Saito kezdetben erős ellenérzésekkel viseltetett aziránt, hogy Ueda Shichiro házába költözzenek. Az ajánlatot maga a férfi tette, miután tudomást szerzett Yaso rosszulléteiről... könnyebben és gyorsabban elérhette az orvost, és az iskola is közelebb volt az otthonához. Minthogy a nő kategorikusan kijelentette, a néha jelentkező szapora szívverés nem fogja meggátolni a mindennapi teendők elvégzésében, ezeket a terheket kellett finoman, apró részletekben csökkenteni. Ueda javaslata ilyen szempontból érthető és jóindulatú ajánlat volt, ám a halk megjegyzésekbe bújtatott gúny mégis bántotta a férfi fülét, és az este folyamán, mikor Yasoval hosszan elbeszélgettek a költözésről, meg is jegyezte a nőnek.

- Barátnak tartozni is szégyen. De köztem és Ueda-san között még árnyéka sincs meg a bizalomnak, ami ahhoz kéne, hogy a becsületemet a kezébe helyezzem. – a megszokott térdelő ülésben helyezkedett el most is a padlón, megdöbbentően kényelmetlen pozícióban, és fél kézzel összehúzta magán a vállára terített haorit. Az 1873-as év elején a téli napok nem bizonyultak annyira dermesztőnek, de hideg volt, odakint is megmaradt egy vékony réteg hó.

Yaso kihúzta a hajtűt a frizurájából, és a sötétbarna fürtök nehezen a vállára hullottak. A fésűért nyúlt, hogy szétválassza a szálakat, és csendesen a tükörbe nézett... pár pillanatig csak követte hasonmásának az övéhez oly hasonló mozdulatait, majd felemelte a fejét, és a férfi irányába pillantott.

- Én nem kényszeríteném rád. Nincs komoly bajom, legfeljebb praktikus okokból...

- Ostobaság lenne nem komolyan venni.

- Ne ragadj ki szavakat a mondandómból. – érkezett a gyors válasz. – Az orvos is megmondta, nem súlyos az állapotom. Ueda-san sokáig pártfogolt, és jóban van Kurasawa-sannal is, az esküvőnket is jóváhagyta, így akármilyen feszült a viszonyotok, nem lehet annyira haragos, mint gondolod. Természetesen aggódik, és segítséget akar nyújtani, de ez nem jelenti, hogy nekünk kötelező elfogadni.

- De kellemesebbnek találnád?

- Évekig ott éltem. Természetesen... kicsit olyan lenne, mint hazatérni. De nem akarok konfliktusokat szítani.

Saito röviden bólintott, és Yaso arcán látszott, képtelen értelmezni ezt a gesztust... egyszerűen a tudomásul vételről tanúskodik, vagy már arról is hírt ad, hogy a férfi meghozta a döntését. És ha ez utóbbi, miféle döntésről van szó? Azonban nem kérdezett, úgy érezte, nem számít... a szavai őszinték voltak, kellemesnek, de nem szükségesnek talált egy hasonló költözést. Mikor azonban másnap Ueda felkereste a házat a válaszért, Saito elfogadta az ajánlatot, és köszönetet mondott érte. A férfi némán nyugtázta a választ, nem fejezett ki sem örömet, sem csalódottságot, nem mutatta nyomát meglepetésnek, vagy egyetértésnek sem. Yaso viszont később, a nap folyamán beszélt vele, ekkor Saito nem volt jelen, és csak estefelé tudta meg a feleségétől a dialógus tartalmát... a férfi határozottan megkönnyebbült, és később, mikor Kurasawa is csatlakozott hozzájuk, ő ugyancsak egyetértett, hogy a helyes döntést hozták. Saito még az utolsó napokban, amiket pártfogója házában töltött, átgondolta, miben változtat majd a napjai menetén a költözés... nem jelentett komoly különbséget, de jelentősen rövidíthetett az útvonalon, ami be kellett járnia, így esténként biztosra vette, hogy korábban ér majd haza.

Végül február 10-én hagyták el Kurasawa házát. Ekkor olvadt el a hó, így legalább az ezerszer megtaposott, fagyos, fehér páncéllá tömörödött egykori takaró nem nehezítette a haladást. Természetesen sár volt, de míg a nedvesség is felszárad, ha megtette volna egyáltalán tavasz előtt, az túl sok várakozást jelentett volna. Kurasawa Saito vállára tette a kezét, azzal az atyáskodó mozdulattal, ami gyakran bosszantotta a férfit, és elmosolyodott.

- Ueda-san jó barátom, de ha bármi probléma adódik, hozzám is fordulhattok. Szívesen látunk titeket, ha van időtök baráti látogatásokra.

Sada aznap távol maradt, Kurasawa azt mondta, ugyanúgy minden jót kíván, csak elintéznivalója akadt a városban... Saito azzal is tisztában volt, hogy – részben a település méretét, részben Kurasawa természetét tekintve – valószínűleg a jövőben még sokszor találkoznak, de a lány is egyike volt a kevés élő, megbízható barátnak, és éppen ezért sajnálta, hogy nincs lehetősége elbúcsúzni tőle.

Ueda kisebb házában kisebb volt a lakrészük is, de ezt sem ő, sem Yaso nem bánta. Tökéletesen megfelelt, és annak ellenére, hogy a gazdájával kölcsönös ellenszenvet tápláltak egymás iránt, Saito meglepően kellemes hangulatúnak találta. Mikor legutóbb a férfinél járt, csak egyetlen szobába lépett be, hogy a néhány órányi kínos beszélgetést lefolytassa, ezúttal azonban próbálta tudatosítani magában, hogy ide fog hazatérni, és ahogy ez a gondolat lassan megült a tudatában, lassan elkezdett másképp tekinteni mindenre. Uedával továbbra is ritkán érintkezett, ilyenkor megmaradt a tartózkodó tisztelet könnyű viselkedésformájánál, ami kiegyensúlyozta a kapcsolatukat. Ha rosszmájú megjegyzést kapott, úgy tett, mintha nem érzékelte volna a gúnyt és az iróniát, és egy idő után úgy érezte, nem biztos benne, hogy csak a férfi hiszi el, hogy nem érti, amit mond, vagy ő maga is.

Az első ott töltött hetekben egy éjszaka megtámadta egy roham. Amióta házasok voltak, Yaso már több ilyet is látott. Vitáiknak is gyakran kiindulópontja volt, mikor a férfi vagy az ajtókeretben kapaszkodott meg, ahogy a testét görcsbe rántotta a fájdalom, vagy akár éjszaka riadt fel rá, és néha, ha a roham elején járt még, szavakkal, ha már túl nagy erőfeszítés lett volna, egyszerű fejrázással jelezte, hogy nincs szüksége vérre. Aztán egy, néha másfél óráig kínlódott összeszorított fogakkal, ilyenkor pedig a nő nem tehetett többet, minthogy az egyik karjával átölelte, a másikkal pedig körkörösen a hátát dörzsölte, hátha a monoton érzet egy kicsit lenyugtatja, ha a fájdalmon magán nem is enyhít. Közben szinte magának mondogatta, hogy mindjárt vége, noha tisztában volt vele, hogy egy ilyen roham nem rövid, és nem könnyű. Amikor pedig lassan továbbállt, Saito gyakran annyira kimerült, hogy szinte rögtön, ájulásszerűen elaludt. Mikor viszont felébredt, és nem egyszer azzal kezdte, hogy elnézést kért, a nőt elöntötte a düh. Nem a bocsánatkérésért, nem a rohamért magáért volt mérges, hanem a mindig egyedül meghozott döntésért. Sosem jutottak megegyezésre. A férfi úgy vélte, csak neki van joga megítélni mennyit bír, és néha, mikor már nem volt mit szólnia, halkan megjegyezte, hogy a hadifogság miatt több mint egy évet viselt el. Yaso ilyenkor gyakran visszavágott, hogy immár mindkettőjüké a nehézség, és a vita legtöbbször ott szakadt meg, mikor Saito kijelentette, jogában áll emberként viselkedni, és egy ember nem iszik vért. A nő tudott volna felelni, természetesen, maradtak még érvei amikkel visszavághatott volna, de azzal is tisztában volt, hogy ha kimondja, könnyen és akaratlanul okozhat fájdalmat... tehát sosem döntötték el, melyiküknek is van igaza.

És hasonlóan zajlott most is. Amikor a férfi légzése egyenetlenné vált, felült, és a haja kifehéredett, Yaso felállt, hogy elmenjen egy késért, vagy Saito kardjáért, vagy bármilyen eszközért, ami alkalmas volt arra, hogy ejtsen egy kisebb sebet, de nem volt rá lehetősége.

- Kibírom – kifújta a levegőt, de amikor újabbat vett volna megakadt, és teljesen öntudatlan mozdulattal ölelte át a törzsét.

- Ez már a negyedik – nézett rá a nő.

- Kibírom. – Saito ismét kipréselte magából a hangot.

- Nem akarom elveszíteni a férjemet a makacssága miatt.

Erre válasz nem érkezett, de a határozott fejrázás megvolt. Nem. Akkor sem. Erre nem lehetett mit reagálni, így Yaso csak letérdelt mellé, és próbált valamennyit javítani a helyzeten, segíteni, akármilyen formában. Most sem volt rövid roham, kissé hajnalodott már, mikor véget ért. Saito légzése megnyugodott, de az ólmos fáradtság még nem érte el... kapott néhány pillanat nyugalmat.

- Nem kell elmenned a határokig. – szólalt meg a nő.

- Te sem vagy jól. – mondta a férfi.

- Ha megvágom a tenyeremet, az nem hiszem, hogy komolyan árt. – Yaso hosszan sóhajtott, majd hitetlenül és fáradtan megrázta a fejét. Bosszantotta, hogy az ő állapota vált az indokká, de nem tett megjegyzést.

Az ő rosszullétei ritkán jöttek, és láthatóan jobban tudta kezelni őket, mint Saito a rohamokat. Legtöbbször néhány erős köhögés, vagy a lélegzet visszatartása hamar lelassította a szívverését, utána pedig egy kis pihenés orvosolta a hátramaradó tüneteket. Nem kellett orvost hívni a legutolsó alkalom óta, a probléma ugyan folyamatos, de enyhe volt, így Yaso tudatosította magában a jelenlétét, de nem foglalkozott vele. Nem kellett nagy erőt kifejtenie, sem túl sokat gyalogolnia, így a mindennapokban sem gátolta.

Április elején, két hónappal azután, hogy elköltöztek Kurasawa házából, Saito az egyik délutánon, mikor sinai-jal a kezében az iskolából tartott haza, találkozott Sadával. A lány elmosolyodott, ahogy meglátta, és odasietett hozzá kezében néhány ruhadarabot tartva, kissé hanyagul összehajtva.

- Reméltem, hogy erre látom majd magát. Ritkán jövök ezen az úton. – Saito nem teljesen értette a megjegyzés, sem az útvonal módosításának okát. – Apám azt mondta akkor, amikor elmentek, hogy dolgom akadt, azért nem búcsúzkodom. Igazság szerint... nem akartam kétszer. – Az egyik keze az anyagot gyűrögette, nem törődve azzal, hogy ez valószínűleg nem tesz jót neki. – Elmegyek Tonamiból.

- Miért?

- Tokióban Matsudaira Teru udvarhölgye leszek. Katamori-sama fogadott testvére. – a lány halkan felnevetett. – Az igazság az, hogy még sosem jártam Aizun és Tonamin kívül máshol. Azt sem tudom, hogy boldogulok, de... remélem, minden jól megy majd.

- Nehezemre esik elképzelni téged udvarhölgyként. – Saito csak halványan mosolygott, de azzal a jellegzetes, óvatos mosollyal, ami mintegy a nevetést helyettesítette nála. A lány felhúzta az orrát.

- Gondja van talán a modorommal, Fujita-san? – enyhe irónia hallatszott ki a hangjából, majd hozzátette. – Számomra is furcsa lesz. De azt hiszem, helyt állok majd. Apám is, részben örül, részben aggódik, minden annyira felemás... - elkomorult, és sötét szemei a férfire szegeződtek. – Remélem, itt minden rendben lesz. Yasoval is... és magával is.

- Nem kell aggódnod, Sada. – a név hallatán a lány arcán furcsa fintor jelent meg, majd először csak motyogott valamit, Saito nem is értette... aztán megismételte hangosan.

- Tokio. – egy rövid szó volt csak, a lány pedig azonnal magyarázni kezdett. – Az idő kanjijával. Nem tudom, pontosan miért, talán csak... példát vettem magáról, vagy hasonló... - vigyorodott el ismét. – De annyira más lesz minden. Úgy éreztem... a nevem is jó, ha változik. Így... most már Tokio vagyok. Takagi Tokio.

A név vitathatatlanul illett rá, a dallama, az i és a k miatt pattogó hangzása tökéletesen illeszkedett a lány csipkelődő személyiségéhez, de Saito arcára visszacsalta a mosolyt a tény, hogy írásmód ide vagy oda a város nevével tökéletesen összecseng a hangzása.

- Ha mindenkit szórakoztat majd, már csak azért is megérte.

- Bocsáss meg. – a férfi arcáról hamar eltűnt a mosoly, és visszanyerte szokott komolyságát.

- Semmi gond. – Sada... nem, Tokio keze még mindig az anyagot babrálta, de most elernyedtek az ujjai, és újra komolyan szólalt meg. – Remélem, látom még.

- Biztos vagyok benne.

A lány elfordult, és tett is néhány lépést, mikor Saito utána szólt. Hátratekintett a válla felett, amikor a férfi beszélni kezdett.

- Mikor legutóbb a fővárosban jártam, nem volt lehetőségem elmenni egy helyre. Egy kedves ismerősöm az apjával Tokióban élt. Csak olyasvalakit kérhetek erre, aki tudja, mi vagyok. Ők már biztosan nem élnek ott, de a ház talán még áll, és talán van is ott valami arról, hogyan fordítsam vissza ezt az állapotot.

Tokio szomorkásan biccentett.

- Tehát még mindig nem adta fel.

- Nem hiszem, hogy valaha képes leszek feladni. – a lány bólintott a kijelentésre, és megfordult.

- Akkor segítek, amiben tudok.