pillantva dönteni az én helyemben... Mert nyilvánvaló volt, Kurasawa minden kérdés és minden válasz után állította fel az elméleteket, végül elhagyja-e Tonamit, vagy sem. Végül kit árulok el.

Miközben a talpa újra és újra érintette a kavicsokat, azok pedig érdes, reszelő hangot hallattak, ahogy a szandál végiggördült rajtuk egy pillanatra keserűvé váltak az illatok, mintha egy nehéz érzés odanyúlt volna a tudatához, magához húzta, átölelte volna, elég szorosan, hogy fájjon, de csak azért, hogy egy pillanattal később továbbinduljon, mikor a férfi egyszerűen letagadta.

Az érzés a bizonyosság volt. A tudat, hogy bár állítja, előtte van még a választás, pontosan tudja, kit fog elárulni.